Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-11 / 59. szám

Osztrovszkij: A művésznő és hódolói Vrítifarnii movok . . ffOZlncdZnU elhetek en színház nélkül? ... Azt hitted, tudok hős lenni, de nem tu­dok... és nem is akarok...« A szép, fiatal és ragyogó te­hetségű Szása Nyegina búcsú­zik így szerelmesétől. Feladja az egyenlőtlen harcot. Előbb- utóbb be kellett lássa: tisz­tességesen, csak a tehetségével soha nem boldogulhat abban a társadalomban. Választása törvényszerű; a kor alapvető gazdasági, társadalmi és etikai törvényszerűségeiből követke­zik. A kor és a helyszín a múlt század utolsó harmadának Oroszországa. Kisváros, mely­nek sötét és feudális marad­ványoktól áporodott levegőjét már a kapitalizálódás »mo­dem« erkölcsei »-frissítik« sa­játos megjelenési formáikkal. Orosz kisváros a maga jelleg­zetes figuráival a hetvenes- nyolcvanak években: urakkal — a hatalom pénzembereivel, a pénz hatalmának birtokosai­val — és kényükre kiszolgál­tatott kisemberekkel. Ezek a kisemberek egy vidéki szín­társulat tagjai. Eibben a kö­zegben jelenik meg Alék- szandr Nyikolájevics _ Oszt- rovszkij drámája, A művésznő és hódolói. Az író, aki mun­kássága termékeny évtizedei során a drámairodalom nagy kritikai realista remekművei­vel, ma is élő és korszerű al- kotásolakal ajándékozta meg az embereket, e kései művé­ben sem lép túl a jelenségek kritikai ábrázolásán. A végső következtetéstől ezúttal is visz- szaretten. Fiatal hőse, Melu- zov, aki a felvilágosodást, az ész, a tudás forradalmát hir­deti a züllés erőivel szemben;- k'tűnőén jelzi az író mérsékelt forradalmiságát »fontolva ha­ladását«: a dráma befejező dikciójában — a világ megvál­toztatásának alapvető szük­ségszerűsége helyett — az em­berek »megjavítható» ágába« vetett hitéről biztosít. Meluzov sem fáklya, csupán pislákoló mécs. Azonban e mécsesek fé­nye messze, tartósan és mind nagyobb lánggal világított a századvég nagy orosz éjszakái­ban. Előzmények voltak: nél­külük a fáklyák, a fényszórók, majd a történelmi ágyúlövés fénye se jelezhette volna az emberiség új korszakának kez­detét. A művésznő és hódolói nagyszerű dráma. Szerkeszté­sének, felépítésének értékein túl hőseinek két táborában a karakteralakítások lehetősé­geinek olyan sorozatát terem­ti meg az író, amilyenre a kor színpadi irodalma kevés pél­dával szolgálhat. A mű esz­meiségében a társadalomkriti­ka világos megfogalmazású: a prostituálódás, a kisemberek kiszolgáltatottsága a kapitaliz­musból, a pénz mindenható­ságából ered. De különös fény­nyel ragyog fel ugyanakkor Osztrovszkij alapvető írói hit­vallása is: az Ember tisztele­te. Mélységes humanizmusa megkapó szépséggel tűnik elő sok szeretettel kimunkált szí nészfigurái ban. Főhőse, Nyegina, vívódásaival, kény­szerű választásával; az ügyelő, a fiatal diák — és a negatív alakok is mind egy-egy találó jellemmjz. Történetükkel az író általános emberi igazságo­kért emel szót a társadalmi haladás oldalán. A mű dra­maturgiai értékein túl ez az ihletett és szenvedélyes hu­manista mondanivaló teszi ma is, számunkra is vonzóvá és időszerűvé Osztrovszkij darab­ját. Hiszen tagadhatjuk-e, hogy e letűnt polgári-félfeudálds vi­lág számos tudati maradványa, a kispolgári gondolkodásmód megannyi törtető, anyagias, hatalommal és kiszolgáltatott­sággal visszaélő megnyilvánu­lása hogyan jelentkezik lépten- nyomon mai életüniklben is. Ez az egyetemesség és ez a szenvedélyes tiltakozás jellem­zi Zsámbéki Gábor rendezését is: tiltakozás a pöffeszkedő os­tobaság, a tehetséget rossz ízű és lealjasító alkura kényszerí­tő emberi magatartások ellen. Nem harsány kiáltással, nem ingerült csapkodással. Ellenke­zőleg. Hanyétele erősen visz- szafogott. Halle, de nagyon ha­tározott intellektuális érvelés tendenciáját érzem ebben a rendezői felfogásban. Követke­zetes vonalvezetéssel ebben az irányban hat a jellemek ki­munkálása; érzékeny, finoman kirajzolt emberi figuráikat adó színészvezetése; a helyzetek sarkítása, a lélektani mozzana­tok árnyalt megjelenítése. Feltűnik stílusában az általánost erősí­tő rendezői koncepció tudato­san halványítja Osztrovszkij darabjánák egyedi, sajátos vo­násait. Olyannyira, hogy a cse­lekmény meghatározott szín­helye, környezete egy tipikus orosz kisváros helyett a kisvá­ros légkörét árasztja. Az ala­kok eredeti karakterisztikus vonásait mindössze néhány külsőség, egy nadrágfazon; egy oroszosra kötött kendő villant­ja fel inkább jelzésként, mint­sem funkcionálisan. Zsámbéki rendezése egységes, határozott. Szituáció teremtése, például a vasúti vendéglőbeli drámai csomópont előkészítése és szin­te zenedrámai hatású meg- komponálása érett művészi lá­tásmódra vall. A művésznő: Tímár Éva. Tu­datosan, belső és halk művé­szi eszközökkel megteremtett bájos nőalak. Finom lélefcrajz, bár egyszerűségének hangsú­lyozása, az ábrázolás visszafo­gottsága olykor kelleténél több a figura középponti helyzeté­hez képest. Emlékezetes, kitű­nő alakítás Kovács Jánosé a gazdag földbirtokos szerepé­ben; Garay József pedig az ügyelő, Narokov alakját vési emlékezetünkbe mélyről faka­dó, meleg színekkel. Jellemta­nulmánynak is ragyogó telita­lálat Csíkos Gábor tragikus színésze; Simon György her­cege a legapróbb mozzanatok­ban is élvezetesen egyénített, kitűnő típusalkotás. Tets z *.t Hőgye Zsuzsa finoman meg­rajzolt színésznője; Lengyel János sikeres szerepfelfogásá- sát egyedül gyakori hadarása árnyékolja. Szlonka Mártának meglehetősen összetett figurát kellene hoznia: a rusztikusán darabos, de »viselkedésében« kitanul tan modoros, kapzsi öz­vegyet. Részben a rendezői koncepcióból is adódhat, hogy ehelyett finoman disztingvált és meglehetősen fiatalos höl­gyet alakított, akiben az ere­deti figurából (néhány kitűnő villanásával érzékelteti is): pénzsóvárgásán túl nem sok maradt. Kiss István Meluzov- alakításában tehetséges fiatal színészt üdvözölhetünk. Jól értelmezett, hiteles figurát ál­lít elénk. Visszafogottsága azonban nála is olykor több, mint kellene. Forró Pál kez­detben eléggé szürke tisztvise­lője később érdekes, tartalmas jellemalakí tássá bontakozik. Koltai Róbert epizódfiguráját említhetjük még a népes sze­replőtáborból, hangulatos jel- éJst/J/ mezeket Poós Éva, a díszletet vendégként Szinte Gábor tervezte. Wall inger Endre Visszavárjuk Galinát... SZŐKE HAJÄVAL, kék szemével, kispartolt alakjával azonnal kitűnt a szocialista or­szágok újságíróinak csoportjá­ból. Ügy tetszett, tévedésből került oda, inkább színésznő­nek látszott, aki esetleg hoz­zátartozóját kísérte, vagy pe­dig kedvtelésből vállalkozott a tolmács szerepére. Hamarosan kiderült, hogy megtévesztő ez a látszat, mert a szőke hajú lány igenis új­ságíró. Galina Szemjonova a neve, és a moszkvai Komszo- molszkaja Zsizny munkatársa. — Tizenegy éve újságírós- kodom... Előbb Ogyesszában dolgoztam egy ifjúsági lapnál, s aztán kerültem néhány év­vel ezelőtt Moszkvába. Nagyon szeretem ezt a szakmát. Az önök országában először já­rok, de nem ismeretlenként ér­keztem ... S aztán arról beszél, hogy mennyire szereti a magyar zenét, a művészetet, a magyar embereket, s mennyire örül annak, hogy személyesen is találkozhat itt azokkal, akik­ről eddig csak hallomásból tu­dott. — Rengeteg emlék, élmény halmozódott föl bennem. A budapesti és a veszprémi fia­talokkal való találkozás kü­lön örömet jelentett szá­momra. Örömmel láttam, hogy többségük érett, az át­lagosnál műveltebb, hazáját szerelő ember. Galina erről a témáról na­gyon szívesen beszél. Hiszen, mint a Komszomolszkaja Zsizny munkatársa o is sokat ír arról, mit jelent a hazát szeretni, érte áldozatot vállal­ni, s kommunista fiatalként másoknál többet tenni az elő­rehaladásért. — Az élményeken kívül ren­geteg követendő tapasztalatot szereztem, melyet — úgy ér­zem otthon — a mi ifjúsági munkánkban is majd haszno­sítani lehet. Igen jónak tartom azt a módszert, ahogyan a KISZ az ifjúság honvédelmi- hazafias nevelését végzi. A fegyveres testületek tagságá­val való találkozás, a törté­nelmi nagyságok életének meg­ismerése mind, mind elmélyí­ti az ifjúságban a haza iránti szeretetet. Ezt a módszert én is javaslom nálunk if júsá- i gunk körében. KÜLFÖLDÖN mér járt másutt, de soha olyan izga­lommal nem készült még uta­zásra, mint hozzánk. Tanult róla, tudott arról, hogy a ma­gyar nép milyen elmaradott­ságban, nyomorban élt a múlt­ban, s kíváncsi volt arra, hogy huszonöt esztendő alatt mi­lyen fejlődésen ment keresz­tül az az ország, amelynek felszabadításáért annyi szovjet katona áldozta életét. Édesapja végigharcolta a háborút — most a szovjet had­sereg ezredese —, s nagyon so­kat mesélt neki arról, milyen pusztítást, mennyi romot és szenvedést hagytak maguk mögött a menekülő német fa­siszták. Szavaiból az tűnt ki: velünk örül az országszerte látott fej­lődésnek, s hazatérve arról számol be majd lapja olva­sóinak, hogy a szovjet Ica tó­nak nem áldozták hiába életü­ket, vérüket a magyar' népért. Búcsúzáskor Galina Szemjo­nova így köszönt el: — Viszontlátásra a nyáron... Mert akkor feltétlen visszajö­vök, itt töltöm szabadságomat a Balatonnál, s tudom, velem együtt sok fiatal jön majd Moszkvából és máshonnan a Szovjetunióból. VISSZAVÁRJUK Galinát. S mindazokat, akik barátként érkeznek, hogy itt a magyar fiatalok között barátokat ta­láljanak ... Szalai László Válasz cikkünkre Még egyszer a vasúti öltöző—mosdóról Lapunk február 14-i számá­ban szóvá tettük, hogy vonta­tottan halad a kaposvári vas­útállomáson az öltöző—mosdó építése. A cikkre dr. Szabó Ti­bor, a MÁV Pécsi Igazgatósá­gának vezetője válaszolt. V ála- szában részletezte a szerződés- kötés körül bonyolódó vitát Eszerint az eredeti építési szer­ződést 1968. november 27-én írták alá a Somogy megyei Tanácsi Építőipari Vállalattal. Az eredeti költségvetési ösz- szeg 6 157 000 forint volt. Ez­után a kivitelező megkezdte a munkát. Később a kivitelező elvo­nult a munkahelyről kapacitás E gy kéz nyúl felé. Me­leg, puha bőrű te­nyér ragadja V' csuklóját. Könnyű érez, a fülénél buja . ..o- gást, és halántékán a nő homlokának nyirkos tapadá­sát. Nem érti meg a szava- vakat, csak egyet, de attól zavart mosolyra húzódik a szája. Érzi bőrén a hirtelen pirulást. Az asszony kacag. Élesen, elnyújtva. Aztán az asztal fölött áthajolva a barátnőjé­nek mond valamit. A magnó beatzenét böm­böl. Három férfi az asztaltól távol, a sarokban vitatkozik. Állnak, kezükben félig telt pohár. Fehér bor. Gátlástala­nul ágálnak, túlkiabálva a riköltozó zenét is. A legocs- mányabb szavakat, kifejezé­seket ordítják egymás arcá­ba. Hirtelen egyedül maradt. Baloldali társa fölkelt, az asszony pedig, akinek bőrét most is csuklóján érzi, máso­dik szomszédjával társalog, szinte eldőlve a mellette ülő széke mögött. Közben felhúzó­dott a szoknyája, és a haris­nya fölött kifehérlett a comb keskeny csíkja. Gyorsan elkapta a tekinte­tét. Félt, hogy valaki észre­veszi kíváncsiskodását. Maga elé bámult. Az asz­talon poharak, félig telten, öblös, ólomkristály hamu­tálca. És üvegek. Különböző nagyságban, formákban, ide­gen nyelvű címkékkel. Kis tálkákban sós sütemények. Rudak, perecek, lapocskák. A tárgyak elszakadtak kör­nyezetüktől. Éles kontúrokkal önállósultak a tudatában. n N, TATÁR G! Sokat ivott. És szokatlan italokat. Ginnel kezdték, és még három vagy négyféle rö­vid italt meg kellett kóstol­nia. Aztán jött a bor. Elő­ször tisztán, mert úgy illik. — En, Tatár Géza szám­tan-fizika szakos tanár — motyogja magában, kissé csodálkozva, de azért némi büszkeséggel is. —- A pusztai tsz-fogatos harmadik gyer­meke. Hogyan kerültem én ide? Szemével hajdani iskola­társát keresi, a nemrég fa­lujukba került tsz-jogászt, aki állítólag viszonyt folytat a háziasszonnyal, a középko­rú, erősen elhízott orvos fe­leségével. Ö cipelte ide a Wartburgjával, a harmadik faluba. A jogászt nem látja. A háziasszonyt sem. Mikor jutnak innen haza? Tizenegy óra múlt. A felesé­gének azt mondta, elmennek a barátjával a presszóba, de vacsorára otthon lesz. Akkor hat óra volt. A jogász erőszakossága szinte belesodorta a gépko­csiba. A felesége. Három éve ke­rültek össze, akkor végezték a főiskolát mindketten. Csak a lakást nézték az elhelyez­kedésnél, más nem érdekelte őket. Jólérzik magukat. Las­san berendezték a lakást, igaz, csak az egyik szobát. A másik még mindig lomtár. De a nyáron abba is vesznek va­lamit. Egyre sxrübben esik szó köztük a gyerekről. Hogy talán lehetne már. Szerényen élnek. Paraszti takarékossággal. Ital ritkán altod a háznál, de nem is vendégeskednek, csupán két családdal látogatnak el néha egymáshoz. Akkor is meg­elégszenek egyszerű borral, szendviccsel. Ilyen nagy társaságban még nem voltak. Az orvosuk meg az állatorvos idősebbek, zárkózottak. Barátja arca bukkan■ fel előtte. Fénylőn vigyorog. — Na, komám, hogyan ér­zed magad? Legalább megis­mered az életet. A másik oldalát, nemcsak az ezer- négyszázforintosat. Az isme­reteket bővíteni kell. Amikor és ahogyan csak lehet. Igaz? Te is ezt teszed napról nap­ra. Csak egy kicsit unalma­sabban. Na! Igyál, ne kese­redj el! Majd otthon kimen­telek valahogy. Ezt csak bízd rám! És ne légy olyan maf­la. udvarolgass egy kicsit a szépasszonyoknak! A A ellette a nő ismét felé tVI fordul: — Velem sosem koccint? Szeme ártatlan fénnyel ta­pad az övére. Akkor sem mozdítja tekintetét, amikor a pohárért nyúl és aprókat kor­tyint belőle. — Mindig ilyen szótlan? Most valami szépet kellene mondani — gondolja a férfi, de remmi nem jut az eszébe. u Aztán hirtelen mégis vála­szol: — Csak akkor, amikor ilyen ritka csinos asszony mellett lehetek. — Na, ez igazán szép bók volt. Engedje meg, hogy ju­talmul felkérjem táncolni. És már húzza is fel a szék­ről, szorosan belekarolva. — Hova viszed a vendé­günket, Muci? — kiabál az asztal végéről a háziasszony. — Egy kicsit megmozgatom a tagjait. Inkább te is csípj fel valakit a sarokban du­málok közül, és szállj be a buliba! A lábával félrerugdalja a szőnyeget. Géza lehajol, gyors mozdulatokkal összehajto­gatja. Vad ritmust szór szét a magnó, de az asszony — mit sem törődve a gyors ütemmel — egész testével rátapadva, lassan ringatózik vele. — Ki ez az asszony? — kérdezi önmagától. — Leg­alább öt évvel idősebb nála. Annyit tud róla, hogy I a szomszéd falu állatorvosának a felesége. És gyermektelen. Meg azt is mondják, hogy ve­gyészmérnöki diplomával rendelkezik, de az egyetem­ről egyenesen falura kerülve, egyetlen napot sem dolgozott a szakmájában. Alakja telt. Feszülő mellei hozzápréselődnek. Alsó testét is szorosan simítja a férfi combjaihoz. Felesége sovány nő. Apró mellei mint egy bakfisé. Ta­lán szoptatni sem tud majd. — A férjem iszik. Rendsze­resen — súgja a fülébe, vala­mi borzongató tárgyilagos­sággal. — Ezt miért mondja? Szótlanul táncolnak. A férfi a finom, női ujjak enyhe karcolását érzi a vál­lán. Az asszony szája a fü­lét érinti. — Jó lenne elmenni innen valahova. Kettesben. Egy er­dő tisztására, parányi lomb­sátorba. Ott élni. Mindig. — Kivel? — Hülye kérdései vannak. Magával. — Velem? — Persze. Ilyen jó fej ke­vés akad a környéken. De azt mondják, elvei vannak, amolyan erkölcsiek, meg csak a családjának él. Kár ilyen csinos fiúnak ennyire begu- bózni. Nem mondták még? Jó, én is parasztlány vol­tam, de ezt az életet is ha­mar meg lehet szokni. Szinte egyhelyben topog­nak, vagy inkább lebegnek a parketten. A piros hangulatlám­pával alig megvilá­gított szomszéd szoba felé lépegetnek. Az egyik ajtószámy mögé érve az asz- szony feljebb csúsztatja a kezét, ráfonja ujjait a férfi tarkójára és az ajkával a szájára tapad. Erőszakosan, de röviden, hogy partnere ne is tudja viszonozni a csókot. — Előlegbe — súgja az asszony. — Jó? A többit majd megbeszéljük. Te... Paál László hiányára, illetve fontosabb — a felügyeleti hatóságok: által ki­jelölt — építési feladatok el­végzésére hivatkozva. Ezzel egyidejűleg jelezte, hogy a megszabott befejezési határ­időt (1970. V. 15.) nem tudja betartani. Ugyanakkor a költ­ségvetés is módosult 1969 no­vemberében: 10 167 000 fo­rintra, ami majdnem negyven- százalékos költségnövekedést jelent. Mivel a munka a sza­bad áras kategóriába tartozik és ilyen esetben a vállalkozási összeg nagysága a felek meg­egyezésétől függ, többszöri egyeztetésre, tárgyalásra ke­rült sor. Végül is megállapod­tak, s a kivitelező 180 000 fo­rint engedményt adott. Az új határidőt is kitűzték: 1970. no­vember 15. »Az előzők szerint a Pécsi Vasútigazgatóságot nem ter­heli felelősség a szerződéskö­tés, illetve az építkezés elhú­zódásáért. A magunk részéről mindent elkövettünk, hogy dolgozóink jogos szociális igé­nyeit mielőbb kielégíthessük« — írja dr. Szabó Tibor. A to­vábbiakban így folytatja: »A cikk idézi a vállalati fő­mérnök nyilatkozatát, aki az anyagszállítás elmaradásától is függővé tette a határidő be­tartását, és a mújf évi kavics­hiány miatt a MÁV-ot okolja. A vállalat a tavaszi hónapok­ban kellő mértékű előszállítást nem végzett, jóllehet szállítá­si kapacitásunk kihasználat­lansága miatt annak idején is­mételten kértük a vállalatokat előszállítások szervezésére, s figyelmeztettük őket az őszi forgalom idején várható szál­lítási nehézségekre. A múlt év első felében csak 30 000, míg a második felében — csúcs- forgalmi időben — 50 000 köb­méter kavicsot igényeltek: tu­domásunk szerint. A négy szá­zalék alatti szállítási elmara­dás nem lehetett döntő hiba, és az az építkezést nem is be­folyásolta. A magunk részéről újabb határidő-módosításhoz nem já­rulunk hozzá. Ezúton is ltér­jük a vállalatot és a felügye­leti hatóságát, hogy a több száz dolgozó érdekében tartsák be a határidőt« SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1970. március ü, 0

Next

/
Thumbnails
Contents