Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 57. szám

Hádass József: Karcsúbbak a felhők Az ég mosolygott. Az eső emléke Lassan szétfoszlott. Kendőnyi felhők Intettek búcsút. Minden egyszerű, volt Karcsúbbak lettek a szótlan felhők. Mielőtt az eresz alá hazatértek, A fecskék egy utolsót keringtek, Az eső elmosta minden bánatom, Csónak indul hullámin reménynek. Botorság, tudom, mindenkinek hinni, De még ostobább — lásd be — senkinél Kivonult az ár, friss, üde színekkel hív, felém int egy virágos sziget. Gyurkovics Tibor: ÉQÖ SZERELEM Égő szerelem, el fogsz te is múlni, Nyomorult fajta vagyunk mL Égő szerelem, állig érő kámzsa, égő testedbe vagyunk bezárva. Égő szerelem, lábak remegése, bántlak-e, bántlak, a karom kés-e? Agyonszeretlek, bordakoszorúdban elégsz, elégsz, ahogy én azt tudtam. Aki szeret, az nyíllal lő a napba, két szeme kiég, lehull a karja. Égő szerelem, nyöszörögsz a tűzben, tűröd, tűröd, ahogy én tűrtem. Tested tajtékja fölcsap az égig, állsz magadban a kegyetlenségig, égő fa teste, tested palánkja, jó szív a vérre, jó ügy a lángra. Tépni tépésig hasítva téged, az a szerelem, ami eléget Fogad elgyöngüli, a szádban láng van, vacogsz, vacogsz az elragadtatásban. Arany mozdulat, dús hajak égése, rádborul az egek feledése. Nincs levegőég, nincs tered állni, ki vagy te fosztva, sarkadtól állig. TÉLUTÓ (Benkö Imre A kórház is elment A teherautók ponyvája alól ki­világított a sebesültek lázas szeme. Ügy nézték, jaj, úgy néztek... Aztán a leszálló ködben csak a benzinfüst maradt — Weg! Weg! Badóné elódalgott a pék­műhelytől. Sűrűsödték az ak­nabecsapód ások. — Jancsi! Hói vagy? Hol a fiam? — sikítja Balóné. — Ugyan, ne tessék kia­bálni! — Hol a fiam? Sapka, szvetter, kabát meg egy keskeny mészdarab a sap­ka alatt ennyi a tízéves fiú. Már ott van az anyja mellett. — Hol a fenébe csavarogsz, te átok, te... — Badóné úgy akarja folytatni, hogy kitapo­som a béled, de tegnap látott egy haslövéses katonát. — A polcokon még ott van­nak a kenyerek — mondja Jancsi. Csend lesz a pincé­ben. Kinn suhognak, placs- csognak az aknák. — Hm — krákog Heinits. — Ügy látszik, rövidesen... Az emberek elfordítják fejüket — ... nagyon valószínű — Heinits segítség után kutat — ... ha a becsapódásokat fi­gyeli az ember... tegnap m ég... Heinits elhallgat. Pedig amikor lehurcolkod- tak a pincébe. Heinits úr ma­ga is. Mintha a raevogő üz­let vonult volna le csempés­tül, cégérestől, konyakosüve­gek glédája közt a sajtharang, a nagy, a ragyogó saitharang. Meg az illatos zsemlék... Az­tán elromlott a dolog. Hei- n lseknek mindenük volt ás folyton ettek. Igaz. az utóbbi időben már megvárják a sötétet, és akkor súgja Heinits: — A második ládából... — És hallani lehet, ahogy rág­nak, nyelnek... A Badó gyereknek azonban azt mondta a kereskedő: — Tűnés! Tűnés! Az ügyvéd felesége is hiá­ba próbálkozott. — Csak egy csipetnyi zsírt, drágám! Még van két tojá­som, a rántotta ugye kiadó- sabb... — Jaj, drágám, nekünk is csak éppen annyi... — de megfőzve, szeletekre vágva, kenyéren, mi is úgy szoktuk. Kenyéren! Hogy nem om­lik a fejére a boltozat! — Szóval, tegnap... —1 próbálkozik újra Heinits. Az Ügyvéd, dr. Jurefc Ödön még nem emésztette meg a kemény tojást, tünte­tőleg hátat fordít. — Mi mindig jogállam vol­tunk — magyarázza vitéz Pál Győzőnek. — A jogtörténettel behatóan foglalkoztam. Ezzef nem azt akarom mondani, kérlek, hogy egy Papiniusszal, Stammlerral vagy Hajnikkal felérek, de tudományos meg­győződésem, hogv a magyar államiságnak a keretet, az össz- szetartó gerendákat a fejlett jogérzék adta. Erre az egyre büszkék lehetünk. Angliával is felvesszük a versenyt. — Igaza van, doktor úr! Egy görnyedt kis ember li­citált rá a fejtegetésre. A közbeszólás megakasztotta az ügyvédet, bosszúsan néz Vá­góra, szeme szinte rátűzd a sárga csillagot. De Vágó gyanútlanul lelkesedik to­vább: — A szentséges atya is, a püskök úr, azt mondta, ké­rem szépen, fenn állt a szó­széken, onnan beszélt a hí­vekhez, én a negyedik sorban ültem, kérem szépen, hogy őrizzétek a nyájat, amelyik bennetek legel... — így mondta? — Így, kérem szépen, hogy bennetek legel... vagy a tel­ketek mezőin, nem is... a nagy meghatottságban... — Na, ezt hagyjuk, Vágó úr! Vitéz Pál Győző inti le a kis embert. Először is refor­mátus létére ki nem állhatja az ilyen pápista fecsegést, az­után meg ez a Vágó néhány éve még Wohl volt. Minden­ki tudja, akár fel is jelent­hetnénk, de — és erre a kéz­mozdulat utalt — vagyunk annyira úriemberek, hogy nem tesszük. Vágó sértődött képpel el­hallgatott. Az ügyvéd azon­ban kizökkent a magyar jog­államból. — Csak nem fázol, kértek? — Pált kérdezte, aki feltűrte lengyelbundájának prémes gallérját — Meglehetősen hideg van. Rápaskol dr. Jurek Ödön a csizmájára. Akkorát szól a csizmaszár, mint egy becsapódó akna. — Hehe, jó ez most Egy­szerű parasztcsizma. Néhány­szor vadásztam benne. Pál arra gondolt, vajon ki­től szerezhette a csizmát és mikor járt Jurek vadászni. Aztán összerezzent — Azzal a lövedékkel, Pál úr, igazán kellene valamit eskuálni. Heinits aljas manőverre használta fel a szünetet. A lövedék reggel kilenc után tört be az egyik pince­ablakon. Hintázott egy dara­big Mayer úrnak, a suszter­nak az ágyán, aztán mint egy jóllakott csecsemő, elaludni látszott. A kedélyek azonban egyre magasabb hullámokat vertek. Hogy felrobban, élet­veszélyes, ki kell vinni. A gyerekek, az asszonyok, az öregek, mindenki,, majd a fér­fiak. .. egyre szorult a kör. — Hozzá ne nyúlj! Robban­jon föl más! — sziszegte Pál felesége, aki eddig úgy ült mint egy tudatlan nyuszi, aki süket is. Hetnfts aljassága nem Is­mer határt: — Egyedül Pál úr volt közülünk katona, meg ugyebár vitéz is. . Ugyebár! Az egész pince idenéz. Pál tudja, hogy nincs menekvés. Ez a rohadt Hei­nits. Ráadásul csönd van. Ép­pen most nem lőnek. Ó, Iván Ivanovicsok, csak most né­hány sorozatot! De nem soro- zaitoznak. Talán épp kenyeret esznek szalonnával. Föláll, megindul a másik helyiségbe, ahol a suszter ágya van a »csecsemővel«. Amikor meg­jelenik, mindenki fedezékbe vonul. Heinitsné egy párnát tesz a fejére. Vitéz Pál Győző megy az ágyak, ládák, hokedlik közt, mint egy alvajáró. A lövedé­ket kicsit maga elé tartja, és viszi. Ijedten, ahogy Judit vihette Holofernes fejét, bár ez az apokrif történet nincs benn a KárQli bibliában. Amikor visszajön, csak annyit mond: — A szemétgödör mellé tettem. Azután ül maga elé me­redve, jobb kezét szívére szo­rítva, még izzadt homlokát sem törli le. Mayer, a suszter hozzá biceg. — Köszönöm, Pál űr. Dr. Jurek Ödön érzi, hogy neki is kell valamit mondani. — Tudod, kérlek, ahogy az ajtóból utánad néztem, mi­csoda kísérteties köd! Utoljá­ra az operában láttam ilyet, amikor azok az izé, azok a lándzsás istennők ott fenn állnak... Verdi vagy ki írta,.. — Wagnerre tetszik gon­dolni, a Walkürre. Megint ez a Vágó. Jurek le­vegő után kapkod. És milyen fölényes. Mert közelednek az oroszok? Majd még... — Hát lehet, hogy Wagner. Az ember annyi operát lá­tott ... Pál már kifújta magát Itt az ideje, hogy visszaadja a kölcsönt. — A pékségből elmentek a németek. Heinits úr, nem kel­lene átmenni a kenyérért? — »Hühü, én már megtettem a magamét, itt most én va­gyok a nap hőse, te követ­kezel, te rohadt.« — Más raktárába? Hogy képzeli! — Inkább az oroszok vi­gyék el a kenyeret? — Más raktárába... »A te raktáradat félted, mi? Hova dughattad a cukrot, hol lapulhat a sajtlianang?« Pál érzi, sok volt ez a mai napra, nem válaszol. A kórház is el­ment, a becsapódások, az éh­ség, a lövedék, a várakozás, ó, senki se olyan hülye itt a pincében... rugalmas el­szakadás, lerövidítettük a Jávor Ottó: A suszter „csecsemője” fKmfcvonata, tat­juk a körút vonalát... nagy­péntek nélkül nincs feltáma­dás ... csak tudná az ember, mi lasz... Kivágódik az ajtó. Azután csönd. A lépcsőn két fegyver­telen magyar katona liheg. — Jó estét! — mondja so­kára az együk. A szavaknak megváltoztak a távlatai. Ez a jó estét is... — Menjenek a tizenhétbe — tanácsolja valaki —■, ott civilruhát is kaphatnak! — Fiaim! Hát itt vagytok? Egy kövér főhadnagy buk­kan föl mögöttük. Nála sincs fegyver, karját magasba emelve lelkendezik: — Fiaim..'. Az egyik honvéd ellkáron*” kódja magát, azután szalad­nak át a tizenhétbe... Lövések hangja. Közal? Tá­vol? Az ajtó bezárul. Min­denki az ajtót nézi. Az ajtó nyílik valahova, de be is zár. Hova fog nyílni a pincébe zárt életek ajtaja? Erre gondolnak. Az asszonyok közül sokan kendőt kötnek, arcukat kor­mozzák. — Figyeli? Heinitsné csak a lányát kormozza, magát nem — súgja Pál Vágónak. — Hja, kérem, az anyai szív! Ez a Vágó megbolondult, Röhög. Hangosan. — Tudja, Pál úr, ha az én férjem lenne a Heinits, én se kormoznám magam. Vágó röhög. Ilyen közel lennének az oroszok? Csönd. Mint egy közönséges ködös téli estén. Halkan nyílik az ajtó. Ez másfajta ajtónyitás. Egyszer­re állnak feL Egy géppisztoly, prémsapka, kiálló po£acsont, szűk szem... Pontosak az el­ső, homályba vesző benyomá­sok. A hang is furcsa, mély, mintha azt mondaná: jó.. „ jó... A kar mozdulatát min­denki érti: üljetek le nyu­godtan. Később újra katonák. »Ne­met, nemet nincs? Puska?« Sokán a szemüket törölgetik a pincében. Kinn vaksötét, kiáltozások, nyolc óra, kilenc, a férfiak sehol. — Ha jogi szempontból né­zem, kérlek, teljesen abszur­dum ... Ez Jurek hangja. — De még tolmácsuk is volt. Ezt a felkészültséget! Mindent tudnak, kérlek, min­dent. Heinits oda se figyel. — A raktáram — súgja a féleség én öli. Éles gyerekhang sivít vé­gig a pincén, Badó Jancsi hangja: t — Kenyér! Kitódulnak. Az ügyvéd is kiált, és rohan. Egy teher­autó lámpája fánysávot vág az éjszakába. Előtte kavarog a köd. A kocsi lépcsőjén szovjet katonanő. Int. A pékségből kiemelkedik egy kenyér. Ba­dó Jancsi megfogja, tovább adja. A sor, amelyben az ügy­véd is ott toporog, eggyel előbbre lép. Kádár Márta: Szorítsa ökölbe a kezét! A bizottságon csaknem szó nélkül fogadták el indokatit: ő is, férje is egyetemre jár, nincs lakásuk, nem tudják kire hagyni a gyereket. Aznap ő volt a tizennyolca­dik. Az orvos kötelességsze- rűen sorolta fel a terhesség megszakításával lehetséges zavarokat. Aztán elétolta a jegyzőkönyvet, s mutatta, hol írja alá. Az ajtón megkönnyebbülve lépett ki. mintha a nehezén már túl lenne. A várakozók irigykedve nézték kezében a sokat érő papírt. Az egyik meg is kérdezte: — Sikerült, fiatalasszony. Otthon Péter hason fekve ol­vasott. A tankönyv nyitva heveit mellette. — Elintéztem — ölelte át a fejét. Felvette a földről a pi­ros ceruzát, s a fiú mellé te- tepedett a heverőre. Az zavartalanul olvasott tovább. — Figyelj rám! Pénteken kell bemennem a kórházba. — Igen? — és tovább lapo­zott. — Nem is örülsz? — De — és szórakozottan megcsókolta. — Ugye, elkísérsz? — Természetesen — tette le dünnyögve a könyvet Pénteken reggel izgatottan készülődött. — Nem is tudom, kifes­sem-e a számat? — töpren­gett a tükör előtt — Kórházba, minek — ’ mondta Péter. — Különben is sietni kell, már fél nyolc, s én még nem borotválkoztam. Az öregasszony dühös, ha so­káig használjuk a fürdőszo­bát. — Igen... — válaszolta békítőén. A kapuban Péter megkér­dezte: — A papucsot becsomagol­tad? — Jaj, elfelejtettem! — és visszaszaladt Az üres szobában sokáig keresgélt, végül egy régi új­ságba csomagolta a papu­csot. A ház előtt Péter türelmet­lenül topogott. — Meddig kísérjelek? — Csak a bejáratig. — Nem fogsz'félni’ — Ugyan! Szótlanul mentek egymás mellett. — Szervusz, majd érted jö­vök! — Szia! — És megcsókol­ták egymást A sarokról Péter még visz- szafordult integetett. A folyosón már várakoztak néhányan. Egyenként hívták be az asszonyokat. Itt volt az utolsó ellenőrző vizsgálat Mikor a 'nevét kiabálták, összerezzent. Nyugalmat szín­lelve diktálta be adatait A felvételi irodán majdnem za­varba jött. Nem találta a pén­zét Végül a táska aljában akadt rá. — Nem is tudom mennyi — nézett tanácstalanul az ádminisztrátomőre. Az szótlanul eléje tolta a nyugtát O rw kiszámolta a pénzt, és átvette a bizonylatot. — Ez legalább meg­marad. Emléknek... — szó­lalt meg most az öregedő ad- minisztrátomő. Körmét végighúzta a papír élén, és táskájában kotorász­va kiment. Megmutatták a szobáját. A szülészeten jutott neká hely. A kórterem három ágyából kí­váncsian nézegették. Az ápo­lónő kimenőben még odaszólt a többieknek, készüljenek a szoptatáshoz. A három asz­szony egyszerre kezdte ki­gombolni az ingét Táskáját a kezében fogva tanácstalanul állt az üres ágy mellett — Üljön le, kedves! — biz­tatta az ablaknál fekvő kövér asszony. — Lányt vagy fiút vár? — érdeklődött egy fiatalasszony. Nem értette. Tekintete kö­rüljárt a három asszonyon. Kigombolta a kabátját A többiek látták, hogy nem ál­lapotos. Az ápolónő kétszer fordult, míg behozta a síró pólyáso- kat. A mellette fekvő aszony a fal felé fordulva szoptatott — Kisfiú? — ágaskodott. Az asszony nemet intett. A kövér mama megjegyez­te: — Szoptatás közben nem szabad beszélni. Levetkőzött ő is, papucsot húzott, és az ágy szélére kö­nyökölve nézett maga elé. Az osztályos orvos jött be. — Már vártam. Elintézte a felvételt? — Igen. — Akkor jöjjön velem! Köpenyét összefogva kö­vette. Folyosókon, csapóajtó­kon mentek át. — Itt várjon. Üljön le egy kicsit! A pad jobb oldalára húzó­dott. Leste az ajtót. — Kire tetszik várni? — állt meg egy nővér előtte. — A főorvos úrra! — fur­csán, mélyen szólt a hangja. — Bocsánat — lépett to­vább zavartan a nővér. A köpenye sarkát tépked­te. Mereven, oldalához szorí­totta a kezét A pad fölött rajzos plakátok. Olvasta a szöveget. A képet nézte. Egy kislányfej, egy tál gyümölcs, egy kéz. és a csapból folyó víz. A kórház szagától ómely- gett a gyomra. Megfordult. Egy másik plakátról szőke gyerekfej nézett vissza rá. A plakát nagy kérdőjele alatt a szöveg: Legyen, ne legyen? Megkapaszkodott a pad tám­lájában. — Majd elmúlik, nyugtatta magát. A főorvos állt az ajtóban. — Tessék! — szólt ki érte. — Rosszul érzi magát? — Nem, köszönöm, semmi. Ügyetlenül feküdt föl az asztalra. — Ne féljen, elaltatjuk! — nyugtatta az orvos. Lekötötték a haját A lá­bára vászoncsizmát húz.tak. — Csússzon csak előbbre! Kényelmetlenül feküdt. — Kérem, kolléga, az alta­tást! A fiatal szőke orvos kész­ségesen hozta az injekciós tűt — Jó a vénája? — Nem. — Szorítsa ökölbe a kezét! A műtőlámpában minden tükröződött — Nézzük a másik vénáját! — ült át az orvos a bal olda­lára. A főorvos fényes műszere­ket vett át a nővértől. — Nem találom a vénáját! — Már a harmadik helyre szúrta a tűt. Kicsit felemelte a fejét — Ne mozogjon, kérem! — szólt rá erélyesen a főorvos. Engedelmesen visszaha- nyatlott. lámpában a főorvos kimért moadulatat Egészen lassan forogni kezdett a műszer, amit fi­gyelt. A lámpa elhomályo­sult. Már nem látta az orvost, csak a szőke gyerekfejet Kellemes bódultságot ér­zett A vénáját megtalálta a tű. 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. márctaa S.

Next

/
Thumbnails
Contents