Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
Hádass József: Karcsúbbak a felhők Az ég mosolygott. Az eső emléke Lassan szétfoszlott. Kendőnyi felhők Intettek búcsút. Minden egyszerű, volt Karcsúbbak lettek a szótlan felhők. Mielőtt az eresz alá hazatértek, A fecskék egy utolsót keringtek, Az eső elmosta minden bánatom, Csónak indul hullámin reménynek. Botorság, tudom, mindenkinek hinni, De még ostobább — lásd be — senkinél Kivonult az ár, friss, üde színekkel hív, felém int egy virágos sziget. Gyurkovics Tibor: ÉQÖ SZERELEM Égő szerelem, el fogsz te is múlni, Nyomorult fajta vagyunk mL Égő szerelem, állig érő kámzsa, égő testedbe vagyunk bezárva. Égő szerelem, lábak remegése, bántlak-e, bántlak, a karom kés-e? Agyonszeretlek, bordakoszorúdban elégsz, elégsz, ahogy én azt tudtam. Aki szeret, az nyíllal lő a napba, két szeme kiég, lehull a karja. Égő szerelem, nyöszörögsz a tűzben, tűröd, tűröd, ahogy én tűrtem. Tested tajtékja fölcsap az égig, állsz magadban a kegyetlenségig, égő fa teste, tested palánkja, jó szív a vérre, jó ügy a lángra. Tépni tépésig hasítva téged, az a szerelem, ami eléget Fogad elgyöngüli, a szádban láng van, vacogsz, vacogsz az elragadtatásban. Arany mozdulat, dús hajak égése, rádborul az egek feledése. Nincs levegőég, nincs tered állni, ki vagy te fosztva, sarkadtól állig. TÉLUTÓ (Benkö Imre A kórház is elment A teherautók ponyvája alól kivilágított a sebesültek lázas szeme. Ügy nézték, jaj, úgy néztek... Aztán a leszálló ködben csak a benzinfüst maradt — Weg! Weg! Badóné elódalgott a pékműhelytől. Sűrűsödték az aknabecsapód ások. — Jancsi! Hói vagy? Hol a fiam? — sikítja Balóné. — Ugyan, ne tessék kiabálni! — Hol a fiam? Sapka, szvetter, kabát meg egy keskeny mészdarab a sapka alatt ennyi a tízéves fiú. Már ott van az anyja mellett. — Hol a fenébe csavarogsz, te átok, te... — Badóné úgy akarja folytatni, hogy kitaposom a béled, de tegnap látott egy haslövéses katonát. — A polcokon még ott vannak a kenyerek — mondja Jancsi. Csend lesz a pincében. Kinn suhognak, placs- csognak az aknák. — Hm — krákog Heinits. — Ügy látszik, rövidesen... Az emberek elfordítják fejüket — ... nagyon valószínű — Heinits segítség után kutat — ... ha a becsapódásokat figyeli az ember... tegnap m ég... Heinits elhallgat. Pedig amikor lehurcolkod- tak a pincébe. Heinits úr maga is. Mintha a raevogő üzlet vonult volna le csempéstül, cégérestől, konyakosüvegek glédája közt a sajtharang, a nagy, a ragyogó saitharang. Meg az illatos zsemlék... Aztán elromlott a dolog. Hei- n lseknek mindenük volt ás folyton ettek. Igaz. az utóbbi időben már megvárják a sötétet, és akkor súgja Heinits: — A második ládából... — És hallani lehet, ahogy rágnak, nyelnek... A Badó gyereknek azonban azt mondta a kereskedő: — Tűnés! Tűnés! Az ügyvéd felesége is hiába próbálkozott. — Csak egy csipetnyi zsírt, drágám! Még van két tojásom, a rántotta ugye kiadó- sabb... — Jaj, drágám, nekünk is csak éppen annyi... — de megfőzve, szeletekre vágva, kenyéren, mi is úgy szoktuk. Kenyéren! Hogy nem omlik a fejére a boltozat! — Szóval, tegnap... —1 próbálkozik újra Heinits. Az Ügyvéd, dr. Jurefc Ödön még nem emésztette meg a kemény tojást, tüntetőleg hátat fordít. — Mi mindig jogállam voltunk — magyarázza vitéz Pál Győzőnek. — A jogtörténettel behatóan foglalkoztam. Ezzef nem azt akarom mondani, kérlek, hogy egy Papiniusszal, Stammlerral vagy Hajnikkal felérek, de tudományos meggyőződésem, hogv a magyar államiságnak a keretet, az össz- szetartó gerendákat a fejlett jogérzék adta. Erre az egyre büszkék lehetünk. Angliával is felvesszük a versenyt. — Igaza van, doktor úr! Egy görnyedt kis ember licitált rá a fejtegetésre. A közbeszólás megakasztotta az ügyvédet, bosszúsan néz Vágóra, szeme szinte rátűzd a sárga csillagot. De Vágó gyanútlanul lelkesedik tovább: — A szentséges atya is, a püskök úr, azt mondta, kérem szépen, fenn állt a szószéken, onnan beszélt a hívekhez, én a negyedik sorban ültem, kérem szépen, hogy őrizzétek a nyájat, amelyik bennetek legel... — így mondta? — Így, kérem szépen, hogy bennetek legel... vagy a telketek mezőin, nem is... a nagy meghatottságban... — Na, ezt hagyjuk, Vágó úr! Vitéz Pál Győző inti le a kis embert. Először is református létére ki nem állhatja az ilyen pápista fecsegést, azután meg ez a Vágó néhány éve még Wohl volt. Mindenki tudja, akár fel is jelenthetnénk, de — és erre a kézmozdulat utalt — vagyunk annyira úriemberek, hogy nem tesszük. Vágó sértődött képpel elhallgatott. Az ügyvéd azonban kizökkent a magyar jogállamból. — Csak nem fázol, kértek? — Pált kérdezte, aki feltűrte lengyelbundájának prémes gallérját — Meglehetősen hideg van. Rápaskol dr. Jurek Ödön a csizmájára. Akkorát szól a csizmaszár, mint egy becsapódó akna. — Hehe, jó ez most Egyszerű parasztcsizma. Néhányszor vadásztam benne. Pál arra gondolt, vajon kitől szerezhette a csizmát és mikor járt Jurek vadászni. Aztán összerezzent — Azzal a lövedékkel, Pál úr, igazán kellene valamit eskuálni. Heinits aljas manőverre használta fel a szünetet. A lövedék reggel kilenc után tört be az egyik pinceablakon. Hintázott egy darabig Mayer úrnak, a suszternak az ágyán, aztán mint egy jóllakott csecsemő, elaludni látszott. A kedélyek azonban egyre magasabb hullámokat vertek. Hogy felrobban, életveszélyes, ki kell vinni. A gyerekek, az asszonyok, az öregek, mindenki,, majd a férfiak. .. egyre szorult a kör. — Hozzá ne nyúlj! Robbanjon föl más! — sziszegte Pál felesége, aki eddig úgy ült mint egy tudatlan nyuszi, aki süket is. Hetnfts aljassága nem Ismer határt: — Egyedül Pál úr volt közülünk katona, meg ugyebár vitéz is. . Ugyebár! Az egész pince idenéz. Pál tudja, hogy nincs menekvés. Ez a rohadt Heinits. Ráadásul csönd van. Éppen most nem lőnek. Ó, Iván Ivanovicsok, csak most néhány sorozatot! De nem soro- zaitoznak. Talán épp kenyeret esznek szalonnával. Föláll, megindul a másik helyiségbe, ahol a suszter ágya van a »csecsemővel«. Amikor megjelenik, mindenki fedezékbe vonul. Heinitsné egy párnát tesz a fejére. Vitéz Pál Győző megy az ágyak, ládák, hokedlik közt, mint egy alvajáró. A lövedéket kicsit maga elé tartja, és viszi. Ijedten, ahogy Judit vihette Holofernes fejét, bár ez az apokrif történet nincs benn a KárQli bibliában. Amikor visszajön, csak annyit mond: — A szemétgödör mellé tettem. Azután ül maga elé meredve, jobb kezét szívére szorítva, még izzadt homlokát sem törli le. Mayer, a suszter hozzá biceg. — Köszönöm, Pál űr. Dr. Jurek Ödön érzi, hogy neki is kell valamit mondani. — Tudod, kérlek, ahogy az ajtóból utánad néztem, micsoda kísérteties köd! Utoljára az operában láttam ilyet, amikor azok az izé, azok a lándzsás istennők ott fenn állnak... Verdi vagy ki írta,.. — Wagnerre tetszik gondolni, a Walkürre. Megint ez a Vágó. Jurek levegő után kapkod. És milyen fölényes. Mert közelednek az oroszok? Majd még... — Hát lehet, hogy Wagner. Az ember annyi operát látott ... Pál már kifújta magát Itt az ideje, hogy visszaadja a kölcsönt. — A pékségből elmentek a németek. Heinits úr, nem kellene átmenni a kenyérért? — »Hühü, én már megtettem a magamét, itt most én vagyok a nap hőse, te következel, te rohadt.« — Más raktárába? Hogy képzeli! — Inkább az oroszok vigyék el a kenyeret? — Más raktárába... »A te raktáradat félted, mi? Hova dughattad a cukrot, hol lapulhat a sajtlianang?« Pál érzi, sok volt ez a mai napra, nem válaszol. A kórház is elment, a becsapódások, az éhség, a lövedék, a várakozás, ó, senki se olyan hülye itt a pincében... rugalmas elszakadás, lerövidítettük a Jávor Ottó: A suszter „csecsemője” fKmfcvonata, tatjuk a körút vonalát... nagypéntek nélkül nincs feltámadás ... csak tudná az ember, mi lasz... Kivágódik az ajtó. Azután csönd. A lépcsőn két fegyvertelen magyar katona liheg. — Jó estét! — mondja sokára az együk. A szavaknak megváltoztak a távlatai. Ez a jó estét is... — Menjenek a tizenhétbe — tanácsolja valaki —■, ott civilruhát is kaphatnak! — Fiaim! Hát itt vagytok? Egy kövér főhadnagy bukkan föl mögöttük. Nála sincs fegyver, karját magasba emelve lelkendezik: — Fiaim..'. Az egyik honvéd ellkáron*” kódja magát, azután szaladnak át a tizenhétbe... Lövések hangja. Közal? Távol? Az ajtó bezárul. Mindenki az ajtót nézi. Az ajtó nyílik valahova, de be is zár. Hova fog nyílni a pincébe zárt életek ajtaja? Erre gondolnak. Az asszonyok közül sokan kendőt kötnek, arcukat kormozzák. — Figyeli? Heinitsné csak a lányát kormozza, magát nem — súgja Pál Vágónak. — Hja, kérem, az anyai szív! Ez a Vágó megbolondult, Röhög. Hangosan. — Tudja, Pál úr, ha az én férjem lenne a Heinits, én se kormoznám magam. Vágó röhög. Ilyen közel lennének az oroszok? Csönd. Mint egy közönséges ködös téli estén. Halkan nyílik az ajtó. Ez másfajta ajtónyitás. Egyszerre állnak feL Egy géppisztoly, prémsapka, kiálló po£acsont, szűk szem... Pontosak az első, homályba vesző benyomások. A hang is furcsa, mély, mintha azt mondaná: jó.. „ jó... A kar mozdulatát mindenki érti: üljetek le nyugodtan. Később újra katonák. »Nemet, nemet nincs? Puska?« Sokán a szemüket törölgetik a pincében. Kinn vaksötét, kiáltozások, nyolc óra, kilenc, a férfiak sehol. — Ha jogi szempontból nézem, kérlek, teljesen abszurdum ... Ez Jurek hangja. — De még tolmácsuk is volt. Ezt a felkészültséget! Mindent tudnak, kérlek, mindent. Heinits oda se figyel. — A raktáram — súgja a féleség én öli. Éles gyerekhang sivít végig a pincén, Badó Jancsi hangja: t — Kenyér! Kitódulnak. Az ügyvéd is kiált, és rohan. Egy teherautó lámpája fánysávot vág az éjszakába. Előtte kavarog a köd. A kocsi lépcsőjén szovjet katonanő. Int. A pékségből kiemelkedik egy kenyér. Badó Jancsi megfogja, tovább adja. A sor, amelyben az ügyvéd is ott toporog, eggyel előbbre lép. Kádár Márta: Szorítsa ökölbe a kezét! A bizottságon csaknem szó nélkül fogadták el indokatit: ő is, férje is egyetemre jár, nincs lakásuk, nem tudják kire hagyni a gyereket. Aznap ő volt a tizennyolcadik. Az orvos kötelességsze- rűen sorolta fel a terhesség megszakításával lehetséges zavarokat. Aztán elétolta a jegyzőkönyvet, s mutatta, hol írja alá. Az ajtón megkönnyebbülve lépett ki. mintha a nehezén már túl lenne. A várakozók irigykedve nézték kezében a sokat érő papírt. Az egyik meg is kérdezte: — Sikerült, fiatalasszony. Otthon Péter hason fekve olvasott. A tankönyv nyitva heveit mellette. — Elintéztem — ölelte át a fejét. Felvette a földről a piros ceruzát, s a fiú mellé te- tepedett a heverőre. Az zavartalanul olvasott tovább. — Figyelj rám! Pénteken kell bemennem a kórházba. — Igen? — és tovább lapozott. — Nem is örülsz? — De — és szórakozottan megcsókolta. — Ugye, elkísérsz? — Természetesen — tette le dünnyögve a könyvet Pénteken reggel izgatottan készülődött. — Nem is tudom, kifessem-e a számat? — töprengett a tükör előtt — Kórházba, minek — ’ mondta Péter. — Különben is sietni kell, már fél nyolc, s én még nem borotválkoztam. Az öregasszony dühös, ha sokáig használjuk a fürdőszobát. — Igen... — válaszolta békítőén. A kapuban Péter megkérdezte: — A papucsot becsomagoltad? — Jaj, elfelejtettem! — és visszaszaladt Az üres szobában sokáig keresgélt, végül egy régi újságba csomagolta a papucsot. A ház előtt Péter türelmetlenül topogott. — Meddig kísérjelek? — Csak a bejáratig. — Nem fogsz'félni’ — Ugyan! Szótlanul mentek egymás mellett. — Szervusz, majd érted jövök! — Szia! — És megcsókolták egymást A sarokról Péter még visz- szafordult integetett. A folyosón már várakoztak néhányan. Egyenként hívták be az asszonyokat. Itt volt az utolsó ellenőrző vizsgálat Mikor a 'nevét kiabálták, összerezzent. Nyugalmat színlelve diktálta be adatait A felvételi irodán majdnem zavarba jött. Nem találta a pénzét Végül a táska aljában akadt rá. — Nem is tudom mennyi — nézett tanácstalanul az ádminisztrátomőre. Az szótlanul eléje tolta a nyugtát O rw kiszámolta a pénzt, és átvette a bizonylatot. — Ez legalább megmarad. Emléknek... — szólalt meg most az öregedő ad- minisztrátomő. Körmét végighúzta a papír élén, és táskájában kotorászva kiment. Megmutatták a szobáját. A szülészeten jutott neká hely. A kórterem három ágyából kíváncsian nézegették. Az ápolónő kimenőben még odaszólt a többieknek, készüljenek a szoptatáshoz. A három aszszony egyszerre kezdte kigombolni az ingét Táskáját a kezében fogva tanácstalanul állt az üres ágy mellett — Üljön le, kedves! — biztatta az ablaknál fekvő kövér asszony. — Lányt vagy fiút vár? — érdeklődött egy fiatalasszony. Nem értette. Tekintete körüljárt a három asszonyon. Kigombolta a kabátját A többiek látták, hogy nem állapotos. Az ápolónő kétszer fordult, míg behozta a síró pólyáso- kat. A mellette fekvő aszony a fal felé fordulva szoptatott — Kisfiú? — ágaskodott. Az asszony nemet intett. A kövér mama megjegyezte: — Szoptatás közben nem szabad beszélni. Levetkőzött ő is, papucsot húzott, és az ágy szélére könyökölve nézett maga elé. Az osztályos orvos jött be. — Már vártam. Elintézte a felvételt? — Igen. — Akkor jöjjön velem! Köpenyét összefogva követte. Folyosókon, csapóajtókon mentek át. — Itt várjon. Üljön le egy kicsit! A pad jobb oldalára húzódott. Leste az ajtót. — Kire tetszik várni? — állt meg egy nővér előtte. — A főorvos úrra! — furcsán, mélyen szólt a hangja. — Bocsánat — lépett tovább zavartan a nővér. A köpenye sarkát tépkedte. Mereven, oldalához szorította a kezét A pad fölött rajzos plakátok. Olvasta a szöveget. A képet nézte. Egy kislányfej, egy tál gyümölcs, egy kéz. és a csapból folyó víz. A kórház szagától ómely- gett a gyomra. Megfordult. Egy másik plakátról szőke gyerekfej nézett vissza rá. A plakát nagy kérdőjele alatt a szöveg: Legyen, ne legyen? Megkapaszkodott a pad támlájában. — Majd elmúlik, nyugtatta magát. A főorvos állt az ajtóban. — Tessék! — szólt ki érte. — Rosszul érzi magát? — Nem, köszönöm, semmi. Ügyetlenül feküdt föl az asztalra. — Ne féljen, elaltatjuk! — nyugtatta az orvos. Lekötötték a haját A lábára vászoncsizmát húz.tak. — Csússzon csak előbbre! Kényelmetlenül feküdt. — Kérem, kolléga, az altatást! A fiatal szőke orvos készségesen hozta az injekciós tűt — Jó a vénája? — Nem. — Szorítsa ökölbe a kezét! A műtőlámpában minden tükröződött — Nézzük a másik vénáját! — ült át az orvos a bal oldalára. A főorvos fényes műszereket vett át a nővértől. — Nem találom a vénáját! — Már a harmadik helyre szúrta a tűt. Kicsit felemelte a fejét — Ne mozogjon, kérem! — szólt rá erélyesen a főorvos. Engedelmesen visszaha- nyatlott. lámpában a főorvos kimért moadulatat Egészen lassan forogni kezdett a műszer, amit figyelt. A lámpa elhomályosult. Már nem látta az orvost, csak a szőke gyerekfejet Kellemes bódultságot érzett A vénáját megtalálta a tű. 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. márctaa S.
