Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-25 / 71. szám

/ 'Vu'ácfűk Somogyiak emlékeznek A bombázástól az első hajóig Kétnapos somogyi vendég­ségre, három / író-olvasó talál­kozóra szóló meghívó lapul a zsebéiben. A rajzokról, fényké­pekről fölismertem alakját, arcát, amikor a Kapós folyo­sóján nézelődött. Visszahívtam a presszóba, s az első botla­dozó szavaik után már mint régi ismerősök beszélgettünk. Gyalog Európában A falusi evangélikus lelkész fia tisztviselő állását hagyta ott, hogy a családi hagyomány szerint teológiai pályára lép­jen. Sopronban jelent meg húszévesen írt első regénye, Az eke. A gabonatermelő pa­rasztok küzdelmes életét írta le a gazdasági válság Idején. Professzorainak rosszallása miatt tanulmányait nem foly­tatta, világgá ment. — Bejártam Európa nagyob­bik részét, eljutottam gyalog egészen Spanyolországig. Mesz- sze országoktól még inkább láttam, nagy távlatot nyitva, hazámat. Majd itthon, Pécsen beiratkoztam bölcsésznek, de nem szereztem tanári diplo­mát, fölmentem Budapestre — írónak. A Kelet Népe szerkesz­tőségében dolgoztam először. Kilenc érvet váratott macára a második kötetem, a Jelek a pusztában novellagyűjtemény. Ezzel sem volt szerencsém. A cenzúra megcsonkította, né­hány novellát ki is húzott. Egyet azért, mert megírtam, lakásban két család él. Azt mondták, nem lehet ilyent a nagyvilág elé tárni... Hallgatás Tatay Sándor a felszabadu­lás után mindjárt jelentkezett műveivel, de 1948-tól 1953-ig a hallgató írók közé tartozott. — Mivel magyarázza meg a hallgatást? — Irodalompolitikánk sab­lonokhoz ragaszkodott, ezen belül, úgy éreztem, munkámat nem tudom elvégezni. Ügy né­zett ki, mintha el kellene sze- gényíteni előbb a parasztságot, hogy aztán jobb legyen a sor­sa. Ekkor írtain a Vulkánt, amelyik csak tíz év múlva je­lent meg. Elkezdtem a Simeon család című regényciklusomat is. A célom az volt, hogy sa­ját magam is végiggondoljam azt az időt, amelyet gyermek­ként éltem át. Azokat a szála­kat kerestem végül is, amelyek a jelen korszakunkhoz vezet­tek. — 1954 miért sorsforduló a munkásságában? — Elkészült a Simeon csa­lád első kötete. Ügy gondol­tam, ha ezzel jelentkezem, megmagyarázom a hallgatáso­mat is. Kibontakozás Tatay Sándor munkássága 1945 után bontakozott ki. Ed­dig megjelent huszonkét regé­nye közül tizennyolcat ez idő­ben írt. Cikksorozatban szá­Nyúlvadászat A hajtők és a vadászok nagy szemekkel me­rednek az imént lőtt nyúlva. Böröcz Sanyi meg az elnökre, Cazsó Lajosra, aki a helyi vadásztársaság elnöki tisztségében néhány szót he­beg a mezei állatok termé­szethez való alkalmazkodó­képességéről. Magában pedig azon füstölög — s ezt már mint a helyi termelőszövet­kezet elnöke teszi — miként utalhatna ki néhány rögtön­zött nyaklevest a Böröczék Sanyijának. Mert az tény, hogy rászolgálna. Mégpedig a következő indoklással. Azaz, várjunk csak! Hogy megérthessük a dolgot, némi magyarázatra szorul a histó­ria. Tavaly ősszel kilenc nyug­díjasa lett egyszerre a Hala­dásnak. Az első napokban még csak bírták a henyélés fáradalmait a jó öregek, ha­nem az ötödiken már nem kellett az újság, nem ízlett a pipa sem. Sehol sem találták a helyüket. Óránként térül- tek-fordultak az irodában, tébláboltak az óink körül, tá­masztották az ajtófélfát az is­tállóban. Egyszóval visszalopták ma­gukat a tsz-be, csak éppen munkájuk nem akadt. Olya­nok voltak, mint a lakodal­mas háznál a gyerek, aki mindenkinek csak útjában van. \ Birizgálta is őket az érzés, hogy ők már csak úgy tessék- lássék tartoznak a tsz-hez. Addig-addig pusmogtak egy­más közt, mígnem egyszer megállították az elnököt az udvaron. — Hát nézd csak, Lajos! — kezdte az öreg Szegi. — Fene­mód nehéz mesterség ez a nyugdíjasság. Olyan se kint, se bent érzi magát az ember. Hanem úgy gondolnánk, te segíthetnél rajtunk. Valami munka kéne. Olyan szerződés­féle, mint az asszonyoknak. Persze nem a libanevelés, mert hát az mégsem férfiem­bernek való. Szóval, no, majd csak kitalálsz valamit. És mivel az öregek később sem hagyták annyiban a dol­got, az egyik délután e sza­vakkal fogadta őket az elnök: — No, ha csakugyan szer­ződést akarnak, ajánlanék va­lamit — kezdte ünnepélyesen, hogy elérje a hatást. — Azt gondolnám — bökött a szín alatti ketrecek felé —, hogy szerződjenek nyulakra. Ép- penhogy vannak, jóformán senki sem gondozza őket. A háztájiban nagyobb hasznot hajtanának a fülesek. No, áll az alku? A öregek gondba mélyedten hallgattak. A csizma orrával a porban túrkáltak, forgatták az elnök javaslatát. — Szóljanak hát, magukon a sor! — sürgette őket Cazsó. — Hm... Aztán hogy gon­dolod a fizetséget? — aggá­lyoskodott Szegi, a szószóló. — Egyszerűen. Felesbe. Ta­karmányt vihetnek a tsz-böl, meg maguknál is akad hulla­dék. No, csak vigyék őket, az­tán jó munkát! Így hát megvolt az alku, Az öregek szívében szűnő­félben volt a számkivetettség érzése, az elnök is nyugalomr mai végezhette a dolgát, nem nyaggatták már. Teltek a he­tek, a hónapok, s közben sza­porodtak a nyulak. Mindaddig senki sem törő­dött velük, amíg ezt a háztá­jiban tették. Hanem, amint egyre gyakrabban szállingóz­tak vissza a szín alá a ketre­cek, s egyre többet káromkod­tak az állatgondozók, amiért már a jászlak alja is tele volt fülesekkel, az elnök kezdett megijedni saját javaslatának eredményétől. Erre nem számított. Azt hitte, hogy az öregek majd csak beleunnak a babramun- kába. — Ennek már a fele sem tréfa — vakarta fejét Gazsó. — Valamit tenni kell. De mit? Január elején aztán erre is megszületett az ötlet. Egy le­vél segítette hozzá, s éppen a legjobbkor. A helyi vadásztársaság le­velet kapott az egyik nagy­üzem vadásztársaságától. A levél lényege: meghívnák-e őket gyakorló vadászatra, nyulakra. A helyzet ugyanis az, hogy az üzem vadásztár­sasága a közelmúltban ala­kult, tagjai között sokan van- jiak, akik még életükben nem voltak vadászaton, és hét az ő kedvükért kérnék a szíves­séget. Feléjük ugyanis csak erdő van, özek meg muflo­nok. Jobb mezei nyúllal kez­deni — olvasták az okos ér­velést. És egy-kettőre meg is szü­letett a döntés. — Jöjjenek csak, már miért ne jöhetnének! — így az egyik. — írjuk csak a választ már­is!— ajánlotta a másik. — Meg aztán van itt nyúl úgyis éppen elég! -r- helyeselt Gazsó Lajos, miközben rava­szul hunyorított, arra gondol­va, hogy kocavadászoknak az­tán édesmindegy. Este csípte el a fiút, Böröcz Sanyit, a gazdasági épületek között. — Hallod-e Sanyo? Tudsz-e titkot tartani? No. ha igen, akkor ma este zargasd ki a nyulakat a mezőre. De bármennyire koca vadász legyen is valaki, azt tudja, hogy belgaszürkék nem te­nyésznek a mezőn., Ha pedig nem tenyésznek, hogy kerül­tek egyre-másra puskacsö elé? Ez biz csodálatos! Nem értik. S ez az, amiért az el­nöknek paprikás a hangulata. Az elnök nem is várat magá­ra sokáig. Míg a, szekéren a vendégrúdra tűzik a nyula­kat, fülüknél fogva cipelve őket, maga is fülöncsípi a Sa­nyi gyereket. — Megmondtam-e neked, mihaszna, hogy szedd ki kö­zülük azt a néhány szürkét? Sanyi szepeg, rá sem néz az elnökre. Érzi, hiába minden szó. De o.zért megkockáztatja. — Hát hiszen ki látta őket a sötétben? Nyúl, nyúl... S mit lehet erre a válaszra felelni? Csata László Huszonöt ér magyar irodalmából Beszélgetés Tatay Sándorral molt be szülőföldje parasztsá­ga életének megváltozásáról, a termelőszövetkezetek megala­kításáról. Helyeselte a földek egyesítését, a közös gazdálko­dást. — A földszerzés görcse alól föl kellett oldani a parasztsá­got, még ha nagyobb lelki megrázkódtatások árán is — mondotta. , írói munkásságában egyre nagyobb szerettet kapott az if­júság. Első ifjúsági regényé­ben Kinizsi Pált, a szegény sorsú népi hőst állította példa­képül a fiatalok elé. A Puskák és galambok című regénye 1919-ben játszódik. Ez a műve hat kiadást ért meg, valameny- nyi szocialista országban ki­adták, a Szovjetunióban pedig“*' javasolt olvasmány az isko­lákban. Idegen nyelvű kötet fekszik előtte az asztalon. Angol drá­mák. Sose gondolt arra, hogy drámát í-rjop? — Szeretem a drámákat. Shakespeare-n nőttem fel, nem mintha értettem volna 12—14 évesen ezeket, de tetszettek a meséi és szeretem a, drámai fordulatokat — még a prózá­ban is. De drámát eddig még nem írtam. Ha lesz még időm, talán letehetem az asztalra a magam drámáját is. — Mit írna meg a legszíve­sebben? — Ha drámát írnék, a" fiata­lokról írnék. A korunkat ér­zem olyannak, amelyik, sok konfliktust okoz a fiat a'a' ban. Sok és sokféle hatás éri őket. Róluk nem nagyon lehetne szerelmi drámát írni, sokkal Inkább személyiségük fejlődé­sében látok drámai fordulato­kat. — Milyen új művek megírá­sa foglalkoztatja most? — 'A Bakony vidékén játszó­dik az új történelmi témájú regényem. Egyik célom, hogy megismertessem az országot; múltját és jelenét, és hogy eredményein keresztül megsze­rettessem olvasóimmal. A ha­za szeretete nélkül az ember csak csonka ember. — Mai irodalmi életünket milyennek ítéli meg. — Felnőtt egy olyan fiatal írónemzedék, amelyik már a gazda szemével nézi, figyeli társadalmi életünket; A gazda szemével bírásak is. Nem ta­lálják már szembe magúkat azzal a helytelen véleménnyel, hogy azért írnak a rosszról, mert ártani akarnak. Azt hiá­nyolom viszont, hogy nehezen alakul ki egy~eg%r írói életmű. Nagyon szép kisregényeket, novellákat ínnak, de terjedel­mesebb. nagyobb lélegzetvé­telű művekkel mintha nem akarnának jelentkezni. Na­gyabb problémaköröket nem vetnek föl. Pedig nagyon is szükséges lenne, hogv az el­múlt huszonöt évről minél több, nagyobb időt felölelő, nagyobb problémakört érintő mű szülessen. Korányi Bant» A Kertészeti és Parképítő Vállalat siófoki telepén már ta­vasz van, készülnek a hollandi ágyak és a melegházak. Virágmagokat vetnek és palántáznak. A Daránypusztai Ál­lami Gazdaságtól megvett cső vázas melegházat most szere­lik össze. Az idén először neveltek szegfűt. A palántákat az NDK-ból hozatták. Jácint- és tulipánerdő az Üvegházban. Boros István, Balatonboglár r Tanító voltam akkoriban. Megkaptam a SAS b» hívót, de haladékot adtak, mert talála­tot kapott a szomszéd villa, és az enyém is megrongálódott, így ott ért a front Bogláron. Nem volt kedvem a harctérre menni, kinek volt?! Most a Balatonboglári Általános Iskola igazgatója vagyok. Én azt mon­dom magának, nemcsak azok szenvedtek a háborúban, akik részvevői voltak, hanem azok is, akik akkor vagy utána szü­lettek. Nagyon sok ideges, in­gerlékeny gyerek szenvedte meg. — Ott álltam a bogiári par­ton, és láttam, hogy jön egy négymotoras amerikai bombá­zó. Az északi partról német vadászrepülők szálltak fel. Megkezdődött a légiharc. Visszamentem a villánkba, sokan voltunk ott. Még a szom­szédból is átjött két nő, aki különben sohasem szokott hoz­zánk járni. — Valahogy olyan rossz ér­zésem van — mondta az asz- szony. Fölénk ért a bombázó. Az­tán óriási robbanás, a szélső fal megrongálódott, az abla­kok kitörtek. Találatot kapott a szomszéd villa. Éppen az, amelyikből átjött a két nő. Látja, vannak ilyen döbbene­tes véletlenek az életben. 1944. december 3-án sza­badult fel Boglár. Siófok felől jöttek az első szovjtet csapatok. A németek gyorsan vonultak vissza. A község vezetői a szovjet kato­nák elé mentek, akik estére már meg is szálltak a faluban. Lovas kozákok voltak az el­sők. A tanítás folyt a háború alatt is. Mikor riadót jeleztek vagy közeledett a frontvonal, csak akkor engedtük el a gye­rekeket. A régi tanterv szerint tanítottunk négyen. Könyv nem is nagyon volt, de hát ta­nítani csak kellett. Ha jól em­lékszem, december 14-től már­cius 20-ig állt a front Balaton- keresztúmál. Ki kellett üríte­ni Boglárt is. Akik a háború után vissza­tértek Boglárra, nagyon sok ki­fosztott villát találtak. Sok mindent beszélnek az embe­rek a frontharcos katonákról* az elszabadult romboló ösztö­nökről, de én tudom ezeknek a kifosztott villáknak a hiteles történetét. Amikor megállt a front, védelmi rendszert épí­tettek ki a szovjetek is. A bog­iáriak is segítettek ásni a fu­tóárkot lenn a parton. Egy orosz katona irányította a mi csoportunk munkáját. Ki­jelölték, hogy mit kell elvégez­ni, vittük a szerszámot is. Fia­tal gyerek volt a katona és fá­tek. Rablás folyt, utat kapott az emberek pusztítani vágyá­sa. Feltörték az ajtókat, elvit­tek mindent, amit értékesnek tartottak. Láttam például, ho­gyan rúgtak fel egy mézeskan­nát, mert nem kellett nekik ... A fiatal katona parancsolta vissza őket. Hónapokkal később, amikor már erre is fogytán volt az élelmiszer, megkérdeztem az egyiket, emlékszik-e a villák­ra még? Csak hallgatott. A Margit-vonal egészen ta­vaszig, talán március végéig tartotta magát. Mi hatalmas dörrenéseket hallottunk, vo­nuló katonákat láttunk, s me­nekültünk faluról falura. Aztán, visszajöhettünk Bog­lárra. Emlék? A kislányom most is őriz egyet, egy orosz harcko­csizótói kapta. Ezüstpénz ... Március végére végleg abba­maradtak a lövések, és mire kitavaszodott, mire megjött a nyár. fnár láthatták a gyere­kek az első hajót a Balatonon, radt. Bement az egyik villába lepihent. És akkor néhány ember, akit a történelem talán úgy nevez, hogy békés lakosság, ledobta a szerszámot és nekiesett a villáknak. Hogy miért? Ézt kérdeztem magamtól én is. A hátországi községek nem éhez­Nagybajomban még néhány ház falán látszanak a golyó­nyomok. De a legtöbb helyen vakolat fedi már a harcok nyo­mait. Az emberek emlékeire is rárakódott a jelen, csak fur­csa vakolat ez. Könnyen élővé és figyelmeztetővé válik ően­ne minden elfeledettnek hiti golyónyom. Somogyiak emlékeztek — néhány történetben, összerán­colt homlokkal valahova a múltba, távolba néző szemekkel. És az elbeszélést mindig megzavarta valami. Egy telefon, egy éhes írnoka, egy kolléga. A jelen. Mert csak néhány perc­re engedi vissza a múltba az embert tanulságért... T. T. SOMOGYI NÉPLAP Rnerda, 1970. március 21 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents