Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-20 / 67. szám
Találkozások SOMOGYIAK EMLÉKEZNEK »Milko Bozsilov, a bolgár Zemedelsko Zname főszerkesztője Ladon fölkereste Éliás Istvánt, akinél mint haditudósító a háború alatt néhány napig lakott.-« A kis házhoz közeledve meggyorsította lépteit. Nem vette észre, hogy zuhog az eső, hogy tócsák tarkítják az utat. Csak az alkonyi szürkeségbe burkolózó kaput nézte. És nekem úgy tűnt, hogy az utolsó pár métert futva tette meg ... Aztán hangtalanul átölelték egymást. A szikár, magas, hetvenhat éves Éliás István és a még mindig fiatalos, csendes szavú Milko Bozsilov. Álltak a lépcsőn, fedettén fejükre hullt a tavaszi eső és egymást ölelő karjaikban huszonöt év várakozása feszült.,. ' — Pista bácsi... — Milko./. (Akkor is alkonyodott. De a nyugalmat hozó sötétség leplét cafatokká tépte a lobogó lángot okádó ágyúk torka. Az este nem hozott békét. A föld nyögött fájdalmában, és a halált osztó dübörgés nem szűnt. Az ajtózörgetésre a két öreg összerándult. A félelem nem volt új, talán már régen beléjük kövesedett. A feltáruló ajtóban egy bolgár katona. — Szállást kér — fordította Pista bácsi feleségének. — Kérdi, van-e szoba? Az asszony hangtalanul bólintott. Nem a szívélyesség, mozdulatait inkább a félelem vezette. A katona jól látta ezt. És értette is — hiszen háború volt. Mosolyogva, töredezve, ami szóval nem ment, azt kézzel igyekezett elmagyarázni: — Nem kell félni... Nem vagyok rossz ember. Eta néni félig magának motyogva valamit, a szobába ment megágyazni. — Mit mond a néni? — kérdezte akkor a katona. — Á. Semmi, semmi — felelte Pista bácsi —, ne törődj vele! öregasszonyos beszéd...) Nem ez a ház volt az, ahová akkor este bekopogott Milko Bozsilov, most mégis — mint akkor — először a szobába ment be. Tekintete körbejárt, felismerte a régi bútorokat. A találkozás varázsa nem oldódott. A gondolatok, az emlékek rohanva kergetpz- tek, s a mondatok csak töredékké törpülteik. — Elnézést, hogy akkor este kicsit ha-ngosan zöi'ögtem... De hát akkor hangos volt a világ. És már egy képért nyúlt, melyet Pista bácsi szorongatott. • —• Johan! — Igen, ő az, János, a fiam. Meg a családja. Most Pécsen laknak, a gépipariban tanít. Milko Bozsilov csak nézte a kÁpet és halkan ismételgette: —• Johan, Johan... (Akkor is bement először a szegényes, egyszerű szobába. Megköszönte a szállást. Aztán újra eszébe jutott, hogy valamit mondott a néni. Talán maga sem értette miért, de tudni akarta, mi volt az. Pista bácsi csak húzódozott, aztán az unszolásra csak kibökte: — Van nekünk egy fiunk, János. Ö is harcol. De ti most ellenségek vagytok ... — Mint anya kérem — emelte fel újra szavát Eta néni —, ne harcoljatok a fiam ellen! A katona akkor már mindent értett, Átölelte a nénit, úgy nyugtatta: — Mi, bolgárok tudunk mindent. Vigyázunk a magyarokra... Nem tudni, hogy a csendes szavak értelme vagy hangsúlya hatott-e. Annyi tény, hogy amikor dolgait elintézve este hazatért a katona, a szobában virágot talált, a falon ott függött János képe, s ki tudja honnan, az esti békés beszélgetéshez még egy kis pálinka is került... Talán maguk sem tudták akkor, hogy ezen az estén egy olyan barátság született, amelyet nenn törölt el sem a távolság, sem az idő... És a gyerekükért reszkető szülők csak később tudták meg, hogy négy nap múlva, mikor továbbment tőlük a katona, amerre járt, mindenütt kereste a fiukat. Nem , volt hiábavaló ez a keresés. Jánosról, az egyetlen gyerekről, ő, a.katona küldte az első megnyugtató, jó hírt...) — Johan — mondta Milko Bozsilov. És az újra szűnni nem akaró baráti ölelésben szavak nélkül, benne volt az ősz hajú apa késői köszöneté... — Eta néni tavaly meghalt — a csendben koppantak a szavak. — Egy fénykép? Egykettőre került az is, Milko Bozsilov csalk nézte a képet, ingatta a fejét, mintha csak mondta volna: »Hogy elrohant az idő, szinte hihetetlen, hogy újra itt vagyok. /.« Aztán összekoccantak az aranysárga borral telt poharak. Az emlékek, mint az erdei vízesés, zuhogtak, áradtak. — Emlékszel, mennyit beszélgettünk? — Mi jól megértettük egymást ... — Nagyon megszerettünk téged Eta nénivel. — Szegény Eta néni, vele már nem találkozom ... — Mindig vártalak. Tudtam, hogy egyszer ellősz. Hiszen akit or megígérted, hogy el' fogsz jönni... — Johannák írd meg, hogy sok szeretettel üdvözlöm! — Megírom, persze, hogy megírom ... Én tudtam, hogy eljösz. Az idő könyörtelen. Negyed- százados emlékekhez, huszonöt év történetéhez barátok között napok kellenének. Kinn-sötét lett. Az eső vigasztalanul esett. És a búcsúzó ölelésnek nehéz volt — nagyon nehéz — végét vetni. — Vajon harmadszor találkozunk-e? Melyikük mondta — nem tudom. De az a könny, amelyet ott láttam a szemükben, az egyformán volt a barátságé, az örömé és a fájó búcsúé... A csendes faluban megkondult és messze szállt az esti harangszó. Éliás István fedélen fejjel ott állt az országúton, és sokáig nézett a sötétbe vesző autó után... Vörös Márta A Vincze. Kustos János, Nagyatád. Cérnagyári munkás voltam a háború alatt, a festődében dolgoztam itt Nagyatádon. Sok mindent el lehet mondani arról az időről, de nem szívesen mesélek. öreg korára nagyon megviseli az élet az embert, a feleségem is nagyon beteg. Már nyugdíjas vagyok. És ha arra az időre visszaemlékszem, mindig csak a Vincze jut az eszembe ... — Hát, ha arra kíváncsiak, hogy a Nagyatádi Céroagyér hogyan vészelte át a háborút, akkor elég, ha elmondom a Vincze történetét. Aki tulajdonképpen , jó komám vagy barátom volt, ahogy mondani szokták. Meg főnököm is, mert művezető volt a gyárban. Nagy darab, erős ember volt, piros arcú. Ö mondta nekem, mikor közeledett a front: »Hamarosan megszállnak bennünket, János. A katonák nem szoktak kukoricázni. De nekünk azon kell lenni, hogy itt minden maradjon. Minden a helyén maradjon!... Ez a dolgunk.« Hát mi vigyáztunk is a gyárra. A falut megszállták a németek, mi pedig telehordtuk a gépházat ölfával. Ügy is nézett ki a gépterem, mint egy fáskamra. Elhatároztuk, hogy innen nem visznek el semmit, amíg mi bírjuk erővel meg ésszel. És megkezdték a németek a visszavonulást. Egyszer teherautók álltak meg a ház előtt. Magamhoz vettem az egyik raktár kulcsát. A Vincze meg kiszólt, hogy mit akarnak. Ránk fogták a géppisztolyokat. Amit el tudtunk rejteni, ahhoz nem nyúltak. De amit e’ Kiállításból — falumúzeum Képíró Sándor, a sark ad i könyvtár vezetője a korábbi években felhívással fordult a község lakóihoz, a helytörténeti és néprajzi értékeket képviselő tárgyak begyűjtésére. A községben egy egész kiállításra való anyag gyűlt össze, amelyet állandó jelleggel a múlt évben nyitottak meg. Vezetője, aki a későbbiekben falumúzeummá akarja fejleszteni, ismeretterjesztő feladatot is vállalt, szakszerű vezetést biztosít a kiállításon. . Akkor úgy ezte, futnia kell, lélekszakadva rohannia. Emberek közé akart menni, jó emberek közé. Hogy mondja meg ezt most ennek az egyenruhás, csillagos embernek. »Szeretet«, »jó emberek« — ezek olyan szavak, amilyeneket nem mond ki, amilyeneket nem mondhat ki. Még sohasem mondta. De nem futott. Csak fölvette a pöttyös szoknyáját, hiányos lakkozású retiküljébe tette az aprópénzt. Még be is kötötte előbb zsebkendője csücskébe. Az Édes már reggel óta kint kapált a sárga bajszával. Így nevezte azt az embert, aki az anyjával élt. Óvatosan lépett ki, nehogy észrevegyék. Egy darabig botorkált a dűlöutakon, 'cipőjén szürkén ült meg a por. Messze maga mögött hagyta a tanyát, nem nézett hátra, egyszer sem. A kanyarban élesen sípolt a vonat. Már tudta, mit kell tennie. Mintha nagy tesK 0 IL te húzta volna előre, trappol- ni kezdett az állomás felé. Talán férjhez mehetett volna már, de ez a púp a hátán ...! Egyszer el is jött érte a salakos arcú Horváth, de vén az már, foga is alig. A sárga bajszú erősködött, de ő azt mondta az Édesnek, inkább a kútba ugrik, de nem megy vénemberhez. Az Édes! Az utóbbi időben háromszor is megütötte. Pedig ő már huszonnégy éves, eladó lány! Ez az átkozott púp! Csak ez ne volna! Az arca nem is csúnya, látta a tükörben. Persze az Édest is a sárga bajszú bilalja! A fülkében már ketten ülték, Egy idősebb, borostás arcú férfi meg egy fiatalabb: csendes, lassú beszédű. Csak később vette észre, hogy hiányzik az egyik keze. Talán ezért olyan szófukar. Hallgatta a két férfi beszélgetését, s mint egér a lyukba, úgy húzódott a sarokba. — Talán megszólítanak majd — gondolta. — Meg kell, hogy szólítsanak! A két férfi a bányáról beszélgetett. A fiatalabbik inkább csak bólogatott. Néha nagyot szívott cigarettájából. — Meg kell, hogy szólítsanak! — ismételgette magában mániákusan a lány. — Emberek között akarok lenni, jó emberek között... . Nem is jutott eszébe, mi lesz ezután vele. Ha ezek megszólítják, majd csak boldogul valahogy másokkal is! Az emberek maguk közé fogadják. — Meg kell, hogy szólítsanak! Igyekezett a félkarúra nézni, de arca piros lett. Nagy állomás következett, már látszottak szénporos falai. A két férfi készülődött, nagy csattar nással kinyitották az ajtót. Konok pöfögéssel indult tovább a mozdony. A rendőrségen azt vallotta, hogy két férfi — az egyik félkarú volt — kötözte kezénél fogva a fülke ablakának r fogantyújához. Magában azt ismételgette: »Meg kellett volna szólítsanak!« Amikor elaludt a padra dobott pokrócon, az Édesről álmodott, a tanyáról meg az egyhangú napokról. Nyugtalanul nyöszörgőit. Az egyenruhás, csillagos ember mellette állt, nézte és nem tudta, mit higgyen róla. Leskó László értek, azt vagy tönkretették, vagy vitték magukkal. Cérnát, kisebb gépeket, mindent, amit elértek... »Hogy ne maradjon az orosznak« — mondták Vincze művezetőnek. Az meg dühöngött. Egy kicsit azért örültünk is, hogy sikerült megmenteni néhány értékes dolgot. Mert a gyár a miénk volt! Ha nem is tulajdon szerint... Aztán bolgárok jöttek, meg oroszok. A Vincze azt mondta, hogy őket se engedjük be. Amink megmaradt, azt most már megtartjuk, ha a fene fenét eszik, akkor is. Bement a kommandóra ... Hogy egy katona se tehesse rá a kezét még a cémaszálra sem! Az oroszok parancsnoka papírt adott neki., Jöhetett is aztán akárki, csak felmutattuk a papírt. Az beszélt. S ha nem volt elég, a Vincze még az öklét is megmutatta. Mert erős ember volt. A gyár a mienk maradt! És amikor átvonult a front, elment a Vincze komám. Egy ideig a színét sem láttuk. Talán hetek is elmúltak, talán egy hónap is, mire visszatért. Olyan volt, mint a meszelt fal. De hozott anyagot meg mindent, ami kellett ah-‘ hoz, hogy beindíthassuk a gyárat. Mert az volt minden vágyunk. lássák. így nem sokat tud elmondani az ember, mert a Vincze komámtól kellett volna kérdezni inkább. Csak ő már meghalt. Pedig milyen erős ember volt! És hogy féltette ezt a gyárat — mégis itt kellett hagynia. Ilyen az ember élete. T. T. Április közepén rendezik meg a dunántúli színházak negyedik találkozóját Április 14-e és 17-e között onyolítják le Kaposváron a dunántúli színházak hagyományos találkozóját. A találkozó rendező szervei a Somogy megyei Tanács művelődésügyi osztálya, a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztálya, a Színházművészeti Szövetség és a kaposvári Csiky Gergely Színház. Az előadások sorát a veszprémi Petőfi Színház kezdi meg április 14-én. este., Arbuzov Egy boldogtalan ember boldog napjai című darabját mutatják be Sándor János rendezésében. Ezt a győri Katona József Színház bemutatója követi: Werfel A Musa Dag negyven napja című darabját hozzák el Váradi György rendezésében. A harmadik napon a találkozó új vendégét köszöntik a Csiky Gergely Színházban. Darvas József Szakadék című drámáját a Déryné Színház mutatja be a színház húszéves jubileuma alkalmából. A darab' rendezője Szalai Vilmos. A hagyományokhoz híven a vendéglátó színház előadása zárja a bemutató sorozatot. Színházunk idei fesztiváldarabja új magyar dráma, amelynek ősbemutatója április 10-én lesz. A darab címe: Tüzet viszek, szerzője Hubay Miklós, a rendező Laczkó Mihály. A tervek szerint a bemutatókat követő délelőttön megrendezik az előadások vitáját Ahogy legelső alkalommal, négy évvel ezelőtt történt, az idei találkozón is kiosztják a legjobb rendezés, valamint a legjobb alakítások díjait. Négy könyv — négy téma MIÉRT ALAKULT ki Olaszországban a fasizmus, milyen politikai előzmények és történelmi adottságok tették lehetővé, hogy először Európában — és a világon — fasiszta vezetés és rendszer irányítson egy országot. É kétes dicsőség az utókor számára mindenekelőtt tanulságos. Ma már elmondhatjuk, hogy a tanulság történelmi, hiszen a példáján és a nyomában kialakuló német fasiszta rendszerrel együtt lángba borította a világot. Olaszország csaknem szomszédunk, az olasz fasizmus hatása Magyarországon is súlyosan érvényesült. Érdekes tehát a téma: a fasizmusban mi a speciálisan olasz és mi az általános érvényű? Mi volt sikerének oka, és történelmileg hogyan mutathatók ki már a kezdet kezdetétől csúfos bukásának feltételei és okai. Erről szól Kis Aladár tudományosan és olvasmányosan szerkesztett könyve: Az olasz fasizmus története. (Kossuth Kiadó.) Baktai Ferenc: Akik mertek... című könyve azoknak a ma- ■gvaroknak tetteit és életét idézi. akik Európa-szerte szembeszálltak a fasizmussal, annak magyar és német-náci változatával. Történetekről emlékezik meg és csatákról — hitlerista könyvesbolt robban Párizsban, levegőbe röpül Gömbös szobra, a szabadságért harcolnak a horvát-szerb hegyek között. Együtt — egymás mellé rakva, az összefüggéstelen akciókból kialakul az összefüggő kép: háború volt az. a magyarság tiszta lelkű fiainak, törhetetlen ellenállása az emberiség létét és érdekeit fenyegető fasizmussal szemben. (Kossuth Kiadó.) NATO — az Észak-atlanti Szerződés szervezetének angol rövidítése. »E négy betű összekapcsolódott annak tudatával, hogy Európában olyan imperialista katonai tömb működik, amely fennállásának két évtizede alatt szakadatlanul fenyegette a szocialista országokat. e földrész és a világ békéjét« — írják a szerzők — Pálfy József és Novák Zoltán — könyvük bevezetőjében. A tömör meghatározás különös időszerűségét jelöli a dátum: 1969-ben volt a NATO megalapításának huszadik évfordulója. A NATO hiisz éve a könyv címe, amely az agresszív katonai tömb múltjának ismeretét nyújtja az olvasónak. (Zrínyi Kiadó.) Egy magyar származású moszkvai diáklányról, Tánya Bauerról szól M. Poljanszkij A felderítő lány című könyve. Csaknem két esztendeig tevékenykedett mint a szovjet hadsereg felderítője a németek hátában. Tudta, hogy bármely pillanatban a fasiszták kezébe kerülhet. Három héttel Minszfe felszabadulása előtt halt hősi halált. A KÖNYV ÉRTÉKÉT méltán jelzik Julius Fuciknak bevezetőként idézett szavai: »Ne feledjetek!... Szorgalmasan gyűjtsetek adatokat azokról, akik önmagukért és értetek haltak meg ... Véssétek az emlékezetbe, hogy nem voltak névtelen hősök,« (Zrínyi K&f acUx) SOMOGYI KSrCAP Péntek, Ilit, S
