Somogyi Néplap, 1970. március (26. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

A Miit háromnegyed­résziben románok, ne­gyedrészt magyarok lakják. Az EGÉSZtől kaptam útra valóul a gyermekkor él­ményvilágát, a negyedrésztől a küszködő nyelvet, e színes kis bóját a vizek hullámzásá­ban. Küszköd őt mondtam, a cseppre gondolva, amelynek bizonyára nincs könnyű dol­ga, mikor a közhely szerint a tengert kell visszatükröznie. Akármilyen bőven is szá­molom: alig százötven főnyi közösségtől tanultam magya­rul. Olyantól, amelynek Ba­lassija, Csokonaija, Arany Jánosa, nyelvújítója és nyelv­csősze a mindenkori tiszte- letes úr volt, régi fegyver­társaival: Károli Gáspárral és Luther Mártonnal, kiknek zsoltárklapanciáit fújtuk minden vasárnap a templom­ban. Így énekelgetve, ha nem is nyertük el a feltámadást, a hozzá vezető legrövidebb utat: a kihalást elkerültük. A fogyogatásnak zegzugo­sabb ösvényeit választottuk. Kaptuk inkább, a feudális birtokok szorításában. 1762- ből származó kimutatások szerint Kálvin gyülekezete a mainak háromszorosa lehe­tett A század végé felé indul erős fogyatkozásnak. 1764 a madéfalvi siculucidium — a székelygyilkolás — éve; a ka­tonafogd osásé, a szökevénye­ké. Szoknyás ispánunk, Má­ria Terézia a kötelet nyilván itt is kivetette ránk. Meg II. József is, kíméletlenül. Alig néhány emberöltő alatt egész családfolyamok — Csániak, Bóniik, Hodorok, Bálintok, Tolnaiak — tűnnék el, mint­ha a föld nyelte volna el őket A föld valóban tetten ér­hető. Fej fák tanúskodnak ró­la. De az anyakönyvileg be­jegyzett huszonhét Máténak jó része más irányba szivár­gott el. Egyiknek-másiknak a neve után ez áll: fugitivus. Kik voltak a Kósák, Kacsók, Újlakiak, Toldik? Híriik- hamvuk sincs. A Du Prix Adéla nevű asszonyságról gondolom, hogy lelkész fér­jét kellett követnie; a pap vándorfajta. De mi késztette a zsellér Székely Ferencet, hogy hét gyerekével fölkere­kedve, kutyáját a szekér után kötve meg se álljon Maros­ludasig? Taszítás és vonzás erői vál­tozatosak voltak és maradtak.- Ezt most nem kutathatom; ; «ízelítőt-nyújtok csupán Istók Sándor uram töredékes nép­mozgalmi dolgozatából. E szerint a lemorzsolódás évszázados folyamata az első világháború . befejeztével megcsendesült 1918—1938 között a lélekszám 329-ről 300-ra fogyott Csupán! Ez idő - alatt születtek 238-an, ellíalá- loztak 130-an, más vallásra való áttérés útján a gyüleke- - zetből — és egy füst alatt a nyelvi közösségből — kivál­tak 25-en. Nagyobbrészt nők. Ezen nem kell csodálkoznunk. Az Űrvacsora képletes táplá­lék, míg az áhított férfi kéz­zelfogható valóság. E régi egyházi följegyzést lapozva mégis úgy látom: az apadás fő oka a nagymérvű gyermekhalandóság. 1921-ben például a születések száma tíz, elhunyt ugyanannyi. 1927- ben, mikor magam is a világ­ra jöttem, születtünk össze­sen tízen, életben maradtunk négyén. K orosztályom hatvan százaléka az élet szo­kásos kerülői nélkül az anyamellről fordult egye­nesen a sírba; (Anyám úgy látta, hogy én ts utánuk megyek, ha nem egyé­bért: puszta szolidaritásból. Éj­szakákon át sírt a bölcsőm fe­lett. A rongyba kötött cukros kenyérbél — a dajká'ó kebel gyatra utánzata — egyáltalán nem lehetett ínyemre. Sokáig bizonytalankodtam, hogy anyám ajándékát — e szaniSrköhögéses, himlős, lázas valamit, az élete­met — elfogadjam-e. A jelek szerint — mindig is befoíyásolható lévén — meg­maradtam. Igaz, a csábítás szép volt és változatos. Erre most jövök rá, midőn az asszonyok­nak egész kis csapata közli ve­lem, hogy bőgés-csitító szán­dékkal mily sokfelé hordozott el engem karban, kötényben, csókolva, rázogatva, égnek emelve, keblére vonva és csik­landozva, csakhogy kedvet kap­jak az élethez.) 1940-ben a bécsi döntéssel, az amúgy is laza közösség közel kétharmadára csökkent. A katonai kötelezettség — főleg a kaukázusi hideg — elől menekülve, a magyarok északi irányba, a románcát délnek szökdöstek át az ideig­lenes határon. Családok, egész nemzetségeit maradtaik a ház­ban férfikéz nélkül. A ha­tárátlépőket, ha elcsípték, börtönbe zárták. Kutas Fe­renc— anyám húgának férje — közel egy esztendőt ült Nagyszebenben. Elvándorolt a cipész, a kerekes, a kovács, a szúcsmester — az egész ipa­runk! —, továbbá hét nagy­bátyám, kilenc unokatestvé­rem, öt nagvnénóm. El a ta­nító is családostul. nyon egy-egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdjek majd velük, merre, s mi végett indítok rohamot De hogy leírtam például a fé­lelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam, majdnem egyenrangúnak a betűk rácsai mögé vetett fo­galommal. A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim vegyes csapatának szemlélte­SÜTŐ ANDRÁS: Toldi Mezőföldön A faluból eltávozottak a felszabadulás utáni hónapok­ban töredékesen kezdtek ha­zaszállingózni. Volt, aki csak éppen elsírta magát a viszont­látás örömében, azzal ment tovább Kolozsvárra, Maros- vásárhelyre — munkásnak, szolgálónak, üzemi kapusnak. A többit a közelgő földreform tartotta itthon. Néhány számadat létala­punk változásairól. Az első világháború után részleges földreform során a Kemény bárók 4135 holdas birtokából kisajátítottak 2114 holdat (azelőtt mindössze 106 holdnyi művelhető terü­let volt a parasztok tulajdo­nában.) Két évtized alatt a megmaradt uradalmi birtok a felére fogyott Az osztásnál egy-fcót holdnyi szántó így is jutott valamennyiünknek. Került valami a lábunk alá, ahol a sarkunkat megvessük. Ilyenformán 1962-ig a lélek­szám 420-ra szaporodott. Eb­ből néhány esztendő leforgá­sa alatt újra eltávozott 120 személy. Egy részét a gyors ütemű iparosítás szívta föl — városi élet, alacsony házbérű állami összkomfort Az itt­hon maradottak 32 gyermeket járatnak a négyosztályos ma­gyar iskolába, 20—25-öt — helybéli továbbtanulás végett — a nyolcosztályos román is­kola felső tagozatába. A kö­zépiskolát végzettek közül egyetlen fiatal maradt itthon. A többi — féltucatnyi — vá­roson telepedett meg. S zerény igyekezettel pó­ttá juk őket: Hért-nyolc gyermek születik évente. Mióta orvosunk van, szülőotthon és orvosság -zsák számra«, a halál is ritkábban látogat Évente kétszer-há- romszor. Az elemi iskolában osz­tálytársaimnál hamarább ta­nultam még a betűvetést. A sikongó palatábla fölé ha­jolva — ebéd közben is — mámorosán róttam a szava­kat Úgy éreztem: mtndahá- tő, titkos erejét Más örök­ségre — semmilyen ingó és ingatlan vagyonra — nem számíthattam. Az ősök tan­könyvbe foglalt testamentu­maira sem. Mivel sáfárkod­tam volna? A magaméihoz tehát közeli és távoli roko­noknál új szavakat eprész- tem. Degenyeges, fazekas ván­dorszékelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jel­zőt, igát, ikerszót dugdostam a nyelvem alá, s rohantam szívdobogva, mintha kancsót loptam volna: iafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfelej­tett — vagy soha meg sem tanult — nevét. Vitorláim csakhamar össze- huttyantak. A magyar iroda­lomba tévedve föl kellett fi­gyelnem valóságos helyzetem­re, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv dirib-darabjai kö­zé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnél-: is föl kel­lene ruházkodnia: csupa ma­radvány, foltnak való, sza­lagvég, elhullajtott ka cat. Té­li estéken Arany Toldija tar­tott ébren, azzal a döbbenet­tel, mint mikor a szilvafá­ról a hátamra esve szavamat vesztettem. A világ teremtésének, bib­liai homálya vett körül és a bizonytalanság: a vásár vé­gére születtem-e vagy az ele­jére? A fölszedett sátrak, in­dulásra kész társzekerek, a lacikonyha körül lerágott és elhajított csontok, a lebon­tott körhinta iátványa — hunyt pilláim alatt a színes hinták, sörény es kék fapari­pák kápráza tóval — minden cseresznyevásárkor elszomo­rított Ez a korai emlékem nyir­kos érzésként szivárgott áz' erőfeszítéseim közé, hogy va­lamiképpen fölfogjam helye­zetünk való értelmét: hogy miért gyakoribb a ouszta du- dolás, a sejej-sejaj, mint a szöveges ének; miért kellene mezei rokonaimat utánozva kutyát kucsának, a macskát matykának ejtenem. Mikor elkezdtünk beszélni;- mintha gereblyével fésülköd- tünk volna. Újra meg újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdő­zúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat és Bence hű­ségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Mik­lóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzete­met enyhítette: beszélni taní­tott A lehetetlen sajgó kísérté­seit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamrákban. Az uradalmi gyümölcsösbe szabadulva ka­pott így el a vad mohóság, a tatárkodás fosztogató ösz­töne: leszaggatni, ing alá rej­teni, kabátujjba, nadrágszár­ba dugdosni, ágastul tördel­ni mindent amit lehet; haza­rohanni vele, föl a padlás sö­tét zugába, zabáim gyomor- rontásig, fogvásásig, álkapocs- zsibbadásig. Kedvemre bódoroghattam a kertben, amelyről eladdig nem volt tudomásom. A friss szerzemény: szavaim birtoká­ban, többletem miatt a ma­gánynak is enyhe szorongá­sával. Reggelenként úgy éb­redtem, mint egy álruhás ki­rályfi, akinek titkos küldeté­se van: megváltani a seny­vedő nyelvet újabb vásári po­fonok árán is. Kimenekíteni a »esukot« a romlás boszor­kányvarázslatából, nagy nép­ünnepségen visszaadni ~u«- hangzójára a vesszőt és az el- orzott »ty« betűt amely szin­te csúfolódásképpen került a macska hátára. »Felesleges« — mondja nagybátyám fö- löselges helyett; szavai össze­vissza röpködnek, mint a vak madarak. Hogy látásukat visszahozzam, lapot indítot­tam, Arany János modorában írott verseimet irkalapra sok­szorosítva, a cinterem kör­nyékén ághegyre tűzve, bo­kor alá rejtve kezdtem ter­jeszteni. Másnapra mindig el­tűnt a csalétek. Valószínűleg a papírhiány miatt A zon a nyáron egy ki­rálylány is segítsé­gemre jött Éva kis­asszonynak szólítottuk. A va­sárnapi iskola-mozgalom ke­retében népdalokra tanított bennünket Egy hétre rá, hogy megjelent, már zengett a fa­lu, mint egy óriási hangszer. Vadonatúj hangon, összeölel­kezve, valamennyi utcán vé­gigénekelve fújtuk, hogy A csitári hegyek alatt régen le­esett a hó. Hol vannak a csitári he­gyek? Senki sem tudta. Nem is volt fontos. Napközben csapatostul leptük el a feny­vest; a pázsitra hasalva, ál- lunkat . és figyelmünket fel- pocktítya haÜgattuk Éva kis­asszony :'' tahításáit,találós : kérdést, balladát, Bartók és Kodály gyermekdalait. Az­után fenyőfák tetején gyako­roltuk magunk. Röpködtünk valósággal, mint egy megré- szegült rigósereg. Gyönyör­ködtünk a lelkünkre szabott új ruházatban, ízleltük az át­változások váratlan lehetősé­gét, miszerint »ha meghalok, szellő légyen belőlem«. Mikor nyár végén elment, a királylány fölfedte magát: László Dezsőnének hívták. Más esztendőben nem jött vissza, és azután sem. Részlet a romániai magyar Író Anyám könnyű álmot ígér című új regényéből. A vasművesség múzeuma Egy múzeum, amelynek minden daraojat a múzeum alapítója készítette. Mert volta­képpen a vasművesség múzeumának tekint­hetjük Bieber Károly Munkácsy-díjas ko­vácsművész műtermét. A hetvenhét eszten­dős mester több mint hatvan éves pályájá­nak majd minden elkészült művéből őriz itt egy példányt SOMOGYI I Vasárnap, Ült NYELVMŰVELÉS A kommunikáció és a nyelvművelés Az emberek közti kommu- mára is. Hogyan ábrázolha- nikáció (’közlőkapcsolat’), an- tó ez a folyamat, vegyük naik helyzete, folyamata ta- szemügyre, nulságos a nyelvművelés szá­nyelvi | szabály- — > rendszer | üzenet csatorna nyelvi r— szabály­—> 2. ember rendszer 1------------­Az 1. ember (=én) monda­ni szeretne valamit a 2. em­ber (=te) számára. Ahhoz, hogy az 1. ember gondolatát érzését, akaratát át tudja ad- 1 ni beszélgető társának, át kell alakítania egy szabályrend­szer segítségével üzenetté. Ugyanaz a szabályrendszer van a 2. ember birtokában is, hiszen csak így tudja az üze­netet saját maga számára visszaalakítani, megfejteni. Az üzenet egy csatornán halad át A csatornának tisz­tának kell lennie; nem sza­bad. hogy »zaj« keveredjen benne az üzenethez. Termé­szetesen a csatornával kap­csolatban az a legfontosabb, hogy egyáltalában összekap­csolja a két beszélgetőt vagy­is a szóbeli érintkezés mind­két fél számára lehetséges le­gyen. Mindkettő akarjon is, tudjon is eszmét cserélni a másik emberrel. A kommunikációban az 1. és a 2. ember egymásnak egyenrangú társa, hiszen mindkettő mondhat valamit a másiknak. (Valószínű, hogy mennél nyilvánvalóbb a kom­munikáció során a résztve­vők egyenrangúsága, annál nagyobb a hatásos közlés le­hetősége). A beszélő és a hall­gató szerepe fölcserélhető; pontosabban egymást kiegé­szítő. — A beszélő szavait a hallgató általában némán fi­gyeli, hiszen ha ő is beszélne, akkor egyikük sem hallaná a saját szavától, hogy mit is mond a másik. Némán figyel, de nem mozdulatlan arccal. Arcának mozdulatai, a szem, a homlok, sőt a kéz és a váll mozgása a hallgatónak ren­delkezésére áll kommuniká­ció céljára akkor is, amikor a szájából nem jön ki beszéd- hangi ' ezeknek segítségével jelzi vissza a beszélő számá­ra: hallja-e. érti-e amit mond. Ezért ezt visszajelzés­nek hívják. A gyakorlott be­szélő — nevelő, előadó, szí­nész, kereskedő (!) — folya­matosan le tudja mérni sza­vainak hatását a másik fél visszajelzései alapján. Az arcjáték és a taglejté­sek természetesen a beszélő számára Is rendelkezésre áll­nak. A fesztelen mindennapi beszédet általában kíséri va­lamilyen némajáték. Ez a né­majáték felfogható a beszéd kísérőcsatomájának vagy se- gédcsatomájának. A két csa­tornának — a hallható, tagolt beszéd és a látható mozgás csatornájának — azonban összhangban kell állnia egy­mással. Így hatásuk egymást erősítheti. Ne féljünk attól, hogy nemcsak a szánk mond valamit, hanem arcunk és kezünk is. A némajátékban is meg kell tartani a mértéket; a kommunikáció látható ré­szének használati szabályait is el kell sajátítani. Szeren­csére ma már a televízió képernyőjén gyakran talál- . kozhatunk nemcsak példás beszédű, hanem példásan mozgó színészekkel és egyéb szereplőikkel. (Sajnos, bőven akad példa a merev — csak hanggal kommunikáló — és a mozgást túlzásba vivő sze­replőkre is.) Tartózkodjunk azonban attól, hogy a két csa­torna egymással összeütkö­zésbe kerüljön. Annak kevés a hitele, ha a szánk igent mond, s ugyanakkor a sze­münk nemet. Itt nyelvi, kom­munikációs tényezők segítsé­gével érhető tetten a nem őszinte beszéd. (Kivételes esetben szükség lehet a két csatorna szétválasztására is.) A némajátékhoz hasonlóan kísérőcsatama jellege van a nyelv zenei elemeinek is, me­lyek nem tartoznak szorosan , hozzá a közlés csupasz érttel» mi vázához. Az írás általá­ban csak ezt a vázat rögzíti, közvetíti. De gondoljuk csak el, hányféle módon — eltérő hangverővel. hangsúllyal, hanglejtéssel — lehet elmon­dani vagy felolvasni egy ilyen mondatot: »Holnap már min­den rendben lesz.« A szabályrendszer arra kell, hogy érzékelhetővé te­gyük a mondanivalónkat: hogy hallható vagy leírva látható legyen. Ehhez pedig a gomolygó, alaktalan gondo­latot kell megbatározott for­mába önteni. Akár hallható, akár látható, az üzenet hatá­rozott formájú: megvan az eleje és a vége, s a két vég­pont között szalagszerűen, vonalszerűén fut. Az üzenet­té alakítás szalaggá, vonallá rendezés: sorbarakás. Ez a sorbarendezés nemcsak sza­vakra vonatkozik, hanem mondatokra, sőt egész közle­ményekre is — szóbeli és írásbeli közleményekre egy­aránt Pontosan ügy, ahogy a szólás tartja: elmondani valamit szépen sor­jában. A nyelvi szabályrendszer­be beletartozik természetesen a nyelvtan, a szóhasználat a helyesírás és a nyelvművelés szabályainak rendszere. Ezek­nek jó részét minden, anya­nyelvét beszélő birtokolja, más részét azonban meg kell tanulni A csatornát hogyan ellen­őrizzük? Telefonálás során a hallózás látja el ezt a felada­tot Az élő párbeszédben vi­szont. teljesen elegendő a visz- szajelzések figyelemmel ki­sérése. Fölösleges és zavaró áz állandó »Érted?« vagy »Vi­lágos?« ellenőrző kérdés. Csak a vak nem látja, hogy normális beszélőtársa érti-e, amit mond. A csatorna el­lenőrzésének vannak azután olyan intézményessé vált • szokásai, mint a kölcsönös üdvözlés (akár szóval, akár kalapemeléssel, akár biccen­téssel), az újévi és névnapi üdvözletek váltása és még sok egyéb. Ne tartsuk tehát ezeket fölösleges udvariasko­dásnak! S fejezzük be a két ember­rel, aki egymásnak társa a kommunikációban. Éz a két ember nem papírra rajzolt ábra. hanem teljes társadal­mi valóságában élő ember. Kettőjük viszonya nyelvi szempontból is lényeges. Más­ként cserél véleményt ugyan­arról a beszédtárgyról két egymást tegező ember, mint két magázódó vagy éppen olyan kettős, ahol az egyik le- tegezá a másikat, akinek csak magáznia szabad embertár­sát. A nyelvi lehetőségek kö­zül történő választást gyak­ran megszabják a társadalmi­nyelvészeti és kommuniká­ciós viszonylatok. Csak a tár­sadalmi és nyelvi normák együttes figyelembevétele alapján lehet eldönteni, me­lyik a »helyes« ebből a soro­zatból: Vizet! Adj vizet! Ad­jál vizet! Kérek vizet! Ké­rem, adj nekem vizet. Kérek szépen vizet. Kérem szépen, adjál nekem vizet. Légy szí­ves, adjál vizet! Szépen kér­lek, adjál nekem vizet. Na­gyon szépen kérlek, adjál ne­kem vizet. Légy szíves, na­gyon szépen kérlek, adj ne­kem vizét! S itt visszatéríthet a nyelv- művelés is annak a sok se­gédtudománynak, melyből merített. A jó tanács az ilyen esetben nemcsak a megfelelő nyelvi forma kiválasztásában segít, hanem a társas együtt­működés nyelvi részében a így az egész társas együtt­működésben Is. Dr. Saépe Győrt* I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents