Somogyi Néplap, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-22 / 45. szám
M ár csaknem az egész napokat lent töltötték az óvóhelyen, amikor Kálóczy Zoltán lejébe nyomta a fealapját, nyakára tekerte a tálját, és azt mondta: — Kinézek egy félórára. Valamit el kell intéznem. Odakint egészen alacsonyan keringtek a repülők. Átható zúgásuk a háztetőt, a vastag falakat ostromolta. ■— Ne menjen el, apa! — Dorottya éles kislányhangja átbukfencezett a zúgáson. — Muszáj, Dorka... Te vigyázol addig édesanyádra. — Kálóczy hátrahajtotta Dorottya fejét — Nagyan vigyázz rá! Érted? — S becsapta maga után a vasajtót Lujzi mama rózsafüzért roorzsolgatva ült az ágya szélén, a szája hangtalanul mozgott. Egy-égy pillanatra abbahagyta az imádkozást s a férjéhez fordult — Az ékszerkazetta nálad van? Le kell hozni a zsí- rosbödönöket... — Majd hangosan felcsattant: — Né engedjetek be annyi idegent! Elszívják a levegőt! .— S tovább pergette a rózsafüzért. Egyszerre robaj rázta meg a hazat A villanykörték eszeveszetten -hintázni kezdtek, kosarak, batyuk odébbszökkentek, s odafent az ablak elsötétült, mintha betemették volna. Dorka piros labdája kigurult az ágy alól. — Hol van apa — Dorka ijedten cikázott az ágyak között. — Mindjárt itt lesz — mondta Erzsébet és gépiesen a labda után nyúlt, amely elpattant a keze alóL — Behúzódott egy bunkerbe, ott várja meg, amíg... — Lecsapott a labdára, görcsösen megmarkolta, tekintetét egyre a csukott vasajtóra függesztve. — Megnézem, mi van odakint — mondta Gyuri, de az anyja olyan erővel rántotta vissza, hogy megtántorodott. — Maradj, Nem bírok el több izgalmat. Nem érted Kívülről megdöngették az ajtót. Mindnyájan odaszaladtak, szánté egyszerre nyúlva a vaspánt után, egymást akadályozva a sietségben. — Ez apa! — tört fel Erzsébetből, holott még csak döngést, kongást hallott de----már minden - ~ idegszálávaL é rezte, hogy csak ő lehet, s vékony orra, rajzos cimpái, keskeny szájaszéle, még ráncosodó nyaka is megköny- nyebbültén elernyedt. Csakugyan a férje állt az ajtónyílásban, kézen fogva egy gyereket, aki a derekához préselte magát úgy, hogy csak sötét szemeit lehetett látni, s a hajából is egy sötét fürtöt melyet a hátracsúszott sapka még jobban összekócolt — Nem történt baja? Soha többé nem engedem el! Ilyenkor, ilyen istenítéletben ... magával kellett volna mennem! Dorka, szegény ... — karjával magához húzta Dorottyát. Akkor vette észre az idegen kisfiút. — Ki ez a kisfiú? Kálóczy körbejáratta a szemét a családon, amely úgy kerítette körül, mint egy gyűri. — Nálunk marad egy ideig — mondta, és előretaszi- gálta a gyereket. — Na, eredi, vesd le a kabátodat! Dór'--' vidd játszani! D e a kisfiú nem mozdult. Még erősebben fúrta magát Kálóczy oldalába. Dorka mögéje lépett, levette a sapkát a fejéről. — Nem akar jönni — húzta fel a vállát. — Ez a gyerek az üldözöttek közül való — mondta Kálóczy visszafojtott hangon, hogy a pádon ülő idegének meg ne hallják. — Egyszóval zsidógyerek ■— mondta Lujzi mama. — Az — bólintott Kálóczy, s tenyerével vízszintes vonalat húzott a levegőbe, ami azt jelentette: befejeztük. — Ügy szerepel ezután, mint aki mihozzánk tartozik. Na, fiam ... mit mondtam? — Lahajolt a gyerekhez, mutatóujjával felemelte az állát. — Nem félsz semmitől! Ennek a néninek azt mondod: anya... Érted? Erzsébet rábeszélően ismételte: — Anya. i. Na, mondjad szépen! Hogy hívják a kisfiút? Kálóczy nem felelt mindjárt A szájaszéle elszíntele- nedett — Mondd meg, hogy hívnak. Hangosan! A gyerek egyik cipőjével a másikat rugdosta. — Baum Zoltán. — Zoltán — mondta Erzsébet. — Hátt gyere Ide, Zoltán! Milyen szép neved van. — S kérdezte elnyújtva: — Zoltán? — Mit akar enni? — szakította félbe anya. — Van még húskonzervünk... Lilla sírni kezd. Keserves sírással, mintha a hasából szakadna fel a sírás. — Mire való ez? Tégy fel vizet a kék lábasba! Apa kezébe veszi a kék lábast Vizet mer bele a vödörből. A víz a cipőjére loccsan. — Erzsébet..;, drágám ... esküszöm... ón még soha ki nem ejtettem a Palotai Boris: KESERŰMUNDULÜ A gyerekre siklott a szeme. Aztán a férjére, aztán megint- a gyerekre. Ügy nézte, mintha tekintetének súlya lenné. A kisfiú egy véznább és sötéfebb tónusú Kálóczy Zoltán volt, Ugyanazzal az erélyes szemöldökkel, melyet az olajosán barna szem ijedtsége sem tudott feloldani, ugyanazzal a jellegzetesen kettéosztott állal, mely úgy hatott, mint egy robbanás. Az egymásra szorított ajkak nemcsak Zoltán szájának vonalát őrizték, de a szokását is. ahogyan várakozón és fürkészve egymásra préselte őket — Zoltánnak hívják... — mondta, és nem értette, hogy került kezébe a piros labda, melyet a melléhez szorít G yuri az anyjához ugrott átfogta a vállát — Mit akarsz?... Mit akarsz fiam? — Üljön le, anya! — Minek? — mondta Erzsébet, s a labdát leeresztette a kezéből. Dorka utánakapotit — Még dolgom van. — Egy lépést tett, a szokottnál jóval hosszab, keményebb lépést mint aki próbálja, el -tud-e indulni, elbírja-e a lába a dermedt test súlyát Vacsorát kell főzni — mondta, s hangja hasonlított a lépéséhez. Az is aránytalanul hangos és koppanó volt Üj- Tá elindult, s Gyuri érezte, hogy az apja tekintete befogja, hátulról fékezi, a nyak- szirten, komtyon át beléje hatol. De az anyja nem fordult vissza, csak rakta a lábát, egyiket a másik elé, s ezzel a merev járással ért el a tűzhelyig. — Erzsébet! — Az apja mellette termett. — Mindent elmondok... Akkor is elmondtam volna, ha... esküszöm. számon... De most esküszöm mindenre, ami szent... — Vegyen fel más cipőt... meghűl ebben a vizes cipőben. Ott van a barna cipője a kofferben. — Esküszöm, el akartam mondani magának... s csak az tartott vissza ... — Van még gyűjtésünk? Gyuri, hozzál be gyújtóst! Gyuri nehezen szánja rá magát, hogy a sarokból ösz- szeszedje az aprófát. Félszeme az anyján, aki lármás mozdulatokkal tesz-vesz, elutasítva minden magyarázatot, minden részvétet; száraz szemével oly tüzetesen nézve a kezébe kerülő tárgyakat, mint aki semmit sem lát Ha végigvágódna a kövön .gondolja Gyuri, vagy ha lábujjától a fejéig zokogás rázná, nem lenne olyan szívet tépő, mint így, ahogy krumplit hámoz, galuskát szaggat egy percig sem hegy- va abba a konok gondoskodást Mintha attól tartana, hogy ha megáll a keze, minden megáll, kialszik benne... Apa újra és újra kezdi. Már nem hallani, mit mond, Anya arcába susog, kétségbeesett erőfeszítéssel kényszeríti, hogy figyeljen rá, hallgassa végig. A légiriadó ismét felüvölt Lujzi mama takaróba csavarja magát, keresztet vet s anélkül, hogy abbahagyná az imádkozást térde alá gyűr egy pokrócot. — Miatyánk, ki vagy a mennyekben ___ Ö vj meg mindnyájunkat szent atyám — lejjebb hajtja a fejét — Övd meg ezt a kis Zolit is, ámen ... — Anya mért hallgat? — Gyuri úgy érzi, nem a sziréna üvölt, hanem ő kiállt. A gégéje belefeszül, mégsem jön ki akkora hang rajta, amekkorát ő hall. — Becsapta magát... — Miatyánk, ki vagy a mennvekben ... — mormolja Lujzi mama szinte követelőn. Mennydörgés, süket dörej gyomrozza a házat vakolat hull a fairól, a sarokból su- sogás hallatszik,' — ... hadiüzemi igazolvány... csak egy pecsét... nem, az nem jó... hadiüzemi... Az ajtón eszeveszetten dörömbölnek. Apa leereszti a kezét, ökölbeszorított ujjai mintha lehúznák a vállát Hatalmas válla előreesik, röviden szaggatottan lélegzik, nyitott szájjal. Az ajtón egy asszony esik be, hátizsákját a földre dobja. — Jaj, azt hittem már... épp mellettem... a karomat súrolta. Én vagyok, Lujzi! Meg se ismertek?! — A feje kendővel van bekötve. Lekapja a kendőt vörös haja csapzottan tapad a nyakába. — Semmi baj! Itt vagyok! Egészben vagyok. Zoltán, mi van veled? Apuska, Gyuri ... úgy álltok itt,.. Lilla, te sírsz? De hát mi történt? — Felfordult a világ — mondta Lujzi mama, és nyögve feltápászkodik. — Ha vége a riadónak. — Lilla könnyes arcát apára emeli — én elmegyek Lujzi nénivel, — Eredj — mondja fáradtan apa. —- Nem szabad elmenned — Gyuri melléje térdepel, és rémülten hajtogatja: — Nem hagyhatod itt anyát Iszonyú robaj hasít a levegőbe, s mintha egy hatalmas tenyér előrelökné a házát, minden megbillen, elcsú szik, valamenyien előreesnek, egymásra, keresztül a padokon, az ágyakba koppan- va... A villany kialszik, és a sötétben két gyerekhang csap egymásba. — Hol van apai? — sikít Dorottya és a kisfiú. — Itt vagyok! — Gyufa sercen, apa félarca kibukik a sötétből. — Erzsébet, adja a kezét.... Drágám, merre van? — mondja csaknem könyörögve. a kisfiú kiáltozásától kísérve. Anya kezében gyertya lobban, s rögtön ki Is alszik. — Itt vagyok — mondja, s mintha a fénnyel együtt a hangja is ellobbanna. Gyuri Kislujzi mellé tapogatózik. • : — Tegnap érkeztél... és azóta? Azóta hol voltál? — Hol lettem volna? Odahaza. Mi van Itt? Ki ez a gverek? — kérdi suttogva. — Ti h’Vtotíátok? Vagy... n zseblámpa hunyorgó fénye a nyakára siklik, borostyánláncára. — Vagy nemcsak bújtatjátok? — Szájába veszi a duzzadt borostyánszemeket •Részlet az író regényéből. CIQ ARETT ASZÓN ET (Márkusz László felvétele) Jorgosz Szeferisz* 41 júniusának napjai Kréta, Alexandria 1341. május—szeptember Fölkelt az újhold Alexandriában a régit karjába zárva tartja és mi a Nap Kapuja felé meigyünk a szív sötétjében — három barát Ki akar megfürödni most Proteusz víziében? Az átváltozás, melyben hittünk ifjonti éveinkben a vágyakkal, óhajokkal, melyek vergölődtek, mint hagy halak a hirtelen megapadt tengeren: hittük, hogy mindenható a test. Es most előbukkant az új hold összekulcsolódva a régivel; a gyönyörű, a véres a sebesült szigettel, a békés, az erős, a bűntelen szigettel. Es a testek, mint megtöreteüt faágak és mint kiszaggatott gyökereik. .Szomjemk 1 óvatlan piái-vány őrszem • a Nap. sötétlő kapujában ..... . ; , nem tud mit kérdezni, őrködik ‘ ^ í ''Videgenbeszakadtként, itt körül Nagy Sándor sírja közelében. Papp Árpád fordítása. • A Nobeü-díjas görög költő hetven éves (1900. február 19-én született, Szmtmában.) Az évforduló alkalmával nemzetközi szimpóziumot akartak rendezni Athénban a költő kritikusai, fordítói, barátai, hányatott egyéni sorsában és népe tragikus történelmében gyökerező, sötét tónusú, de emberi értékekben gazdag költészetéről, mely a modem európai líra jelentős, eredeti' produktuma. A szimpóziumot azonban — talán mert Szeferisz egy. évvel ezelőtt egy interjúban a tábornokok ellen nyilatkozott — a görög hatóságok nem engedé’yezték. Köszőntjtik a költőt, és kívánjuk, hogy minél előbb az emberhez egyedül méltó életelemben élhessen-alkofhasson útból — a szabadságban. Varga Domokos: Emberi gyöngeségek — állati furcsaságok Egy/fe budai barátom fel- ■ ne ve vi, e deli lányait. Unokái azonban még nincsenek. Szerzett hát nemrégiben egy ku- tyakölyköt, Andrea nevezetűt. Hathetes korában hozta el a kölyköt az anyjától, akkor még pöttömnyi volt. De mint vérbeli magyar vizsla, a homlokát már akkor is ráncolni tudta. Komikus kis buta feje azóta megformásodott, testsúlya megtízszereződött: félelmetes gyorsasággal fejlődik. Csak nézem, mi lesz még ebből. Alighogy betette ugyanis lábacskáit a házba, ott körülötte kezdett forogni a világ. Őszülő barátom is új nevét nyert, ö lett <*a nagypapi«. Az Andrea nagypapija. S lön Andreából tiszteletbeli »unoka«, akit azóta is ehhez méltó gonddal és figyelmességgel etetnek-itatnak, mosdatnak, fektetnek, és szoktatnak a jóra. Kivált arra, hogy szobatiszta legyen. Mondanom sem kellene talán, hogy én a magyar vizslát jobb szeretem erdőt-mezőt becsatangoló vadászkutyának, mint szobai ebnek. Annak is jobban örülökj ha a cuclisüvegből csecsemőt táplálnak, mintha kutyakölyköt. De hadd valljam be: nagyon is megértek mégis mindenkit, aki gyerektelen házba kutyát-macskát szerez. Vagy bármiféle olyan teremtményt, amely gondviselésre szorul, és meghálálja, ha törődnek vele. A magányos lelkek orvosságai az ilyen állatok. Látszólag haszontalanok. De alkalmat adnak a törődésre, arra, hogy akik másképp nem osztogathatják el a beléjük szorult szeretetet, azok legalább így szerethessenek. Ahogy egyik-másik rab pókot hevei. Vagy ahogy Tolsztoj meséiben olvassuk: egy állatkerti oroszlán a ketrecében bedobott kiskutyát fogadta társául a rabságban. Ahelyett, hogy megette volna: dédelgette, gondozta, játszott vele, s végtére utána halt. Tolsztoj a mesekönyvében írt erről az esetről. de azzal a megjegyzéssel, hogy «■igaz történet«. Én el is hiszem, hogy igaz. Sőt, magam is tudok szolgálni egy hasonló esettel. Ezúttal nem oroszlán volt a kutya barátja, hanem disznó. Egy falusi portán nevelkedő süldő, okos és kedves állat. Gyakran eresztették ki az ólból, hadd mozogjon egy kicsit az udvaron. így barátkozott össze a kutyával. Azt nappal kötve tartották, s hogy-hogynem, magához kapottá a süldőt. Nyilván unta magát egyedül a láncon, és megkívánta a társaságot. A süldő lefeküdt, elnyújtózkodott a napon, ö meg nyaggat- ta. Fülét harapdíUa, farkát ráncigálta, hátát kaparta, hasát döfölte. Meg is ugatta néha, de a süldő nem ijedt meg, Uidta, hogy csak kömé- diázik. Felnyitotta a szemét, majd megint lehunyta, s döglött tovább, jólesoeji. Órákig elvoltak így egymással. A disznó mehetett volna máshová is, az udvar bármelyik zugába, de úgy látszik, ő sem kívánta az egyedüllétet. Néha azért elment. S ez lett a vészié. Kitanulta ugyanis, hogy ha az orrával rázoaatja a kertajtó reteszét, az előbb- utóbb kinyílik. így szabadult be a féltve őrzött veteményes kertbe. Majd a sikeren felbuzdulva, a tyúkudvar ajtajának reteszét is ráncigálni kezdte. Az is kinyílt. Ment be az udvarra, ment be a tyúkólba, és falta fel a tojásokat. Ez a bűne már nem bocsáttatott meg. Ettől fogva szigorúan a disznóólba rekesztették. Onnan felégetett aztán búsan a láncát rázó kutya vakkantásaira. Soha többé nem találkoztak, csak már télen, a disznóölés hajnalán. A kutya eszeveszett csaholással búcsúztatta egykori barátját. De nem halt utána. Sőt, amikor később a szegény disznót zsi- gerelni kezdték, s neki is odadobtak egy-egy falatot, azt sem vetette meg. Ilyen az élet. S ha már az állati furcsa- . Ságoknál tartunk, nem állom meg, hogy két esetet el ne mondjak, legalább dióhéjban. Az egyik egy bátor kakasról szól, a másik egy gyáva kutyáról. A bátor kakast — Bandi nevezetűt — a gazdája nevelt bátor, sőt dühös természetűvé. Nekitámadt az kutyának, macskának. Még embernek is. Idegen nem jöhetett úgy be az udvarra, hony meg ne csapdossa a szárnyával, és meg nem csípdcsse a csőrével. Elég jól tudott rop ülni, úgyhogy többnyire egyenesen nekiszökött az illető arcának. Csoda, hogy soha senkinek a szemét ki nem verte. De sokakat megszalajtott — a gazda nagy gyönyörűségére. Egyszer még a szomszédban laleó fiatal tanítónőt is megtépte, mikor az óvatlanul átjött rövidujjú nyíri ruhában. Rászállt a karjára és véresre szaggatta. Ebből nagy botrány kerekedett. De a kakas gazdája inkább fizetett, nem hagyta Bandit elveszejteni. Hanem egyszer egy kis japán kakast hozott a házhoz. Ez feleakkora sem volt, mint Bandi, de sokkal fürgébb nála. Nyílt harcba nem bocsátkozott vele, hanem ügyesen rászállt a hátára, s úgy megkocogtatta a fejét a csőrével. hogy Bandi csak úgy szédelgett. A híres kakas egyszerre meghunyászkodott. Egyik napról a másikra vége lett a dicsőségének. Nem is kerülte el a sorsát; hamtro- san levest főztek belőle. Nem sokkal később azonban a kis japánból is. mert kiderült róla, hogy a galambfiakat irto- gatja fenn a dúcban. Es a gyáva kutya? Az a macskától félt. Még kicsi korában karmoV'szhat- ta össze egy mérges kandúr. Ha macskát látóét, már oldal- gott is el. Vagy ha nem volt hová húzódnia, lenyomta fejét a földre, úgy nyüszített. Ugatni nem mert, támadni még kevésbé. A környékbeli macskák is észrevették, hogy tart tőlük. És ahelyett, hogy kerülték volna, még pimaszkodtak is vele. Ijesztgették, felborzolták a szőrüket, úgy kurrogtak. S élvezték, hogy remegve hátrál előlük. Még az ételébe is brleettek. A kutya tűrte. Sokáig tűrte. De egyszer valahogy erőt vett magán, s elkapva az orra előtt kurrogó macskát. Darabokra tépte. Cafatokra. S aztán még egy tucatnyit. Ahány macska csak volt a környéken, kegyetlenül mind kiirtotta. Az utolsó szálig. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1979. február ZZ.
