Somogyi Néplap, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-15 / 39. szám

KONDOR BELA A mai magyar grafika immár határainkon túl is jelen­tősnek tekintett fiatal mesterének, Kondor Bélának művei­ből 12 válogatott lapot jelentetett meg a Corvina. E lapokon Kondor művészetének legjellegzetesebb vonásaiban gyönyör- köhetiink. A szürrealizmustól a konstruktív szerkezetig ter­jedő ív egy sokoldalú, a mesterség eszközeit a virtuozitásig birtokló művész álmairól és eredményeiről vall. Oda a szépséghez. A könyvbarát és a könyvbolond Bibliofillá: a könyvek sze­retete. A bibliofil, a vértjén könyvbarát a tartalom mel­lett a megjelenési formát is fontosnak tartja,, a könyvet műtárgynak is tekinti, és a jó papírt, az esztétikus sze­dést. a szép kötést, a neves grafikusok által alkotott könyvillusztrációkat — a tartalom mellett — szépség-' igényének kielégítéséhez nél­külözhetetlennek tartja. Kül­ső és belső érték együttese: ez a bibliofillá lényege, s az ilyen könyv a könyvbarát szeretetének és gyűjtésének a tárgya. A bibliofüiának számtalan válfaja ismert. A szép köté­sű, eredeti fametszetekkel vagy rézkarcokkal illusztrált könyvek gyűjtése mellett bib­liofil szenvedélynek számít neves költők, írók könyvei el­ső kiadásának a gyűjtése is (ezek legtöbbször — kezdő költőkről, írókról lévén szó — kis példányszámban jelen­tek meg, s így meglehetősen ritkák). A számozott 'tehát szintén kis példányszámú) könyvek gyűjtése, a dedikált, neves személyiségek könyvtá­rából származó s esetleg jegyzetekkel ellátott könyvek megszerzése szintén a bib­liofillá körébe tartozik. Vér­beli könyvbarátnak számít az ősnyomtatványok (az 1500-ig megjelent nyomtatott köny­vek, amelyek száma kb. 40 000), a régi magyar köny­vek (1711-ig Magyarországon megjelent vagy magyar szer­zőktől külföldön kiadott könyvek) gyűjtője is. Érdekes fajtája a bibliofi­ljának az úgynevezett gran- gerizált könyvek gyűjtése. Granger nevű bibliofil egy- egy könyvhöz a szerző kéz­iratát, metszetét, fényképét, stb. is hozzáköttette, s így egyedi könyvet hozott létre, amely a könyv tartalmán kí­vül .sok minden egyebet is elárul a szerzőről— ...... ­A grangenzáh könyvek ■— akárcsak a kódexek -í uni­kumok, és ígv értékük is en­nek megfelelően magas. Bibliofileket, könyvbaráto­kat már az ókorból ismerünk. Pölükratész, Peiszisztraiosz, Arisztotelész, Cicero és az ifj. Plinius nevét mint könyvbarátokét is megőrizte a történelem. A bibliofília a középkorban elsősorban királyok, fejedel­mek, .. egyházi méltóságok szenvedélye volt. A királyi bibliofilek közül is kimagaso­dott a mi Mátyás királyunk: szerencsétlenül szétszóródott könyvtárának maradványai — a Corvinák — a birtokló könyvtáraknak ma féltve őrzött, páncélszekrényekben védett ritkaságai. Gróf Széchenyi Ferenc 15 000 kötet könyvet és 2000 kéziratot tartalmazó könyvtá­rát ajánlotta fel a nemzet ré­szére 1802-ben. , s ezzel meg­alapította a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárát. A könyvbarát és a Könyv- bolond, a bibliofil és a bib- Uomán közötti különbséget legjobban Nodier híres mon­dása világítja meg: >»A könyvbarát megválogatja, a könyvbolond felhalmozza könyveit«. A bibliomániást nem a könyv tartalma vagy művészi kiállítása érdekli el­sősorban, hanem kizárólag a birtoklás szenvedélye. Do­pe«#, a kitűnő német biblio­fil szakember szerint: »A könyvbarát milliméterrel mér, a könyvbolond méter­rel.« A bibliománban a szerzési vágy olykor legyűri a legele­mibb erkölcsi törvényeket *s: nemegyszer lopás, sőt gyil­kosság árán is a megkívánt könyv birtokába igyekszik jutni. Máskor vandalizmusra is képes. Klasszikus példája ennek az angol bibliofil, aki meg­hallva, hogy unikumnak hitt könyvéből létezik még egy példány, Párizsba utazott. A másodpéldányt hosszú alku után huszonötezer arany­frankért megvásárolta, majd azonnal a tűzbe hajította. Könyvé — ilyen óriási áldo­zat árán — ekkor lett, valójá­ban unikum. Sok bibliomán nevét és működését őrizte meg a könyvtártudomány. M. H. Boulard például > olyan könyvtömeget gyűjtött össze (600 000 kötetet!), hogy annak már a saját házában riem tudott helyet biztosíta­ni, s így további öt házat bé­relt az elhelyezésükre. A könyveket nem polcokon, ha­nem oszlopokban helyezte el, s csak annyi helyet hagyott közöttük, hogy hozzájuk le­hessen férni. Gyűjteményé­nek elárverezése öt évet vett igénybe. Richard Haber angol gyűj­tő mániákusan vadászott a könyvritkaságokra, s mikor 500 ezer kötetre becsült könyvtára londoni házában már nem fért el, Oxfordban, majd külföldön bérelt házak­ban tárolta. Örökösei detek- tívregénybe Illő nyomozással derítették fel könyvtárait. Ritkaságaiból a British Mú­zeum is vásárolt. A magyar bibliománok kö­zül egy Jamnitzky nevű gaz­dag építőmester nevét őrizte meg a krónika. Csak gyűjtött, de sosem olvasott. A megvá­sárolt könyveket zsineggel átkötött csomagokban házá­nak pincehelyiségében őrizte. Halála után az örökösök a pince ajtaját alig tudták ki­nyitni a sok csomagtól. A könyvtömegben nem egy rit­ka, régi magyar könyv is akadt. Galambos Ferenc STAMPEDLI ÉS ezdetben vala az úgy­nevezett Kritikán Alu­li Italbolt. Kocsma, talponálló, bor—sör—pálin­ka-kimérés, egyszóval krics- mi. Ahol köröskörül »le volt rugdosva« a fal, ahol a kő­padlón bokáig ért a kétheten­ként fűrészporral tömörített latyak. Ahol a csapos hü­velykujja esetenként mini­mum félig merült a stampedli ■cseresznyébe. És ahol soha, semmilyen el­lenőrzés nem talált egyetlen dolgot sem rendben. Aztán jött a Határozat. A Felsőbb Szerv Keze, mely egyetlen tollvonással hetekre, sőt hónapokra otthontalanná tette a népes törzsvendégko­szorút: civilizálást (azaz át­alakítást) rendelve el. Az építők fúrtak, faragtak, véstek, bontottak — újjáva- rászohak azért a 3, 4, 5 stb. százezerért. És végül eljött a »határidő után három hó­nappal«, amikoris megható kis háziünnepség keretében (melyen a Felsőbb Szerv Ki­küldötte is részt vett) átvág­ták a bejárati ajtón a nemze­tiszínü szalagot, és átadták rendeltetésének a megszépült Italkombinátot. A civilizáció befejezte mü­vét ... Három perccel később már be is futott az első törzsven­dég: Büncsök Alajos kétkezi szenlehordó szakmunkás sze­mélyében. A népszerű Lojzi elképed- ten és határozott rossaalás- sal nézett körül a helyiség­ben. Második otthonát — annyi hónapi távoliét után — teljesen feldúltan találta. A falakon vakító csempe. Az asztalok mellett modern vo­nalú, műbőrrel bevont szé­kek. A pult, a régi, kedves, sör—bor—pálinka-lében ázó pult most száraz. S ráadásul cirádás lakokkal van befedve. A mozaiklapos padlón sehol egy széttaposott cigaretta, se­hol egy törött kini~sis üveg. És a Dagadt. Irgalom atyja, a mindig csapzott, fekete kör- mű Dagadt! Ragyogó tisztára sikálva, hófehér köpenyben, középen nyílegyenesen elvá­lasztott pomádés hajjal áll a pult mögött, s fontoskodó képpel mér egy féldecit. Szent ég! Pontosan egy fél decit! Ráadásul teljesen át­látszó pohárba. Lojzit nyomasztotta a nagy ragyogás. Bambán bámult a plafonra, és zavartan köhé- cselt. Akárcsak 42 éve, az el­ső áldozáskor... Így min­den meggyőződés nélkül fel­hajtott hét-nyolc féldecit. Ettől kicsit összeszedte ma­gát; és óvatosan, szinte kísér­leti jelleggel kétszer a padló­ra köpött. A Dagadtra sandí­tott. Az tüntetőén félrefor­dult, de mintha széles képén a régi, emberi, bamba vigyor első jelei mutatkoztak volna. »Még egyet«? — Intett, s kéretlenül mérte is a kilence­diket. Hüvelykujja bátortala­nul a pohár szélére csúszott... Befutottak a haverok. Né­hányon visszaléptek az ajtó elé, megnézték a házszámot, a cégért, a szomszédos háza­kat. Aztán gondos lábtörlés után hitetlenkedve visszajöt­tek. Valaki elcsukló hangon, citromos limonádét rendelt... És akkor Lojzi széles moz­dulattal a helyiség közepére dobta a csikket. Döbbent cwend. Az addig halkan beszélgető, jólnevel- ten félkönyökre támaszkodó haverok igzatottan várták; hogy most mi lesz. Nos, a Kossuth még füstölt egy da­rabig, aztán elaludt. De ezen­kívül az égvilágon semmi em­lítésre méltó nem történt. Valaki halkan rázendített az »Akácos út«-ra. Az öreg Pucsai megkezdte az »És ak­kor lecsapott mellém a lö­vészárokba egy digógrá- nát...« című állandó mű- sorszámát. A takarítónő, aki eddig tétlenül bujdokolt egy oszlop mögött, a köpenyzse- béböl fűrészport kezdett szór­ni a földre, a Dagadt pedig megkönnyebbült sóhajjal be­Székely Dezső: TÁNCOL A HÓ Köddel megrakott tornyos esték, világjáró téli hajók, ti hozzátok, mint drága selymet, földünkre a hótakarót; a tűlevelű erdei csönd vasárnapi fenyőszagát; a reményt, mire leborulnak árvák, özvegy édesanyák; a jég ábrándos rézkarcait: pálmát, alvó ezüst mesét, s a némaságra ítélt fáknak zúzmarát, a tél ékszerét... De jó ilyenkor hazatérni hófúvásos, mély utakon, hol a cserjésben kopott gyásszal gubbaszt a szárnyas unalom. De jó ilyenkor fázós ujjal kopogtatni egy ablakot; s hogy szíven üt a fösvény válasz: »Férjhezment!« — Vagy: »Elutazott!« S jönnek a lomha, ködös esték, éjbevesző téli hajók... Táncol a hó és betyár szél fúj emlékednek takarodót. Miért Nem tudnám megmagya­rázni, okát adni, miért fáj az nekem, ha egy magyar em­ber töri az anyanyelvét. Igen, 1956 telén disszidált emberről van szó, akitől távol áll minden szfnészkedés, buta sznobság, csak egyszerűen rossz, hibás akcentussal be­szél, és töri a magyart. Nem milliomos. Odaát sem gaz­dagodott meg, bár »'benő­sült«. Kanadában él, és irtja az erdőt. Favágó. Itthon tech­nikumban érettségizett, az­tán traktoros lett. Édesapja bakter, bátyja újságíró, húga tanítónő, idehaza Magyaror­szágon. 1956-ban, tizenkilenc éves korában egy Zétorra! átment a határon, és mos: mint ide" gén be szakadt hazánkfia ha­zajött egy használt Volkswa­gennel. A kocsit Becsben vet­te, ott. ahol tizenhárom éve a traktort eladta egy osztrák parasztnak. Nem henceg, sőt szerény. Azt mondja, otthon sincs kocsija, repülővel jött át az óceánon, csak Wienben (így mondja: Wien) vette ezt a tragacsot. Hozta a feleségét is. Szürke kis veréb. ’ Hozzá kell — sajnos — képzelni a papa fatelepét is, hogy vala­mi értékeset is lásson rajta vagy benne az ember. A fér­je, a nyelvtörő két méteres óriás, szeplős, írnek nézik odaát is. A bátyjának hozott egy 5 dekányi arany pecsét­gyűrűt. A zaciban kinevették érte. Hatkarátos arany, a fe­nének sem kell. A házaspárnak, különösen, a fiúnak, minden tetszik itt­eresztette hüvelykujját a kö­vetkező stampedlibe. A hangulat meg > volt mentve. A 3, 4, 5 stb. százezer sor­sa viszont meg volt pecsétel­ve... Egy hét múlva a régi, jól bevált latyakkeverék borítot­ta a padlót, és eltűnt az utol­só hamutartó is. Két hét múlva kitört az első ablak. Három hét múlva kettésza­kadt az első műbőr bevonat, s a többit — gazdasági meg­fontolásokból — Mócsai kar­társ, az üzletvezető behor­dana a raktárba. Egy hónap múlva lehullott az utolsó csempe is. Ekkor nyerte vissza teljesen a helyi­ség a régi fényét, a törzs­vendégnek annyira hiányzó otthonos jelleget, és... ekkor zárta így Mócsai kartárs az elszámolókönyvet: »Az át­menetileg visszaesett forga­lom ma végre elérte, sőt 16,7 százalékai túl is szárnyalta az előző év hasonló időszakának bevételi szintjét...« hon. Érzékeny lélek. A köny- nye is kibuggyan, és töri a magyart. Leülünk, beszélge­tünk. Nem ismeri Faulkner-t, Truman Capote-ot, Howard Fast-ról és Tennesse Willi- ams-ről életében nem hallott. Hemingway-ről pedig annyit tud, hogy nagy piás volt Az itthoniakra sem emlékszik. — Petőfi, Jókai... — mondja, és vigyorog. Szín­házba, moziba nem jár, könyvet nem olvas. Pedig nem buta ember, csak na­gyon műveletlen. Lemegyek velük Debre­cenbe, ahol született, ahol élt és érettségizett, és ahol a szülei is élnek. Borzalmas színű holmikat rak az asztal­ra az édesanyjának. Az apjá­nak. a nyugdíjas, remegő fejű bakternek fehér farmernad­rágot hozott, rézveretű, csa- tos nadrágszájjal. Csókolgat­ja a szüleit, beszél hozzájuk, csorog a könnye, és. töri a magyart. Elmegyünk Szegedire, a Szabadtéri Játékokra. Hatal­mas, vörös szakállú angol férfi a vendégénekes. Sza­kasztott mása hazánkfiának. Azonnal összebarátkoznak. Beszélnek, de a magyar nem tudja, hogy az angol barito­nista miben is és mit is éne­kel. Éjjel a vendéglőben be­rúgnak, angolul énekelnek és könnyeznek. Másnap — anélkül, hogy akarná, hogy tehetne róla — vall a élű. Elmondja, hogy a külföldit lenézik, kinézik. Kanadában is. Favágó volt az apósánál. Már jól beszélt an­golul, de a felesége, akinek akkor még csak udvarolt, azt mondta, hogy nagyon csú­nyán beszél. Két évig gyako­rolták együtt a magánhang­zók angolos selypítését. Nó­tám, a legjobb nyelvtanár a szerelem! Akkor két év után a szülők elé álltak, és töké­letes angolsággal elmondták a terveiket Sikerűit, össze­házasodtak. Most napi 10—12 órát dolgozik az apósa fű­résztelepén, az erdőrengeteg közepén. Már elfelejtette a magyar magánhangzókat, már angolul álmodik. A lé­lek kialudt. Töri a magyart. Nemrégen még egy ágyban aludtak a bátyjával. És biztos, szép, ízes debreceni nyelvjárással veszekedtek, hogy ki bújjon arrébb. Most a búcsúnál a nyelvművelő újságíró fivér és a nyelvet törő testvér egy­formán könnyezik. Tényleg! Miért fáj az em­bernek, ha egy magyar töri az anyanyelvét? — Puskás — <&> 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 197«. február U.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents