Somogyi Néplap, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-14 / 11. szám

RIPORTEREINK JELENTIK Este tíztől reggel hatig Jön a „farkas A -►farkas" hajnali négykor Jön. A fáradtságot hívják így a gyűrűsfonóban. Figyeltem a munkás nők für­ge ujjait, motolla gyorsaságá­val igazították a fonalat, cse­rélték az orsókat. Tizenegy körül felcsattant egy-egy nevetés, aztán csak a mozdulatok árulkodtak az energiáról. Az arcokra akara­tos vonások ültek éjjel kettő felé. Nehéz volt újra kezdeni az éjszakázást... Négykor meg­jött a »farkas". — Ilyenkor már fáradt va­gyok egy kicsit... Néha az uj­jam mintha ellenállna. Hiába csattognak ekkora zajjal a gé­pek, az én fülem megszokta már. Ha hirtelen csend lenne, az szinte fájna. Én szeretem az éjszakai műszakot. De még vannak többen is, akik szere­tik. Ilyenkor nyugalmasabb minden, zavartalanul megy a munka. Délelőtt a szerelők is járnak. így nyugodtan elérem a buszt és a vonatot, mert Dombóvárról járok ide. Ha délelőttös vagyok, akkor néha lekésem... mert a kaposváriak nem engednek bennünket élő­re. Szeretem az éjjeli műsza­kot Ja, ezt mondtam már. Látja, azért csak elfárad az ember. Hajcsár Ilona kezén mégsem látszik a fáradtság. Az üres orsókat gyorsan rakja a gép­be. Vigyáz a. szálra, amely ké­nyesen, tekereg az acélhenge­rek között. — Ha valaki nagyon elál- mosodna, mindjárt elszakad a szál. És ettől alaposan feléb­red. .. A textilművekben van aki éjszaka is jónapottal köszön. Igaz, hogy ez félig tréfa, de mégis amolyan komolyabb tréfa. A gép, a munka mindig egyforma energiát követel. Mutattak egy asszonyt, aki textilmunkás dinasztia tagja, hozzászokott az éjszakázáshoz. Beszéltem olyan férfival, aki M reggel hatkor végez a fcártoló- ban, de csak késő délelőtt ke­rül ágyba. A műszak után vo­natra ül... Egy asszony: — Hogy mit segít a válla­lat? Kérem, a gépeknek éj­szaka is menni kell! Nekünk pedig keresni! Az kell, hogy megértsék, ha gondunk-bajunk van. Ügy hozta a sors decem­berben, hogy í>eteg lett az anyósom. Tudja, milyen mun­kaerőhiány volt itt?! Némelyik részlegnél több mint tízen hiányoztak. De mégis megér­tették, hogy otthon kell ma­radnom. Én nem mennék el innen. Egy másik asszony: — Én öt órát, ha alszom. Mert jön a gyerek, bevásárolni és főzni kell. Aztán jön a fér­jem. Mire mindennel készen vagyok, már este van, indulni kell vissza... Azt hiszem, ezektől a csa­ládos asszonyoktól kívánja a ’egnagyobb helytállást ez az éjszaka. És a legtöbb megértést a fér­jektől. Mert az öt órai alvás kevés. Olyan mondta, aki pró­bálta — éveken keresztül. A gyűrűsfonóban csak fél­szavakat lehet elkapni a gép­sorok között. Mikor a nevét mondta valaki, az egyik szó­tagot elmosta a gépzúgás. De ők megszokták már. A hirte­len csend fájna is talán. Tröszt Tibor Nem telefonszám a cím, s nem is holmi tippkombináció a lottózók számára. Minden­napi jelentése van, a szó leg­szorosabb értelmében. Tizenkét óra szolgálat. Huszonnégy óra pihenő. A mindennapi kenyerünk pet, mert az anyagraktár zár­Együtt érkeztem a négy váltóval a keddet kezdő órák­ban, pontosan nulla óra ötven- kor a kaposvári 8-as számú sütőüzembe. Az éjszakai mű­szak tíz perc múlva kezdődött. A műszakváltás hosszúra nyúlt, két óra is elmúlt, ami­kor az esti pékek közül a leg­utolsó is elhagyta az üzemet A megrendelt árut el kellett ké­szíteniük. A szemérmes péklány A vizes lisztraktárt>an egy szőke lányra fordul a fényké­pezőgép lencséje. — Jaj, nehogy benne legyek az újságban — néz rám ké­rőn. — Megtudná az édes­anyám, hogy a pékségben dol­gozom. Még úgy hiszi, hogy ápolónőképzőbe járok. Érettsé­gim van, s ebben a szakmá­ban? ... De itt jobban kere­sek. Az esti műszakosok közül legutoljára Fodor Jenő és Fo­dor Anna távozott A papa harminc éve dolgozik a szak­mában. pék, lánya árukiadó. Rövid családi megbeszélést tartottak, mert együtt a famí­lia — Fodor Annát édesanyja váltotta ugyanis. A havi bért számolták össze: Fodor Jenőné 1600 forintot, lánya 14Ó0, Fo­dor Jenő 3000 forintot ad a kö­zösbe. Steiner József, Kovács Já­nos. Horváth László és Micsi- nai Péter az éjszakás. Stei­ner József közülük a legidő­sebb, mestervizsgázott pék, harmincnyolc éve dolgozik a szakmában. — Változott-e valamit eny- nyi év után a pékek munkája? — Csak a mennyiségi terme­lésben állott be változás. Egyébként a péksütemények receptje a regi. Azaz: hiány­zik belőle a diamait, a maláta, kivonat, melytől olyan jelleg­zetes íze és színe volt a kifli­nek. — Mit szól az elhanyagolt, vizes raktárhoz? — Én ehhez nem tudok szól­ni. Ha a vállalatnak jó, ne­künk jó. — Milyen lesz a mai péksü temény? — Fejletlen az áru. Nincs arra kifejezés, hogy milyen a Műszakváltás. Együtt a fodor lisztünk. Hogy hol vannak ilyenkor a technológusok? ... Sok a panasz 1969. VIII. hó 27-én kelt be­jegyzést írok ki a jegyzetfüze­tembe az ellenőrzési naplóból. »A minőség nem megfelelő. Zsemle: apró, fejletlen, vilá­gosra sült. Gőztelen kemence miatt." Fél háromkor leállt a kifli­sodró gép. Egy nappal ezelőtt javították. Atszereltek egy má­sikra, de az is rossz. Telefonon értesítették a kenyérgyár kar­bantartóját, hogy azonnal ja­vítsa meg a hibás gépet. — Itt állunk megfürödve — hangzik bosszúsan. Mire há­rom órára megérkezett a sze­relő néhány kulccsal, már megjavították a gépet. A sze­relő is csak »bűvölheti" ilyen­kor éjjel a meghibásodott só­vá. Négy óra húszkor a kemen­cébe vetés közben megsérült Micsinai Péter. A vöröskeresz­tes doboz zárva. Vérző muta­tóujját tésztamasszával »kö­tözte« be. család. A munka egyébként egy­hangúan telt. Fél ötkor megkezdődött a friss péksütemények szállítása. Az első kocsi szállítmány a Rokkanttelepre indult. A rendelés tízezer zsemlére, hatezer tejeskiflire, három- százhetven bucira, háromszáz­nyolc zsúrkenyérre, kétezeröt­száz vajaskiflire, huszonöt sze­gedire, negyven sóskalácsra, hatszázhúsz sóskiflire és ezer- hétszáz nagykiflire szólt A nyolcas sütőüzem éjjeli termelésének minőségéről a 345. számú tejboltban érdek­lődtünk röviddel a szállítás megkezdése után. Peregi Istvánná boltvezető: — Megkaptunk minden árut a kenyér kivételével. Tegnap nagyon csúnya volt a péksüte­mény, ma tűrhetőbb már. Embléma a kék köpenyen Néhányan a hosszú műszakból. A nyolcas buszra talán negyvenen szálltunk fel a vas­útállomás előtt, de mire elér­tük a Villamossági Gyárat, megtelt a kocsi, s az üzem előtt ki is ürült A művezető kezet nyújt, kapok egy kék kö­penyt, bal karján a gyár há­romszögű emblémája. — A saj tolóban nem fogja sokáig bírni a zajt. de menjen át a szereidébe, ott csönd is van, meleg is van, aztán csak nézelődjön... Nézelődtem. Számomra tel­jesen ismeretlen rendeltetésű alkatrészek készültek a ha­talmas műhelycsarnokban, az egyik gép lemezt lyukasztott, a másik menetet vágott, a har­madik pedig kackiás V betűt hasított a fél diónyi nagyságú sárgaréz sapkákba. Megcso­dáltam néhány félautomatát, s a zajtól félig süketen átmen­tem a szomszédos terembe, ahol a biztosítékok készülnek. A művészi rendetlenséget mindig értékeltem, s az arcát változtatni készülő csarnok kalapemelést parancsolt. A jobb oldali részen már félig kész az új szalag, gombok, kapcsolók és fekete sky szé­12-24 így csinálják éveken, évti­zedeken keresztül. így. Tekintet nélkül az idő­járásra. a napszakra, családi vagy más ünnepekre. Ez a szolgálat rendje. Az éjszakai köd egy ne sű­rűsödik, s a vasúti felüljáró­ról csak súlytalan gomolygása látszik. Minden csendes, na­gyon csendes. Aztán váratla­nul szinte a fülem mellett reccsen a hangszóró: »Fővonal mellett vigyázni! Bejár az 1079-es!" A vasút éjszakai áletjele ez. Gallovich József főintéző: — A vasúton sohasem áll meg a munka. A forgalom nem szünetelhet, legföljebb a ritmusa lassul vagy gyorsul az éjszakák és a nappalok váltakozásával A sínek mentén botorká­lunk. Síktolatás zaja, autó­berregés, konténerek gurulása és pisla fények a ködből mu­tatják az utat. Az egyes számú toronyban, a falak mellett húzódó pádon öt rakodómunkás ül. Meleg­szenek. Vacsoráztak. Este hét­től kemény öt órát dolgoztak a szomszédos Dénestelepen. Mozaiklapokat raktak ki. A hármas számú toronyban ketten is figyelik a ködbe burkolt pályatestet. Miké István váltókezelő már har­mincegy éve dolgozik a MÁV alkalmazottjaként. — Huszonnégy váltóval baj­lódom — mondja. — Egy-egy éjjeli műszak alatt legalább hatvansaor-hetvenszer kerül­nek a kezem alá Komoly erő­próbát is jelent mindegyik al­kalom. De próbálja meg ön is! — Havonta hány esetben éjszakázik? — Általában kilenc-tíz al­kalommal. — Kap ezért külön díja­zást? — Hogyne. Hat forint (!) pótlékot éjszakánként. A hatalmas •darabárurak­tárban szinte elvész a sürgő­forgó öt ember. A vagonnak rövidesen Záhonyba, s onnan a Szovjetunióba kell jutnia, tele a Kaposvári Ruhagyár termékeivel. Jól benne járván az éjszakában, a fáradtság je­leit fürkészem arcukon, moz­gásukon. — Tengerésznek nem szá­mít a rum, ‘a vasutasnak az ejjelezés — mondják. Aki itt dolgozik, elöbb-utóbb bele­jön. Persze, azért más a nap­pali alvás... A hangszóró ismét jelez, ezúttal azt, hogy a Zágráb— Budapest között közlekedő Adrlatica exprssz érkezik. Kalauza is egész éjjel talpon van, de más a kényelmes pullmanokban jegyeket ellen­őrizni, mint a nyílt pályán vagy az őrházakban vállalni a szakszerű, pontos menetirá­nyítást, anyagmozgatást. Az Adriatica gőzfelhőbe takaróz­va kihúz az állomásról, ügyet sem vet az éjszakásakra. Csupor Tibor kék, a másik oldalon pedig fo­lyik a termelés. Panni néni csoportja, harmincöt lány és asszony »hosszúzik«. Délutáni hattól reggel hatig ülnek a vaslábú, fatámlás székeken. — Vajon ki lehet ez? — olva­som a tekintetekből, persze a kék köpeny főnököt sejtet. Az egyik szerelő, aki a saj tolóban mat s röptű előadást tartott a balesetveszélyes gépekről hoz­za a hírt, hogy nem kell félni, csak bámészkodni fog egész éj­jel, semmi vizet nem zavar, A kedélyek megnyugszanak, a munka megy tovább, én pe­dig letelepszem Panni néni mellé — aki egyáltalán nem néni —, mert beszélgetve gyor­sabban eltelik az éjszaka. A mennyezeten egy sorban húsz neon ég, sápasztó hideg fényük fárasztja a szemet, de az asszonyok már megszokták, mint ahogyan már mindent megszoktak, ami a munkájuk­kal jár. Kezük szédületesen jnozog ide-oda, a beidegzett mozdulatokat akár behunyt; szemmel is elvégezhetnék. Éjfélig szól egy táskarádió, utána Lacikát, az ifjú segéd­munkást unszolják a lányok, hogy énekeljen. A keze-lába kajla, kamasz szívesen tesz eleget a kérésnek, s a hangján nevetni kell, mert munka köz­ben mindig kell valamin ne­vetni, ami feloldja egy pilla­natra a monoton egyhangúsá­got. Két óra felé az álmosságtól égni kezd a szemem, már csak a kezeket látom, s nem azt a hajlékony drótot, melvet egyetlen mozdulattal kell egy "ombostűhegynyi lyukba fűz­ni. — Kislányok — áll fel Pan­ni néni —, hajtsunk rá. — S a kislányok, akik között nem egy háromgyerekes család­anya, ráhajtanak. Itt mindenki kislány, mert ez a hang kell ide, kettőtől fél négyig, a leg­nehezebb másfél órára, ami­kor lassulnak a mozdulatok, recseg-ropog a görnyedt derék és káprázik a színektől a szem. Mint amikor a beteg túlju­tott a krízisen, olyan felszaba­dultan kapcsolták be hajnal­ban ismét a rádiót, ahonnan pattogó zene áradt, s Lacika énekelt rá valamit, de ezen már kevesebben nevettek. A műszaknaplóba a gyárt­mány- és darabszámon kívül még az is bekerül, hogy az egyik asszony két gyermeke megbetegedett, s anyanapot kért. Aztán lekerülnek a kö­penyek, s az autóbuszra való felszállásnál már senki sent fáradt, úgy gyömöszöli a mási­kat, mintha nem tizenkét órát munka maradt volna ott, a vaslábú. fatámlás széken. A Villamossági Gyár szerel- déjének tizenkétórázó, har­mincöt női dolgozójából har­mincán 8—10 óra között érnek falujukba, s délután két-három óra között indulnak vissza a következő fél napra saiy fiéza ÜOHOGI'I NÉPLAP Szerda, 1978, #»n«ár 14, Uorányi Barna. »Jön a kanizsai gyors!

Next

/
Thumbnails
Contents