Somogyi Néplap, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
J ocek tizenegyig ott lábatlankodott a konyháiban, rakosgatta a mosatlan edényt, beocelődött a konyhaián,nyal meg a szakácsnővel. Baborogatta a szennyesvödörbe az ételmaradékokat: cserébe kapott egy jó tányér kocsonyát meg egy adag disznótorost; for- callt bort kortyolgatott, s bebelesett a konyhaajtón a terembe. Cserbtintgetve nézte a táncoló vendégeket. Színes szerpentinek csüngtek a barnára pácolt gerendákról, lámpionok világítottak; a pincérek fehér kendőbe burkolt pezsgős palackokat vittek az asztalokhoz az éjféli koccintásra. Tizenegy tájban friss levegőre vágyott, -kisétált a méned ékl áz mögé a hóba, elkerült az istálló felé, ben-é- íett a lovaira. A lovak felhorkantak. Jocek dünnyögve megcsapdosta a farukat, megvakargartta a nyakukat dús sörényük alatt, s vetett elébük egy kis szénát. — Na, hogy nektek is legyen szilveszteretek! — mondta. — Odabenn nagy ám i mulatozás! A hegyoromról süvöltve vágott le a szél, finom porhavat hordott, beverte az istállöajtón. Jocek odaállt elébe, behunyta a szemét, úgy szippantotta be a jóleső Ilid,eget. Kinn valaki járkált. Jocek figyelte, hová kujto- rog az a fekete alak a bokáig érő hóban. Valamelyik vendég lehetett, csak úgy hajadonfőn, felsőkabát nélkül tip- ródott, bekukkantott a fásszínbe, aztán körbejárta a házat, s megint előbukkanta gondnoki lakás kertjénél. Jocek addigra már ott termett előtte. A férfi megtorpant. — Nicsak! — mondta a férfi vidáman. — Maga az, aki felhozta a csomagjainkat ide a szánnal? — Csak én lehetek az — bólintott Jocek —, mivelhogy itt más fuvaros nincsen. — Hát akkor, boldog újévet! — mondta a férfi. — Köszönöm, kérem, de még nincs éjfél. — Annyi 'haj legyen. — A férfi nézegette Joceket, cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínálta az öreget is, rágyújtott. , — Be kéne menni ám — mondta Jocek bizonytalanul —, mert megfázik itten. Meg aztán mindárt koccintani is kel!. A férfi meggörbedt háttal tipródobt, szívta a cigarettát erősen. Negyven éves lehetett, barna ember; .kissé püffeteg arcán látszott, hogy szereti az italt. — Idefigyeljen ■— mondta Joceknek. — Volna egy kérésem. — Hát csak tessék — biztatta az öreg. — Magénak van itt valami szobája, nem? — Hát van, itt lakom én. — Nézze, adok én magának egy százast. — Már vette is elő. összehajtogatott százas volt, nyújtotta az öregnek. — Nem kérek érte m.ást, csak annyit, hogy éjfélkor engedjen be a szobájába egy órácskára. Csak egy órácskára ... Engem, meg... szóval egy hölgyet. Nem lesz semmi baj, csak egy órácskára... Na? — Nemigen szeretem én az ilyet — mondta Jocek. De a százas már ott volt a markában; a férfi meg be- lékarolt, húzta magával. — Na, mutassa csíak, merre kell menni! Nyitva hagyja az ajtót, aztán csak ennyi az egész. Jocek kiszabadította magát a karolásból, elővette zsebéből a madzagon csüngő kulcsot. — Erre jöjjön... De baj ne legyen ám belőle! Mért én itten nem csinálhatok ilyet. Ha megtudják... — Nem, nem — mondta sietve a férfi. Nevetett, hátbaverte Joceket. — Nem lesz semmi baj, öregem! A vendég a főbejárat felé sietett, ahol az étterem ablakain kivetülő fény színesre festette a havat. Jocek visszaballagott a konyhába. Már kezdett megmelegedni zsebében a százas. Jókedve kerekedett neki is, elcsent agy csülökcsontot, szopogatta a maradék füstölthúst; aztán megint a teremajtóihoz settenkedett. Tekintetével kereste a férfit, hogy hadd lássa. miféle nővel akar megszökni az éjféli sötétből. Meg is találta a férfit, egy közeli asztalnál ült többed- maigával. Jobbján egy szőke nő nézte szótlanul a nevetgélő társaságot, s leginkább a férfi balján hangoskodó fekete lányt. Jocek nem tudta, a két nő közül melyik surran majd be a szobába. A férfi mindkettőhöz egyaránt kedvesen beszélt, töltött a poharukba, koccintott velük A menedékház gondnoka figyelte az órát; egy perccel éjfél előtt leintette a .zenekart. Zsivaj támadt, izgatott nyüzsgés; pukkantak a pezsgősdugók. Aztán a gondnok az előkészített rézmozsárhoz ugrott, és kongatni kezdte a ti zen-kettőt. Pohár csengett, kacagások szálltak. Aztán világos lett újra, és megszólalt a zene. Csak ekkor kapott észbe, hogy megkeresse a férfit. Nem látta sehol. A ■ társaság eloszlott, táncoltak tálán; sem a szőke, sem a fekete nő, sem a többiek nem voltak már az asztalnál. Jocek — csizmában. kord kabátban — ácsorgóit egy kicsit a fényben, aztán elálmosodott; elszédítette a zaj, a zene, a tánc forgataga. A konyhában megivott még egy pohár maradék bort. ■»Letelt az egy óra« — gondolta, s ő mehet már lefeküdni. Hajnalban befogott, menni kellett a központi menedékházba a napi fuvarért. A derengésben elindult. Már elállt a szál. a fákon, bokrokon jégtüskék meredtek széliránt. Csend Volt, a szürke ég havat hullatni készült. S a csendben hallani lehetett valami neszt, oldalról, a fák alól. Jocek kiszabadította fülét a bunda gallérjából. Hallgatózott. A nesz már egészen közeli volt, s Jooek egy nőt látott a fenyők alatt, zöld anorákban, csizmásán tapodta a havat. Fején nem volt sapka, szőke hajára hó hullott az ágakróL Megpillantotta Joceket, megállt. — Kéremszépen — szólt kimerültén —, a kisvasúthoz megy? — Oda igyekszem — mond- .a Jocek. —* A központi házba. — Elvinne? — A nő már odabotorkált a szánhoz, belekapaszkodott az oüdaldesz- kába. Jooak most már megismerte. Ott látta az éjjel a férfi mellett az étteremben. Fejébe szökött a vér, csak intett zavarában, hogy szálljon fel. — A gondnak megmondta volna, hogy lemegyek a vasútihoz —- mondta, miután elindultak. A nő kimerültén kuporgott mellette. Most megrázta a fejét: — Nem tudtam, hogy el akarok jönni. — Még csak nem is mondtam magának, hogy boldog újévet! — nevetett Jocek. — Illett volna ... Ránézett a nőié, s megdöbbent: könnyeket látott a szemében. — Nocsak — mondta. — Nocsak... — 0, Istenem! — sírta el magát a nő. — Nem lehet igaz! — Észío-ekapott, szipogva megfogta Jocek karját. — Ne haragudjon, bácsika, nem akarom elrontani a kedvét, inkább leszállók, eltalálok én gyalog is ... — Hogy itt fagyjon meg nekem az úton? — morgolódott Jocek. — Bár megfagynék! Bár meghalnék... — Ne mondjon már ilyeneket, kedves! — Jocek megsuhintotta, ostorával a lovakat. — Üi év, új esztendő; ilyenkor vidámnak kell lenni ... — Vidámnak? — sírta el magát újra a nő. — A férjem — mondta halkan — felhozott ide. Szilveszter ... Azelőtt mindig kettesben vártuk az éjfélt, otthon... — Maga csak úgy otthagyta most? — kérdezte szorongva Jocek. A nő halkan felnevetett: — M*g alszik. H evetett, aztán ráborult Jocek vállára, a csontos öreg vállába verte a homlokát, és nevetett. — Micsoda illúziók! Micsoda illúziók!... Hirtelen felegyenesedett. — ö, én, maga, a másik .., mindenki ... idegenek vagyunk. Érti ? Idegenek ... Jocek riadtan, hűlt fejjel, hűlt tekintettel nézte a fehér erdőt, a fehér világot Szakonyi Károly: ÉJFÉLKOR A (Szlovák György rajza) BODÓ BÉLA: Ajánd Egyik ba stem meséli. A barátom festő, de olykor muzsikál is. Vivaldi, Bach — szépen hegedül. Vagyis azt kell mondanom, hogy van fantáziája, képei élénkek. Tehát ő meséli: — A feleségem, hiszen ismered, kedves, halk szavú, egyben igen határozott teremtés. Tíz éve vagyunk házasok, és soha még egy komoly nézeteltérés nem volt közöttünk. Persze ez is határozott természetének köszönhető. Vagyis amit elha árcz, az úgy is lesz, engedékeny természetem következtében. Köztudott: adni még sokkal jobb, mint kapni, különösen az én esetemben, hiszen módfelett. kedvelem a feleségemet. Vagyis lehoznám neki a csillagokat az égről, előzetes kőmiriták bemutatása után. Mert nem mindegy: milyen csillagot! Álljon jól kék szeméhez, göndör hajához, szájrúzsához, és mit tudom én . .. Nem tud örülni akárminek, s ez roppant megnehezíti a helyzetemet. Mit vegyek neki, aminek láttán nyakamba ugrált, úgy örül? Még emlékszem a fikusz históriájára. Néhány éve történt. Megleptem egy cserép fikusszal. Halkan köszönte, valahogy úgy, mint amikor felveszem a földről, amit véletlenül leejtett. Se hideg, se meleg köszönés, hivatalos köszönet, amelytől méregbe gurul az ember ... Két hét múlva volt Szilvi néni nevenapja, elvittük neki a fikuszt ajándékba. A néni nagyom megköszönte, azután — amint sok havi magánnyomozásom kiderítette — a körveti orvosának adta. A körzeti orvos valamiért elajándékozta a szegény fikuszt egy masrzek asztalosmesternek, aki valamit enyvezett neki. A maszektól (több áttételben) eljutott a növény Kricsmi- rekhez, feleségem hivatalbeli kollégájához. Egyszer aztán a Kricsmirek házaspart meghívtuk vacsorára. S mit hoztak? Persze, a fikuszt, amelyet én vettem a nőmnek. Amikor Kricsmirek kicsomagolta a zizegő selyem- papírból, határozottan felismertem a vándorló fikuszt Alsó levelei furcsán ferdén nőttek, groteszk hármasban. Feleségem annakidején, amikor tőlem kapta, azt mondta, olyan bohémes a fikusz rosz- szul nőtt leveleivel, mintha hunyorogna ... Hát mit vegyek ajándékul a feleségemnek? Ki kellene nyomozni. Retikül? Ravaszkodtam, — Kovácsnénak olyan szép fekete retikülje van — mondtam —, szebb, mint a te barnád. — Igen — felelte —, akkor bizonyára Kovácsné is jobban tetszik neked... Még nyomoztam, de eredménytelenül. Kis zsebkendők, új villanyvasaló, kölni. Megbuktam! Kiderült, hogy van neki ez is, meg az is. Jól jártam volna a villanyosaiéval, abból kettő is van fennhatósága alatt. S már türelmetlenül, hiszen szorított az idő, egyszerűen megkérdeztem. — Hogy mit vegyél nekem — mondta —, egyszerű. Végy egy delfint! Igen, delfint... vagy várj, mégse, inkább egy szép, magas tornyot. Vagy ha nem kapsz, valamelyik Dunaiadat! Na ugye? Delfint, tornyot, hidat nem lehet venni. Hát nvt csináljak? Mivel lephetném meg, mivel szerezhetnék neki nagy örömet, minek lát» tán ugrana a nyakamba? örömet szerezni milliószor nehezebb, mint bánatot okozni, s az örömszerzés áz örömszerzőnek talán még nagyobb öröm. Hosszan fejtegettem ezt — az örörhbumeráng nagyon is létezik, csak hozzá kell nyúlni... Ez tavaly történt, s nem tudtunk megnevezni ... így érkeztünk el az ünnepekhez. Ott a karácsonyfa, nem tettem alaja semmit, ami feleségemnek való lett volna. Aztán megpillantottam egy nagy fehér skatulyát. — Mi van benne? — Meglepetés — mondta a feleségem. — Nekem? — Neked. Megcsókoltam a kezét. S kezdtem rosszul, érezni' magam. Igen, ebben a fehér dobozban van az én megszégyenítésem: az, hogy ő vett nekem ajándékot, én pedig nem vettem neki semmit. — Nem nézed meg? — kérdezte. s felém nyújtotta a dobozt. — Még nem — válaszoltam. Arra gondoltam, lerohanok az utcára, feltörök egy kirakatot, hazaviszek több tucat zsebkendőt, egy hektoliter kölnit, ötven villanyvasalót. Hiszen csak megszégyenítésemet akartam megsemmisíteni, a kárt megtérítem, most adtam, el egy nagy vásznai ... — Na, nyisd ki már! — szólt rám a feleségem. Dobogó szívvel nyúltam a doboz után. Jó, ne javítson ki, tudom, hogy míg él az. ember, dobog a szíve, de most nagyon dobogott. Aztán kinyitom a dobozt. Mit gondol, mi van benne? Megmondom, úgysem találja ki. Egy pár gyönyörűséges fekete lakkcipellő, kis masnikkal, ennivaló női cipellő . . . Nagyon os’oba képet vághattam, mert feleségem gyorsan hozzámsimult: ' — Tudom, hogy nagyon szereted, ha szép homijaim vannak. Ennek a cipőnek nem tudtam ellenállni. Megvettem, hogy örülj neki. — És örült? — kérdeztem a bm a 11. — örültem — felelte —, s tanultam belőle. Az idén három szép nyakkendőt vettem, hasonló elgondolások alapján. De azért — tette hozzá — volt egy kis csokoládé, kölni, és más apróság js. SÓLYOM LÁSZLÓ: Ezerki/encszázhetvenet írunk A házigazda a villanykapcsolóhoz osont, gyors mozdulattal lekattintotta, és belerikoltott a sötétbe: Boldog új évet! Pillanatnyi áhítatos csönd után kitört a szokásos hangzavar: Éljen! Szabad a csók! Az egyéni megnyilvánulásoknak ebbe a kavargásába egyszeresük váratlanul közé recsegett kimérten, józanul Precíz Péter: — Engedelmei, hölgyeim és uraim, de még három perc hátra van! — Azon ne múljék! — Kicsire nem nézünk! Így és hasonlóképp hurrogták le az okvetetlenkedőt a szellemes vendégek. — Engedelmet, mégis...! — erélyeseden a lárma fölé Precíz hangja, s miközben gyufát lobbantva a kapcsolóhoz lépett és újra fényt varázsolt a szobába, megállt ott, az ajtó mellett, és fejét kicsit féloldalt hajtva, emígy szónokolt: — Engedelmet kérek, de meg kell, hogy értsetek! En ugyanis elhatároztam, ennek a szép kérek hetvenes évnek első pillanatában, vagyis pontban nulla óra nulla perckor új életet kezdek. Épp ezért nem közömbös számomra, hogy ide vagy oda két-három perc. Javaslom tehát, hogy hívjuk föl a pontos időjelzést, s az ott elhangzott közlés szerint rögzítsük óránkat, majd ... — Mire vártok? — jött át a másik szobából a háziasz- szony hangja, majd utána személyesen ő maga is. — Már rég elmúlt éjfél. Így járnak azok, akik nem nézik a televíziót! — Ez az én formám! — sóhajtott föl Precíz. — Ezért nem tudok én soha új életet kezdeni, mert mindig elmulasztom a nulla óra nulla percet. A házibuli után egy kis budai vendéglőben folytattuk az új év ünneplését néhányan a társaságból. Tekintve, hogy — relatíve — én voltam a legjózanabb, én vállaltam hajnal felé a számla kiegyenlítését. A főúr első kézemelésemre ott termet, és bemondásom alapján sebesen írta a számokat a blokkra. Mikor a végére értem vallomásomnak, körülnézett az asztalon, váltott néhány bizalmas szót a pincérrel, majd így szólott: — A nyolcadik palack Leányka bontatlan, úgyszintén érintetlen két kis üveg ásványvíz, s a halászléből, amit kettőben szervíroztunk, csupán egy adag. Olyan ellentmondást nem tüfő határozottsággal mondta ezeket és oly gyorsan kerekítette a közben összegezett számla végére a visszárukból nyert levonandókat, hogy nem is próbáltam vele vitatkozni. — Négyszázhatvanhét forint harmincöt fillér! — közölte, és átadta a számlát. Előkotortam öt darab pirosat, kezébe olvastam, és biccentettem: »Köszönöm«. — De, uram! — háborodott rám sértődötten a főúr, és az utolsó ötfilléresig elém számolta a visszajáró pénzt. — Mert smucig vagy! — súgta a fülembe Kocogi barátom és egy százast csúsztatott a főút markába. — De, kérem! — kapta el kezét a főár, mintha a tűz érte volna. — Ezerkilencszáz- hetvenet írunk, ha nem tetszene tudni! — Evvel hátat fordított, és ott hrgyott minket a megszégyenülésben. Kitámolyogtunk az utcára, ahol magukat kínálva sorakoztak a taxik, minik és maxik, Volgák és Fiatok. Koccgi barátommal kettesben egy Fiatba szálltunk. Előbb őt fuvaroztuk haza, s így megint rám maradt a fizetés. Kapunk előtt, amikor kiléptem a kocsiból, az óra harminchárom forintot mutatott. Elővettem két húszast, a sofőr kezébe nyomtam, és »Boldog új évet!« mondván bevonultam a már nyitott kapun. — Halló! — kiált utánam a sofőr. Megtorpantam, megfordultam. Akkora már ott állt előttem a huzatos kapualjban. — Uram, ha nem tudná, ezerkilcncszá-hetvenet írunk! — kiáltott rám fölháborodotton, és markomba nyomta a visszajáró hét forintot. ( Bámultam a távozó sofőr Uftán, s láttam milyen nemes, büszke fejtartással száll kocsijába; egy dühös pVlantást vet még felém, majd berántja a kocsi ajtaját, hogy csak úgy csattan. Erre a csattanásra ébredtem föl az új esztendő reggelén. 8 SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. január 1.
