Somogyi Néplap, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-06 / 4. szám

Adatok Marcali településtörténetéből Fő utcai részlet Marcaliban az 1920-as évekből. Szikra János rajza Nevének eredetében nem tudtak egyezségre jutni a szakemberek. Lehet, hogy a latin »Marcellus« személynév­ből származott, amelyet Páriz- Pápai 1705. évi latin szótára Marczainak fordít még. Való­színűbb azonban, hogy föld­rajzi helyzetéről kapta a ne­vét Marczal szó ugyanis a ré­gi magyar nyelvben vizenyős, ingoványos területet jelentett. Múlt századi német szótáraink is ennek megfelelően »Marsch- ian<f«-nak fordítják. f Területének múltjával régé­szeink adósak még. Marcali és környéke ugyanis mindmáig fehér foít a régészeti kutatá­sok, ásatások térképén. Föld­rajzi fekvéséből, a helység ha­tárában és a környék falvai­ban előkerült szórványos lele­tekből azonban szinte bizo­nyosra lehet venni, hogy év­ezredek óta lakott terület volt A magyar korszak Árpád­kori okleveles anyagában nem szerepel e település. Ám a XIV. század elején 1332—37- ben — már egyházas, plébá- niás helyként írják össze, meg­található a pápai tizedjegyzé- kekben, ami arra mutat, hogy nem újkeletű faluként tartot­ták nyilván. Földesurai ez időben a Pécz nemzetség egyik ágának tagjai, ak’k ekkortájt kezdik magu­kat Marczalinak nevezni. A család tagjai országos szere­pet játszó nagyurak voltak: vajdák, székelyispánok, So­mogy megyei főispánok, akik a fél megyét birtokolták. Az ő harántpólyás zászlóik alatt vonultak hadba a marcali hű­béres népek. Megemlítendő, hogy e család emelte ki a köz­séget a környező jobbágyfal­vak tömegéből, mezővárosi ki­váltságokkal ruházva fel lakóit. Amikor a Marczali család a XV. század végén kihalt — örökösödési szerződés és ro­konság révén — egy másik or­szágos fényű, nádorságot is vi­selő család: a Báthoriak birto­kába került a helység, ök vol­tak a földesurai a mohácsi vész idején és a török tarjesz- kédés első századaiban is. Nem laktak ugyan állandóan Mar­caliban, de a falu födött álló kastélyt megerődítették, és a gótikus, támpiiléres, csúcsíves ablaké templomukat is magas kőfallal vették körül. így lett Marcali as dere.ván egyike azoknak a So­mogy megyei kis magyar vég­házaknak, amelyek Zákány, Babócsa, Csurgó, Kanizsa, Sze- nyér Kiskomár, Segesd, Két- hely, Koroknya, Somogyvár, Lak, Fonyód láncolatában őr­ködtek az ország délnyugati részének biztonsága fölött. Vára Zrínyi Miklós szigetvá­ri katasztrófájának évében, 1566-bán pusztult el. Ettől kezdve Marcali és környéke több mint egy évszázadon át hódoltsági terület volt, egy tö­rök járás — nahie — székhe­lye. A település ekkor négy utcából, 85 házból állt. Népe akkor is, azelőtt is mezőgaz­dasággal ' és szőlőműveléssel foglalkozott. Nem menekült el. nem halt ki a török hódoltság súlyos megpróbáltatásai, ve­szedelmei között sem. Midőn a körülötte levő falvak — Gom­ba, Bize, Gyóta, Léta, Boron- ka, Csömend, Horvátkút, Lók, Kesző, Szentgyórgy stb. — már mind pusztává lettek, Marcali lakott helyként adózott tovább is, török és magyar földesúr­nak egyaránt A XVII. században, leányági örökösödés folytán, a Nádasdy család lett magyar földesura. Amikor Nádasdy Ferenc or­szágbíró — a Wesselényi ná­dor vezetése alatt szervezkedő Habsburg-éllenes összeeskü­vés miatt — 1671-ben hóhér- bárd alá került és jószágait el­kobozták, Marcalit a Széche­nyiek szerezték meg. Ok vol­tak a hódoltságot követó idők földesurai majd háromszáz éven. át, birtokaik 1945-ben történt felosztásáig. A Széchenyiek sem laktak ugyan állandóan Marcaliban a múlt század közepe előtt, de gyakran lejártak, s többször megfordult a községben Szé­chenyi István gróf, a nagy re­formátor is. Az a régi Mar­cali, amelyet a mai felnőtt nemzedék ismert még, az ő kastélykertjük körül épült ki a XVIII—XIX. század folya­mán. Előbb csak vesszőből, fo­násból készült, sározott falú, zsúpfedeles házakból álló pa­rasztfalu volt, amely csak az ezemyolcszázas évek elején kapott tekintélyesebb iparos­ságot, német ajkú bevándorol­takból. A község a török utáni idők­től kezdve mindvégig uradal­mi központ A Széchenyiek mintegy százötvenezer holdas Somogy megyei birtokának uradalmi tiszttartóival és tiszt­viselői gárdával igazgatott köz­pontja. A XVIII. század köze­pén, éveken keresztül a me­gyegyűlések székhelye is, kü­lön e célra épült »Vármegye- házával«. A települést a hatalmas föld­birtok, a kedvező földrajzi fekvés, a kereskedelmi és gaz­dasági lehetőségek emelték a környék többi községe fölé, és tették lehetővé, hogy több, pusztaságra jutott falu — Gyóta, Léta — határát is ma­gába olvaszthassa. 1772-ben or­szágos vásárok tartására ka­pott kiváltságot a városka, ga­bonapiaccal és az egész me­gye legnagyobb kereskedői üz­letével. Lakosad mindezek mel­lett robotoló, adózd vagy áren- dát fizető jobbágyok, illetve zsellérek maradtak az ura­ság szolgálatában és földjén. A gazdasági ££££: ban együtt járt a nép felvilá­gosodása is .A Mária Terézia korabeli úrbéri küzdelmek, a katonatartás, a kvártélyozás és kíméletlen »porciószedés« ide­jén a marcaliak egészen a tró­nig vitték el panaszaikat a földesúri kizsákmányolással szemben. A XIX. század három, egy­mástól élesen elkülönülő nép­réteget talált már a község­ben: a .szőlőt is művelő pa­rasztot, ' a céhrendszerben élő iparost és a tág téren működő, szaküzletet is tartó kereske­dőt. Fölöttük meglehetősen változatos színű értelmiségi réteg állt, jelentős részben uradalmi tisztviselőkből. Ilyen állapotban érte Marca­lit a negyvennyolcas szabad­ságharc és a jobbágyfelszaba­dítás, Noha a település a né­met iparosság révén két nyel­vű község volt még akkor, egy szívvel lépett a honvédzászló alá. Elükre Noszlopy Gáspár állt A forradalmi lelkületű if­jú Marcali templomának teré­ről indult a császári csapatok uralma alatt nyögő megyéje felszabadítására Kaposvár fe­lé, s lett a megye Kossuth ál­tal kinevezett kormánybiztosa. A kapitalizmus kifejlődésé­nek ferenejózsefi időszakában Marcali járási székhely. Fa­soros, rendezett utcájú kis pa­rasztváros, téglaépületekkel, egyre több zsindelytetős ház­zal, amelyek építését már a múlt század elején elrendelte' Széchenyi Ferenc, aki a Nem­zeti Múzeum alapításával tette halhatatlanná a nevét. Marcali a XIX. században már nem a világ vége. Az 1800-as évek elejétől a Buda— Székesfehérvár—Nagykanizsán át közlekedő országos kocsi- postavonal egyik lóváltó állo­mása. 1893 óta pedig az 1861 óta közlekedő Balaton-parti -Déli vasút«-hoz csatlakozó, somogyszob—balatonszentgyör­gyi helyiérdekű vasút megál­lóhelye, a század végén mint­egy négyezer lakossal és négy­száz házzal, polgári iskolával, 1909-től kórházzal és 1790 óta fennálló patikával. Emeletes házai a^' csak a XX. század elején kezd­tek épülni. Elsőként a beszálló vendéglő és a grófi kastély kapott emeletet. A helység hangulata azonban így is sze­rény parasztvárosi maradt a legutóbbi évekig. — Legalább hatvan centis — nevet az idős bácsi prém- sapkája alól. Lapátjával vas­kos tömböket emel föl, s szór­ja le a járdáról. A vastag hó- bunda konok és rideg, össze­függő tömege belepi és eltün­teti a réseket, a milliónyi rö- göcskét, kiszögellést laza, nagyvonalú hullámokká si­mítja. A házakat szél alakí­totta hóföveg fedi, de a mes­ter rajt felejtette egyéniséget művén. A tetők gerince csu­pasz, míg az eresz fölött fan­tasztikus mennyiségű hó tor­lódott össze, a szél által ki­fodrozva, rendetlen, kusza barázdákat mélyítve tömbjé­be. Jármű sehol. Az utak jár­hatatlanok, a meghatványo­zott sebesség irigyelt bajno­kai a legjobb esetben garázs­ban lapulnak. Lófogatok, gya­logosod ideje ez. A lefitymált, sutba kívánt ősi közlekedés kérész életű diadala. Csak­hogy ... Amikor a távolság leküzdését Cordatic kerekek­re bíztuk, s ülve szenvedtük át a kilométerek százait, va­lami, tunya harakiri, ínmet­sző hanyagság lohasztotta vé­Hajók téli pihenőn Tóth Vilmos, a Csobánc vezetője. Napsugarak szikráznak a hó fehérjén. A kikötőnél teher­autók billentik terhüket, az utcák havát a vízbe. Szél­csendes idő van, a víz felszí­nére alig gyúródnék hullá­mok. Távolabb, amerre nyá­ron a hajók elhagyják az öb­löt, már vastag a jég. Partra húzva, vagy a parthoz közel pihennek a hajók. javításra várva. — Nemcsak a mi hajóink ezek — mondja Országh Ist­ván, a MAHART Balatoni Hajózási Üzemigazgatóságá­nak főmérnöke. — Vállalati és spontegyesületi hajók is vannak itt Az 1970. évi tava­szi javítások jegyzékét már 1969 októberében összeállítot­tuk. A vízibuszok motorjaví­tását a hajózó gépészek és az üzemigazgatósági gépészek kö­zösen végezték. A nagyjavítá­sok tavasszal indulnak meg teljes lendülettel. A hajósok legtöbbje most jól megérde­melt pihenőjét tölti. Van, aki | száz-százhúsz napot is. Meg- i érdemlik, hiszen a hajózási idényben úgyszólván a nap huszonnégy órájában vízen vannak. Az őrségiét is ők lát­ják eL Most főként az aszta­losmunkát végzik szakmunká­saink a műhelyben. Térbur­kolás és -átalakítás folyik. Tavaly tavasszal a Beloian­nisz átalakítása, biztonságossá tétele volt az egyik legna­gyobb munkánk. A hajózási szezon végeztével azt mond­hatom: nagyon jól sikerült ez a munka, mert a hajó kitűnő­re vizsgázott Kisebb sportha­jók, vitorlások építésére is vállalkozunk. Most például igen elegáns kivitelű és be­rendezésű motorcsónakokat készítünk. Nemsokára elké­szül egy 15 négyzetméteres jégvitorlás is. Még nagyon sok javítás vár ránk, A Csobánc egész ülésrendszerét kicserél­jük könnyűfémből készült ülésekre. A Csongor acélfe­délzetet kap. Ez azonban nem lesz nehezebb a régi fánál, s előnye az is, hogy könnyeb­ben karbantartható. A gon­dokról is beszámolok: mun- | kaeröhiánnyal küzdünk. Ke­vés a lakatos, a fedélzeti munkás. * A Csobánc vezetője, Tóth Vilmos már 1941 óta teljesít szolgálatot hajón. — A Csobáncra négy éve kerültem — meséli. — Na­gyon jó hajónak tartom, ösz- •szeszdktunk. A nagy viharok idején is nyugodtan közleke­dünk. Elmereng egy pillanatig: — Nyáron bizony más itt az élet. Sok az ember, sok az utas is. Azokkal foglalkozni kell, így aztán én is sok min­dent tapasztalok; látok, hal­lok. De azért a tél is szép. A vízből a partra húzzuk a ha- j 'kát, megkezdődik a festés, a csapágy- és a kormányjaví­tás. Nemcsak ezen a mi ha­jónkon dolgozom ilyenkor. Most éppen a fedélzetet taka­rítjuk a jégtől, hótól. A lakatosműhely s közepén még állványokon ott áll az új motorcsónak. Vajszínű teste, piros ponyvája üde Színfoltja a helyiségnek. A külső testet a Kenősei Sirály Ktsz készítette. — Mi is büszkék vagyunk erre a motorcsónakra — mondja ifjabb Isó Lajos sze­relő. — A motor, az üzem­anyagrendszer, a kormánybe­rendezés szerelését és az ab­lakozást mi végezzük. Erős, gyors motorcsónak ez. Primőr 18 típusú. Ha egyszer meg­engedné egy jó tündér, hogy az egész nyaramat haján tölt- sem, én ezt választanám. Hat­van kilométeres sebességgel száguldoznék a tavon. Kint a csikorgó hidegben még egy pillantást vetünk a téli kikötőre. Pihennek a ha­jók. Tükörképük ott lebeg a zöldes vízen. Kezd sötétedni. Kezeinkbe meleget fújunk és arra gondolunk: még néhány hónap és kifutnak a hajók. Lcskó László Tél a kikötőben. UTÓN rünket. Az alkalmanként rit­kuló próbatételek löttyedt iz­mainkra és silányuló voltunk­ra mutatnak rá. Megpróbál­jam? Eh, mindegy! Hóeke vágta vékony szala­gon haladok, lábam inog a sarkamra telepedett kúpszerű hócsomóktól. Az árok part­ján turzások emelkednek. Különös vegyüléke ez a ter­mészet lágy idomainak, s ®- emberi munka termékének. A hóeke pozdorjává zúzta, meg­csonkította az útközép hóré­tegét, majd pedig rendetlen, bodros halmokban az útszélre telepitette. Együttlétükben nincs semmi rendező elv, helyzetükben közös, össze­fogó erő. Az egész egy hosz- szú, végeláthatatlan esetle­gesség. A fák rezzenetlenül, ter­helten hallgatnak. Életnek semmi nyoma. Mozdulatlan, lomha köd áttetsző közegében haladok. A környezetet már csak sejteni lehet. A köd ösz- szevonja a látóhatárt egy há­romszáz méteres sugarú fél­gömbbé, ami velem halad, min­dig ugyanakkora területet szelve ki a világból. Rekedt dudálás, és egy fagyott hát- sójú merész busz araszol mel­lettem, tömve emberekkel. Szemben zúzmaráé bajuszú kerépáros liheg, vastaci pufaj­kában erőlködve tapossa a pedált. A kerekek jobbra-bal- ra farolva, sugaras hóoszlo- pocskákkal telten gördülnek előre. Aztán ismét csend, csak cipőm nyomán herseg a hó a süket zajtaianság iszo­nyú erösítöjébe-i. Alattomos hideg kúszik lábamra és der- meszti ujjaimat. 4 cipők or­rán vékony, szürke, hó marta csík tekereg végig, egyre hiz­lalva önmagái. A porhó eláz- tatta a lábbelit, s a hideg la­tyak közvetlenül talpam tá­madja; meggémberíti egész lábfejemet. Deres marok szo­rítását érzem a csontjaim­ban is. Képzeletem meleg szo­ba képét villantja elém, ün­nepi ebéd illata száll, s Gaby Seyfert dupla Axelt ugrik. A köd láthatatlanul egyre sűrűsödik, egyébként minden néma és mozdulatlan. Ropo­gó, duruzsoló kályhára, s pi­rító, finom melegére gondo­lok. Aztán váratlanul másik képet látok. Egy férfit. Sza­kállas-bajuszos, markáns ar­cú férfit. Fején csillagos Castro-sapka, lényéből su­gárzik a rendithetetlenség. Che! Kemény arcod, elszánt szemed megszégyenít. Pa­pucshuszárnak érzem magam, nyavalygásaimmal megszűn­tem ember lenni. Bárcsak esne, kavarogna ismét a hó! Vvöltene a szél. Vágná disz- hiétorosokon hízott képembe a szúrós havat! Majd akkor! Talán én is megmutat­nám ... egy kicsit. A ködből mementóként botakoz ki a várost jelző táb­la. Csupor Tibor SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1970. január 6. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents