Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-12 / 288. szám

KÖZÖS FENNTARTÁSBAN „Lehet, hogy így már nem jó?“ — Nem keresik már egy­mást az emberek, mint né­hány éve is még. Befelé for­dultak a felnőttek, a fiatalok kevesen maradtak. Talán fá­radtabbak is az emberek itt falun, nincs idő a művelődés­re. Nincs eredfnénye a mun­kámnak — mondja elkesere­detten Sandi István, a batéi is­kola tanára, a községi műve­lődési otthon igazgatója. Évek óta népművelő; tanyasi embe­rek közül jött egy nagyobb közösségbe. S itt nem leli az emberek összetartozását. Ítéletét maga formálta. De vajon úgy-e, mint víz a partot vagy a könnyebb »megoldás«, a beletörődés mondatja vele ezeket? A szép, új művelődési otthon láttára derűsen csillan meg a vendég szeme. De bo­rúsra fordul, ha megtudja: ki­használatlanul áll. Hetenként kétszer tart nyitva a könyvtár- rész kivételével. Szombat, va­sárnapi filmvetítés, meg a KISZ-fiatalok is a hét végén jönnek össze táncolni, szóra­kozni. Ünnepnapokon telhet meg az épület még, s ha ORI-rendez- vényt tartanak vagy KISZ-es- küvőt Évente hat TIT-előadás szerepel a község művelődési tervében; az üzemi balesetvé­delemről, a földtörvényről; megemlékeztek a Tanácsköz­társaságról; ismertették az asszonyokkal a modern ház­tartási kisgépek használatát, és előadást tartott egy orvos az öregkori megbetegedésekről. Nyolcszáz ember él Batéban. A munkabírók zöme Kaposvá­ron, Dombóváron dolgozik, ke­vesebben a tsz-ben. Olyan vándoremberek, akik reggel mennek, este jönnek. — Megnőttek az, igények is —_fűzi_ tovább gondolatait a művelődési otthon igazgatója. A népművelés kezdeti korára visszaemlékezve még fölcsil­lan a szeme, hogy aztán me­gint borús legyen. Ezt mondja; — Lehet, hogy már nem jó, ahogyan csináljuk. 1968. január 1-től hármas összefogással megteremtették a batéi művelődési otthon gaz­dasági alapját. Közös fenn­tartásba vették. A községi ta­nács, a termelőszövetkezet és a TÖVÁL. A tanács évi hét­ezer forinttal, a tsz öt, a TÖ­VÁL négyezerrel járul hozzá a fenntartáshoz. A közös fenntartás tartalmi kérdéseiről aligha esett szó kö­zöttük. Nem ismerik az erre vonatkozó alapelveket, köve­telményeket. A művelődési otthon igazgatója se mond többet a rendelkezésbe fog­laltaknál a kapcsolatról, és an­nak művelődési szempontból is fontos hasznáról. A tsz el­nöke, Nagy József nem kér többet a művelődési otthontól, csak hogy évente megtarthas­sák a közgyűléseket. A Tö - VÁL se kér mást. mint a ren­dezvények lehetőségeit a mű­velődési otthon nagytermében. Egyéb saját céljaikra külön klubot építettek. Hármuk fönntartásra adott pénze végül is hová hull? — Ha majd lesz saját ter­münk — mondják a TÖVÁL- nál —, akkor is adunk pénzt, mert kötelességünk. De mire? Egyik oldalról sikerült elérni, hogy néhány gazdasági veze­tő lemondjon merev, csak gazdasági szemléletéről és be­lássa, hogy a kultúrára is kell áldozniuk. Hiányzik viszont, hogy ezért a pénzért én ezt vagy azt a művelődési szolgál­tatást kérem. A dolgozók ré­szére, a falu részére. Persze, a művelődési otthon vezetőjének is meg kellene keresnie a le­hetőséget, s fölajánlani azokat — egyébként aligha hihetünk elhivatottságában. Azaz talán még inkább ott a probléma, amit a népművelő őszinte és emberi önvallomásában érez­tem: »Lehet hogy már nem jó. ahogyan csináljuk...« A tennivalók ebből a felis­merésből következnek. Horányi Barna Tiszán innen — Dunán túl rádiós vetélkedő Főszereplője: Somogy minden lakója Ma este hangzik el a rádió­ban a Tiszán innen — Dunán túl felszabadulási vetélkedő újabb fordulója, melynek sze­replői a Borsod és a Pest me­gyeiek lesznek. Tegnap Ka­posváron a megyei művelődés- ügyi osztály megbeszélést tar­tott a főhivatású népművelők­kel a Somogy—Tolna rádiós vetélkedő további felkészülé­seiről. »Hadititkot« nem árul­hatunk el, mert az a tolnaiak tudomására jutva csökkentené esélyeinket. Annyit azonban elárulhatunk, hogy egy nagy apparátus »titkos« segédesz­közt készített a sikeres szerep­lés biztosítására. Somogybán Kaposváron és Siófokon lesznek a rádió stú­diói, és két URH-s közvetítő- kocsi is cirkál az adás ideje alatt majd — ki tudja merre — a megyében. Mivel közvet­len adás lesz, fontos, hogy másodperceken belül megad­juk a kérdésekre a helyes vá­laszokat. Minden községben lesz egy-egy vetélkedésre fel­készített csapat, de , a megye valamennyi lakosa is szereplő­je lesz a műsornak, mert rá­dión keresztül ők is kaphatnak kérdéseket. A kaposvári közvetítés szín­helye a megyei tanács nagyter­me lesz. A posta mindent meg­tesz annak érdekében, hogy a megye állandó telefonössze­köttetésben legyen. A rádió 6-os stúdiójában ott ülnek majd a fővárosban élő somo­gyiak. akik két évvel ezelőtt is részt vettek a vetélkedőn. A Somogy—Tolna felszaba­dulási rádiós vetélkedő idő­pontja: 1970. január 9., 19 óra 35 perc. Napjaink háborús A vádlottak: Villiaim Ca1- ley főhadnagy 26 éves, az amerikai 11-es gyalogos di­vízió C századának vezetője; továbbá beosztottja David Mitchell őrmester. A vád: Calley ellen gyil­kosság elkövetése »meglehe­tősen nagyszámú« polgári sze­mély ellen. Mitchell ellen: »Támadás gyilkossági szándékkal« 30 esetben. Az egyik tanú: Ronald Hae- berle 28 éves amerikai ka­tonai fotóriporter. Részlet abból az írásból, amelyet a Cleveland Plaine Dealer cí­mű újságban jelentetett meg a dél-vietnami My Lai (más­néven: Song May-i) vérfürdő­ről: »Volt ott két kisebb gye­rek, egy egészen fiatal fi­úcska és egy még kisebb fiú, talán négy—ötéves. Egy ame­rikai fickó tüzelt rájuk. Az idősebbik fiú előrevetette ma­gát, hogy megvédje a kiseb­bet. De akkor még hatszor tüzeltek rájuk, s mindkét, gyereket egyszerűen otthagy­ták. Az akciót akkor senkivel sem tárgyaltam meg ér­demben, mert mindabból, amit akkor a katonáktól hal­lottam, arra lehetett követ­keztetni, hogy ■ falu lakos­sága a Victkon .vl szimpati­zál. Még azt is fel lehetett tételezni, hogy Vietkong ka­tonák is voltak közöttük. Én a második csoportban voltam az emberek között. Géppuska tüzet hallottam a falu irányából. Néhánv dél- vietnami. talán tizenöt, kö­zöttük nők. gyerekek, kö­rülbelül s^áz méternyi tá- vols'vra voltak tőlem. A; ka­tonák egyszerre csak lőni kertiek »áí’tk M—16-os fegv- vereikből. Sőt lő4tek M—79- es aknavetőkkel is az embe­rekre. Fe^szerven csak lőt­tek és folytatták a lövöldö­zést. Pontosan emlékezetem­be tudok idézni egy férfit, aki egyik kezében egy kis­gyereket tartott, és a másik karjában még egy gyereket. Jött felénk. Nézett ránk és kegyelemért könyörgött. A kicsiny lány angolul mondta: No, no! Aztán egészen vá­ratlanul tűz... s már végük is volt. Talán hat méternyi távolságra lehettek tőlünk. Ez egy gépfegyveres akciója volt. Egy csoport vietnami — asszonyok, gyerekek —, az asszonyok egy részénél cse­csemők. A gépfegyveres ott állott előttünk. Egyszer csak hallom a fegyverropogást és látom a tüzet. A katona a gépfegyverrel lelőtte vala­mennyit. Ekkor néhány ame­rikai katona odament az em­berhalomhoz, azt hiszem né­gyen feküdtek egymáson. Az egyik katona odahajolva ész­revette, hogy egy fiatal fiú még él. Erre aztán minden teketória nélkül befejezte a gyilkosságot.« Haeberle fotoriporter, aki vietnami tartózkodása idején az amerikai hadsereg köte­lékébe tartozott, a tömegmé­szárlás részleteivel nem mert nyilvánosság elé lépni csak azután, hogy a hadvezetőség hónapokig húzódó vizsgálata köztudottá vált. A másik tanú: Ronald Ri- denhour 23 éves tizedes. An­nak idején ugyanabban. a di­vízióban szolgált, ahol Cal­ley főhadnagy: Hogy végül is a hadvezetőség rákényszerült a vizsgálatra, Ridenhour ti­zedes kiállásának köszönhető. Részlet Ridenhouh vissza­emlékezéséből: »Egy szép na­pon mindenféle mendemonda hallatszott. Azt beszélték, hogy egy század lezárt egy falut, miközben egy másik század bevonult a helység­be és annak lakóit agyon­lőtte. Annyira megdöbben­tem, hogy először el sem akartam hinni. Érdeklődni kezdtem olyanoktól, akiknek tudniuk kellett arról, hogy ilyesmi megtörtént. Kérdé­seim alapján meggyőződtem: minden igaz. Később a kór­házban találkoztam egy ka­tonával, aki jelen volt, de nem volt hajlandó részt ven­ni a mészárlásban.« Ridenhour, amikor vissza­tért az Egyesült Államokba, 30 levelet írt. Nixon elnök­höz, és más magas rangú washingtoni személyiségek­hez és szűkebb pátriája, Ari­zona kongresszusi képviselő­jéhez. 1969. áprilisában ki­hallgatták. November elején Ridenhour tizedes makacs kitartása következményekép­pen az amerikai hadvezetőség végül is eljárást indított Cal­ley főhadnagy, Mitchell őr­mester, valamint más kato­nai személyiségek ellen. Egy életben maradt dél­vietnami tanú: Bo Hoai 40 éves paraszt, aki így mondja el a történteket: »A faluközösségbe tartozó mindhárom tanyából My Laiba terelték az embere­ket — mondja. Végig kellett nézni, hogyan égetik fel kunyhóikat, hogyan robbant­ják fel dinamittal a tégla­házakat. Az amerikai katonák nem kérdeztek ki senkit, tol­mács sem volt velük. Aztán tüzet nyitpttak. Feleségem­nek és nekem szerencsénk volt. Néhány előttünk álló szomszédunk holtteste ránk­esett. Halottnak tetettük ma­magunkat és a hullák alatt ma­radtunk mindaddig, amíg az amerikaiak eltávoztak a fa­luból. Ilyen módon sikerült 132 férfinak, asszonynak és gyermeknek túlélnie a vér­Egy lépéssel tovább Meredek, hullámzó, szeszé­lyes hóformák. Néha megtörik a fal, bemre egy kiásott autó nyoma. Egy helyen még a lám­pa körvonalait is megőrizte a keményre fagyott hó. — Mert állandóan kalandoz­nak az úrvezetők. A múltkor is a motorosekével voltam a balatoni úton. Megelőz egy Trabant, csak azt tudtam vol­na, hogy minek. Egy kilomé­terrel odább aztán lapátolta a szaki a havat. Kérdeztem is tőle, hogy miért nem tolta le legalább Siófokig előlem? Megálltunk. Az első dugó. Tejesautó és két teherautó, meg két markoló küzd a hó­val. Az egyiket körülfogta a kásás latyak, és egyre mé­lyebbre fúródott. — A Király Robié. Király Róbert kemény kézzel fogta a korm.ányt. A kerekek mérgesen, indulatosan forog­tak. A másik markoló szemben állt vele. Kinyújtott kézre em­lékeztetett az előremeredő markolókar. Bennragadt az is a hóban. Aztán előrelendült egy motoros hóeke. Szikrázott, repült mellette minden. Vé­kony acélkötél feszült, megper­dültek a kerekek, nyögtek a motorok és a két markoló sza­badon állt az út közepén. — Ilyen az ember. Egymás­nak ereszti a benzint, a gáz­olajat, meg a havat. Most a benzin volt az erősebb. Az utakon nagy a fegyelem Az akadályok, a veszélyek fe­gyelmezik az embereket, nincs kiabálás, veszekedés. Jól mű­ködik a hóeltakarítás gépezete. — Ha azt látják az emberek, hogy mögöttük vagyunk, se­gédmunkás. vezető egyaránt, kint a hóban, akkor megy a munka. Vigyázni kell rájuk, mert felőrli az egészséget meg az idegeket is a tél — mondja az útmester. — És maga? — Bírni kell. Mindig egy lépéssel tovább. Kis fehér lapot láttam. Az útmesternél. Azt bizonyítja, hogy a Munka Érdemrend bronz fokozatának a tulajdo­nosa. A nagybajomi emlékműnél hosszú karaván áll. Katonai autók. Volga, Trabant, a Hús­kombinát nagv fehér kocsija. És elől zúgó felhő. — A hómaró. Néhány perc múlva ott ülök a vezető mellett. Centimétere­ket haladunk előre. Harsog a forgó spiráljában a kemény hó. A tanácselnök-helyettes ve­zetésével ott állnak a nagy ba­jomiak. Talán százan. Lapá­tolnak és várnak. Két nap óta nem volt kenyér. Néhány méter, és Nagyba­jomtól elindultak az autók. A két ember egész éjjel ve­zette a hómarót. — Nehéz volt, de itt is se­gítettek: példásan viselkedtek a nagybajomiak. Kiskorpádon kinevettek bennünket, amikor megálltunk a hóban. Hozzuk hazafel* a két kial- vatlan embert. A hótorlaszok •«'»ghökkennek. — Az éjszaka nem is gon­doltuk volna, hogy ilyen nagy. — Éppen itt történt. Hala­dok a hóban, aztán hirtelen fékeztem. Valami megfagyott állat leV:t, gondoltam, és le­állítottam a motort. Ásni kezd­tünk, és találtunk egy Tra­bantot. Tröszt Tibor Cj szakmunkásképző Fűzfőn Fűzfő-gyártelepen 22 millió forintos beruházási költ­séggel épült fel a 303-as számú Ipari Szakmunkásképző Intézet. Az intézetben 26 féle szakmára hároméves, emelt szintű képzéssel 870 tanulót oktatnak egyszerre. A szak­munkásképző intézet modern, jól berendezett műhelyei és laboratóriumai lehetővé teszik, hogy a Fűzfői Nitro! éinial Ipartelepek szakmunkás-utánpótlása biztosítva legyen. Az intézet korszerű mérlegszobája. Nagyon halkan mondom... — Csak ne nagyon mák ran- coskodj! — szólt a sofőr, ás a műszerek mutatói nem táncol­tak tovább. Egy utolsó zökke­nő után előrefúrla magát a GAZ—69. És amíg nem állták útját a káposztafej nagyságú fagyos hőbuókák, egészen jól viselkedett. — Ha láttok a hóban egy pvc Jaguárt, szóljatok! — mondta az útmester. és hát­rább tolta fején a nagy füles­sapkát. A terepjáróban széles jókedv uralkodott, kivéve a váltás egyik tagját, aki elkomorult arccal lesett ki időnként a keskeny ablakon. — Hogy mi van maguknál?! Pécsről jött, hogy leváltsa társát, aki tegnap hozta fel Baranyából a kölcsönkapott hómarót. És hogy mi van a 61-esen? Arra nagyon gyorsan megkap­tuk a feleletet, csak előbb Zá- vodi György útmester inget váltott. — Muszáj, mert ebben már nem érjem jól magam. — Mióta van talpon? — Több mint ötven órája. Az egyik hómaró — a somogyi — Csurgó környékén van. Két nap óta most próbál kimenni — s talán sikerrel — a váltás. Amelyikhez most. megyünk, ugyanaz a típus. Ha minden iól megy. délután elkapjuk Valahol Bajom környékén. — Mióta csinálja ezt? — Esztendőkben? Több mint húsz éve. Ehhez az kell, hogy a család megértse az embert. Mert ide nyugalom kell. Ha ez van, akkor lehet úgyis, hogy két napig nem alszik az ember A feleségem — mikor is? — több mint tíz éve megkérdezte ugyan, hogy miért nem az or­szágutat vettem feleségül... De ez már régen volt... Fél egy lehet. De nem ebé­delt senki. — Mint az Északi-sarkon — nézett ki az ablakon Dobos Ferenc, a terepjáró vezetője. A GAZ nekifeszült a hónak, a négykerék-meghajtás biztosan vitte előre a kocsit. Két mé­ter magas, fal simaságú hósza­kadékban haladt az autónyom Kaposfő, Kiskorpád környékén. — Itt ment előttünk a hó­maró, az vágta ki így. fürdőt. Ha ezt a számot le­vonjuk a faluközösség 699 lakosának számából, akkor gyorsan ki lehet számítani, hányán pusztultak el az ös z- lakosságból: 567 személy. Anyám, bátyám és három gyermekem ott pusztult el a többiekkel együtt.« Miután Bo Hoai értesült arról, hogy Calley főhadna­gyot vádolják a tömegmé­szárlással kijelentette: »Haj­landó vagyok az Egyesült Államokba utazni, hogy ;ott vallomást tegyek a bíróság előtt.« • • * Az amerikaiak nemcsak My Lai faluban követtek el tömegmészárlást, hanem a Tuang Ngai dél- vietnami várostól délre, Da Lang An­ban is. A községben az ame­rikaiak 1200 embert bárkák­ra ültettek és géppuskasoro­zatokkal arra kényszerítet­tek, hogy hajózzanak ki a nyílt tengerre. Amikor már olyan távolságra voltak, hogy úszva nem menekülhettek, naszádokkal felöklelték a bárkákat. Sorolhatjuk tovább a helységek neveit, amelyek az amerikai barbarizmus ál­dozataivá váltak: ThangDinh, Can Tho, Kong Ring, Qang Ngai. Csak a hitleri fasizmus módszereihez hasonlíthatjuk a My Laiban és másutt el­követett kegyetlenségeket. Oradour és Lidice után most My Lai és más dél-vietnami falvak estek ez utóbbi ese­tekben a barbár amerikai hadviselés áldozatául. íme ilyen az amerikai imperia­lizmus kendőzetlen arca, s ilyenek naojaink háborús bű­nösei, akik csak ott végez­hetik, ahol elődeik 25 esz­tendővel ezelőtt. <—s) Munkájukból hazafelé igyekvő emberek, bevásárló asszonyok utaznak többnyire ezen az autóbuszon ebben az időpontban. A harmadik, ne­gyedik megállóban már any- nyira feltöltödik utastere, hogy heringként szorulunk egymáshoz. Egy barna sapkás fiatalem­ber udvariasan feláll, hogy átadja helyét egy asszonynak. Közben kedvesen mosolyog. Az asszony leül. Ennyi történt mindössze. Mindennapos eset, nem ér­demelne említést sem, ha nem támadt volna bennem hiány­érzet. Valami elmaradt eb­ben az udvariasság szabályai szerint lejátszódott jelenet­ben. Egy szó. Egy rövid szó, csak ennyi: »köszönöm«. Nem tenném szóvá, ha már több íz­ben nem lettem volna tanúja ilyen jelenetnek. Az udva­riasság elvárása néha nem párosul annak viszonzásávaL Egyik útitársam akkor óit az autóbuszon így fogalmazott: "Az a nő visszaélt korával és azzal, hogy nő!« Ezt erősnek éreztem, ezért csak nagyon halkan mondom: az udvarias­ságot viszonozni ülik, egy »köszönöm« erejéig. lu 1* SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1969, december 12.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents