Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-30 / 301. szám
Közlekedünk, tékát gorombáskodunk ? A híres mondás —gondolkodom, tehát vagyok —kiforgatott és többes számú változata csak annak számára tréfás szójáték, aki nem jár az utcán, nem préselődik a villamosán, autóbuszon, vonaton, nem ül a volán mögé. Az utcák, a közlekedési eszközök napról napra színterei komédiáknak, tragédiáknak, forrásai kárörvendő nevetésnek, méltatlankodásnak, dühnek. Színterek, ahol a szereplők md, mindannyian vagyunk, források, amelyeket mi, gyalogosok és autósok, sétálók és rohanók, türelmetlenek és bámészkodók táplálunk. Az utca, a közlekedési eszköz szüntelen randevú. Találkozó idegenekkel, akiket néhány percig látunk, akikkel ütünk párhuzamossága, kereszteződése vagy éppen ellentétes iránya hoz össze. Randevú tehát olyan emberekkel, akikkel — bár idegenek — a közös érdek rokonit bennünket; ne zavarjuk egymást, ne legyünk terhére a másiknak, mindenki zavartalanul haladhasson a maga útján. Megfogalmazni e közös érdeket nem nehéz. Helyeselni is könnyű. Betartani? Nem mindig sikerül. Meghökkentő és kacagtató fordulatok színpadává válik sók esetben az utca, a közlekedési eszköz. Gyorsan cserélődnek a szerepek, a szöveg is változók, csalt egyvalami azonos: nézőközönség mindig akad. A nagyhangú autós meg j uhásaodva pislog a rendőrre, aki látta, miként spricceltek szét a gyalogosok vágtató kocsija előtt. A vonaton kuncogás kíséri a jókat mondó részeget, de pillanatok alatt megsűrűsödik a levegő, amikor ráhág valaki lábára, s az utasok ölébe zuhan. Szívesen adnak felvilágosítást a tájékozatlannak, ha történetesen ifjú és mutatós hölgy, de sokan meg sem állnak, ha tétova hangú öreg kér segítséget Hosszú időn át nézelődnek, mert összekoccant két gépkocsi, mert daruval csöveket emelnék be, mentő állt meg valahol, valakik szóváltásba keveredtek, de kámforrá válnak, ha tanúkat keresnék, ha határozott beavatkozással nagyobb bajt előzhetnének meg. Kámforrá válnak, s bár előbb még ráérősen álldogáltak, most már rohannak, lökdösődnek, türelmetlenkednek. Sokféle szerep, s mégis: majd valamennyit eljátszottak már. Sok időt töltünk az utcákon, a közlekedési eszközökön, sok időt tehát idegenek között. A szólás szerint a tudás atyja az ismétlés, ám úgy látszik, ebben az esetben az ellenkezője igaz. Mert az utcán, a közlekedési eszközön a sokszori »-ismétlés« ellenére is az egymással szembeni figyelmesség, segítőkészség helyett a nyersesség, a gorombaság, a türelmetlenség az úr. Ideges, rohanó világban élünk? Tetszetős érv lehetne, ha nem kívánkozna melléje valami, a teljes igazság érdekében. Az, hogy mi magunk — akik benépesítjük az utcákat és a közlekedési eszközöket — tesszük idegessé, rohanóvá kisebb és nagyobb világunkat Többszöri kísérlettel Igazolták: a rohanó szabálytalankodó autós szerencsés esetben csupán nyolc-tíz perccel ér előbb a Balatonhoz, mint az, aki szabályosam vezet. Napról napra saját »kísérleteink« igazolják, hogy csöppnyi jóakarattal még fölférhetnénk a zsúfolt peroné, de középen félig üres autóbuszra, de mivel fönt lévő utastársaink jóakarata 'hiányzik, így lemaradunk. Holnap meg miattunk ér hasonló sors mást Kísérlet sem kell ahhoz, hogy igazolódjék: a rossz helyre tett csomag, a szakadt fonatú kosár, a hangoskodás, a táskarádió bömböltetése olyan bosszúságforrás, melytől könnyű lenne megszabadulni. Könnyű, ha több figyelem jutna magunk mellett másokra is, ha a józan többség egyöntetűen lépne föl a hallgatást, beletörődést föladva. Furcsa ellentmondás: mindannyian átutazzuk a csendesebb utcát, a nyugalmasabb, kényelmesebb közlekedést, de mindig másoktól várjuk, hogy tegyenek ennek érdekében. Igaz, sok rajtunk kívül álló oknak is része van bosszúságainkban. A kelleténél .kevesebb közlekedési eszköz, a szűk, a nehezen járható utcák vagy utak olyan körülmények, melyeket jobbá csak fokozatosan formálhatunk. Ám hiába lesz több a villamos, az autóbusz, a vasúti személykocsi, hiába épülnek alul- és felüljárók, ha öröklődik rossz szokásaink serege. Ha a gyermek már szüleitől megtanulja, miként tülekedjen, ha az ifjú az idősebbektől sem lát jó példát. Az utca, a közlekedési eszköz -mindannyiunké. S mert az, úgy kellene, illene viselkedni ott, ahogy odahaza, otthonunkban. Vagy éppen az a baj, hogy ezt tesszük? Talán megpróbálhatnánk holnaptól kezdve másként: emberhez illő fegyelemmel, másokra is tekintettel lévő udvariassággal. M. O. NEVELÉS Formálom a gyermek személyiségét MINDEN MEGOLDOTT NEVELÉSI FELADATTAL formáljuk a gyermek személyiségét Az óvodába került kisgyermek a sok benyomást, hatást mélyen magába szívja. A válogatás a jó és a rossz, illetve a helyes és a helytelen között tapasztalat és ismeret hiányában még nem történik meg nála. Mindent elraktároz, mindent megjegyez, azt is, amit nem kellene és mélyebben is, mint sokan gondolják. A válogatás az óvodás korban az óvónő és a szülők feladata. A gyermek megismerésének, majd formálásának az egyik legfontosabb feltétele: a b:za- lom megszerzése. Ettől függ hogy milyen mértékben enged magához, vagy ő mennyire közeledik hozzánk. Az én harmincöt gyermekből álló csoportom csak abban egyformák, hogy nagyjából azonos korúak. Élettani, biológiai funkcióik megegyeznek. Egyébként mindegyik külön világ, egy-egy útnak indult élet; akiket már most számtalan tényező különbözővé tesz, differenciál. Éppen ezért nem is próbálom általános gyermekideállá gyúrni őket, hanem én közeledek hozzájuk, hogy megismerhessem az ő világukat. Együtt játszom, együtt élek velük, megpróbálom az ő szemükből nézni a világot. Minden gyermeknek van a csoportnaplón kívül egy sze- mélyiséglapja is, amelyet három éven át folyamatosan vezetek. Szerepel benne a családi környezet, a gyermek és a felnőttek viszonya, a gyermek érzelmi élete, pajtás viszonya, a foglalkozásba való bekapcsolódása, a játék stb. Bármilyen szoros azonban köztem és a gyermek között a kapcsolat, bármilyen jó módszereket alkalmazzak is megismerésére, fornjálására, eredNagy, világos ablakok Már az ünnepség alatt feltűnt nekem. A kitüntetés át- nyújtásakor még mosolygott, de mire helyére ért, szemét elfutotta a könny. A múlt, a jelen, a jövő, vagy talán a meghatottság jele a két csillogó könnycsepp? Húszéves fennállását ünnepelte a vállalat. — Nagyon boldog vagyok. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szeretném, ha most megállna az idő. Ma már kétgyermekes családanya vagyok —■ a nagyobbik fiam jövőre érettségizik —, de amikor az üzend alakult, még menyasz- szony voltaim. A gyerekeim figyelmeztetnek, hogy múlik az idő — mélyet szív a kezében szorongatott cigarettából. Pauker Zoltánná, a Kefe- és Műanyagipari Vállalat meósa elgondolkozik. Most saját emlékeit kell ellenőriznie. Hogy is kezdődött? —* Egy maszek kefekötő mesternél kezdődött. Huszonkét éve. Mint betanított munkás dolgoztam nála néhány más asszonnyal, lánnyal együtt Az alapanyag-kikészí<s4 'tVartbupq lázadása Történt több mint három évvel ezelőtt egy akácillatos tavaszi alkonyaikor, hogy a Csemetke házaspár kikönyökölt lakásuk ablakába és az utcát szemlélte. Este, amikor együtt volt a család, vagyis hazatértek a gyéreitek, mármint az ifjabb Jenő, a sofőr, és az ifjabb Matüd, az óvónő, Csemetke közölte atyai elhatározását: — Holnap előjegyzek egy Wartburgot, mivel édesanyátoknak ez az egyetlen vágya. Amíg a szükséges pénzt ösz- szerakjuk, szerényen kell élnünk, azaz nem vásárolhatunk francia trevira pólót, nem járhatunk drága moziba és nem vacsorázhatunk babfőzeléket. A család egyhangúlag lelkesedett és lelkesedésük semmit nem csökkent a következő három évben. így már a második év közepén kibérelték a szemben levő házban megüresedett garázst, azt teljes egészben kicsempézték, apránként vásároltak az ülésekre teveszőr takarókat és nádfonatot és autórádiót, autóventillátort, autóhőmérőt és a hirdetések ajánlotta mindenféle tisztítószert. Az idén májusban végre megkapták az értesítést, hogy átvehetik a Wartburgot. Ifjabb Jenő készségesen vállalkozott a kocsi hazahozására, mivel szüleinek csupán jogosítványuk volt. de gyakorlatuk nem. Csemetke azonban nem bízta fiára az új kocsit, hanem megkérte egy ismerősét, aki harmincöt éve volt a taxinál. A balesetmentes közlekedésért többszörösen kitüntetett sofőr a kocsival zökkenő nélkül fölment a kissé meredek Spirál utcába és karcolás nélkül beállította a ragyogd garázsba. Másnap szombat volt. Cse- metkéék kitolták a garázsból a kocsit és az utcán alaposan lemosták, megszidolozták, kiporszívózták és elhelyezték üléseire a teveszőröket, valamint két szakember segítségével beleszerelték a meglevő autómindenféléket. Csemetkéék estére szörnyen fáradtak és rettenetesen boldogok voltak. Vacsora után Matildka megkérdezte, hova kocsikáznak holnap. Ifjabb Jenő azt javasolta, menjenek a Balatonhoz. — Még mit nem! — pattant föl idősb Jenő —, ott történnek a balesetek. A fiatalok ezután sorra említették a kirándulóhelyeket, de a megfontolt szülök mind elvetették. így másnap a család, amikor délutánra kiderült az ég. villamoson kirándult a Margitszigetre, ahol két üveg sört ittak a Wartburg egészségére. Hétfőn reggel ifjabb Jenő javasolta, hogy elfuvarozza a családot munkahelyeikre és este s^rra értük megy. — És egész nap hol fog állni a kocsi? Talán majd az utcán? — háborodott rá az anyja. A Csemetke család tehát továbbra is a reggeli csúcsforgalomban zsúfolódva bumli- zott munkahelyére. Harmadnap Csemetke meglepte a családot négy színházjeggyel, mondván, hogy most már nem kell spórolni'. Ifjabb Matildka tapsikolt örömében, hogy milyen előkelőén fognak végre színházba menni, nem kell majd várni az éjszakában a ritka autóbuszra. — Ügy ülik, hogy színház után az ember beüljön valahova egy pohár italra — mondta Csemetkéné —, megtehetjük, már nem kell spórolnunk. Italosán pedig nem engedek a volán mellé ülni senkit. Teltek-múltak a hetek, és hiába kívánta a Csemetke család egy emberként üzembe helyezni a Wartburgot, mindig közbejött valami. Hol az eső veszélyeztette a kocsit, hol a tűző napsütés, hol az éjszaka sötétje, hol meg a hajnali pára. Közben azonban törődtek féltett kincsükkel, fizették érte rendszeresen a biztosítást, vészjelző szirénát szereltettek rá lopás ellen és minden szombat délután alaposan megpucolták. A múlt héten, egy ilyen szombat délutáni nagymosás közepette történt, hogy a kétféléi serénykedő család kezei közül egyszer csak kigurult a Wartburg, és a fizika törvénye szerint egyre fokozódó sebességgel távozva meg sem állt, amíg a Spirál utca alján egy álló teherautó erre nem kényszerítette. Az összetört kocsit elvitte az autómentő, a Csemetke családot az embermentő. Cse- metkééknél az orvosi vizsgálat teljes biztonsággal megállapította az idegösszeroppanást, az összeroppant kocsi mellett azonban értetlenül álltak a szakértők. A fékek jól fogtak, sőt a kerekek is alá volt-k nöckölve, a motor nem működött. Végül pszichológushoz fordultak, aki úgy vélekedett, hogv a Wartburg esetében az elfojtott ösztönélet elleni emocionális lázadás aktivizálódásáról van szó. Sólyom László *A szőr csak hozzáértőknek árulja el titkait* léstől a kefekötésig mindent csináltam. Műhelyünk a régi Szent Imre utcában volt Hátul az udvarban kis poros, piszkos, alig világított helyiségekben vakosikodtunk. Gyakran még mosdóvizünk sem volt. Aztán 1949. december 28-án jött az államosítás. Azt a napot soha nem felejtem el. Huszonegy éves voltam. Bejött egy hölgy a műhelybe és igy szólt hozzánk. »Azért jöttem, mert én most önöket leállamosítam« — és elkérte a páncélszekrény kulcsát Borzasztóan megijedtem. Mit jelent ez? ö magyarázta, hogy már írták az újságok is — hol olvastam én még akkor újságot? —, itt az ideje, hogy a tőkét állami tulajdonba vegyük. Szavai idegenül hatottak Az lebegett előttem, hol fogunk dolgozni, mi lesz velem. Féltünk, hogy felszámolják a kis üzemet, ahol a régi tulaj-, donosoktól elvett kezdetleges, gépekkel, szerszámokkal készítettük a kefét Elhatároztuk, hogy az új igazgatónő tudta nélkül írunk a minisztériumba, hogy Kaposváron iparosítsák a kefegyártást. Márciusban lejöttek Pestről. Beszélgetésünk eredményeként itt kezdték fejleszteni a kefeipart. Nagyon örültem, hogy végre olyan üzembe kerülök, ahol nagy, világos ablakok lesznek. Ide, a jelenlegi telepre 1950-ben költöztünk. Mivel ismerfem a gyártási folyamatot, az alapanyagkészítést, egyszóval mindent, három év múlva én lettem a minőségi ellenőr. évre új létesítményekkel gyarapodtak, a földből nőttek ki a modern üzemrészek, öltözők, szociális helyiségek. Az egykori kis kócerájból nagyüzem lett. Közben férjhez ment, jöttek a gyerekek. Szaporodtak a gondok. — Munka után, na hazamegyek, vár a család és az otthon. A külön műszak. Igaz, édesanyám segít, de nekem is marad dolog bőven. A kisebbik fiam leckéjének a kikérdezése, mosás, varrás, vasalás. Soroljam még? Irodájában, mely inkább emlékeztet kisebb raktárra, furcsán hangzanak ezek a szavak. Nem illenek a »díszlethez«. Az íróasztal körül nylon zacskóban minta minta hátán. Az ünnepség kedvéért hagyta itt őket a vállalati iro dában, ahol megvalósultak egykori álmai, a nagy világos ablakok. Győri András ményt nem tudok elérni, ha figyelmen kívül hagyom a környezeti hatásokat. Ezért a következő lép>és fölvenni a kapcsolatot az óvodás korú gyermek legszorosabb, szinte egyedüli környezetével, a családdal. Eddigi tapasztalataim alapján ez a legnehezebb. Óvodánk modern épület. A tárgyi feltételekben sincs hiány. Üj és modern maga az egész városrész is. Mégis az ember lépten-nyomon találkozik helytelen szemlélettel az óvoda szerepével, az óvónő és a szülő' szerepével kapcsolatban. Amikor a gyermpk az óvodába lép, a határtalan törődést felváltja a szülői »lazítás«. S 'ez a három év alatt csak fokozódik, mélyül. Félreértés ne essék, nem a gyermek önállóságra nevelése ellen szólok. Azt magam is igyekszem elősegíteni. Ellenben az a tapasztalatom, hogy a gyermek önállóságával egyenes arányban nő a fiatal szülők figyelmetlensége. Nem a testi, a fizikai gondoskodás lazulására gondolok, mert az szinte minden esetben kifogástalan. A kiscsoportos óvodást szorosan kézen fogva hozzák-viszik a szülők, A gyermek őszinte örömére a nagycsoportba már egyedül jár. De mintha ez a kézelen- gedés azt is jelentené, hogy belülről is kezdik elengedni. Épp a legkritikusabb időszakban, amikor nagyon is támaszra szorulna. Sok családnál külön szobája van a gyermeknek, szépen fölszerelve a létező összes játékfajtákkal. Ennek ellenére mégis nem egy gyerektől hallom: »Otthon csak tologatom a kisautómat, nem szabad rendetlenséget csinálni, mert anyukának sole a dolga ...« »Anyukámékat nem szabad zavarni, mert őfc a tévét nézik, de én a kisszobában azt csinálok, amit akarok...« »Otthon nekem nem szoktak mesélni, mert este apukám olvas, anyukám ped'g mosogat ...« Anyukám is, apukám is a tévét nézi, én meg játszom a kiságyamban, aztán egyszer csak elalszom...« Nem egy ilyen és hasonló' kijelentést hallottam: »Sanyi-,. ka már nagy fiú, szeretnénk egy kicsit mi is élni most már...« Nyiladozó értelmével és hatalmas megismerési vágyával ezernyi kérdésre vár választ Samyika. »Ne kérdezz már annyit, szétmegy a fejem« — ez rá a felelet sok családban. És a gyerek egyre kevesebbet kérdez... MINDEZ AZÉRT KÍVÁNKOZOTT KI BELŐLEM, mert elővettem és lapozgattam a már iskolás gyermekeim személyiséglapjait. Megjelennek előttem a szőke, barna fejek, a nyílt, őszinte gyermektekintetek. Mindegyiknél elidőzök egy kicsit. Jó érzés, hogy a munkám nem minden esetben volt hiábavaló. Ám egy-kettőnél megállók, és szívemből aggódom értük. Ezért szóltam. Tóth Andomé óvónő A vékony, törékeny termetű asszony lassan megnyugszik. Egyre-másra tódulnak ajkára az emlékek, csak mesél Néha elcsuklik a hangja, megakad, de folytatja. A kezdeti nehézségek, a sztahanovista oklevél, a kitüntetések, a jutalmak, az elismerés megható megnyilvánulásai mindmind eszébe jutnak. Szeme előtt fejlődött a vállalat. Évről jó fog, jó egészség Gazdára találtak a díjak A pályázat lezárásakor 8544 beérkezett szelvényt számoltak meg a Vöröskereszt megyei szervezetében. Ez az utóbbi évek legjobb eredménye. Ennyi kisdobos és úttörő töltötte ki a megyében a pályázólapot, amelynek jelmondata: jó fog, jó egészség. Ötödik éve már, hogy a novemberi fogászati hónap keretében pályázatot hirdet az Egészségügyi Felvilágosító Központ, valamint a Magyar Vöröskereszt Országos Központja általános iskolások részére. Hogv mit kell teljesíteniük a pályázóknak? Elsősorban rendszeresen kell ápolniuk fogaikat válaszolniuk kell a lapon feltüntetett kérdésekre és ki kell tölteniük egy rajzos tesztet. Még játéknak is roppant érdekes, és ha komolvan veszik a gyerekek, nagy haszna van. S hogy mennyire komolyan vették az általános iskolák tanulói a versenyt, azt a több mint nyolcezer beküldött szelvény bizonyítja. A leglelkesebben a nagyatádi járásban és Kaposváron vettek részt a fogászati versenyben. Ugyancsak sok pajtás jelentkezett a pályázatra Balatoni ti - lén és Darvaspusztán is. Tegnap délelőtt a Vöröskereszt megyei szervezetében kisorsolták a száz egészségügy5 csomagot és a négy »nagyd5- jat«. Az első díiat, eey Poljot karórát Kovács Erzsébet, a Nagyatádi Általános Iskola tanulóia kapta. A második díj egy Certina fényképezőgép, üjlaídonosa Zsuga Ibolva. a kaposvári Berzsenyi Dániel általános Iskola, tanulója. A harmadik díj fJunost karóra) Bakóczi Sára siófoki tanulóé. SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1969. december 30.
