Somogyi Néplap, 1969. október (25. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-03 / 229. szám

MÚZEUMI HÓNAP HIVATALOSAN OKTOBER A MÚZEUMI HÓNAP — im­már a nyolcadik, de valójában már korábban megkezdődött: a művészettörténészek buda­pesti kongresszusának tiszte­letére rendezett kiállítások már szeptembert is csaknem azzá tették. Ezek a tárlatok azonban valamennyien művé­szettörténeti, sőt magyar mű­vészettörténeti jellegűek vol­tak. A múzeumi hónap — októ­ber — folyamán minden mú­zeum kiveszi részét a népmű­velés reá háruló feladatából S hogy mennyi múzeum mű­ködik Magyarországon, arról a múzeumi hónapban megjelenő szép és praktikus kiadvány tájékoztat: a Magyar múzeu­mok, amelyben minden mú­zeumi gyűjteményt megtalál az olvasó, a Bélyegmúezumtól a Várbarlangig. A múzeumok feladata nem­csak a művészet emlékeinek gyűjtése, hanem az egész em­beri kultúra múltjának feltá­rása. Októberben a történeti, néprajzi, technikai jellegű ki­állítások lesznek túlsúlyban. Az október 4-i indulás színhe­lye Orosháza, ahol a város történetét reprezentáló kiállí­tás nyílik. Az ünnepélyes megnyitást megelőzik a buda­pesti Iparművészeti Múzeum új kiállításai: a díszes bőr­munkák és az úgynevezett Eszterházy-kincs textilrészé­nek bemutatója. Az Iparmű­vészeti Múzeum egyébként új megnyitása óta — a Leehner Ödön tervezte műemléképület sok millió forintos költségű tataro2ásra szorult — először tervez állandó kiállítást: a? európai kerámiaművészet fej­lődését ismertető, egyedülál­lóan reprezentatív tárlat nyí­lik október 18-án. A kerámia­művészet kedvelői számára a Nemzeti Múzeum is tartogat meglepetést, a dél-csehországi fazekasság emlékeiből rendez­nek kiálítást. SZAMOS NÉPRAJZI, IPAR­MŰVÉSZETI és régészeti be­mutató megnyitására kerül sor októberben. Vásárosnamény- ban a beregi népművészet magángyűjteményekben szét­szórt műtárgyait gyűjtik ösz- sze a hónap végén. Sopronban a dunántúli könyvkötészet em­lékei láthatók a Fabriczius- házban, megismertetve a re­neszánsz és barokk kézműves­ségnek ezt a szép és érdekes területét. Pécsen a Janus Pan­nonius Múzeumban állandó kiállítás nyílik, amely a Dél- Dunántúl régészeti emlékeit gyűjti össze az őskortól a kö­zépkorig. A múzeumi hónap­hoz kapcsolódik egy jelentős esemény: a KISZ védnökséget vállal a Szentendrén épülő fa­lumúzeum, a skanzen ' fölött. A hajdani Károlyi-palotá­ban új kiállítást nyit az iro­dalmi múzeum is. A II. világ­háború , során mártírhalált halt költők emlékezetének szentelték ezt a bemutatót. Egy teljesen új múzeum is nyílik Budapesten a Bem utca 20. szám alatt'— a Ganz-gyár öntödei és kohászati múzeu­ma. A környékbeli iskolák ta­nulói ezentúl itt töltenek majd egy-két kémia- vagy ■ fizika­órát, hogy a tankönyv anyaga eleven tartalommal teljen meg. Természetes, hogy a legna­gyobb közönséget a képzőmű­vészeti tárlatok vonzzák. Hód­mezővásárhelyen. a Tornyai János Múzeumiban tizenhatod­szor nyílik meg az ö.>zi tárlat, az Alföld festészetének repre­zentatív seregszemléje. Pé­csen, a Technika Házában az idén is megrendezik a kis­plasztikái biennálét, szobrász­művészetünknek ezt az érde­kes bemutatkozását. A HÓNAP »ATTRAKCIÓ­JÁVAL« azonban a Szépmű­vészeti Múzeum szolgál. 1969 Rembrandt-emlékév. Három­száz éve halt meg a nagy hol­land festő, a művészettörténet óriásainak egyike. A Szépmű­vészeti Múzeum, amely há­rom eredeti Eembrandt-képet mondhat magáénak, új kiállí­tásában nemcsak Rembrandtot, hanem korát, elődeit, köve­tőit és utánzóit is bemutatja: a németalföldi festészetnek azt a korszakát, amikor a tár­sadalom széles rétegei igé­nyelték a jó művészetet, és amelyben a »kismesterek« megjelölést nagy művészekre használja a művészettörténeti szaknyelv. Küzdelem a lángokkal — Tűz van...! — Emberek, segítség... 1 A rémült kiáltás messzire hallatszott a rinyaújlaki ha­tárban. Swéger Tibor, a barcsi vasgyár tizennyolc éves ipari tanulója éppen a halastóra tar­tott, hogy a tikkasztó forróság- ban felüdítse magát, amikor a segélykérő kiáltást meghallot­ta. s meg is pillantotta a ser­tésólak melletti «zalmakazlak- nál magasba emelkedő füst­oszlopot Nyomban hazarohant, kerék­párra pattant, s valósággal be­rontott a tsz irodájába. A sie­téstől elfulladó hangon csak ennyit tudott kinyögni: — Értesítsék a tűzoltókat, égnek a szalma kazlak...» Néhány perc múlva már ő is a lángokkal küzdött a határból közben összeseregletl emberek­kel együtt. Láncot alkotva ado­gatták a vödröket, locsolták a kazlak szomszédságában lévő sertésólakat. Az egyiknél külö­nösen félő volt, hogy a tűz át­terjed. A nádfedél máris gyul­ladásig átforrósodott, s az ól­ban háromszáz értékes hízó­sertés. Néhány lépéssel távo­labb egy cseréptelös fiaztató, abban pedig anyakocák, mala­cok Megelőzni a tűz terjedését,' kitartani, amíg a tűzoltók meg­érkeznek ... Swéger Tibi für­dőnadrágra vetkőzve hordta a vizet, bőre több helyen is meg- perzselődött, de nem érzett fájdalmat, csak azt, hogy ha abbahagyják a mentést, akkor a termelőszövetkezetet igen nagy kár éri... Asszonyok, férfiak és gye­rekek mentették a közös tu­lajdont. Egy traktorral és egy ekével megérkezett Kőfaragó Sándor tanácselnök, s nyom­ban védőszántást húztak a kaz­lai:: és az ólak közé. Balázs Károly parancsnokkal együtt ott dolgoztak a helyi meg a szomszédos községből, Csoko- nyavisontáról érkezett önkén­tes tűzoltók is. Somogyi Lajos, Surge Lajos, Márkus Jenő tűnt ki közülük önfeláldozó munká­jával ... Hamarosan felvijjogott a közeledő tűzoltókocsi sziréná­ja, megérkeztek a barcsi, majd a nagyatádi állami tűzoltók, s most már hatásosabban folyt a mentés. — Szerencse, hogy fölismer­ték az emberek, mit kell tenni, s locsolták a nádfedeles ólat, különben ebben a forróságjban nehéz lett volna a tüzet, a lé­nyegesen nagyobb kár keletke­zését megakadályozni — je­gyezte meg nyomban Hangyái János százados, a barcsi járási tűzoltóparancsnok. A tüzet végül közös erőfeszi téssel eloltották, de még két • nap múlva is füstölögtek a bá­lázott kazlak. A kijelölt tsz-ta- gok ott őrködtek, s azonnal el­oltották a fellobbanó tüzet Gyerekek játszadoztak a kazlaknál, ők gyújtották fel. Több mint egymilliós érték volt veszélyben, szerencsére a gyors közbeavatkozás segített, a kár csak húszezer forint volt. — Köszönöm segítségnyújtá­sukat áldozatvállalásukat, fo­Én mondtam Mórnak, hogy maradjon nyugodtan a fene­kén, többször is mondtam, de nem használt. Ha 5 egyszer valamit a fejébe vett, azt min­den körülmények között vég­hez is vitte. Konok, busa fe­jét leszögezve úgy tudott hall­gatni, hogy a hallgatása mé­lyén ott éreztük az eltökélt szándékot. S tudtuk, hiába minden szó. Az orra lapos volt a bunyótól, apró szemei mélyen ültek, senki sem tud­ta volna megmondani, milyen színűek. Tömzsi teste, vastag karjai tették félelmetessé el­lenfelei számára a ringben. Azt még csak meg tudom ma­gyarázni, hogyan barátkoztam össze Péterrel, hiszen kezdet­től fogva a mellettem álló gépen dolgozott, de arra nem emlékszem, Mór hogyan csa­pódott hozzánk, ö is az üzem­ben dolgozott, egy Noé idejé­ből ittmaradt vacak Csepelen furikázta a telephelyekről az anyagot. Egyszer csak azt vet­tük észre, hogy sülve-főve együtt vagyunk. Ez jó is volt, meg rossz is. Péterrel kijöt­tünk egymással, Mórtól kicsit tartottam. Néha szégyelltem, hogy ő is közénk tartozik Egyszer egy üzemi gyűlésen Somos, a csoportvezető Viet­namról beszélt, meg Johnson- ról, aki újabb és újabb lcato­gadják érte elismerésemet. Ké­rem, hogy a jövőben is így cselekedjenek — mondotta ár. Egyed Dezső alezredes, amikor Swéger Tibornak, Balázs ká- rolynak, Somogyi Lajosnak, Sürge Lajosnak és Márkus Je­nőnek a napokban átnyújtotta a tűzrendészet megyei parancs­nokságának és a megyei tanács vb-nek a pénzjutalmát Talán még ennél is jobban esett amit Nárai Lajos, a ri­nyaújlaki Haladás Tsz elnöke mondott: — Gyerekek ... Fogadjátok az egész tagság, valameny- nyiünk háláját, köszönetét... önfeláldozásotokkal nagy baj­tól, kártól mentettétek meg a szövetkezetét... 7iákat küld oda. Még javában mondta, amikor Mór szisze­gő hangon megszólalt a hát­só sorban: — Ki kéne nyírni azt a pi­szok Dzsonzont! Fejét konokul lehajtotta és a fülei vörösek voltak. Egye­sek nevettek, de én láttam, hogy nemcsak Mór vörüsödött el úgy. Tartottam egy kicsit tőle. A gondtalan vasárnap dél­utánokat szerettem. Ilyenkor végigvágtattunk az utcákon, bekanyarodtunk a fűrésztelep mellett, még most is a fülem­ben cseng Péter harsány hangja: — A széllel járunk karölt­ve! Kicsit gógyés fickó volt Pé­ter, ezt szerettem benne. Ilyeneket tudott mondani: »fénytollak csiklandoznak«. Különben egészen jellegtelen fej volt. Keseszőke haj, kicsit szeplős arc, nem kimondott álomlovag. Bár azt beszélték, hogy Somos Piriké, a csoport- vezető lánya beleesett, de az apja eltiltotta tőle. Hogy mi volt az igazság, máig sem tudom, Péter sohasem beszélt erről. Én pedig nem faggat­tam, sehogy se állhattam a holdfény-sápadt Pirikét. De ezt a Pétert szereltem. A kóróvékony anyját tartotta Szalai László ASZÉLL Pályakezdők Örömet találtam a,,valóságban“ Az elmélet és a gyakorlat, az álom és a valóság csatázik azokban a fiatalokban, akik nemrégen kapták meg diplo­májukat, s új környezetükbe próbálnak beilleszkedni. Legtöbbjükben nemcsak a gyermekkoruk óta szőtt nagy tervek élnek, hanem megvan az akarat is, hogy eredmé­nyesen tevékenykedjenek pályájukon. A gimnázium földszinti fo­lyosójának a végén három te­rem van. Az egyikben sárga padok állnak sorban, a tábla előtti asztalon hímzett terítő. A másikban egy világosbarna pianínó van, egy asztal szék­kel, a sarokban magányos kot­tatartó. A harmadikban fel­hajtott fedelű, öreg, fekete zongora. Itt tanít, ez a zeneis­kola. — így képzelte el a főiskola padjaiban? — Hát nem egészen — mondja KöcsTcy Gábor. — Nagykanizsán hetvenöt je­lentkező közül hatot vettek föl a zeneiskolába. Köztük voltam. Pécsein, a művészeti gimná­ziumba és a szakiskolába még nehezebb volt bejutni — beke­rültem. Aztán a Lisz Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatán már szárnyaltam. De csak ha zongoráztam, mert a hétköznapok gondjai néha a földig nyomtak. Tizennégy éves karomban megkezdődött az albérlők és önellátók kálvá­riája. Inkább a hivatásommal kapcsolatban voltam mindig »idealistább«. — Hová pályázott a főiskolá­ról? — A zongora mellé fölvet­tem még az ének szakot is, 1968-ban zongora-ének szakos tanár lettem. Az Operaházba jelentkeztem, de nyolcvan pá­lyázóból csak kettőnek volt szerencséje. A tenor kereset­tebb, én pedig basszus vagyok. Az Állami Népi Együttesben fölkínáltak egy állást, Pesten azonban nehezen lehet megélni ezerháromszáz forintból. Meg az más munka ... — És ez, itt Barcson? — Ezt is felajánlották. El­jöttem Nem várt nagy szere­tettel fogadtak, én is igyekez­tem megszeretik ezt a közsé­get, és sikerült. Olyannyira, hogy letelepszem Barcson. Pe- dagóguskölcsönnél segítenek, hogy lakást építhessek. — Mennyi ebből a szívügy, s mennyi az anyas: előny? — Azt hi­szem ez eset­ben a szivem erősebb volt az eszemnél. A menyasszo­nyom is barcsi, bár ő még Pé­csen van. úgy döntöttünk, hazajövünk. Igaz, kudarcok is értek az el­múlt évben. — Beszélne erről? — Szakmai vonatkozású mind. Pécsen igen. magas fo­kú képzést kaptunk. Tele voltam művé­szi ambícióval, Itt rögtön esi náltumk ogy kis koncertet, Pécsről jöttek le a volt évfo­lyamtársaim S a több ezer la­kosból is eljöt­tek vagy negy­venen. A tanít­ványaim azok szülei, egy-két orvos, és nem a gimnáziumból néhány kollégám A Harangozó Teri műsorára meg hónapokkal az­előtt nem lehetett jegyet kap­ni No, mindegy, egyelőre a koncertezésről letettem. Rájöt­tem, amire líödály Zoltán ta­nított bennünket: a gyerekek­kel kell kezdeni, a tiszta értel­mű, minden jóra, szépségre fo­gékony gyerekfejekkel, a zene megszerettetését A tanítvá­nyaim felé fordultam. Rajtuk keresztül hátiratok az időseb­bekre is. Közös eredményeink bizonyíthatják, hogy a zene ré­sze lesz egyszer a mindenna­pok munkájának és hangulatá­nak. — Barátai vannak? — Igen. Tanultam kudar­caimból örömet találok »a va­lóságban«. Eljárok a művelő­dési házba is a fiatalok közé, de nem vagyok elégedett ve­lük. Sokszor üresebbnek érzem őket mint képzeltem, de vala­hogy nagyon jó, ha arra gon­dolok: a tartalmasabb élet ki­alakításában én is segítek. El is vállaltam, hogy az ifjúsági klubban népszerű előadásokon ismertetem meg a klubtagok­kal a zeneművészet nagyjait Maiga/m is játszom majd, hogy életszerű legyen. Az előadáso­kat elkészítettem, de azóta sem kopogtatott be hozzám senki, hogy menjek. — Szórakozása? — A gyerekek tanítása. Fi­gyelem őket, kiben fedezhetek föl valami különlegeset, kit segíthetek a főiskolára. Most viszem Pécsre az egyik tanít­ványomat. Kaposvárra járok a pedagógu&kórusba, és másra már alig jut időm. Heti öt al­kalommal reggel nyolctól este hétig tanítok. Egyébként nincs is itt olyan szórakozási lehető­ség ... Persze, ha már szólha­tok, megemlíteném, hogy itt, Barcson — de talán máshol is így van — nem használják ki eléggé a fiatal pályakezdők energiakészletét. Űj környe­zetben jólesik, ha megbízzák az embert feladatokkal. Jó, ha hívják is, mert eleinte nem­igen tudja, hová nyithat be, hol fogadnák szívesen... Bán Zsuzsa el, meg a két húgát. Vörös lábú, varkocsos békák voltak. A telep melletti tó volt az állandó tanyánk. De sokszor megbotránkoztattuk az almá­rium illatú mamókákat, akik előtt egy szál fecskében vá­gódtunk a vízbe hangos ordí­tással! Aztán eljött az a hétfő is, amire nem szeretek emlékez­ni. Pocsék napunk volt, mint minden hétfő. Délelőtt bolgár küldöttség járt az üzemben, csupa izmos, fekete férfi. Min­dent körülszimatoltak, kipró­báltak, szóval, tették, mintha érdekelte volna őket. Sornos hadovája. Pedig kitett ma­gáért, dőlt róla a víz gátlás­talanul. Most már nem mer­nék megesküdni rá, hogy Pé­ter szólt-e neki a gépéről. Védőberendezés kellett volna rá már hetek óta. Délután megtörtént a baj. Csak a si- 7útást hallottam és a borzal­mas hangot, Péterét. És még valami, amire emlékszem: a kis Keczeli olajos arcán foly­tak a könnyek, ahogy Péteri nézte. A csiszolókorong törött lapja ott hevert Péter lábai­nál, keze a szemére szorítva, és a görcsösen szorító ujjak közül szivárgott a vér. Csak két hónap múlva jött vissza, a szeme színe valahogy megfakult. Az orra tövében két mély árok húzódott a szá­ja sarkáig. Somos söprögetés- re osztotta be. Nem szólt sem­mit, csak a háta görbült meg macskamódra. Nem tudtam sokáig nézni így, söprűvel a kezében. Mór, amikor meg­látta, borzalmasan káromko­dott. Csitítottám, de ordított velem, hogy korlátolt hülye vagyok, meg hogy így nem lehet elbánni egy emberrel, aki nemcsak magát, de a be­teg anyját és a két húgát is eltartja. Az ötszáz forint, amit ezért a söprögetésért adnak, bagóra sem elég. Mór azonnal Somoshoz rohant. Aztán lát­tuk kijönni is, fekete arccal. Egyikünkhöz sem szólt, a bárkájához ment, magára csapta az ajtót, és veszettül feltúráztatta a motort. Akkor jött ki Somos a kuckójából, a fal mellett haladt, hóna alatt valamilyen aktát szoron- gatott\A nagy Csepel farolni kezdett, láttam, hogy Somos rémülten tartja maga előtt a fekete táblás aktát. Amikor Mór kikászálódott a fülkéből, Péter már a cso­portvezető mellett térdelt, az ingét bontogatta. Aztán Mórra nézetti — Mit csináltál, te állal? Nem így kellett volna, így nem szabad ... — Kifulladt a hangja. Még sohasem láttam ilyennek. Mór csak hallgatott, feje mint egy üres léggömb, a mellére csuklóit. Aztán Péter még azt is mondta neki, hogy "anarchista«. És üvöltözött, hogy azonnal rakja a kocsiba és robogjon a megyei kórház­ba. Később Péter sírt. Ezt csak akkor vettem észre, ami­kor Mórt megölelte. Én csak álltam, és valahogy nem, értettem semmit. Először ordít vele, aztán ölelgeti. Üres voltam belül és fölösle­gesnek érteztem magam. Minden olyan furcsán ala­kult körülöttem azóta. Pedig a tárgyaláson is igyekeztem Mórt menteni. Azt vallottam, hogy az eset előtt együtt it­tunk meg egy üveg sört az üzemi büfében. Péter a bíró kérdésére azt felette, hogy szerinte nem volt véletlen baleset, és aztán még beszélt valamit az emberi értékről. Az ítélethirdetés után Péter és Mór mégis olyan tisztán nézett egymás szemébe, hogy megint nem értettem semmit. Egyedül jöttem ki a kapun. Szél csördített végig az utcán, és én olyan nagyon szerettem volna, ha Péter utánam fut, és azt kiáltja teli tüdővel: — Látod? A széllel járunk karöltve! Leskó László SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1989, október 3. 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents