Somogyi Néplap, 1969. október (25. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-15 / 239. szám

Tízéves a felsőfokú tanítóképzés MÚLT ÉS JELEK nítók főiskolai képzésének tervezetét. A vita után a kö­vetkéz» álláspont alakult ki: A négyéves tanítóképzés nem felel meg a követelményeknek, sem az általános, sem a szak- műveltséget nem tudja bizto­sítani. A felszabadulásunk óta létrejött változások megterem­tették a felsőfokú képzés alap­ját. Népi demokratikus ren­dünk által a képzés elé állított célok érettebb jelöltek maga­sabb színvonalú képzését igénylik. Napjainkban egyre több művelt államban térnek rá a felsőfokú tanítóképzésre. A felsőfokú tanítóképzés létrejötte Alapvetően ezek figyelembe­vételével adta ki a Népköztár­saság Elnöki Tanácsa az 1950. évi 26. sz. törvényerejű rende­letét a felsőfokú tanítóképzés­ről. Eszerint felsőfokú intéz­ményként működő tanító- és óvónőképző intézeteket kell szervezni. Az intézetek felada­ta művelt, hivatásukat értő és szerető, kommunista világné­zetű és erkölcsi tanítók képzé­se. A tanulmányi idő három év; elvégzése után oklevelet leap a jelölt. Tanítóképző intézet nyüt Ba­ján, Budapesten, Debrecenben, Esztergomban, Győrben, Jász­berényben, Kaposváron, Nyír­egyházán, Sárospatakon, Sze­geden (ez később megszűnt) és Szombathelyen. Óvónőképző Kecskeméten, Sopronban és Szarvason létesült. Az első, 1959-es tanterv alapján a je­löltek pedagógiai képzését szol­gálta a neveléstudomány, lé­lektan, logika; az osztályon és iskolán kívüli munka (az ifjú­sági mozgalom nevelő munká­ja; a népművelés; a napközi otthoni és gyermekotthoni ne­velés) oktatása, valamint a szakmódszertan és a tanítás gyakorlata. A jelöltek marxis­ta világnézetét formálta a marxizmus—leninizmus; álta­lános műveltségüket fejlesztet­te tovább az orosz nyelv, az anyanyelvi ismeretek, az ifjú- sági irodalom, a földrajz, a mezőgazdaságtan és a mate­matika. A testnevelés tárgyá­ba tartozott az iskolaegészség­tan, a rajzóba a művészettör­ténet oktatása. A hangszeres zene tanulását heti egyéni foglalkozásokon biztosították. A képzés sokoldalúságát szolgálták a fakultatív szak­körök és az idegen nyelv tanu­lása. A képzésihez tartozott a területi társadalmi gyakorlat is, amelynek két hete alatt va­lamilyen termelőüzemben dol­goztak hallgatóink. Az utolsó félévben szakmai gyakorlaton vettek részt vidéki iskolában, ahol vezető tanítók segítették a sokrétű iskolai munka meg­ismerésében. gyakorlásában a jelölteket. Ezenkívül a máso­dik év végén részt vettek tíz­napos úttörővezető-képző tá­borban is. A hallgatók tanul­mányaik végén államvizsgát tettek. A felsőoktatási reform ré­szeként adták ki az új tanter­vet 1964-ben, amely a felső- oktatás korszerűsítésének és a tananyagcsökkentésnek az el­veit igyekezett figyelembe ven­ni. így új tárgyak bevezeté­sével törekedett régi és új szükségleteket kielégíteni. A lélektan és a testnevelés okta­tását segítette az anatómia­fiziológia című tárgy és a kör­nyezetismereti módszertan. Fontos lépés volt a képzés eredményessége szempontjából a szemináriumi órák beiktatá­sa több tárgyban (pedagógia lélektan). Gazdagodott az anyanyelvi képzés is, mivel új stúdiumként foglalkoznak a modern irodalommal a harma­dik évben. A jelenlegi államvizsgarend szerint a teljes marxista anyag helyett a hallgatók csak mar­xista filozófiából, pedagógiából és a szakmódszertanokból vizs­gáznak a szakdolgozat elfoga­dása után. Csökkent a vizsgák száma, de helyettük több tár­gyat gyakorlati jeggyel zárnak le a félévek végén. Az 1964. évi, jelenleg érvé­nyes tantervben megnöveke­dett a pedagógiai gyakorlatok­ra fordított idő. Három félév­ben 225 órát fordítanak gya­korlati képzésre intézeteink­ben. Ez idő alatt a jelöltek 15—18 órában tanítanak az in­tézetek gyakorlóiskoláiban. Eh­hez járul a féléves gyakorlat valamelyik vidéki iskolában, kb. 180 óra tanítással. Ha ezt összevetjük a régi, középfokú tanítóképzéssel, ahol kb. 10 órában tanítottak a növendé­kek. akkor látható igazán a fejlődés felsőfokú tanítókép­zésünk egy évtizede alatt. Szeléndi Gábor Berzsenyi-kiállítás Marcaliban A múzeumi hónap jelentős járási rendezvényeként hét­főn a marcali járási könyv­tárban Merényi Oszkár egye­temi tanár Berzsenyi-kutatá­sainak legújabb eredményei­ről számolt be a szép számú hallgatóság előtt. A járás ki­emelkedő költőjének emlékét idézve a könyvtárban kiállí­tották Martyn Ferenc Ber­zsenyi-illusztrációinak gyűj­teményét, amelyet november 1-ig teiknthetnek meg az ér­deklődők. Ildiké tetszeni akart Szerény, de jelentős év­fordulót ünnepel a hazai tanítóképzés; a felsőfokú oktatás első évtizedét. Év­százados álom valósult meg 1959-ben a főiskolai szintű tanítóképzők létrehozásával. Az eltelt tíz év munkája, ta­pasztalatai már adnak bizo­nyos alapot az eredmények összegezéséhez. Történelmi előzmények Már 1827-ben megfogalma­zódik a magasabb színvonalú tanítóképzés igénye Nyitra vármegyének az országgyűlés­hez küldött válaszában olvas­hatni : »Mivel a tanításnak élő­mén tele a tanítóknak tudomá­nyos ismereteitől függenek, a tanítók egyetemnél képeztes- senefc, és úgy a népiskolákba széjjel küldet fessenek.- Korai követelés ez, de ettől kezdve állandóan felmerül a gondolat, így 1841-ben Joó János, 1846- ban Szőnyi Pál tervezete kap­csolná a főiskolákhoz a taní­tók képzését 1848-ban Tavasi Lajos azt követeli Tanoda és egyház című művében, hogy »a tanítóságra indulandó if­júnak a tudományok folyamát kell elvégeznie, a képezdéknek univerzitáai (egyetemi) ágok­ká kell váiniók.« A századfor­dulón és utána is többen je­lentkeztek hasonló koncep­ciókkal, így Köveskúti Jenő és mások. A Magyar Tanácsköztársa­ság Idején még erőteljeseb­ben vetették föl a magasabb színvonalú tanítóképzés gon­dolatát A szocialista tanítók 1918. december 18-i közgyűlé­sének határozata szerint: »A tanítóképző intézet főiskola, amelybe középiskolát végzett (érettségit tett) ifjak vehetők feL- (Néptanítók Lapja, 1919. 2. szám.) Nagy László négy­éves akadémiai képzést, a Ma-, gyarországi Tanítók Szakszer­vezete hároméves főiskolai képzést tartott helyesnek. Ezek a tervek a Tanácsköztár­saság bukása miatt nem való­sulhattak meg. Az utána következő ellen­forradalmi korszakban a kor­mányzat ragaszkodott a kö­zépfokú tanítóképzéshez. Hazánk felszabadulása után újult erővel indult meg a harc a tanítóképzés újjászer­vezéséért, magasabb szintre emeléséért. így 1948-ban a Köznevelésben lefolyt vitában követelték a részvevők, hogy emeljék nálunk is európai színvonalra a tanítóképzést. 1956 elején készült el a terve­zet az érettségire épülő két­éves tanító- és óvónőképzés­ről, az ellenforradalom azon­ban késleltette az évszázados harc eredményes befejezését. 1957-ben a reform előkészí­tését végző munkabizottság ki­dolgozta és ■ a Köznevelésben közzétette az óvónők és a ta­Tulán két hónappal ezelőtt láttam meg Ildikót a Kera­vill üzletben. Megláttam és megszerettem egy pillanat alatt, ahogy ezt haladó ha­gyományunk előírja. Ez a pillanat — precízen: villanás — akkor történt, amikor az általam kért negy­venes égőt kipróbálta. Ennél a fénynél vettem észre, hogy vörösben játszó gesztenye ha­ja, amely lágy hullámokban omlik a vállára, vékony szemöldöke alatt kéken csil­logó szeme, kicsiny, finoman ívelt szája, rózsás arca pon­tosan olyan, amilyenről min­dig is álmodtam. — Parancsol még valamit? — kérdezte kedvesen. Én azonban nem tudtam szólni, csak bámultam rá megigézetten. Ettől kezdve napjában két­szer ott jártam az üzletben. Türelmesen megvártam, amíg kék köpenyes, fehér galléros szerelmem szabaddá lett, és akkor vásároltam nála azt, amire épp szükségem volt. Hol egy kétfázisú kapcsolót, hol néhány w.éter csavart zsi­nórt. fél tucat konnektort, tu­cat T-dugót, főzőlapot, vasa­lóbetétet meg mindenfélét, ami különben is nélkülözhe­tetlen a háznál. Teltek-múltak a hetek, s miután a motorkerékpárra gyűjtött tízezer forintom már az utolsó filléréig villamos- sági cikkekre váltva halmo­zódott otthon, döntő lépésre határoztam magam. — Ildiké! — súgtam fülébe, amikor éppen a magasfeszült­ségű kapcsolótáblához szük­séges kél tucal lamellát cso­magolta részemre —, én sze­retnék magáival az üzleten kívül is találkozni. Ildiké válasza úgy ért, mint az áramütés. A boldogság árama járta át rosszul szige­telt testemet. Mit csűrjem, csavarjam és tekercseljem ... Randevút kaptam szombat délu tanra. Vártam rá a megbeszélt he­lyen, a megbeszélt időben. Fejem fölött viharfelhők gyülekeztek, dörgötl, villám- lőtt, majd mutatóba néhány cseppet megfröcskölt a meg­élénkülő szél. Én azonban ki­tartottam hősiesen, csak a fe­jem csüggedt mélyre a csaló­dottságtól. Emigy mélyre néző szemem látószögébe egyszer csak or- gonaszin nadragszár került. — Üdvözlöm! — hallottam a hangot, amely nagyon is­merős volt. Reménykedve emeltem föl tekintetemet. Nagy-nagy Hiúságot láttam, egészen nyakig, ahol bidres- bodros sárga gallér türemlett az áll alá. — Remélem, nem várakoz­tattam meg — szólt újra és mosolygott. A hangból most már sej­teni véltem, hogy nőnemű az illető, és ahogy a mosolya következtében orcáin göd- röcskék keletkeztek, azok a gödröcskék megint csak isme­rősek voltak. — Nyújtom a kezem, ha nem venné észre. — Ö, bocsánat, de... de várok valakit. — Vagy úgy! — kapta vissza kezét, amelyet ekkor jobban megnézve ... úgyszin­tén ismerősnek találtam. — Én bolond, azt hittem, engem vár. — Tessék? — szóltam. ■ — Szégyellje magát! — fújt rám, és homlokára tolta zöld, hajóablak nagyságú szemüve­gét. Pályakezdők „ Tudtam,mire vállalkoztam” Éppen ebé- delt, amikor ke­restük. A ma­gyarázat nyo­mán a főutca végén megta­láltuk az újon­nan épített, ikerablakos há­zat, amelyben Balogh Imréék laknak. A fia­tal férj kerék­párjával baj­lódott. állan­dóan leereszt a gumi — mond­ta. Az asszony- feg. ka az ajtóban várta, elindul-e férje a tsz-iro- da felé. — Sajátjuk a ház? Építtették? pp|||||||||i||| — Nem. Szol­gálati lakás. >! Májusban kap­tűk. IpSillili — Hány éve dolgozik? — Két éve végeztem a Keszthelyi Ag­rártudományi Főiskolán. Itt, Kadarkúton, egy éve dolgo­zom. — S a fizetése? — Kétezerhatszázhatvan az alap, de háromezer általában megvan. — Elégedett? — Egyértelműen nem tudok válaszolni. Mert nem az anya­gi megbecsüléssel van a prob­léma, hanem az erkölcsivel, az emberek szemléletével. — Csalódott talán? Nem er­re számított? — Dehogy csalódtam! Ami­kor beadtam a papíromat a főiskolára, tudtam, hogy mire vállalkoztam. Nagyszüleim is földön gazdálkodó emberek, ismerem én a falut, s azt is tudom, hogy egy tsz nem tan­gazdaság. Csak összetalálkoz­tam olyan véleményekkel, amelyekre tényleg nem számí­tottam. — Mik ezek a vélemények?_ — Én szeretek dolgozni. A Táncsics gimnáziumban KISZ- titkár voltam és sok olyan előadást tartottam, amelyen a mezőgazdaság felé kellett irá­nyítani a fiatalokat. Az elsők között jelentkeztem, nem is bántam meg. De ha olyan han­gokat hallani: »fölveszik a nagy pénzt, és csak ülnek, könnyen Irányítanak nagy pénzzel a tárcájukban«, akkor hazamegy az ember, és nem úgy szól a feleségéhez, ahogy szeretne, valami rettenetesen fáj belül. — Kik mondják ezt? — A tagság nagyobb része. Pedig olyan szeretettel közele­dek feléjük, azt akarom, hogy lássák, nekem is az a legna­gyobb öröm, ha úgy hízik' a sertés, ahogy terveztük, s hogy ez a kadarkúti határ az én munkahelyem is. A múltkor például megálltam beszélgetni az egyik traktorossal, s már a második szava az volt: »So­kat keres maga.« Pedig ő az én keresetemért nemigen szag­gatná az istrángot. Tudja, va­lahogy nem azt várják az em­bertől, amit a főiskolán meg­tanult, nincs nagy becsülete a diplomának. S talán nem is tudják, mit kellene várniuk egy ma végzett agrármérnök­től. Sokan azt hiszik, a húsz év előtti módszerek csalhatat­lanok, annál jobb nincs is, és újat csali a feltűnés kedvéért JK csináltat valaki. I® — S a tsz vezetősége? P — Rokonszenvvel fogadtak. Segítettek, én is igyekeztem. Közös a gondunk, együttes erő­vel törjük a fejünket a jobb megoldásokon. Persze, igazán, úgy segíthetnének a vezetőség­nek az emberek, ha nagyobb lenne az önkéntes munkafe­gyelem. Ha egy munkát elkez­dünk, akkor azt ismétlés és nógatás nélkül a lehető leg­gazdaságosabban elvégeznénk. Mennyi álmatlan éjszakám van, mert bánt, hogy nem tud­juk kihozni a tsz-ből, ami ben­ne van, amit lehetne. Csak a vezetők akarata viszont kevés. — Meddig vállalja a harcot? — Ameddig élek és dolgo­zom. Túlságosan izgő-mozgó, szórakozni vágyó, társasági ember sosem voltam, de a szakmámat, a munkámat min­dennél jobban szeretem. Sze­retnék a kadarkúti Szabadság Tsz-ben maradni. A feleségem népművelő a művelődési ház­ban, kezdettől fogva arra szá­mítottunk, hogy falun éljük le az életünket. — Szakmai téren ki tud bontakozni? — Igen, arra nincs pima­szom. A főiskolán tanultakat hasznosíthatom. A gyakorlati egy évem alatt Somogyszilban igen jó gazdák és szakemberek kezei alatt formálódtam. Amit ott gyűjtöttem, az kiegészíti elméleti tudásomat. A tsz-udvaron megállítják. A délutáni munkával kapcso­latban kérdezgetik. — Hát aztán szeretlk-e a mérnöküket? — fordultunk az emberekhez. — Ugyan — néz rám szinte rosszallóan Balogh Imre —, nem tudják, hogy én mérnök vagyok, csak úgy hívnak »jó­szágfelelős«, mert most az ál­lattenyésztésben dolgozom. — Persze — hangzott kér­désünkre a válasz —, nincs vele különösebb bajunk... Bán Zsuzsa Édes Hazám" — Ildiké! — hőköltem hát­ra meglepetten. Mire magamhoz tértem, már messze járt. A harmadik saroknál értem utol, ahol a lezúduló zivatar elől egy ka­pu alá menekült. Hasztalan kértem, könyörögtem, szóba sem akart állni velem. — 'Annyira könyörgött a randiért, aztán meg sem is­mer — hüppögle végül. — Ne haragudjon, Ildiké, de olyan furcsa ez az öltözé­ke. — Furcsa? — nézett rám szemrehányóan. — Furcsa az, hogy tetszeni akartam magá­nak? — Igen, furcsa — sóhajtot­tam a lelkem legmélyéről —, ugyanis nekem még soha, de soha nem akart tetszeni sen­ki, Szerencsére egyből elhiitte a vallomásomat, kettőre meg­sajnált, háromra megbocsátott és rám mosolygott. Ekkor villám cikázott az égen, fénye behatolt a sötét kapu alá, s Ildiké arca abban a pillanatban épp olyan volt, mint amikor először láttam a negyvenes égő villanásánál, fehér galléros kék köpenyé­ben. •ólyom László ii A BETŰT, A HANGOT GYAKORLÓ KISDIÁK száján év végére összeáll a mondat; kis ujját a tankönyvön szánt­va húzza végig e sorok mel­lett: »Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar ...« Majd megtanulja József At tila Hazám című versének el­ső két sorát: »Édes Hazám fo­gadj szívedbe, Hadd legyek hűséges fiad.« Mit jelent e korban még e szó: haza? Ünnepet, az ott­hont, a falut vagy a várost, és munkát, a tanulást. A köz­vetlen környezetet. Két év óta beszélhetünk So­mogybán a helytörténeti moz­galom megszületéséről, általá­nos és középiskoláink egy ré­szében ezóta kapott helyet mint tevékenység és a neve­lésben mint gyümölcsöztethetó eszköz. Apostolai — buzgó ta­nárok — már vannak az ügy­nek; Siófokon Zugor Pál, Csurgón Pohos Ferenc és Hor- vúith József, a kaposvári La­tinka, fiúkollégiumban Nagy Károly. Nyolc Somogy megyei középiskolában működik hon­ismereti szakkör, amelyen be­lül helytörténettel is foglal­koznak a tanulók. Összesen hatvannégy szakkört tartunk nyilván megyeszerte, nyolc- :száznegyvenkilenc fővel. Az »apostolok« keze nyo­mán születtek már szép ered­mények; a fonyódi gimná­ziumiban egy szép tanácsköz­társasági kiállítást rendeztek tavaly, a marcaliak tárgyi gyűjteménye példás. A látványosságok mellett talán fontosabbak azonban azok az »apró« munkák, me­lyeket egy-egy történelem­árán, osztályfőnöki órán vé­geznek. Általános és középis­kolákban egyaránt. És erre is van .már példa, éppen az em­lített tanárok ennek a fáklya­vivői. Elég kevés a számuk. Ismerjük a lábodi helytörté­net szép iskolai eredményeit, de arról is tudunk, hogy van­nak hiába elkészült krónikák is. amelyeket nem használnak föl az oktató-nevelő munka során; Kadarkúton például. Kaposváron egyik középisko­lánkban sem ébredtek még rá, hogy ott, ahol éppen a leg­több anyag áll rendelkezésre a helytörténeti ‘ kutatómunká­hoz, helytörténeti szakköröket szervezzenek. A történelmi szakkörök működése nem pó­tolja ezt. Azokban az orszá gos történelmi versenyekre ké­szülnek föl a tanulók — két­ségtelen, hogy tartalmaznak ezek a feladatok is helytörté­neti vonatkozású munkálko­dást. Falvainkban meg a le­írt szó mellett a nép száján élő hagyományok kínálják magukat a gyűjtőknek. A már nem használt eszközöli és a nagy átalakuláson átmenő természet is. Az első osztályos tankönyv utolsó lapjaira ezek felelnek — felelhetnek. Á szűkebb ha­zára épül az »Édes Haza«. A HELYTÖRTÉNET NÉ­HÁNY SZORGOS apostola nem láthatja el mindenki munkáját. Valamennyi iskolá­nak kellene lennie egy fáklya­vivőjének. s mellettük igen nagy szükség lenne a tanári kar egészére is, mert az ó köz­vetítő munkájuk nélkül az egyéni nagy ügybuzgalom sem lehet igazán eredményes. A helytörténet nemcsak a tör­ténelemtanításban roppant szükséges, hanem a szocialista embertípus formálásának egyik fontos, nélkülözhetetlen eszköze. Annak a szocialista embernek, aki a közügyekben sem rest. Akinek a száján nem cseng üresen: »Édes Hazám*. Horányi Barna SOMOGYI NÉPLAP •zertU, 1969. október 15. 0

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents