Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-14 / 213. szám
II MÁSODIK EMBERÖLTŐ KÜSZÖBÉN Az ezüstszínű vezetékekkel behálózott épületek között nem lehet észrevenni, hogy a második emberöltőbe fordult a gyár. Az égre fűstcsíkokat rajzoló, felkiáltójel forma kémény is csak a munkára való készülődést jelzi: napokon belül működni kezd a bonyolult szerkezet, s a kőkemény üstökben szabályos kristályokká áll össze a cukor. — Ez lesz a hetvenötödik kampány — mondja az öreg gépész, aki az erőtelep hatalmas transzformátorai között kalauzol. Kis szünet után még hozzáteszi: — A gyárnak a hetvenötödik, nekem a negyvenegyedik. Hallgatunk. Itt az embermagasságú generátorok, több tízezer volt feszültségű vezetékek között a csöndben is roppant erők feszülnek. Később itt, a gyár szívében kezdi el mesélni a harminckilenc esztendő történetét az öreg gépész. Egyfolytában ennyi ideig figyelte a műszerek rezdülését, aztán nyugdíjba ment. Most megint itt van: valahányszor indulni készül a gyár, fölveszi agyonmosott kék overállját, s besétál a gépek közé. — Nemcsak én vagyok így. Jezeri Viktor most ment el, aztán már megint itt van. Azt mondta az igazgatónak: »Ha fizettek, ha nem, bejövök indulásra«. Kutatom ennek a ragaszkodásnak az okát. Az öreg gépész ezt feleli: »Engem az élet tanított meg arra, h^gy komolyan kell venni a munkát, ha élni akarok. Harminckilenc évig tanultam ezt, hát mondja, el lehet két év alatt felejteni?« 1 Geges József művezető: »Harmincegy évvel ezelőtt ettől a gyártól kaptam az első magam kereste kenyeret. Azóta adott keserűt is, édeset is, de az első íze most is itt van a számban«. Tóth Lajos igazgató: Valamikor nem volt sok választása a kaposvári munkásnak. Lakatosra leginkább csak a cukorgyárnak volt szüksége, s ha innen kikerült, ugyancsak nehezen tudott elhelyezkedni. Ma másként van: egy tucat vállalat csalogatja a jó szakembereket, de áld megszokta a cukorfőzők illatát, az nem megy el innen. Szép a mi munkánk, mert itt nincsenek sablonok. A gyár most a hetvenötödik kampányt kezdi, de állítom, hogy nem volt még kettő egyforma. A termelés menetét nemcsak az ember szabja meg: beleszól a természet is. Másként kell vágni az idén a répát, mint tavaly, mert egyszer fásabb, máskor rostosabb. Jövőre másképp kell javítani, mint az idén. Van ebben a gyárban valami állandó megújulás, változás. Poros könyvekből bogozom a gyár történetét. A legfontosabb adatokat néhány sorban össze tudom írni: termelni kezdett 1894- ben, naponta ötven vagont dolgoztak fel. Most négyszeresé a kapacitás. Többször felújították, bővítették, s most már kicsinek tűnik a kilencven hold. Amikor építeni kezdték, csak a környék földbirtokosainak és a gyár bérletének a répájával számoltak. »Ebben a gyárban villanyszerelőként kezdtem, s telepvezető művezetőként mentem nyugdíjba.« Archív kép ez is: az épületben már kevesebb a fa, tágasabb a hely. Kladnik Alajos igazgató uram vegyészmérnöki tudományát arra használta fel, hogy ebből a répából cukrot csináljon, s közben a cukorfőzők mellett tudott keserű szájízt is adni szeretné megismerni a másik gyárakat, szó nélkül elenged ték. A Kladnik aztán az arcába vágta: »Ha elmégy, akkor elmegy a gyárból a famíliád is«. A Béla bácsi mégis Tóth Lajos igazgató és Geges József művezető. Életük egy része itt telt el a gyárban. zervgyár Is, ott helyezkedtem eL Az üzemvezető adott naponta egy konzervet a fizetésem mellé. Ismerte az apámat és a körülményeket Azt mondta, nem akarja, hogy otthon egyek a fizetésemből, s amikor visszamentem a laktanyába, még pénzt is küldtek utánam. Ma sem tudom, segély volt-e vagy fizetés. Rózsaligetben van most a gyár. Patri- árkális a viszony az emberek között, s amikor kérdem őket, a jövőről beszélnek. A »Ha fizettek, ha nem, bejövök indulásra«. az embereknek. Munkáslakások épültek meg sportpálya, s »ezzel a nemes gesztussal — írta a korabeli krónikás — a munkásság ideje szellemileg, testileg le lett kötve, a szociáldemkoratákkal miieden nexus megszakadt. Az egyetértés a vállalat és a munkásság között kezd a régi, meghitt lenni«. — Tudja milyen volt ez a szellem? — kérdi egy kemény szorítású munkás. A fejemmel intek, hogy nem. Mesélni kezd: — Az öreg Molnár András bácsit szíjostorral zavarták ki a gyárból, mert azt mondták, hogy tizenkilencben baloldali magatartású volt. Utána sehol sem kapott munkát. Két gebét vett, s az Amerikába szökött testvére földjét művelte egészen 1940-ig. Akar másik példát is? — Igen. — A Stadler Béla bácsinak az apja itt dolgozott már akkor, amikor a gyárat építették. Idehozta a fiát is, és amikor az öreg bejelentette, hogy szeretne világot látni, elment Szerencsre, szerencsét próbálni. Mire odaért, már ismerték a nevét. És nem hagyták dolgozni. A sorstragédiáknak is nevezhető történeteket sokan ismerik a gyárban. Az egykori igazgatósági tagok névsorát kevesen tudják felsorolni. Pedig örgróf Pallavichini Ede, báró Stummer Ágoston, Bauer Adolf, Harkányi Károly, Márffy Emil, gróf Széchenyi Imre, báró Haupt Li- pót és a többiek a hatalom keménykezű urai voltak. De- hát az ember — ki tudja honnan a megérzés — mindig az igazságát kereső mellé áll. S az összefogás mindig túlsegít a nehézségeken. — Amikor engem bevittek katonának — mondta el élete egy darabját Geges József —, az apám is, meg az anyám is munkaképtelen volt otthon. Az apámat rokkanttá nyilvánították, mert 1922-ben összetörték a lábát. Katona voltam. Én sem segíthettem rajtuk. Amikor hazaengedtek szabadságra, bejöttem ide. Akkor még megvolt a konAz ezüstszínű vezetékek behálózzák a gyárat. Azt mondják, tíz kilométer hosszúra is elnyúlnak. A régi gépeket már csak a tek a helyükre. rekonstrukcióról, amelyik már megkezdődött, a répáról, amelyik még sok titkot rejt magában a szakember számára is. Megsárgult lapokon olvastam, hogy 1931—35 között 50—80 pengő között mozgott egy munkás fizetése. Nem tudom, sok volt-e vagy kevés. De nem is ez a fontos. A számok egymás mellé állítva olykor sokkal többet mesélnek. Egy könyvelő abban az időben 250, a műszaki főintéző 280, a fővegyész pedig 300 pengőt keresett. Az igazgatónak százszor több volt a fizetése, mint a munkásé. — Hogyan keresnek most a munkások? Tóth Lajos igazgató jól ismeri a számokat: — Tíz forint körül van a szakmunkások órabére. De kampány idején egy rakodó- gépkezelő megkeresi az öthatezer forintot is. Nem kérdeztem meg, menynyi az igazgató fizetése. De tudom, hogy kevesebb. S úgy tetszik, mindez, amiért hetvenöt éven keresztül így vagy úgy verekedtek az emberek, most valósul meg a gyár történetének utolsó negyedszázadában. . Az igazgató harminc éve dolgozik a cukoripari an. Dec si János negyvennégy évvel ezelőtt ebben a gyárfényképek őrzik. Üjak kerülban kezdte, tizenhárom esztendős korában. Szabó Józsefnek 1932 óta itt számfejtik a fizetését, Horváth Sándor 1922-ben lépett be először a gyárkapun. A nevek azóta a gyár történetének részei lettek. Mindegyik ember napokat tud beszélni nemcsak a gyárról, hanem a korról is, amelyik végigkísérte a munkáshétköznapokat. Mi fogja itt az embereket? Sokszor, sok embernek lettem fel a kérdést. Az igazgató így fogalmazott: — Ezt csak az tudná megmondani, aki elment. Megérteni csak ő tudná azokat, akik mindig, műiden körülmények között ragaszkodtak a gyárhoz. Nehéz lehet itthagyni. Zóka Sándor nyugdíjat »Elmehettem volna máshova. Sokszor hívtak is, de minek menjek el? Ebben a gyárban villanyszerelőként kezdtem, s telepvezető művezetőként mentem nyugdíjba. És a munka jó volt nekem.« A gyárban most generációk dolgoznak. Az egykori apák boldogok voltak, ha bekerült a fiuk, s a mostani apák is szívesen hozzák az utódokat. A gyár hagyományokkal és vasakaratú emberek fiaival, unokáival lépte át a második emberöltő küszöbét. Kercza Imre SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. szeptember 14. 5
