Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-21 / 219. szám
B arlaival Irén válóperén ismerkedtem meg. Én az ügyvédje voltam, ő a tanúja. Tárgyalás után együtt mentünk haza. — Tudja ön — kérdezte az utcán váratlanul —, miért éppen ötször kell a mohamedánoknak naponta imád- kozniok? — Nem — feleltem. — De miért érdekes ez? Ravaszul mosolygott: — Mert ha én ezt időben tudom, hkkor Irénnek nem kell előbb elválnia, hogy Péter felesége lefiessen. Különben érdekes történet, ha akarja, elmesélhetem. Akartam. Imádom a jó történeteket ... * * * Irén és Péter régen szerették egymást, és csak azért nem házasodtak össze, mert Péter nem akart az anyósához költözni. Inkább elutazott velem még egyszer külföldre, hogy a szerzett pénzen lakást vegyen, ö megesküdött, hogy egy éven belül mindenképpen visszajön, Irén pedig, hogy ellenkező esetben férjhez megy az első emberhez, aki miatt nem kell az anyjával veszekednie. Egy Hornra nevű kis arab város szélén kellett kutakat ásnunk és hidroglóbusokat felállítanunk, de úgy, hogy a házigazdák készítik az egyszerűbb alkatrészeket, s ezeknek gyártását is nekünk kell betanítanunk. Ugyanilyen szerződést kötöttek egy nyugatnémet céggel is, és ebből kiszámíthattuk, hogy az igazi nagy üzlet csak ezután következik, s az a vállalat fogja megkapni, amelyik az első létesítményt gyorsabban és jobban készíti el. Márpedig Schützék nem voltak könnyű ellenfelek. Találkoztunk velük már máskor is. Homrában aztán kellemetlen meglepetés fogadott. Az üzemnek csupán a négy fala állt, a tetőre való üveget még csak akkor gyártották valahol. De az igazgató — aki különben kardkovács volt azelőtt — megnyugtatott, hogy a nyugatnémetek sincsenek jobb helyzetben. Egyébként ebben az évszakban | hat hónapig nem esik az eső, azonnal kezdhetjük szerelni a gépeket, és háromszáz munkásával hat hónap alatt el is készülhetünk. — Ha isten is úgy akarja! — tette hozzá sietve, azaz: Ins’ Allah! De akkor sem nagyon ellenkezett, mikor mi azt mondtuk, készen kell lennünk három hónap alatt. Sajnos, mi nem tettük hozzá az ins’ Allah-t, mert akkor még nem tudtuk, hogy például két arabot, aki vásárba készülvén nem kérte ehhez Allah segítségét, Allah büntetésből száz évre elaltatott, hogy így figyelmeztesse az igazhitűeket az effajta hanyagság következményeire. Bizonyára emiatt vesztettük el mi is másnapra mind a háromszáz munkásunkat. Pedig a cipekedés kezdetén még úgy látszott, mintha megvolnának. Vidáman sürgölődtek, és negyed óra alatt megtanulták, mit jelent »hórukk!« — arabul. Hanem aztán csavarkulcsért szalasztottam az egyiket, s az bámulva kérdezte: »Az mi, uram?« Azt hittem, rosszul fordították a szöveget, de egy másik ember felvilágosított: — Ali csak négy napja van nálunk, uram! Addig tevehajcsár volt, és karavánokkal utazott... — És te régen vagy itt? — A legrégebben! — felelte büszkén. — Három hónapja itt dolgozom. Idegesen húztam vagy talán ráncigáltam félre az igazgatót, és heves szemrehányást tettem neki, amiért becsapott. Munkásokat ígért. Egy pillanatra elsápadt dühében, de aztán udvariasan válaszolt: — Valóban, uram! De a te négyszobás villádat is ők építették fel, s ha te megtanítod őket, a gépeket is felszerelik — hat hónap alatt A z európaiaknak saját klubjuk volt a városban, s ott szokták eltölteni a vasárnapot — ami az araboknál péntekre esik. Én ekkor határoztam el, hogy nem járok közéjük, hanem az arabjaimmal maradok. Meghívtam őket magamhoz, feketekávéval, édes süteménnyel kedveskedtem nekik. El is jöttek, hol hárman, hol hatan — ennél többen soha. Én mégis azt hittem, hogy viselkedésemmel örömet szerzek nekik, s csak utólag kezdtem gyanakodni, hogy alighanem m eg beszéllesz, ha éppen most hagy itt Máig sem tudom, hogyan jutott eszembe a »törzsgárda« kifejezés, de eszembe jutott. Elmagyaráztam neki, hogy nálunk a törzstag munkások ügyeit a főmérnöknek kell intéznie, és megsért, ha az igazgatóhoz nem engem enged el. Fiatal ember volt az igazgató, s a leghaladóbb mindazok közül, akikkel Homrában megismerkedtem. Két szóból megértett, és visszafogadta a gyereket. Én pedig, ezen felbátorodva, elpanaERDŐS LÁSZLÓ Egy válóper története ték maguk között, ki tartja nálam a frontot, és ki tölti kellemesebben az ünnepet. Még mindig nem tudtam, miért csak ötször imádkoznak az igazhitűek. No, aztán végre felállítottuk az első gépet, és nagy ünnepélyesen bekapcsolhattam az áramot. A motor pedig felbúgott, — s mindjárt el is hallgatott. Ekkor megszólalt a hátam mögött Ali, a tevehajcsár, aki nem sejtette, hogy már arabul is tudok valamennyire! — Mondtam, hogy nem ért semmihez. Amelyik európai érti a dolgát, az nem vendégeli az arabokat. Nem szóltam semmit. Kinyitottam a motortetőt — és elsápadtam a dühtől. Szerencsémre pompás memóriám van, egy év múlva is emlékszem, hogy egy gépen ki mit csinált. — Ügy beszélsz, mint aki az egyetemen tanít — ordítottam Alira —, de még ezeket a csavarokat sem tudtad rendesen megszorítani! Vakmerő dolog volt ez, hiszen nem tudhattam, nincs-e más hiba is, — de megütöttem a főnyereményt Ali szemmel láthatóan nem hitte, hogy egy-két hitvány apróságtól függjön a gép munkája, de mikor meghúzta a csavarokat, a motor elindult, és hibátlanul működött. Nagy lett az öröm. A következő pénteken végre sokan jöttek el hozzám. Ott volt Ali is. Egyik fülemmel az igazgatóra figyeltem, a másikkal őrá, mert egy öreg arabbal vitatkozott. — Ezért ér többet a szamár, mint a gép — mondta az öreg. — Az magától is dolgozik. Legföljebb a farkát kell megcsavarnod, ha makacskodik! — És ennyivel érsz többet te, mint a hajcsár! — kiabálta Ali. — Mert a gépbe te szereled bele az életet! — Mégis bölcs ember ez az Ali — gondoltam. M ásnap aztán megtudtam, hogy talpig férfi is. Egy perc nyugalmam nem volt többet tőle. Mindent érteni akart és mindent meg is tanult. Rövid idő alatt ő lett a jobbkezem, s ez azért is sokat ért, mert törzséből sokan dolgozlak a gyárunkban, s ezek ellenkezés nélkül teljesítették parancsait. Hanem ez a törzs, ez megint olyan különös dolog. Alinak egy kis kamrája volt a nagy. barakkban, de néha heten is laktak benne, mert senkit el nem utasíthatott aki a falujából a városba látogatott vagy költözött. Ügyes-bajos dolgaik után is neki kellett loholnia. De ezért ő soha nem panaszkodott. Sőt! Egyszer éppen munkaidő alatt akart elmenni az üzemből, hogy elintézze egyik kis rokona ügyét, akit valami nőhistória miatt kizártak az iskolából. A henger már a darun himbálózott, s engem a frász kerülgetett, mi szóltam neki nehéz helyzetemet — Elmesélek neked egy történetet — mondta erre mosolyogva. — Hasznát veheted. Nagyon szent történet, de Allah bizonyára megbocsátja, ha kissé profánul beszélem eL így tudtam meg végre, hogy Allah először azt kívánta, hogy az igazhívök naponta ötezerszer boruljanak le előtte. De Mohamed — akinek nagyságát az is mutatja, hogy a próféták közül egyedül juthatott el Allah- lioz a hetedik mennyországba — először ötszázra, majd ötvenre, végül ötre alkudta le ezt a tömérdek imát, s ezért háromszor kellett a hatodik mennyből visszafordulnia. Az igazgató szerint mind Allah, mind a próféta rendkívüli szenvedéllyel alkudozott. és Allahot éppen ez győzte meg véglegesen: helyesen választotta prófétájául Mohamedet — Mindenesetre, egy országban, ahol még isten és a prófétája is alkudozik egymással, neked is több türelemmel kell kivárnod, uram, amíg az időd elérkezik. Mi vagyunk, amilyenek vagyunk, s neked kell minket megértened. Mivel a hírek szerint a nyugatnémetek még nálunk is rosszabbul álltak, én iparkodtam mindent megérteni. De például a Ramadant egyszerűen nem tudtam felfogni. Az országban egy egész hónapig nappal böjtölnek, éjjel pedig esznek. Péternek is ez a hónap vitte el reményeit. Pedig Iréntől többszöri könyörgés után egy kétsoros levélben engedélyt kapott, hogy két hónappal megtoldja esküjét: »Május 1-ig várlak! A kezemet már megkérték.« Ramadan harmadik napján meglátogatott és körülnézett a gyárban. Csaknem sírt kétségbeesésében. Biztosra vette, hogy Irén beváltja fenyegetőzését. — Beteg a barátod? — kérdezte tőlem Ali. —■ Bánata van, nem beteg. És nem barátom, hanem rokonom — mondtam vakmerő ötlettel. — Erzsébetfal- ván születtünk mind a ketten. És én betegszem meg, ha miattatok elveszti szerelmesét. — Ezt eddig miért nem mondtad, uram? — döbbent meg Ali. Az én munkásaim vitézül szédelegtek egyik géptől a másikig. Persze csak szédelegtek, de elszántságuk igazán nem volt tagadható. Végül Péter maga mondta nekik. hogy hagyják abba. A r prilistól nem jött el hozzám többé. És nemsokára Ali sem látogatta péntekjeimet. De csak huszonharmadikán tudtam meg tőle, hogy Péter huszonötödikére már meg is vásárolta a repülőjegyét. — Azt hittem, uram, te engedted el... Péter előtt még ma sem merném elismételni káromkodásomat. Taxin szaladtam a városba. Ajtóstól akartam Péterre rohanni, de ő csak a lesőablakot nyitotta ki. — Mit akarsz? — kérdezte durván. — Menj haza! — Szeretnék elbúcsúzni! — feleltem gúnyosan. Ä markomba nyomott egy papírlapot — Ez a távirat érkezik helyettem. Ez állt a papírlapon: »Hagyj el, ha akarsz! Még két hónapig maradok!■» Hát ez Irén válóperének története. KOSÁR 1 1 II fi w t í & X . <$ : BENCZE JÓZSEF VERSEI Kissánci emlék Boglyák kuporognak a kissánci réten, esőtől megrogytak kétrétre a héten. Megduzzadt örömmel szivemben az erő, s leszek hajnalfénnyel én is korán kelő. Elnyűvi apámat a sok sürgős dolog, már olajozottan a csuklója ropog. Ősz bajsza lekonyul, csordával tér haza lecsapott villámtól ég hátán a kasza. VÁLJON MÉZZÉ Villámcsapások félelmei közt futottam át a túlsó sorra, de emlékeim nem hagyják feledni mi volt itt törökdúlás óta. Szitkok pernyéjét, ódon-szívek üszkét, gyász-szalagját elhordta az ég, abroszán a szelíd szabadságnak mézzé válik minden keserűség! — Hát akkor elkészült — megelégedetten dörzsölte a kis község régi tanácselnöke a kezét, és úgy nézett a népfront helyi elnökére, aki civilben a helybeli szövetkezel magtárosi tisztét is ellátta, mintha a világbékét jelentette volna be. — Hála annak, aki erőt adott, meg a szövetkezeti brigádnak, abban is a Godó Jóskának — bólintott helyeslőén Sándor Péter, a népfrontelnök és magtáros, töprengve összehúzta a szemöldökét, nem hagyott-e ki valakit a, felsorolásból. Egy pillanatra felvillant előtte a szövetkezet elnökének az arca is, aztán legyintett, van itt ctz ügyben már két elnök, minek a harmadik. —... és felavatjuk? — kérdezte. — Fel bizony — lelkesedett a tanácselnök, s rögtön az jutott eszébe, hogy itt most nem más folyik, mint a tanács és a legszélesebb tömegszervezet kapcsolatának gazdagodó csermelye: a forrás, az ötlet — a népfront; a meghallgató és kivitelező — a íanáps. — Szép, szerény avató ünnepséget tartunk. Ahogy illik, Mégiscsak új létesítmény ez a mi falunkban. Társadalmi munkából, saját erőből készült. Egyetértek, Pétpr bátyám, a javaslattal! — fiizögette tovább a gondolatot a tanácselnök, és cigarettával kínálta a népfront tisztes elnökét. — Ne kísértsd az istent, de engem se! Egy hete nem dohányzóm már — sóhajtott fel Sándor Péter, s bütykös ujjait úgy kapta vissza, mintha parázshoz ért volna. — Hát aztán miért nem? — nyílt kerekre a szeme a tanácselnöknek, aki naponta két csomaggal pofékelt el, s haj- nalonta falrepedésig köhögte tele a házat. — Az orvos úgy találta, asztma, magas vérnyomás, meszesedés ... Dohányzás nincs, ha meg akarom érni a tsz-nyugdíjat... Hát egy hete nem szívom — panaszolta Sándor Péter. — Ne is szívja akkor! — ütött az ujjával az asztalra az elnök. Aztán a dohányzásról ismét az avatásra fordította a szót... — Es kit hívtunk meg? A járást — az rendben van. A megyét is? Esetleg valami országos embert? Mondjuk a képviselőt? — -4z lehet. Ügyse volt itt, csak egyszer azóta, hogy megválasztottuk. És ö mondaná az avató beszédet?... A tanácselnök akkorát nyelt a füstből, hogy köhögni kezdett. — Az avató beszédet én mondom — mordult egyel dühösen, aztán engedékenyen hozzátette —, vagy maga, Péter bátyám ... — Így tudok beszélni, meg úgy is, ha dühös vagyok, de annyi nép előtt, ünnepien .. Beszélj csak te... Ebben maradtak. A pillanatnyi töprengő csendet rémült sóhaj törte meg. — Mi baj? — riadt fel Sándor Péter. — Hát nincs halott. S kérdés, hogy akkor lesz-e? — Halott? Minek az? — rémüldözött a népfront elnöke. — Kurta a gondolkodása, népfrontelnök elvtárs ... Hát hogyan lehet halottasházat, ravatalozót, amit a falu épített, úgy avatni, hogy nincs benne halott? Sándor Péter csavargatta az orrát bütykös ujjaival, ami nála a legnagyobb fokú gondolkodás jele volt, aztán megszólalt: — Fonák eset, annyi szent! Ha nincs halott, nincs avatás? — Nem lehet. Stílustalan — vágta ki büszkén a legfőbb érvet az elnök. — És nincs senki... aki ugye ... szóval, aki meghalhat rövidesen. — Amióta orvos van a községben, alig halnak az emberek. Tavaly a Juli néne. De ő is a kórházban halt meg. A Pista gyerek, a kondás, aki majd a nyakát törte, az is ott kódorog már megint a gépek körül. Márpedig, ha nincs halott, nincs avatás. Ez világos — pislogott az ablakon túli világra. — Te, mi lenne, ha ... szóval, mi lenne — törte meg a csendet kisvártatva Sándor Péter —, ha adnál egy cigarettát? — Tessék ... { Azazhogy, nem adok — kapta vissza a zacskót a tanácselnök. — Az orvos mondta, hogy nem dohányozhat, mert... — Na, éppen erről van szó — sóhajtott nagyot és elszántan Sándor Péter. — Hát nem érted? A tanácselnök egy pillanatig értetlenül nézett, aztán ámuiva kezdte bámulni Sándor Pétert: — Maga képes lenne, csak azért, hogy avathassunk? — Az avatásért, de inkább a községért. Tudom, mi a kötelességem, ha a közről van szó. Nincs halott? Hát majd lesz. Adj egy cigarettát... az egész csomagot! — nyúlt a Szimphóniáért Sándor Péter oly elszántan, mintha méregpohár lenne. — Nem engedem! — kiáltotta vadul a tanácselnök. — Az ilyen embereknek élniük kell! Majd várunk. Egy hónapot, egy évet, ha kell tíz évet! Várunk, és nem almiunk. De ezt nem engedem. Ezt megtiltom! — húzta ki magát, hogy Sándor Péter szinte összeroskadt elszánt hősi tette lehetőségének nyomasztó súlya és tekintélye alatt... .. az avatásra még azóta is várnak, de Sándor Péter azóta sem dohányzik. Mozgósítva van a falu: ha netalán látnák füstölögni, azonnal vegyék el tőle a cigarettát, pipát, vagy akár a szivart is. Gyurkó Gcz* SOMOGYI NCPliAF Vasárnap, 1969. szeptember 81.
