Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-03 / 203. szám
Talált tárgyak talonban em hiányzóm, édes gozdőm? Nem először kell bevalla- nunk, hogy feledékenyek vagyunk. S ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy elfelejtjük hozzátartozóink születés- és névnapját, a házassági évfordulót — hanem, hogy lép- ten-nyomon elveszítjük ki- sebb-nagyobb értéktárgyainkat Is. Mosolyogtató apróságoktól kezdve a több száz forintot érő rádióig, óráig mindent. Van, aki hamar észreveszi, és lázasan kutatni kezd elhagyott holmija után, de akad, aki hosszú Idő múlva sem üt a homlokára: „Vajon hol tettem le?” A kaposvári városi-járási rendőrkapitányságon külön kis szoba áll jobb sorsra érdemes tárgyaink befogadására. Jóformáin be sem lehet lépni az egymásra támasztott kerékpároktól. A legtöbbet az italboltok előtt felejtik — nyilvánvaló, egynéhány pohár kiürítése után —, de találnak biciklit a kapualjakban, utcákon az oszlopokhoz támasztva is. Több kétkerekű hosszú idő óta szomorkodik itt, úgy látszik, gazdájuknak nem hiányzanak. De az is meglehet, hogy nem jut eszükbe: itt is kereshetnék Ez pedig annál inkább fontos, mivel az elvesztés után három hónappal »keresztet vethetnek« holmijukra, ezután ugyanis a rendőrség a Bizományin keresztül értékesít minden tárgyat. Meghökkentő, hogy milyen sokan vesztik el a személyi igazolványukat — a megtalálók a legkülönbözőbb helyeken akadnak rájuk. Sok sorsára hagyott pénztárcát is bevisznek a rendőrségre. Furcsa módon ezekben legtöbbször csak csekély ösz- szeg van, pedig sokan járnak itt, akik több ezer forinttal »bélelt« erszényt hagytak el. Eszünk ágában sincs általánosítani, de ez azt mutatja, hogy néhányszor a nagy összeg le- teperi a megtalálóban a becsületet ... Máig sincs meg az a hatezer forint, amelyet a napokban egy vidéki férfi vesztett el, sem a négyezer, amelyet a kaposvári aszisztensnő keres. Akad' itt jegygyűrű is, elég régen hozták be. Gazdája a jelek szerint nem forgat fel mindent a nemes köteléket szimbolizáló aranykarikáért A múltkor valaki egy papírba csomagolt székkel állított be, az úton találta. Tehergépkocsiról eshetett le, de senkinek sem hiányzik a garnitúrából. Ügyszintén egyik vállalat sem érdeklődött a négyszáz eprestál után, melyre hasonló körülmények között találtak. Lehet, hogy »a rádióműsor teszi«, de sokan nem jelentkeznek a táskarádiójukért. Ahogyan nem keresi a gazdája az autógumit, a degeszre tömött sporttáskát, a számos karórát sem. Nem mulaszthatjuk el leírni az esetet, melynek szenvedő alanya a becsületes megtaláló volt. Memye környékén az út szélén egy férfi egy szakszerűen becsomagolt, többszörösen átkötött dobozt talált. Ügy nézett ki, mintha egy rádiót vagy valami műszaki berendezést rejtegetne. A férfi hozzá sem kezdett a kibontásához, becipelte a buszmegállóig, aztán behozta Kaposvárra. A somogyi betyárvilág hangulatát felidéző szavait — amelyek a doboz felnyitása után hagyták el a száját — nem áll módunkban idézni. A csomagban ugyanis egy kutya volt, egyöntetű megállapítás szerint régen elugathatta már az utolsót. Ez a csúnya tréfa azonban senkinek sem veheti el a kedvét. Mert önnek, kedves Becsületes Megtaláló, ezután is lesz dolga. Ahogy magunkat ismerem... Pintér Dezső Noteszlap ÁBLAKTÖRÉS Utazás közben alkalmi beszélgető partnerem arról beszél, hogyan tört ki egy ablakot egyik útja alkalmával: A fülkében fojtott meleg volt, éppen betűztek a napsugarak az utasokra. Egy idős asszony megpróbálta lehúzni az ablakot, de nem sikerült. Segíteni akart neki, de első kísérletei csődöt mondtak. Amikor nakodó ablakokat jobb belátásra bírják. Ne legyen némelyik fülke börtön az utazó számára. Az sem ártana, ha ezeken a kocsikon is lenne szeméttároló doboz. Mondom, mi ketten már megállapodtunk ebben ... L. L. Gondolatok a fonyódi kórusról egy rádióadás után Népi muzsika Varsóból, Berlinből és Budapestről: a lengyel, az NDK-beli és a magyar rádió közös hangversenyét vasárnap délután kerek egy órán át sugározta a Kossuth adó. Ebben semmi különös sincs. Mégis ez az adás olyan gondolatokat ébresztett bennem, hogy éreztem, le kell őket írnom. A magyar műsor szerkesztői a januári szövetkezeti népzenei rádiós vetélkedőnek a műsorából válogatták össze a számokat. Nagyot dobbant a szívem, amikor a magyar műsor indításaként Ádám Jenő Somogy—balatoni nótáit hallottam a fonyódi és ladi kórus közös előadásában. Nos, nem kellett szégyenkeznünk. Szólt, mint az orgona. Majd egy másik somogyi műsorszám is felhangzott. Zárószámként szennai népdalokat énekelt a Szabó Józsefné és Bénái János kettős a marcali népi zenekar kíséretével. Ezek a műsorszámok már többször szerepeltek a rádió műsorán és a ladi kórus, meg a szennai énekesek azóta is többször sikerrel hallatták hangjukat. I A fonyódi kórus azonban hallgat. Fonyódon visszaesett a kórusmunka. A hétfői kedves, hangulatos próbákra mind kevesebben jöttek el, aztán már csak annyian, hogy Németh Ernő karnagy nem tudta megtartani a próbát. A műkedvelő művészeti szemle idei műsoraiból a fonyódi kórus először maradt ki 1953 óta. Pedig emlékszem még azokra a nagyszerű estekre, szereplésekre, amelyek lázba tudták hozni a több mint 40 tagú fonyódi kórust: a pécsi hangverseny, vagy a soproni, a szolnoki szereplés, a rádiófelvételekről nem is szólva. Somogy vidéki kórusai közül a fonyódi volt az egyik legjobb. 34 kórusmű szerepelt a műsorukon. Az a korábbi években is többször előfordult, hogy személyesen kellett meggyőzni egyik-másik kórustagot: ne hagyja cserben társait, szükség van rá. Ezekkel a sorokkal most azt szeretném fölvetni, hogy szervezzék újjá a fonyódi vegyeskart. S ezzel a javaslatommal, tudom, nem vagyok egyedül. A patronáló szerv, a balatonboglári fogyasztási szövetkezet, meg Fonyód község és járás vezetői szintén azt szeretnék, ha ismét próbálna, szerepelne ez a jó hírű vegyeskar. ' Amikor ebben a rangos vasárnapi műsorban hallottam énekelni őket, néhány perc alatt átvillant bennem a kórus eddigi tizenhat éve. Vajon eszébe jut-e a fonyódi kórus tagjainak, szervezőinek is ez a tizenhat év? Nagy kár volna, ha kárba veszne ... Dévai Zoltán Koreai művészek Kaposváron Hon Dzson Hva, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság érdemes művésze. (Wallinger) Távoli földrész távoli embereihez juthattunk emberi közelségbe vasárnap este. A Koreai Állami Népi Együttes nagy sikerű bemutatóján messze élő, sokat szenvedett baráti néppel ismekedhettünk a Latinka Művelődési Házban. A 75 tagú együttes népe évezredes múltját, küzdelmeit, harcait; építő életét, hazája tájainak hangulatát, virágainak illatát hozta el nekünk tizennégyezer kilométerről. Alig másfél évtizede, amikor a gyarmatosítók elleni győzelmes harcát vívta, különösen sokat gondoltunk erre a népre. Barátságunk is akkor pecsételődött meg, a magyar egészségügyiek és a kölcsönös kapcsolatok segítségével. Ez idő tájt alakult meg a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Állami Népi Együttese is. Elsősorban azzal a céllal, hogy az ősi koreai tradíciókat felkutassák, megőrizzék és bemutassák — azóta a világ csaknem valamennyi sarkában. Mintegy ötven országban jártak eddig. Ott voltak a Világifjúsági Találkozóit on, a különböző folklórfesztiválokon, és kőrútjaik során ezúttal immár másodszor jutottak el Magyarországra. Érthető izgatottsággal várta a közönség ezt a különös zamatú egzotikus színekben pompázó népművészetet, amely kórusaikból, táncaikból, muzsikájukból sugárzott ránk a barátság és az esztétikum minden melegével, o' E légkör más éghajlatú, más csillagzat alatti országot idézett, ahol évezredek óta az embert mélységes őszinte barátság fűzi a terLegyezőtánc. mészethez. Ezt fejezte ki a táncosok elbűvölő hajlékonysága, graciőz mozgása is. Fehérben játszó rózsás, mályva és türkiz árnyalatú virágszirmok módjára úsztak légies könnyedséggel ezek az apró termetű, puha léptű fiatal lányok a Legyezőtánc szemet és szívet gyönyörködtető kompozíciójában. Dalban és táncban szólt az együttes életük nagy és létfontosságú eseményéről, a rizsaratásról. A betakarítás boldog örömét pedig lendületes páros, a Koreai paraszttánc fejezte ki. A táncok zeneiségében és a dalok színeiben is fel-felvil- lan az élő temészet. A szél süvítését, az erdő zsongását meg-megszakítja egy-egy ma- dátrilla vagy éppen a dobok mennydörgése. Ezt a zeneiséget valami csodálatos tehetséggel tolmácsolta a dobtánc szólistája, Hon Dzson Hva, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság érdemes művésze. Muzsikájukban is a természet, a harc és a munka témája fonódik össze a legszebb emberi érzéssel, a hazaszeretettel. Forradalmi dalokat hallottunk a vegyeskar és a férfi kamarakórus előadásában Kim ír Szénről és a legendás par- tizánharcokról. Ez a téma gyakan visszatér eredeti folklórművészetükben, hiszen évezredes történetük állandó harcok sorozata volt a betolakodók ellen. A hazafiságról és a természet szépségéről énekelt a női kamaraegyüttes is. (Dal a tavaszról, Szomorú fűz.) Különösen nagy sikert aratott előadásukban Korea ősi népi hangszere, a kajak- hum. Ez a mi citeránkhoz hasonló pengetős hangszer egyszólamú, mélyen lágy dallammal kísérte a kettéváló énekszólaimot. Vokális zenéjük hangszíne sajátosan éles, erőt sugárzó; népi hangszereik zsongását, pezsgését idézi fel. Akkor is, ha megejtő kedvességgel fölcsendülnek ajkukon a mi kedves magyar népdalfeldolgozásaink, elóbb koreai, azután magyar nyelven. A közös barátság visszatérő szimbólumaként. SZÁMŰZVE gyobb erővel húzta meg az ablak fogóját, végre sikerült lehúznia. Csak akkor hallatszott halk roppanás, amikor •' z ablak csúszása véget ért az utazása a vanatköltségen Vvül még 114 forintba került. T ">yi büntetést fizetett. Megnyugtatására (?) elmondtam neki, hogy a minap 1 ásóidéképpen jártam. Kora eggel volt, s reggelizésre már rom volt időm otthon. Erre c'ak a vonaton került sor. A kocsi réginek látszott, fapados lt. »Természetesen« hiába ' " estem szeméttároló dobozt. • mi lelkiismeretfurdalással r z almacsutkát kidobtam az ■.lakon. Amikor fel akartam ízni, hogy útitársaim ne keljenek huzalba, az ablak megmakacsolta magát. Csak harmadszorra lódult meg, de akkor olyan sikerrel, hogy azonnal megrepedt. Egy alsó darabja ki is hullott. A büntetés nem maradt el. Üti társaimmal nem is a jogosságát vitattuk. Csak abban állapodtunk meg, hogy azért az ilyen esetek elkerüléséhez jó lenne, ha a MÁV időnként felülvizsgálná régebbi kocsijain az ablakszerkezeteket. Ne kelljen az utasoknak szerszámokkal vagy zsírral felszerelniük magukat, hogy a makacsR égi kedves ismerősöm, Kabula Ignác, a Kukoricába j-f ésülő Vállalat főfésnöke úgy ült feketekávéja mellett, mint az összeomlás élő szobra. Úgy fonta körül egész valóját a mély bánattal spékelt fájdalom, mint fürdőző embert a víz. Miután négyszer köszöntem és hatszor megráztam a vállát, derengeni kezdett előtte, hogy ott vagyok. — Van egy félórám. Hallgatlak. öntsd ki magadból, borítsd ki. Mondd, mi van veled. Ne kímélj, ne sajnálj. Mondd! — Hát jó. Te akartad. A dolog régen kezdődött, pontosan nem tudom, mikor. Figyeltem más cégeket, ott is észrevettem ilyesmit. De ahhoz semmi közöm. Hajdanában ritka volt, aztán egyre sűrűbbé vált nálunk. Hol a kukoricahaj-hosszabbító albizottság, hol a fésnökök, hol ezek, hol azok rendeztek »tudományos«, nagy fontosságú országos tanácskozásokat. — És mi van ebben? — Hát hisz épp ez az. Hogy egyre kevesebb volt benne. A tartalom. Nem vagyok maradi ember, tudom, hogy szükség van tapasztalatcserékre, konzultációkra és egyebekre. Csak hát egyre több lett az üres formaság. — S emiatt omlottál össze? — Legutóbb volt egy igen nagyszabású tanácskozás. Tudod, a világpiaci igény napjainkban egyre inkább a göndör kukoricahaj felé irányul, Kétségtelen, hogy vállalatunk kutatói ennek érdekében igen fontos munkát végeznek. Különböző kísérletek folynak. Mint főfésnök, természetesen hivatalos voltam erre a konferenciára. Hidd el — ragadta meg kezemet —, azt mondtam magamban előtte: na végre, egy olyan rendezvény, amely mögött tartalom van, amely valóban szükséges, amelyért érdemes áldozni! Lehanyatlott a feje, karja sebzett madárként aláhullott. — Ahogy te nem hallottál ezen a tanácskozáson egyetlen érdemleges mondotot, én sem... — Azért te túlzol... — Nem — mondta tompán. — Na jó. Végigfutották a kísérleti parcellákat — nem, nem a göndörségről, hanem inlcább a dög hőségről beszélgettek. Aztán — össze- rándult az arca «— letelepedtünk a hűvös fogadóhelyiségbe. Nálunk ilyen is van. Ventillátor, hűsítő italok és a többi. Akkor — igen, akkor még bíztam, hogy na, talán majd itt. De itt Velence és Nápoly forgott szóban, a lagúnák, a tengerpart és az osztriga. Aztán tálaltak, »vadat, halat, s mi jó falat, szem-szájnak ingere« ... — Kabula, nyugodj meg, ne kiabálj! — Igen, igen ... Ebéd közben szóba került a centrifugával kombinált mosógép praktikussága, a legújabb járvány, kialakult egy vita a mai fiatalságról, bírálták a tv-müsort, sőt egy távollevő kutató válópere is szóba került. Aztán a legvégén egy pohárköszöntő kíséretében elmondta az egyik messziről jött vendég, hogy milyen nagyszerű volt ez az összejövetel. És HASZNOS!!! Meg kellett fognom a kezét, mert úgy ütötte a homlokát. De szemmel láthatóan nem sikerült beleverni az egyetértést, már arra vonatkozóan, hogy ez a rendezvény hasznos volt. — Mondd — sóhajtotta —, mit lehet tenni ilyen esetben? — Ha emiatt vagy neki- búsulva, rémesen egyszerű a dolog. Mint főfésnöknek van beleszólásod a vállalat életébe. Sőt kötelességed! Egy hibát csak úgy lehet megszüntetni, ha feltárjuk, és... Megvetéssel nézett rám. Tiszta szerencse, hogy jól megépített padozat volt alattam, különben elsüllyedtem volna. Aztán mintha a legnagyobb titkot most mondaná, úgy hajolt hozzám. — Mondjak valamit? Megtörtént. Igen. Ma délelőtt elmondtam. Három éjszakán keresztül számítottam ki ezeknek a rendezvényeknek pontos forint kihatásait... — És? — Határozatot hoztak ... — Na, látod, nem mondtam én neked hülyeséget. — Áh! — nevetésétől borsódzott a hátam. — Dehogy mondtál. A határozat értelmében mindaddig nem vehetek részt tapasztalatcseréken, amíg a tudatom nem fejlődik annyira, hogy megértsem, miért van szükség ezékre. Az órámra pillantottam. — Bocsáss meg, rohannom kell egy tanácskozásra. De majd még beszélgetünk erről!!! Távozóban hátamon éreztem Kabula Ignác megvető, meggyötört és tanácstalan tekintetét. Vörös Márta SOMOGYINÉPLAP Szerda, 1969. szeptember 3. 5
