Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-17 / 215. szám

Tudni akarom... — Mi az? — Ez toll. — Toll? Mit csinálsz a tol­lal? — A tollal írok. Apuka és anyuka is ír ... — Én is, én is akarok. Tud­ni akarom a tollal azt, amit te csinálsz. Könyörgve nézi a golyóstol­lat. Odaadom. Lábacskáit tit­kárnősen egymásra teszi és ír. Ákom-bákomokat. Pontosan úgy akarja, ahogy a jegyzet- füzetemben látta. Nem figyel ránk. — Amikor először hoztam neki csokit, papirostól a szájá­ba vette. Nem tudta mi az, ho­gyan kell enni. Hároméves volt Szólom galtam, Amália, Amáika. Nézett rám, idegen Motorzúgás. — Apu, apu, édesapu, édes- apuka — sikította. Eldobta a tollat, rohant a drótkerítés fe­lé. A zöld pulóveres karban eltűnt a szőke fejecske. — Látja, milyen boldog? A férjemmel együtt izgultunk, mikor mondja ki az első szót. Egyszer csak kibukkant belő­le: baba, azután papa, mama. Az óvodában Szabó György­Amáika né vezető óvónő és a többi óvónő is édes gyerekükként foglalkozott vele. Mindent megtanult. Mozgékony, áiTan- dóan tudni akar mindent. Az óvodában is azt mondták: na­gú levegőt kergetik a szeptem­beri sugarak. — Most építettük. Tizenegy év után világos, tágas lakás­ba költöztünk — mondja Czippán András. — És hát az új házba megjött a legna­gyobb örömünk, Amáika — Tizenegy éve szeretnénk gyereket — simítja le a köté­nyét Czippánné. Mindent el­követtünk, de reménytelen volt. Azt mondtam, nem bí­rom tovább... Mintha kőből lennének már a kezeim, hiány­zott a gyerek, öltöztetni, isko­lába indítani, simogatni, tö­rődni vele. — Egy nap levelet kaptunk Kaposvárról a megyei Gyer­mekvédő Intézettől. Mehetünk Amálkáért. Hazahoztuk. Azóta minden megváltozott — néz maga elé a férj. Lehalkítja a Szokol rádiót. — Nemrégen az óvodaudvaron ellökték a kis­lányomat és eltört a keze. Nem vagyok gyenge ember, világéletemben kétkezi mun­kás voltam, kőműves, de ahogy láttam a kicsi szenve­dését, vele együtt elsírtam magam én is. Tudja, azt is meg kell szokni, hogy apa lettem, és hogy egy gyerekkel millió baj megeshet. Most még mint egy gyerek, úgy elérzéke- nyülök mindig. Ha felnőtt lesz... voltam néki. A szeméből még­is valami olyasmit olvastam ki: vegyél föl, vigyél el. Vár­tam. hogy mondja. Nem mondta. Nem tudott beszélni! Hároméves volt. Most négy. — Anyuka. édesanyuka, írok. Ágika, a barátnőm nem ír. De én írok a ... — A tollal, kislányom. — A tollal — ismétli halkan és odabújik anyuka lábához gyón határozott, élénk érdek­lődésű Amáika Tizenegy év után... Iharosiberényben, a kastély melletti utcában az első ház Czippán Andráseké. A téglák piros teste közül kicsordult a friss malter. A kitárt abla­kokban egész nap a mészsza­Megfejthető-e Gárdonyi titkosírása? Szerkesztőségünket a na­pokban fölkereste egy ka­posvári fiatalember: Gilicze Gábor László első éves jog­hallgató. Elmondta és a ma­gával hozott dokumentumok­kal bizonyította is, hogy Gárdonyi Géza titkosírásának megfejtésével foglalkozik. — Ez a titkosírás lassan ötven éve ismeretlen. Megfej­tésével jelenleg huszonhár­mán foglalkoznak, s valószí­nű, hogy az eltelt fél évszá­zad alatt körülbelül tízszer ennyien is megpróbálkoztak már vele. Dr. László János 1955 májusában tudományos publikációt is közzétett az Irodalomtörténetben Gárdonyi titkosírásáról. Bizonyításai azonban sok szempontból vi­tathatók. A titkosírás megol­dásának fő nehézségeit a számtalan grafikai jel változat és az okozza, hogy maga az író is megfejthetetlennek nyilvánította őket. Az álta­lam »lefordított« anyagrészek, amelyek az írásrendszer kü­lönböző helyeiről valók, bizo­nyítják, hogy egészében egy­séges jelkincsről van szó. A megfejtés módjáról annyit, hogy először kizárásos mód­szert alkalmaztam, majd kü­lönböző megfontolások után elválasztottam a magánhang­zókat és a mássalhangzókat. Jellegzetes jelcsoportokat ke­restem és közvetlen betűbe­helyettesítéssel jutottam ered­ményre. Ezzel a nálam levő szöveget már folyékonyan tu­dom olvasni, mintegy három egészen ritka jel kivételével. Érdekességként: az író tit­kosírásában egy helyen üdvö­zölte azt, akinek először si­kerülne jelrendszerét megfej­teni. A fiatal kutató azt is el­mondta még, hogy Gárdonyi Géza mintegy kétszáz oldal­nyi naplójából öt oldalt; ki­lenc teleírt füzetéből három lapnyi írást fejtett meg. Ezen­kívül harmincöt kartoncsík és öt cédula anyagát is »lefordí­totta« az egri vármúzeumban készített fotómásolat alapján. A naplórészlet nyelvi ana­lógiákat: szavak, kifejezések gyűjteményét tartalmazza. A füzetek szövege pedig művei­re utal; feltételezhetően váz­latrészlet jutott a birtokába Kérdésünkre, hogy mik a tervei a megfejtett irodalom­történeti érdekességgel. azt válaszolta hogy előkészíti az anyag tudományos publiká­cióját. Tanulmányában cáfol­ja dr. László János hipotézi­sét, amely szerint Gárdonyi titkosírása misztikus tartalmú szövegeiket rejt. Az asztalon műanyag baba, a sarokban játékok. Csaknem vadonatújak. A feleség észre­veszi a tekintetem. — Venni kellett ezt is. Olyan boldogan vásároltam. Sokat játszik. Mindent meg­adunk neki, amíg felnő és azután is, de ... _ ? — Ki tudja, szeret-e ben­nünket majd, ha felnőtt lesz? Velünk él-e, vagy elhagyja a házunkat Akkor választani fog, biztosan — mondja — Mi között fog választani? — Az édesanyja és mikö- zöttünk. Ha megtudja majd, lehet hogy elmegy. Es nem tudom, hogy a törvény hogyan ítélkezik. Rám néz. — Egyre nagyobb lesz, szebb és okosabb. Tekintete_ a távolba szalad. — Amáika Budapesten szü­letett leányanya adott neki életet Eldobta magától. Ügy könnyebb tovább jutni. De ha felnőtt lesz, elcsábíthatja. Jo­ga van hozzá. De velünk? Ve­lünk mi lesz? Mi nem tudunk Amália nélkül élni ... Amáika nevelőapja kezét szorongatja és hangosan felka cag, amikor biztatják: inte­gess a néninek. Bán Zsuzsa A vízben, különös módon, nem szerette a társasá­got. Ha tehette, észre­vétlenül vagy valamilyen ürüggyel elúszott tőlük, le­hetőleg olyan messze, hogy harsány nevetésüket, fékte­len visílozásukat se hallja. Ilyenkor élvezte igazán a vi­zet. A parti lárma összefolyt a testéhez ütődő apró hullá­mok lágy csobbanásaival, ami úgy tűnt számára, mint az időtlen csend. Most is otthagyta a stran­dotokat. Pedig vendégei is voltak köztük, felesége roko­nai, és így még élesebb el­marasztalásban részesül majd udvariatlansága miatt. Mind­egy, ezt is vállalta az órányi egyedüllétért. Lassan a part felé úszott. Nemsokára öt óra, uzsonna­idő, és e szertartásról vég­képp nem szabad hiányoznia. Ahogy lábujjaival megérez­te az iszapot, felállt. Deré­kig ért a víz. Ekkor pillantotta meg a nőt. A nádas parányi napo­zóján ült és a vizet nézte, pontosan az ő irányában. Le­het, hogy ismerős? Ahogy közelebb ért hozzá, a j.ő bó­lintott. ö meg vissza. A nap erősen sütött a szemébe, nem láthatta, a napfürdöző lány — vagy asszony — arcát. Ki lehet. Alakját sem tudta megfigyelni teljesen, hisz a térdét felhúzva ült. És to­vábbra is felé nézett. Ügy tűnt, mosolygott is. Vagy ez csak a napfény káprázata volt? Bizonyára megismerte, esetleg másnak nézte. Kínos. A szomszéd villák tulajdono­sait jól ismeri, azokat is akik vendégként szoktak ellá­togatni hozzájuk. De erre a nőre nem emlékszik. Kissé irányt változtatott, de fél szemmel a napozó felé figyelt. Mégis, ha ismerős, valamit szólni kellene. Hogy szép idő van, kellemes a viz, vagy valami effélét. A nő fölemelte a kezét és felé intett. Kedvesen, bizal­masan, régi ismerősként. A férfit zavarba hozta az üdvözlés e formája. Bicentve fogadta, kissé meg is hajlott hozzá. — Nevetséges lehetek, így bólogatva, a térdig érő víz­ben — gondolta bosszúsan. — Ilyen helyen az emberek in­tegetnek egymásnak. Várakozóan fölemelte a ke­zét, aztán alig észrevehetően megmozdította a csuklóját. A lány most már félreért­hetetlenül hívta. Mindegy. Elindult a kis fa­tákolmány felé. — Jó napot, tanár úr! — csicseregte a lány, ahogy a közelébe ért. — Kézcsók, Magdika. Na­hát, maga az? Nem ismertem meg. Hiába, ez az éles nap­fény, ugye... A nő a kezét nyújtotta, de a férfi igyekezett segítség nélkül, ruganyosán fellépni a napozóra. Kezet fogtak. — Meséljen! Hol van? Mit csinál? — kezdte a társalgást a férfi. — Jelenleg itt, és élvezem a pedagógusoknak járó évi rendes szabadságot. — Csak nem lett kolléga? — Képzelje! Mat-fiz sza­kos. — Istenem! Persze, már öt éve! — Hét, ha nem haragszik. Két éve tanítok. HÚSZ ÉVE A MOZGALOMBAN „A könyvtárhálózattal itteni fel“ összesen hárman van­nak Somogy­bán, akik húsz évvel ezelőtt kezdték el a könyvtáros hi­vatást. A »hős­kor«. .. így em­legetjük 1949- től a könyvtár- hálózat megte­remtésének éveit, amikor 100—150 kötet­tel megindul­tak az első le­téti falusi könyvtárak. Az első há­rom között harmadiknak mutatjuk be Frang Józsefet, a marcali járá­si könyvtár igazgatóját. Üvegpalota« — így hívom a járási könyv­tár mai épületét, mert üveg­falai mérhetetlen tömegű nap­sugarat' engednek a tágas, szabadpolcos, önkiválasztó könyvtárhelyiség minden tal­palatnyi helyére. A polcokon önmagukat kínálják a folyó­iratok, a könyvek — az em­ber nehezen szabadul a fény, a csend és a kényelmes ülő­bútorok sziréndalától. Itt egy­szerűen nem lehet »kivédeni« a könyvek, folyóiratok tetsze­tős felkínálkozását Az ember szinte észre sem veszi, és máris belelapoz egyikbe-má- sikba... Itt ülünk le, két könyves­polc között. S mit nyújt a véletlen? A rádióban felcsen­dül Bach csodálatos D-dúr szvitjének első tétele. Frang József könyvtárigazgatót a húsz évvel ezelőtti »hőskor­szakról« kérdezem. 1949. Sőrnyepuszta. A fog­ságból hazaikerült fiatalember a pusztai emberek »mindene­se«. Földművesszövetkezeti ügyvezető és párttitkár; nép­könyvtáros és írástudó ember, akit hivatalos bajaikkal ugyanúgy fölkeresnek a pusz­tai parasztok, mint száz éve a »mestert«, a falu tanítóját, népművelőjét. Gyűjti a folyó­iratokat Kora fiatalságától, és szinte issza a könyvek szépségeit, mióta kezébe ke­rült egy Mikszáth-kötet, az el­ső klasszikus. És megérkezik az első 123 könyv a pusztára. Először az ismerősök, a bará­tok, a fiatalok kapják meg. ök az első olvasók. Kerék­párra pattan, amikor egy-egy ötven kötetnyi csomagot ki le­het cserélni. — Soha nem felejtem az el­ső, az 1950-es tanácsi válasz­tásokat. Az iskola sarkában egy szekrényben volt a könyv­tár. Ki kellett használni a le­hetőséget Választás közben ajánlottam a könyveket: ezt is nézzék meg közben, hiszen erre, a tudásra, a műveltségre is rászavaztak. ..: iratkozza­nak be a könyvtárba. Kézbe adtam a könyveket, lapozza­nak bele, vigyék magukkal. »Jó van Jóska, én is viszek egyet...« Így lett a 70—80 ol­vasóból rövid idő alatt csak­nem 350. Beszélgettünk, tet­szet-e, mit szeretne? Ez volt az igazi hőskorszak, a »kézbe- adós« korszak, amikor a sze­mélyes ráhatás, a személyes kapcsolat számított egyedül abban: hány olvasója van a könyvtárnak. Szerencsére »közéleti ember« voltam a pusztán, így minden lehetősé­get kihasználhattam. Szegény apám sokat háborgott: »Már megint égeted a petrót?...» De hát ajánlani csak azt ajánlhattam, amit el is olvas­tam. Húsz év alatt három szemüveget cseréltem ... De azt hiszem, megérte! — emlé­kezik derűs tekintettel a két évtizedre. A fejlődés első lépése a Csepel 125-ös motorkerékpár volt. Ezen szállították a csere könyvállományt kaposvári instruktorkodása idején, majd 1953-tól is, amikor megbízták a marcali járási könyvtár ve­zetésével. — A könyvtári hálózattal nőttem fel — mondja hittel és meggyőződéssel. —• Minden évben tanultam, csaknem húsz esztendőn át. Leérettségiztem, elvégeztem a középfokú könyvtároslanfolyamot, majd 1967-ben végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem könyvtáros szakán — és min­dig a munka mellett... Ma egyetemi végzettségű já­rási könyvtárigazgató Frang József. Végigkísérte a könyv­tárak fejlődését a letéti nép­könyvtáraktól a tanácsi keze­lésű hálózatig. Most pedig nem kisebb gondja: kialakíta­ni a kiskörzeti könyvtárakat A jelen és a jövő nagy fel­adata ez. A fejlődés közép­pontjában a magasabb mű­veltségű ember, és a technika segítségével a termelés ma­gasabb eredményei állanak. Ehhez a legnagyobb segítséget — a népművelésen belül is — könyvtáraink adhatják meg: a korszerű tárgyi feltételekkel rendelkező és jól képzett szak­emberek által vezetett könyv­tárak, amelyek valamennyi létező szakirodalmat képesek előteremteni — ha másképp nem megy —, .külföldről is. A jövő útja ez, a falusi könyv­tárak középponti szerepének alapkérdése ez a fejlődés út­ján. Az egyik polc sarkában a kis néprádióból finoman zsong a kürtök ujjongó optimizmu sa, a D-dur szvit harmadik té­tele. Beszélgetésünk véget ért. Odalépek, fölerősítem. A szár­nyaló táncdallam összeölelke­zik a beáramló napfénnyel és körülsimogatva a polcokon so­rakozó könyveket szerteómlik, betölti egészen a hatalmas, tá­gas helyiséget. Wallinger Endre — Alig hihető. És azóta nem találkoztunk. ■— Nem. Pedig nagyon sze­rettem volna a tanár úrral beszélni. — Bandi vagyok. Hiszen kartársak lettünk. — Nekem csak tanár úr marad. A férfi annak idején hal­lott róla, hogy az osztály egyik legjobb tanulója sze­relmes belé, de nem sokat adott az ilyen hírekre. Har­mincéves volt akkor, két éve nős, az ő szemében a lányok, bármily csinosak is lehettek, csak tanítványok maradták. Pedig ez a Magdi az okossá­gával és szaktárgyainak: a matematika és a fizika szere- tetével valóban felhívta ma­gára a figyelmet. Zavarba hozta a lány gyors, bevezetés nélküli emlékezte­tője. — Nos? Mondhatom? — Alig néhány perce ta­lálkoztunk, és máris komoly témáról akar tárgyalni. — Honnan tudja, hogy ko­moly? — Ha ilyen soká magában hordozta... — Előbb is elmondtam vol- sa, csak nem találtam al­kalmat. — Hát tessék, hallgatom. — Mintha csak órán lenne. — Bocsánat. Mit kell mon­danom? — Semmit. Csak hallgatni. — Rendben. — Azt akartam mondani hogy valaha szerelmes vol­tam magába. Most valami tréfás választ kellene fogalmazni, szelleme­set, hogy nevetni lehessen. De semmi nem jut az eszébe. Szótlanul nézték a túlsó partot. Aztán a férfi szó­lalt meg: — Afféle diákszerelem volt, Magdika. Az idősebb férfita­nár iránti szokásos rajongás, amelyen a diáklányok nagy része, mint gyermekbetegsé­gen, a legkisebb következ­mény nélkül átesik. Minden bizonnyal Imponált, hogy többféleképpen és elegánsan meg tudtam oldani a nehéz egyenleteket, maga pedig sze­rette a matekét. A lány némi szünet után válaszolt, mintha egészen más témába kívánna kezde­ni: — Tudja, hogy elvált asz- szony vagyok? A férfi őszintén meglepő­dött: — Csak nem? Na és, ho­gyan... miért?... — Mert hülye voltam. Ügy látszik, későbben értem, mini a társaim. De most már mindegy. Pillanatnyi hallgatás után hajdani tanárára nézett: — Mert mindig magát ke­restem a férjemben. A hang­ját, mély humánumát, válasz­tékos, mégis közvetlen modo­rát, állandóan derűs kedé­lyét, okos szellemességéi, elegáns mozdulatait, és so­roljam tovább? A férfi nem tudott szól­ni. Ilyen vallomást még so­ha senkitől nem hallott. Egyetlen szerelmétől sem. Mit válaszoljon rá? — Magdika! Azt hiszem, alaposan félreismert engem. — Az most teljesen mind­egy­— Én egy morózus, tüskés, kedvetlen, helyemet nem ta­láló, nagyon is szürke földi halandó vagyok a maget:- életemben, aki még a felesé­ge névnapjáról is hajlandó megfeledkezni. — Lehet. De én nem a férjet, a tanár urat ismer­tem. A nádas mögül alkalmi kó­rus hangját hozta a gyenge szél: — Bandiin' Gyereeee! — Ez nekem szólt — állt fel a férfi. — Elnézést ké­rek, vendégeim vannak. El­lenben, ha jó idő van, este fél tíz tájban szoktam fü­rödni. Ha lenne kedve, eset­leg itt találkozhatnánk. Nos? Pillanatnyi tétovázás után lágyan megsimltotla a lány haját. — Igazán kedves, de ... ma este programom van. — És holnap? — Sajnos, holnap vissza­utazom. — Kár. Igazán kár. A szak­máról még nem is beszélget­tünk! — Valaha még bizonyára összeakadunk. Minden jót, ta­nár úr! — Nem! Bandi! Hiszen kollégák vagyunk, azonos tes­tületben is taníthatnánk! — Nekem tanár úr marad. Ismét felhangzott, most már türelmetlenül a hívás: — Bandiiii! Gyereeeee! Paál László SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1969. szeptember 17.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents