Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-10 / 184. szám

Kórusmozgalom és művelődés DIMITRISZ HADZISZ* TAPOSÓMALOM Énekkari kultúránk magas színvonaláról tanús- ködük, hogy amatőr-együtte­seink mintegy tíz esztendeje sorra aratnak szép sikereket nemzetközi kórusversenye­ken és fesztiválokon. A szín­vonalas vetélkedésben el­nyert sok értékes díj és ok­levél joggal tölti el öröm­mel mindazokat, akik kóru­saink fejlődését figyelemmel követik, ám ezek a jelentős eredmények sem fedhetik el énekkari mozgalmunk meg­oldásra váró gondjait, prob­lémáit. A felszabadulás előtt mint­egy 800 felnőtt kórus műkö­dött Magyarországon. Szá­mlik 1950—1953 között há­romezerre ugrott, majd erő­sen visszaesett, s ma ismét nyolcszáz körül jár. Aligha tagadható, hogy az ötvenes évek hatalmas számszerű fejlődése nem volt teljesen megalapozott. Kórusnak szá­mított a kis üzemek 10—15 tagú, csak egy szólamban éneklő »mini«-együttese is, hogy javítsa a statisztikát. Azzal azonban semmiképp sem lehetünk elégedettek, hogy a kórusok száma lap­jainkban is azonos a har­minc évvel korábbival. A jelek szerint fejlett is­kolai zenetanításunk kis mértékben nevel utánpótlást a felnőtt énekkaroknak, hol­ott az iskolákban körülbelül 1200 ifjúsági kórus tevékeny­kedik. Minden énekkar ered­ményes munkájának legfon­tosabb előfeltétele a kar­nagy személye, hiszen von­zóvá kell tennie a próbákat. Felnőtt kórusaink zenei felkészültségében, színvona­lában az utóbbi évtizedben jelentékeny differenciálódás következett be Az együtte­sek mintegy negyede nagy mértékben növelte szakmai tudását, részt vett — és vesz — az országos minősítéseken. Természetesen kisebb azok­nak a kórusoknak a száma, amelyek betörtek a nemzet­közi élmezőnybe, s amelye­ket Európa-szerte számon tartanák. Örvendetes, hogy ezeknek a valóban kiemel­kedő felkészültségű együtte­seknek a nagyobbik része vidéken működik. Kevésbé örvendetes azonban, hogy az élmezőny színvonala alig van hatással kórusaink zö­mére, a »derékhadra«, hiszen az volna a kívánatos, ha a legjobbak példája kisugároz­na a kevésbé teljesítőképes együttesekre. A kórusok többsége ugyan­is igen jelentős művelődési tényező. Kodály Zoltán és tanítványainak köre már a harmincas években felismer­te, milyen fontos eleme a zenei művelődésnek egy-egy z ember örök nyugta­lan teremtés. Mindig mást vár, s ha meg­valósul az álma, a terve — csalódik. Megvallom őszintén ez alól — bármily rendkívüli képességekkel rendelkezem is — én sem vagyok kivétel. Évről évre aranyos kis csa­ládommal együtt várom, hogy meleg legyen az idő, s a nap ránk szórja izzasztó sugarát. Így volt ez az idén is. A kemény téli napokon az elkövetkezendő nyár nagyszerű lehetősége tartottá bennem a lelket. Pedig már akkor is tud­hattam, hogy a már emlí­tett kis családom — felesé­gem és négy gyerekem — tervszerű, beprogramozott sí­rására a meleg hétvégét a Balaton mellett leszek kény­telen tölteni. S hála gazdál­kodásunk eredményes fejlő­désének, a szociális- és élet- körülmények szüntelen javu­lásának, egy sima hétvége immár három napból áll. Pénteken, amikor az egész heti munkától hullafáradtan hazatértem, hideg zuhany­ként ért a hír: minden ösz- sze van csomagolva, s irány Fonyód. Beletörődtem a megvál- toztathatatlanba, s alig nyolc sporttáskával és két bőrönd­del megrakodva kirohaniunk az állomásra. Hely volt bő­ven, ezért hát kényelmesen jól működő falusi vagy kis­városi vegyeskar. Igaz, akko­riban a vidéki hangverseny- élet olyan fejletlen volt még, hogy a kórus adhatta az egyedüli, élő zenei produk­ciót. Ma már nemcsak a városokban, de falun is mind gyakrabban tartanak hangversenyt Mindez azon­ban nem pótolja az aktív muzsikálás élményét, a kórus közösségi életre nevelő pozi­tív hatását A kórusok mezőnyének minőségi széthűzódásához jelentősen hozzájárult a nemzetközi kapcsolatok meg­élénkülése is. A legjobbak mind gyakrabban vesznek részt nyugati versenyeken s fesztiválokon, és a díjakban is mérhető siker elérése ér­dekében nemegyszer felál­dozzák hagyományos, tartal­mas, széles dinamikai ská­lájú kórushangzásunkat, s átveszik a külföldi iskolák stílusait A nálunk újabban elszaporodott, magas művészi színvonalat képviselő kama­rakórusok többsége is kül­földi hangzás-eszményekhez igazodik, s így bármilyen értékes zenei teljesítményt nyújt, elősegíti a minőségi differenciálódást Természetesen nem lehe­tünk ellenzői a minőségi munkának, a magas zenei— szakmai színvonalat elérő kórusművészetnek, de arra van szükség, hogy az élme­elhelyezkedtünk. Pistike a nyakamban, Klárika a karo­mon, Zolika és Tündiké már nagyobbak, ők csak az in­gembe kapaszkodtak, amíg el nem szakadt. Feleségem — praktikus nöszemély —, azonnal betért a mellékhelyi­ségbe, s nem is akart onnan kijönni. Ebből nagy bonyo­dalom származott, többen szidták a MAV-ot, hogy ilyen csúcsforgalomban nem nyitják ki ezt a frekventált helyiséget. Fonyódra alig négy óra múlva megérkeztünk, s a Ba­laton csodálatos volt. Ma­gam is meghatódtam a ma­gyar tenger üde látványán. Csupán akkor öntött el a keserűség, amikor megtud­tam, hogy aranyos feleségem kolléganőjével, Trudikával együtt töltjük a hétvégét. Trudika bájos nő, alig száz­húsz kiló, s nem kis büszke­séggel beszél arról, hogy egy alkalommal megvert egy egész utász-zászlóaljat. Gondoltam, egy kissé ki­fújom magam, de Trudika javasolta: menjünk el kesze­get enni, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, nedvesen hátba vert. Az or­vosom erről későob megálla­zőny minél hathatósabban befolyásolja kóruséletünket s hogy az együttes éneklés társadalmi, mozgalmi hatása is megerősödjék. Ehhez je­lenleg sajnálatosan hiányoz­nak a szervezeti keretek. Vannak szép számmal ki­emelkedő énekkaraink s még több a közepes teljesítmény­re képes együttes, mégsem beszélhetünk magyar kórus- mozgalomróL Csaknem húsz esztendeje megszűnt az ön­tevékeny dalosok szövetsége, s ez a hiány a továbbfejlő­désnek ma már igen komoly akadálya. Szétforgácsolt a kórusok szakmai-politikai munkájának irányítása, szer­vezetlen a tapasztalatcsere, pedig csaknem százezerre te­hető azoknak a felnőtteknek a száma, akik énekléssel, muzsikálással töltik szabad idejük egy részét Az öntevékeny muzsi­kálás valamennyi formáját összefogó szövetség szárnya­kat adhatna a kórusmozga­lomnak, szilárd keretet biz­tosítana a közös zenei—nép­művelési munkához. Ki kel­lene aknázni végre szerve­zett formában mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a magyarországi kórusmunka nyújt, hogy énekkaraink még jobban betölthessék mű­vészi és társadalmi funkiói- kat s hogy a minőség köve­telménye általánossá váihas- sék. Breuer János pította: csak kevésbé súlyos a gerincferdülésem, s ‘ ele­gendő nyolc hétig mozdulat­lanul feküdnöm. A keszeg jó volt, csupán négy szálka akadt meg a torkomon, keresztbe. Termé­szetesen köhögtem. Trudika ismét hátba vert. Akkor ab­bahagytam a köhögést — s a mentők elvittek. Hiába kö­nyörögtem az orvosnak, hogy két napig tartson a kórház­ban és csak vasárnap este engedjen ki: nem hajolt a szóra. Rövid kezelés után távozásra kényszerített, mi­vel Trudika a maga modo­rában beszélt vele, hogy ne vonjon el a családomtól. Az éjszaka aránylag nyu­galmasan telt el. A gumi­matracom csak éjjel kettő­kor engedett le. Addig alud­hattam volna, ha Trudika nem cipel ki holdfényt néz­ni. Másnap reggel mondtam is a feleségemnek, hogy a kolléganője egy kicsit erő­szakos teremtés. Ezzel a né­zetemmel — életközösségünk hosszú évei során először — egyetértett. Egész nap sütkéreztünk, napoztunk. Gyönyörű színt és másodfokú égési sebeket sze­reztem. Este a szobámban Már két napja egyedül csé­pelt az anya és a fiú — az időnap előtt megöregedett anya, és az alig tizenhárma éves fiú. Az ő falujukba gép nem tudott följutná. A fiú körbejárt a kancával a szé­rűn, az anya időnként össze­gyűjtötte a szemet meg a szalmát. Sovány esztendő volt ez. A. gabona rosszul fizetett meg is dőlt, adósság is volt rajta. Az apa kétnapi csép- lés után otthagyta őket, és elment A völgyben, a falu alatt újra kezdődtek az út­javító munkák, és a falusiak közül, aki csak tehette, az aratás befejeztével a többi munkát az asszonyokra meg a gyerekekre hagyta, és oda­ment dolgozni — napszám­bérért Ezt csinálták minden nyáron. Az apa is elment Első este, amikor hazaért a gyerek kimerülve aludt a kihamvadt tűzhely mellett Odament hozzá, megállt és figyelte egy darabig. Aztán az asszonyra nézett Az bólo­gatott — azt akarta vele mondani: »Bizony, bizony.« Leült hogy egyen, aztán új­ra az asszonyra nézett. — És hogy ment a munka? — Kemény gyerek... És derék. Az apa a bajszát simogat­ta, hogy elrejtse mosolyát — Kimerült ő is — mondta az asszony. — Meg a kancát is nagyon meghajszolta. — A kancát? Azt ne hagyd neki! Az asszony lehajtotta a fe­jét — Mit csináljak vele?. Egész álló nap. Megállás nél- küL Erővel tudtam csak ab­bahagyatni vele, hogy egyen. Az apa megint mosolygott, és ismét megsimogatta a ba­juszát — De a kancát. i. a kancát ne!... Még megdögleszti. — Miattad ... Hogy a ked­vedben járjon. — És a csikó? — Ej... Mit akarsz? Az is ott volt hátuk — Nyomtatott az is? — Dehogy... Játszadozott! Az apa mosolygott. Most nem simogatta a bajuszát. Így volt. rendjén. A csóplés is a gyerekkel meg a kancával, s az ő napszáma is az útépíté­sen. Ledőlt a gyerek mellé, és elégedetten elaludt Másnap este is alva találta a gyereket. Most is odalépett hozzá, és nézte egy kicsit Nézte az asszonyt is — nem mondott neki semmit Leült hogy egyen. Megint nem szólt nem kérdezett sem­mit Megvacsorázott, s akkor az asszonyhoz lépett. Látszott rajta, hogy valami jár a fe­borogattam égő, hólyagos bő­römet, amikor az ajtóban megjelent Trudika. Legalább tíz percig sajnálkozott. Szól­tam neki: vagy jöjjön be, vagy menjen ki, de az ajtó­ban ne álljon, mert nem fér be a levegő. Belátta, hogy igazam van — és bejött. Ek­kor alkalmam volt ismét meghallgatni az utász-zászló­alj megverésének történetét. Vasárnap, úgy-ahogy rend­bejöttem. Igaz, a napra nem mehettem, de Trudika, ez a melegszívű teremtés feládoz- va a hétvége kecsegtető na­pozást lehetőségét a hűvös szobában velem kanasziázott. Először nyertem, később ösz- szeszedtem a szoba sarkaiból az asztal lábait, amelyek Trudika felindulása miatt kerültek oda. Hazafelé egyáltalán nem utaztunk olyan kényelmesen, mint odafelé, mivel valaki már élelmesebb volt, mint a nejem, s így ő is a hátamra lelepdett. Még szerencse, hogy Trudika nem velünk utazott haza... Hétfő délután van, néhány perc múlva kezdődik az ér­tekezlet; én tartok beszá­molót a szabad idő célszerű felhasználásáról. Horváth István jében. Az asszony nem be­szélt, várt — És ma hogy haladta tot? — kérdezte végül. Az asszony vállat vont — Mikorra készültök el vele? — Honnan tudnám? öt napig is eltart még... Hallgattak. — Elviszem a kancát — másik öt a kordéért — Az útépítéshez? — Mondták, kellenek lovas kordék is, akinek van ... öt nap, míg befejezitek a csép- lést. öt napszám a kancáért, másik öt a kordéért — És a cséplésre? Az asszony szemébe nézett Aztán elfordult, nézte az al­vó gyereket is. — Ott a csákó. — Nem kicsi az még, Van- gelisz? — Kibírja... Bírja az. — Betöretlen még, patko- latlan... — mormolta az asszony. — Az... csak hadd játszón! — Nem játszhat örökké! — És a betörés? Ki fogja betörni? Olyan vad! — ö, különbül, mint én magam. Nem beszeltek többet Az apa lefeküdt a fia mellé, és nyomban elaludt Az asz- szony még tett-vett egy dara­big, aztán lement az istálló­ba, friss szénát vetett a kan­cának, a csikónak is. A csi­kó megfordult és ránézett Az asszony megragadta a fe­jét, és aszott mellére szorí­totta. Amikor visszament a szobába, odalépett az alvó gyerekhez, s azt is megsimo­gatta. Reggel az apa befogta a kancát a kordéba. A fiú ott állt mellette, kezében a nagy ostor. Mögötte meg a csikó. Egész nyáron úgy ment utá­na, mint valami bárány vagy kiskutya. A gyerek fölkelt virradatkor, lement az istál­lóba, és kivezette. Elvezette a mezőre, a dombra legelni Átvágtak a szántóföldeken, a fiú meg-megállt, körülpillan- tott, gyorsan beugrott a ku­koricásba, letört egy zsenge csövet, és a csákó szájába dugta. A csikó elrágcsálta a tejeskukoricát, és követelőén nézett rá. Olyankor a gyerek nem tehetett egyebet: csent neki még. Estefelé vitte a patakra itatni. — Meglovagolhatom, apám? — Még nem. Kicsi... — Ez, apám? — összetöröm a csontjai­dat!... Ott nem ült föl rá. Meg­itatta a pataknál, aztán le- heveredett a fűre. A csikó mellső lábával kalapálta mel­lette a köveket Miért álljon ott? A fiú felült rá, csak úgy zabla és nyereg nélkül, és a dombok mögé lovagolt, hogy meg ne lássák. Olykor megtörtént, hogy sokáig el­maradtak így; beesteledett, és még nem tértek vissza. Olyankor az anya kiállt a küszöbre, körülnézett — ho­va tűnhettek megint? — Sztérió! — kiáltotta. A fiú a hang irányába for­dította a fejét A csákó is hegyezte a fülét — ugyanar­ra a névre hallgattak mind a ketten. Aratáskor a gyerek kenye­ret vitt a szüleinek, vizet hordott, segített anyjának a kévekötésben. A csikó oda is követte. Ha munka közben pihenőt tartottak, a fiú hirte­len a csikó nyakába ugrott, rácsimpaszkodott, és szorítot­ta, szorította a karjával, míg az állat nyugtalankodni nem kezdett, és fölágaskodva a levegőbe emelte a nyakán ló­gó gyereket Akkor örült: — Ide nézz, apám!... — Ügyelj most a szérűn! Agyon ne hajszold, mint a kancát! — mondta az apa. — Én, apám? — Lassan jártasd!... Ta­nulatlan még... Az apa útnak eredt a föl­dek közt vezető kocsiúton, a gyerek meg fölfelé, a szérűs- kert irányában. A csikó meg­fordult, egyszer a kanca után nézett, aztán a fiú után sza­ladt, és megállt a szérűn. Ä gyerek megveregette a nya­kát Szájába tolta a zablát A csikó orrcimpái kitágultak, kicsit nyugtalankodott — nem tetszett neki, de tűrte. Odakötötte a középen álló cövekhez, és örült, hogy ezt is tűri. Aztán megindult a csikó előtt — de nem húzta kötőfélfen maga után. — Gyi, Sztérió!... A gyerek futni kezdett kör­ben a szérűn, s közben állan­dóan hátranézett. A csikó is megindult, körbeszaladt egy­szer, kétszer. Aztán megállt — nem tetszett neki a játék. Megállt a gyerek is. Odalé­pett hozzá, megveregette a nyakát, és megint nekiindult, közben hátralesett a csikóra. Az nem mozdult — igyeke­zett elrágni a zablát A gye­rek elnevette magát, megint odament hozzá. — Nézd csak, Sztérió.. Mennyi kéve! Ki fogja ki­nyomtatni? Kezébe vette a kötőfékszá­rat, és megint elindult. El­indult mögötte a csikó is. A nap feljebb emelkedett, át­forrósodott körülöttük a kő, égett a táj. Gyerek és csikó verítékben fürdött. Vala­hányszor a csikó megvetette a lábát, és szabadulni pró­bált a szokatlan kötelékből, a gyerek erősebben megrántot­ta a kötőfékszárat, és az ál­lat követte. Lassan haladt a munka. Még az első kévekö- tegekkel sem végeztek. A gyerek megállt, megállt a csikó is, és újra megpróbál­ta kiszabadítani a fejét A fiú kitörölte szeméből az iz- zadságcsöppeket, végigtörül­te ingével a csikót is. Leült kicsit a szérű szélén. Két ál­ló napig csépelt a kancával^ és meg sem érezte, hogy dol­gozik. Ez a három óra a csi­kóval egészen elcsigázta, vál­la sajgott a húzástól, jobb ke­ze elzsibbadt Fölkelt, összeseperte a sze­meket, új kalászokat terített, megragadta a kötőféket, és megint előreindult. — Gyere, Sztérióm, gyere!— A csákó szaporábban szed­te most a lábét. Hűs szellő támadt a hegyekből, kissé le­hűlt a levegő, a csikó, most magától ment. A gyerek érez­te, hogy a válla megköny- nyebbedik. Hagyta, hadd fus­son a csikó, és oldalt meg­állt — Gyi, Sztérió!... Szté­rióm ... A csákó most magától fu­tott, a gyerek mellette — Sztérió!... Sztérió!. i; Ezt nézdd meg, apám!... Ahogy gyorsabBan és gyor­sabban fordult a- csikó, úgy nőtt a gyerek öröme. Aztán mögéje került, ahogy az el­ső két nap a kanca mögött dolgozott. Jókedvében és büszkeségében nagyot pat­tintott az ostorával. A mun­ka gyorsan ment, nemsokára új kévéket kell szórni. A csikó hirtelen megállt. — Gyerünk, Sztérió!... Semmi. Nagyot pattintott az ostorral. A csikó nem mozdult. Fölemelte ostorát, és teljes erejéből a csikó gő­zölgő tomporára csapott. Egy­szer, kétszer. Vadul... Két­ségbeesetten. A csikó meg­rázkódott, nagyot horkantva próbált két lábra állni, visz- szagörnyedt — kötelek, szíjak fojtogatták. Szorította a hám, és egész testében reszketett. A gyerek látta a két mély csíkot a fényes szőrén, és ke • ze fönnakadt a levegőben. Elhajította az ostort, odaug­rott a csikóhoz, átölelte. A csikó lehajtotta a fejét, és odadörzsölte a fiúéhoz. A gyerek nem tudta visszatar­tani könnyeit. Szorította, szo­rította magához, és zokogott. A nap delelőre járt. Nagy lett a hőség. A gyerek újra fölvette az ostort, és ismét mögéje került. Nem sirt már. — Gyerünk, Sztérió!... A ló megrázta gyönyörű fejét, majd lehorgasztotta, és ügetésbe fogott. — Gyí, te! — kiáltotta a gyerek. Vidám és szilaj volt a hangja. Mindketten átestek a tűz­keresztségen. Papp Árpád fordítása SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. augusztus IQ. Balatoni naplemente Kovács József bronzplakettja. • Neves görög elbeszélő, 1913­ban született. pompás hétvége

Next

/
Thumbnails
Contents