Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-09 / 183. szám
Az igények fedezete Mi a legnagyobb gondja ? R égi mondás, igaz mondás: »Amit nem ismerünk, arra nem vágyakozunk«. Történelmi rőffel mérve bizonyítani is könnyű. Mert nyilván nem gyűjtött autóra a középkori varga, s a leghatalmasabb császárnak sem juthatott eszébe televíziót állítani a szobájába. Gondolom, azon is jót kacagtak volna dédapáink, ha valaki arról akarta volna meggyőzni őket, hogy a késő unokák majd gépmadárral röpködnek a levegőben. Rövidebb távon nézve, már más a helyzet Egészen természetes, hogy az ember vágyakozik mindazokra a javakra, amelyekről ismerete van. Nem mindet igényli azonban, mert általában viszonyítani képes önmaga helyzetét a másokéhoz, a történelmi és társadalmi lehetőségekhez. Tudom például, hogy feltalálták a színes televíziót, egyes országokban már évek óta gyártják, s hamarosan kapható lesz nálunk is. Vágyakozom rá? Természetesen. Vásárolok, mihelyst megjelenik a kirakatokban? Bizonyosan nem. Mert sok-sok reális igényem előbb áll a listán, mint ez a 15—20 ezer forintos csoda. Kérdés persze, hogy mit nevezünk reális igénynek? Nyilván azokat a célokat, amelyekig erőnktől, képességünktől tellő, becsületes munka árán elkapaszkodhatunk. Ez a szint ma nálunk a nagy tömegeket tekintve: meglehetősen egyenletes. Legtöbben — azt hiszem — a »nem koplalok balatoni nyaralóért« kategóriába tartozunk. Vagyis: jó beosztással jut embernek való táplálékra, ruhára, cipőre, könyvre, szórakozásra. Bizonyos eltérések persze akadnak a legnépesebb kategóriában is. Van, aki a nyaralást feláldozza egy festményért, másra egy száz- forintos rézkarcot sem lehet rábeszélni. Nem vagyunk egyformák. összegben, forintban azonban igen sokan megközelítően azonos igényeket elégítünk ki, mert lehetőségeink is megközelítően azonosak. Eddig csupán a pult egyik oldaláról beszéltünk. Arról, amelyen ott- sorakoznak az igényelhető javak, s mi markolunk belőlük lehetőségeink, ízlésünk szerint. De mit adunk érte? Mi az igények fedezete? Nem is lehet más, mint minden földi jó reális aranyfedezete: a munka. Ebben pedig korántsem vagyunk olyan egységesek, mint a pult előtti so- rakozónáL Egyébként is nagyobb figyelemmel, szigorúbban méricskélve tartjuk számon jogainkat, mint kötelességeinket. A gazdasági életünkben megkezdődött változások egyes kedvező hatásai kétségtelenül máris érződnek. Csodák azonban nem történnek. Naivitás volna azt hinni, hogy mindörökre megszűnt a lógás, illetve annak finomított változata, a »lazítás«. Dehogy szűnt meg! Különben is. Két ember munkája sem egyforma. Még akkor sem, ha mindkettő egyformán igyekszik. Mennyivel szembetűnőbb azonban a különbség, ha egyikük ráadásul csak imitálja a munkát. Azt szoktuk mondani, hogy a gondolkodás, az emberi magatartás formái lassabban változnak, mint a gazdasági viszonyok. A társadalmi fejlődésben döntő szerepet játszó objektív törvényszerűségek éppen azért érvényesülnek gyakran ciikk-cakkosan, mert bizonyos emberi magatartások, cselekvések szembekerülnek azokkal. Igaz, ez a munkához való viszonyban is. Emlékezetesnek és bizony jövedelmezőnek is tartom azt a párbeszédet, amelynek nemrég fültanúja voltam egy vasúti váróteremben. A két atyafi régen cserélhetett gondolatokat, mert nagyon megörültek egymásnak. Gyors mondatokban ismertették egymással az elmúlt időszak változásait. De ez nem is érdekes. Ami megütötte a fülemet: — És mennyi a forint? — kérdezte az egyik. — Nem sok. Olyan ezeröt- ezerhat De — és itt jelentőségteljesen magasba emelte" mutatóujját a másik — ezért jóformán nem kell csinálni semmit. « A mire én azt mondom: ez a sok! Mert az árakhoz, az általános igényekhez mérve a másfél ezer forint valóban szerény ösz- szeg. Rengetegnek tűnik azpn- ban, ha a semmiért kapja valaki, s temérdeknek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a legjobb munkás ugyanott esetleg csak ezer forinttal kap Üj épületelem gyár Szolnokon Elkészült Szolnokon a Beton- és Vasbetonipari Művek új épületelemgyára. A 450 millió forint értékű üzem egész Európa legkorszerűbb hasonló gyárai közé tartozik. Mezőgazdasági tetőpanelek, vázszerkezeti elemek és ipari épületelemek mellett évente 1000—1200 lakást is gyárt. Az itt készülő lakáselemekbe a gáz-, a villany- és a vízvezetékeket, a teljes fürdőszobát, a konyhaszekrényt, továbbá az ajtókat és az ablakokat is előre beszerelik. Nagy tételben ad majd piacra az új szolnoki üzem mozaiklapot is. A teljes kapacitással mintegy 1200 főt foglalkoztató automatizált üzem évi termelési értéke eléri á félmilliárd forintot Kivitelezése felett a KISZ védnökséget vállalt. A védnökség eredményét pénteken értékelték. Az értékelő ülésen dicséretben részesítették a véd ' nökségben legkiválóbb eredményt elért üzemek fiataljait. többet Holott ő letesz valamit az asztalra, nem úgy, mint az imént idézett dicsekvő. Az igazán bosszantó persze az, hogy az ilyen — saját bevallásuk szerint is — semmittevő állampolgárok is odaállnak a pulthoz, sőt gyakran ők követelőznek a leghangosabban. Mondhatja valaki, hogy mindez túlzás, hiszen olyan munkahely nagyon kevés van, ahol semmit nem kell csinálni Az üzemekben megy a fu- tószalag, sebesen pörögnek a gépek, parancsolóan diktálja a tempót a termelő munka organizmusa. A ''hivatalokban halmozódnak az akták, követelik a munkát. Aki lazít délelőtt, az legföljebb este dolgozik otthon, mert más nem végzi el helyette azt, amit őrá osztottak. S ugyanígy elképzelhetetlen a semmittevés más munkakörökben is. Miért dicsekedett akkor Ilyesmivel az idézett polgártárs? Vagány- ságból? Azért dicsekedett, mert nálunk ez bizonyos típusú embereknél sikk. Szerintük az az életrevaló ember, aki ilyenképpen szervezi meg az életét. Tehát munka nélkül keres pénzt, vagy minimális munkával sok pénzt. Sajnálatos, mert homlokegyenest ellentmond alapvető elveinknek, de el kell ismernünk, hogy akad még a közgondolkodásnak ilyen motívuma. M indezektől persze elöbb- utóbb megszabadulunk. Részint, mert a tőlünk idegen mentalitású embereket kényszeríteni fogja a gazdasági valóságunk változása, másrészt mert mégiscsak ők vannak kevesebben, s nekik kell alkalmazkodniuk az öntudatos derékhadhoz. Azokhoz, akik teljes joggal jelentkeznek igényeikért, mert tettekkel hozzájárultak annak fedezetéhez. A kérdést a kötéséi Jóreménység Tsz-ben tettem fel különböző beosztású dolgozóknak, s azért, hogy megtudjam, mi foglalkoztatja ma a falusi embereket. Schmidt Gyula elnök sokáig gondolkodik, mielőtt válaszolna, aztán így szól: — Jelenleg leginkább a beruházások nehézségei foglalkoztatnak. Szövetkezetünknek 65 hold szőlője van. A gazdaságosság úgy kívánná, hogy a termést magunk dolgozzuk föl. Ehhez viszont nem tudunk elegendő gépet biztosítani, ugyanakkor a pincénk is kicsi. Tavasszal kértünk 750 ezer forintot, de nem kaptuk meg. Mi csak négy év alatt tudtuk volna a hitelt visszafizetni. — így hogyan oldják meg a fejlesztést? — Most egy ütem helyett kénytelenek vagyunk két ütemben dolgozni. Az idén a pince készül el saját erőből, ehhez kapunk 50 százalékos állami támogatást. A következő lépés a feldolgozó lenne. Végleges elképzelés a megvalósítására még nincs. Mi mindenképpen szeretnénk nekifogni. Megéri, hiszen ha csak a pince készül el, már könnyebben tudjuk megszervezni a feldolgozást. Literenként 3—4 forint haszonnal számolhatunk, ami legalább 600 000 forint többletet jelent... Tetemes összegről van szó, nem csoda, ha az elnök sokat foglalkozik ezzel a gondolattal. Schibens Iván állattenyésztőnek is megvan a maga gondja: — Azelőtt az állattenyészKötcsei körkérdés tés itt elég rosszul ment. Május óta vagyak ebben a tsz- ben. Kevés az épület, rossz a gépesítés, idejétmúlt módszereket alkalmazunk ma is. Látom, azt kérdezné, mit teszünk a korszerűség érdekében. Amit tudunk. ígéretet kaptunk egy sertésfiaztatóra. Aztán a jobb állomány érdekében újabb tenyészállatokra volna szükség. Cornwal-te- nyészetet szeretnénk. —. Gondolom, ilyen körülmények között az egyik gondból következik a másik. — Valóban. A másik problémám, hogy a tsz-ben nincs elegendő szakmunkás. Ez bizonyos mértékben befolyásolja a termelési mutatót. —- Lehet ezen segíteni? — Fokozottabban kell az irányításra figyelni. Egy-egy problémáról elbeszélgetünk, úgymond, közösen tanuljuk a modem állattartást. De ismét csak azt mondom, a legnagyobb gond a férőhely. A zsúfolt istállókban nem lehet olyan tökéletesen gondozni az állatokat. Pedig az igyekezet megvan mindannyiunkban, s ez meglátszik az eredményeken is. A teheneknél a fej és: átlag 9—10 liter körül mozog. A hízómarhák a múlt hónapban 48 kiló súlygyarapodást értek el átlagosan. Hátha még az elhelyezés jobb lenne! Még az a szerencsénk, hogy a ta karmányozással semmi fennakadás nincs. Foglalkoztat az a gondolat is, hogy jövőre ju- hászatot állítunk be. Az itteni körülmények ehhez kedvezőek. És szakemberünk is volna. Láthatja, van bőven, amin gondolkodni lehet... , Mihály Gyula bérszámfejtő a kérdésemre így válaszol: Pulykából egymillió forint A buzsáki Munka Harcosa Tsz az idén 10 ezer db pulykát nevel. Átlag 4 hónapos korban 4—4,5 kg-os súlyban adják le. A tsz pulykanevelésből 1 millió forint bevételre tesz szert. Az órásoké patinás szakma. — Tulajdonképpen nem sokat változtunk. A műszerek most is a régiek, legalábbis a legfontosabbak, a lupa és a csipesz. És az órák szerkezetének a lényege is a régi... — Van itt nálunk százesztendős ingaóra is javítás alatt, és van első világháborús vekker is. Némelyiknek egész művészi a burkolása, a másiké már avíttasnak hat. Persze, nem a díszítés, hanem a pontosság a fontos. A két mester á kaposvári Finommechanikai Vállalat dolgozója. Sípos Endre később helyesbít. ' — No, persze azért nálunk is van fejlődés. Nézze csak meg ezt a mosóberendezést! Mert nem egyszerű dolog ám az óra tisztítása. Ezzel nárom fázisú műveletet végzünk el. Most kevesen vagyunk, mert aki nincs szabadságon, az Pesten van továbbképzésen. Készülünk a jövő óráinak javítására. A villamos időmérő műszerekre... — Milyen a munkaerő-utánpótlás? Az órásműhely gondjai A Trabantokban mért nyereség — Sok a jelentkező a szakmában, már lányok is jönnek — mondja Horváth Károly, aki a szakmunkásképző 'intézetben tanítja a mesterséget. Sípos Endre elmélkedik egy kicsit. — Érdekes megfigyelést tettem. A mai fiatalok mintha nehezebben, lassabban tanulnák meg ezt a szakmát, mint mi. Valahogy a rohanóbb, változóbb élethez szoktak. Nálunk pedig nincs rohanás. A gondosság, az alaposság az igazi munka. Mi erről a fiatal órás véleménye? Lengi Zoltán huszonkét éves, de az édesapja is itt dolgozik. — Sok igazság van benne. De ez magyarázható is. Nézzük csak meg a bérlapot! És a papíron nevek, számsorok sorakoznak. Tizenkét mester négyheti teljesítménye. És a bér néhány száz forintos csökkenést mutat a. múlt havihoz képest. Ezt a magyarázatot adják rá. — Tulajdonképpen egyfajta »uniformizálás« történt itt. Más szakmákhoz hasonlítják a miénket is. Helytelennek találjuk, hogy a bérezésben alapul veszik azt, hogy minél többet javítsunk, vagy inkább egyedül csak ezt veszik alapul. Híz a minőség rovására megy. A rohammunka nem vezet jóra. — Tudja, hogy a Szovjetunióban ezt a szakmát a művészethez sorolják? — Aztán enyhén mosolyogva hozzáteszi. — És eszerint bérezik is. A beszédszünetekben körülnéztem a műhelyben, önkéntelenül is éreztem a párhuzam groteszkségét, amikor a régi thüringiai vagy az orosz órásművészeikre gondolok, és ezt a műhelyt látom magam előtt A kirakatul szolgáló ablak alig enged be némi fényt. Az asztali lámpák állandóan égnék. Ezek tulajdonképpen régi, kiszuperált hivatali »villanymécsesek«, némelyik dróttal van felkötve, a banándugók is töredezetten, nyitottan, életveszélyesen lógnak. És a helyiség is kicsi. A falon sötét koramfolt, évekkel ezelőtt önszorgalomból meszelték a mesterek. Tiszta festés helyett elavult plakátok sorakoznak rajta, alul meg szakadozott csomagolópapír. A munkaasztalok is régiesek, szegényesek. És nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, milyen levegő lehet itt, amikor egyszerre tizenketten zsúfolódnak össze munka közben. Kérdeztem az embereket, miért nem szóltak a Finom- mechanikai Vállalat illetékeseinek. A válaszok: — Kis pont vagyunk mi... — Szóltunk már, de ri titán jön a főnök errefelé. És tudják a munkások, hogy mi volna a helyes megoldás. Fióküzlet a város más pontján is. Kevesebben dolgozzanak egy helyen, több levegő, fény és emberibb körülmények között! Mert ez a, környezet alaposan rácáfol a mesterség patinásságára. Az órások Trabantokban mérik azt az összeget, ami munkájuk alapján a vállalatnál nyereségként jelentkezik. Mosolyogtató ez a mérce, a munkahelyük azonban elgondolkodtató. Legalább egy Trabant árát kellene fordítani rájuk is. Tröszt Tibor — Most vezettük be nemrég az új bérezési rendszert — Okozott valamilyen nehézséget? — Különösebb nehézségünk nincs vele, de azért előfordul egy-egy rosszul megállapított norma. — Mit lehet ilyen esetben tenni? — Üjra megállapítjuk a normaidőt, és ha kell, megváltoztatjuk a régit. Ez az új rendszer ösztönző hatással van a fiatalokra. A végzett munka bérének 80 százalékát havonta megkapják. Az igaz, hogy a kereset nagyon különböző. A növénytermesztők 700-tól 1200-ig, az állattenyésztők 2400 forintig keresnek. — Hogyan lehetne ezt a különbséget megszüntetni? — Először talán azt kell látni, hogy a növénytermesztésben egyre kevesebb a nehéz kézi munka. Ez a tény veti föl aztán azt, hogy valamilyen formában rendezni kellene az itt dolgozók keresetét. A kötcseiek problémái egyediek, de úgy vélem, egyben általánosak is. Ezek a gondok hozzátartoznak mindennapjainkhoz. S míg megszüntetésükért fáradoznak, bizakodva tekintenek a holnap elé. Az idei terméseik eddig jól sikerülték, biztató év végét várnak, ami hozzásegíti ókét ah- hoz, hogy könnyebben megoldják majd a fölmerülő gondokat is. Mészáros István Tarló í és felelet Végre megvilágosodott bennem a felelet. Mindmáig egyetlen kérdőjel voltam a sok kétkedő vitától. Hogy is van? — mondogatták ismerőseim, amikor az első ember kilépett a világűrbe. — Űrrakétákat küldözgetünk, itt a Földön meg nem értjük egymás szavát — gondolatát. Virágot ültetünk, és ha eljön az idő, félünk a szirmától. Egyáltalán érdemes fát ültetni a jövőnek ilyen forrongó világban? Lesz-e bizonyosan utódunk, lesz-e jövőnk, ha ilyen nagy az egyet nem értés? Nem a hitem nem lett kevesebb, de a mások kétkedése keserű szájízt képes teremteni még a rendíthetetlenekben is. Miért pont én volnék ez alól kivétel? így aztán a csend bennem is elveszti a nyugalmát, idegessé, bizonytalanná válik, kétkedővé. De a tarló érett halála, nyugalma reménnyel tölt el. A magot érlelő erő megnyugszik, pihen megérdemelten, felszántottan, győzedelmesen, elégedetten. Egyszerre lesz öreg is, fiatal is. Mert tudja a jövőt, és nem képes bizonytalanságra. Erre akkor jöttem rá, amikor kilestem a titkát. A legjobb pillanatban láttam meg a két öreget. Nem a falu árnyékos utcáját rótták nyugdíjas lassúsággal, nem a kocs- masaéket nyekergették. Az ő mámoruk-sétájuk a tarlóig ért el. Az ő titkuk a tarló titka és az évezredeké. És innen fakad, az évezredekből tépi ki magát ez a meglesett perc néhány mondatával. Időt-teret formáló, emberi hitben bizonyossá váló igazolás valamennyiünknek, hogy Emberek vagyunk-lehetünk, biztos jövővel ... — Szép volt az idei termés — szólt az egyikük egyszerű dicsérete. — És milyen gyorsan behordták — folytatta a másik. — Lesz az idén kenyerünk, nem kell éheznünk, kedvezett a föld. — Csak máshol mostohább az aratás. Élfele Ázsiában, és még sokhelyütt. — Az, mostohább, de javítani lehetne rajta. És meg is tesszük, meglátja. Mert kelL Nemcsak az éhség miatt. Ennyit hallottam, s nem többet, de ez nekem a hithez elég volt. M. I. SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1969. augusztus 9. 3
