Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
KÖZÉLETISÉG-STÍLUSKERESÉS Koszta Józsefre emlékezünk Hidat építenek v^oi Magyarországon. A film aznap nem a szokványos híradóképeket mutatja, hanem az emberekre kíváncsi, akik építik: hogyan élnek, miért nehéz az életük, milyen vágyaik, gondjaik, örömeik vannak — s akarnak-e többet, mást az élettől? Sándor Pál Híd című kisfilmjét nézem, s nemcsak arra kell ráébrednem, hogy ez a látásmód mennyire elüt nagyfilmjeink szemléletmódjától, hanem a vetítést követő vitában arra is, hogy csak látszólag csendesedett el a filmek körüli vita a Fényes szelek eszmecseréje után. Az új vita' —, úgy látszik — régóta aktuális kérdés körül robbant: a »-Hogyan tovább?«, az útkeresés témája körül — éppen a fiataloknak, a Balázs Béla Stúdió művészeinek alkotásaival kapcsolatban pattant ki. Ezek a gondok már a múlt évi pécsi filmszemlén előkerültek: néhányan már akkor szót ejtettek a problémaérzékenység és stílus felújításának, egy új valóságérzékelés kialakításának szükségességéről. E mai vitákat most már határozottan a továbblépés keresése jellemzi. Miért kellene továbblépni? Nem jó, ami most van? Vajon Kovács András, Fábry Zoltán, Jancsó Miklós és a fiatalok filmjei nem képviselnek már ma is világszínvonalat? — kérdezhetné az olvasó. Igen ám, csakhogy a művészet sajátsága, hogy csak azok az értékek számítanak hatóképesnek, amelyek nem ismétlésből, hanem továbbgondolásból, tovább- formálásból születnek, amelyeket az újraalakító szenvedély szüL Az ismétlés unalmassá válik akkor is, ha egy — valamikor jelentős sikereket elért látásmódot, témát, megoldást akárcsak részben is utánoz. Ezért ez a mostani »lappangó« vita hozzátartozik a filmművészet egészséges fejlődéséhez: egy újabb valóságdarabka felfedezésének érési görcseit oldják, ezt az egyelőre még kísérlet! állapotban lévő útkeresést akarják tudatosítani, és helyes mederbe terelni I! stílusváltás és egy újabb problémakör felmerülése már Mészáros Márta Holdudvarában kirajzolódott; a már anyagiakban is közélett vonatkozású filmet egy áttételesebb konfliktuscsomó váltotta fel: az életforma vizsgálatának szükségessége. A hősnő, Edit hirtelen egyedül marad, szabad lasz; voltaképpen azt csinálhatna életével, amit mindig is szeretett volna: akár értelmesen is újrakezdhetné. De a régi reflexek nem engedik: nem tudja, hogyan kell emberi módon élni, nem tudja elkezdeni az emberhez méltó életet. Rossz síneken fut életformája. S a film nem egy különös sorsra világít rá reflektorfényével — a probléma általánosabb, társadalmibb jellegű: az új társadalomban lassan a fejlődés akadálya lesz, hogy nem tudjuk magánéletünket megreformálni az új feltételekhez igazított emberi mércével irányítani. Ezt a hangot ugyan Mészáros Márta ütötte meg, de a Próféta voltál szivem — kevésbé sikerült:— karakterképe, Bacsó Péter Fejlövés című alkotásának pszichológiai nyomozása egy teenager-tragé- dia összetevői között is erre a proplémára rezonált; még inkább a legújabbak, a Balázs Béla Slúdió fiatal művészeinek kisfilmjei is főként erre az új problémakörre koncentrálják erőiket. Kósa Sára Feldobott kő című filmje is direkt kegyetlen társadalmi önvizsgálatával és közéleti pátoszával szinte egyedül áll ebben a sorozatban. Ami Kosánál össztársadalmi probléma, a múlt és jelen vitája, az újabb filmjeinkben Cgy égető gond, de egészében mégis részkérdés, csak közvetve utal közös tépelődése- inkre, mivel ennek tükrében másképp látszanak mai életünk egyéb gondjai is. Az elsődleges felfedezés — a magánélet reformálandósága, a betetoosodott, holtvágányra siklott életek elszaporodása. A közéleti szenvedély a probléma horizontján él, bevilágítva az elemzett konfliktusokat — de egyúttal közéleti rangra is emelve önmagában másodrendű jelenségeket Ugyanakkor a Holdudvar és a Fejlövés vagy a legújabb alkotás, a Szandi- mandi világosan érzékelteti, hogy az egyéni élet zsákutcáin csak társadalmilag lehet segíteni, mint ahogy a »^hogyan éljünk?« értelmes válasza is csak az életforma reformjának részeként képzelhető el. A probléma talán ott bujkál hogy az új jelenségkör felfedezése, a tengődő életek kritikája nem tud elég frappáns modernséggel válaszolni a társadalmi kérdező hangra, az akár szenvedélyes társadalomkritikára. Inkább lemond erről — s vele együtt lényegesen nagyobb elkötelezettségű, az »érted haragszam«-magatartásról is. A „nagv“ filmeknél eza kérdés — mint mondottuk — az új valóságlátás születésének erőterében jelentkezik: keretét azért — ne legyünk igazságtalanok! — a közéleti pátosz megreformálásának szándéka szolgáltatja. A Balázs Béla Stúdió újabb al- . kotásainál már lazábban kötődik a felfedezés szenvedélye a társadalmi felelősséghez. A »felnőtteknél« az eltorzult élet rajza az együtt- fájás, a bíráló részvét hangján szólal meg. A Balázs Béla Stúdió néhány filmjén ugyanez a probléma kicsit a fiatalos kioktatás, a »mi jobban tudjuk« hangján rezomál. így például Császár Mihály Boldogság című kásfilmje kitűnően adja vissza egy fiatal falusi pár boldogságigényét: rádió, bárszekróny, csipketerítő még a szék lábán is, néhány könyv, amit mutogatni lehet a vendégeknek és a vágy: a televízió. De a filmet nézve nem tudjuk elfojtani azt az érzésünket, hogy itt egy fölényes hangú »mi jobban tudjuk« gesztus tanúi vagyunk — és nem egy javítani akaró társadalompedagógiai erőfeszítés művészi lecsapódását látjuk. Hasonló érzéseket keltett bennünk K ét kajak volt ott a parton, az egyik kétszemélyes, a másik egyes. A Zöld Colival együtt a kettesbe szállt. Én akkor már nem is akartam kajakozni. A nagylcanyarig sem. Zöld ült előre; Coli így vélte taktikusnak. Bárgyú képpel állhattam a parton, Zöld visszanézett és kacagott. Cali nem fordult vissza, csak kiáltott: — Mi van? »Az van, hogy annyira széles a hátad, hogy alig látok Zöldből valamit. Te víziló/« Zöld nyújtózkodott az evező után, hosszú kenderhaját meglobogtatta a szél, amely épp akkor támadt az erdő felöl. Cali egyensúlyozza a ladikot; homokba szúrja az evezőjét, a másik kezével igazít valamit Zöld ülésén. Az én kajakomon elől, a kék vásznon óriási fehér ragasztott folt éktelenkedik. Valamelyik egyesülettől tarhálta ezeket a járgányokat az öreg; ott evezett valamikor. Vagy harminc éve. Állítólag menő volt, most kövér és kopasz, de még mindig mutatósabban úszik akármelyikünknél. Cali előreadja a táskarádiót Zöld combjára. Indulnak. Két- három evezőcsapással egyenesbe hozzák a kajakot, középre haladnak, és megcélozzák a kiserdőt. Nem megyek. Lehasalok a homokba. Cali mesterien evez. Az ég előírásKézdi Kovács Zsolt Szeretnék csákót csinálni című kisfilm-tanulmánya, a társadalmi unalom betegségéről. Hősei unatkoznak a családi körben, és a szinte elviselhetetlen levegőjű, zsúfolt és szürke hivatalban; de még szerelmükben is ezt teszik, mert nem tudják (s korlátoltságukban nem is tudhatják), hogyan kellene emberi módon élniök. A jelenség valóságos, a kritikai szemlélet- mód jogosult — és sajnos megint a hangvétel, a művészi álfölény lekezelő fel- sőbbsége az, ami ezt a kisfáimét lefékezi, és a néző idegeit rossz reakciókra borzolja. Furcsa módon ez a hangvétel akadályozza ezeknek a kisfilmeknek önkibontakozá- sát. A pár évvel ezelőtti alkotásokhoz képest — tehát azokhoz a kisfilmekhez mérve, amelyek világszerte di- csősséget_ arattak — ezek az alkotások valahogy provinciái isak, fülled tele, önmagukba zárkózök lettek, hiányzik belőlük az ellentmondások ama gazdagsága, ami a megtisztító felrázó művészi hatás velejárója. A mostani sorozat — néhány szép kivételtől eltekintve — megtorpan egy divatosan fotózott helyzetkép rögzítésénél. Ha már a divatról szolunk, hadd említsük illusztrációként Lugosi László Különös melódiáját, Karinthy Cirkuszából készült színes filmjét, ahol a kitűnő alapanyagból egy Kaffka-i vízió született, mert az alkotó — feltehetően a divat csábításának engedve — elhagyta az ironikus, játékos, de mindig racionális alaphangot A film alatt az ember nem is annyira bor- zomg, mint amennyire unatkozik. S ez már nem is vétség, hanem hiba. Pedig a továbblépés feltételei jelen vannak és segítenének művészileg éppúgy, mint a filmezés »közhangulatát« illetően. A társadalomkritikai magatartás, a közéleti tartás talán egyetlen művészetben sem annyira természetes létformája a művészeknek, mint a filmben. S bizonyára ez az atmoszféra fogja átlendíteni e kísérleti stádiumban lévő fiatal alkotókat is az első lépések bizonytalanságán, a különböző divatok csábításán át — önmagukhoz, és ami ugyanilyen művészi követelmény: önmagunkhoz. Almás! Miklós szerűen kék, a viz kékesszürke. Éktelenül forró a homok. Muszáj vizes helyre hempe- redni. Egyenletes tempóban húznak. Elhaladnák a vágóhíd mellett, két perc, és elnyeli őket a kanyar. Kezdődhet a játék... A nagy part alatt Cali mindenkivel kikapcsoltatja a rádiót. Legyen csend! Nagy sóhajjal maga elé ejti az evezőt. A vízre hajló vén fűzfák hűvöse simogató, fényes hátú halak csapnak fel egymás után körben, távolról már oda látszik a kiserdő meg a romos kápolna, Cali elkap egy gallyat, lehúzza, megállnak. Csend. Libeg a ladik, és az következik, hogy Cali megérinti a lány haját. ígérd meg, akármi lesz is, ezt a percet soha nem felejted el, amíg csak élsz! N em néz a lányra, az hiába fordul vissza. Hiába fordul vissza, hiába keresi a tekintetét, babrál az evezővel. Zavartan köhög, s aztán nyúl csak a lány keze után. — Megcsókolhatott a kezedet? Ebbe itt mindenkinek bele kell egyeznie. A hangulat Az »éjszakai napsütés« felfedezője, Koszta József húsz évvel ezelőtt, 1949. július 29- én hunyta le örökre perzselő színeket és izzó fehéreket látó szemét Nagy múltra tekinthetett vissza: 1861-ben született, megjárta Rómát és Párizst, és létrehozott egy utá- nozhatatlanul egyéni, szigorúan tájhoz és korhoz kötött festői hangot Negyvenedik éve felé járt, amikor megtalálta stílusát Gyerekkorában mázolónak tanult, később — jóformán a fényképezés őskorában — fotográfusinas lett, és egy vándor festő hívta fel figyelmét tehetségére. Erdélyből Bécs- be, Budapestre, Münchenbe ment tanulni, meglátogatta az ünnepelt akadémikusok műtermeit, és harminchat éves fejjel végre hazajutott — a Sárrétre. Ekkor ismerte fel igazi témáját: a táj és a paraszti élet festője lett A múlt század végén honosodott meg »a szegényember- festészet«, a társadalom legelesettebb rétegeinek naturalista ábrázolása. A táj megismerése és szeretete pedig miatt is, meg különben is, ártatlan dolog. ■— Bocsáss meg! A lány némán bólint, vagy tiltakozik, hogy nincs mit megbocsátani. Cali a kezébe adja a lehúzott fűzfaágat. — Tudtad te, hogy a fűzfa így virágzik százéves szerelmében? Ezek a fűzfák százévesek. Ide egyperces szünet kelt Édes csendnek. Majd lassan, óvatosan tovább: — Az a kolostor meg ott az erdőszélen ezeréves, csodálatos fű nő a mohos kövek mellett. Ha te ott partra lépsz, meglátod, minden éledni, fényleni, sugárzani kezd. Hát nem bűvöletes messziről is? A lány válasza csak az lehet: bűvöletes. Mert valóban nagyon szép minden. Ekkor meg lehet csókolni a lány vállát Lágyan, lehe- letszerűen, majd újabb egy perc csend után a nyakát, szenvedélyesen... Zöld görögös arcélét rajzol- gatom a homokba magam elé. Csak egy hajfürt a homlok fölött, ami felidézi. Két kis srác pecázik mellettem. Gilisztával etetik a kishalakat, könyökig maszatosák, ahogy trancsírozzák a szerencsétlen mindenekelőtt a nagybányai iskola mestereit jellemezte: a zöld dombok, a napsütés, mély árnyékok és szalmakazlak tetszetős világa, hosszú évtizedekig rányomta bélyegét a magyar festészet átlagára. Koszta azonhan csak futólag érintkezett a nagybányaiakkal Nem benyomásokat gyűjtött, hanem mély mondanivalót sűrített képeibe, nem az impresszionizmus, hanem az expresszionizmus magyar változatát teremtette meg. 1905-Sen Olaszországba ment egy olyan ösztöndíjjal amely a festőt egyházi tárgyú kép elkészítésére kötelezte. Koszta festett is egy ilyen képet, de ez a festmény távol áll egyháztól és vallástóL A »Há- romkirályok«-at ábrázolja, amint üdvözlik a kis Jézus születését Csaknem kétezer éves téma: az évszázadok folyamán minden vérbeli festő belevágott — főként azért, mert a királyok díszes ruháján bemutathatta technikai tudását Koszta képén azonban egy egyenes derekú, izmos parasztasszony tartja ölésorsú csúszkálókat. Az öreg nyújtózkodik mellettem. Fadarabot dob a vízbe álmosan, Cézár utánaugrik nagy robajjal. — Jössz úszni? T-. Nem megyek. — Bünteted magad? Aha! — Akkor szia, Dani! — Szia, Öreg! S imák, hg, nem szégyellném magam. Bele- esek egy lányba, egyszer az életben, aztán defekt és egyebek. Magamhoz ölelem a forró homokot. Zöld, szeretlek, Zöld, imádlak! — Két hete úgy van bennem ez a mondat, mint egy szálka. Zöld, látod, nem tudlak lerajzolni magamnak! Cali soha nem téveszti el a szertartást. Együtt találtuk ki három éve. Mikor megjöttek a kajakok, meg a barackszedő lányok. Azóta minden nyáron: sláger. Tavaly le is írtuk; Cali kollégiumi szekrényében van a forgatókönyv. Cali ott tart már Zölddel valahol a kiserdő körül. Any- nyira jó az a szöveg! És Cali soha nem tévesztette el a szertartást. Ebbe bele lehet hülyülni. Mert nincs mese. Bele a fejet a vizes homokba, hadd hűljön! Bogarak mászkálnak a nyakamon. Csak legalább jönne ben csecsemőjét. Alakját csak a napfényben csillogó fehér ruha és fátyol teszi földöntúlivá. A királyok nem viselnek sem ékszereket, sem koronát, arcuk kiszikkadt, barna paraszti arc, ruházatuk egyszerű, hosszú köpeny. A tájon éles, valószínűtlenül forró napsütés ömlik szét, a háttér mezője és néhány fája nemzetközi környezetbe helyezi az eseményt; mégis így lejátszódhatna egy magyar tanya mellett is. Koszta az első világháború idején egy Szentes környéki tanyán telepedett le. Műtermét istállóból alakította át Leveleiben sohasem művészetről, hanem termésről, időjárásról bérlőperpatvarokról írt, és ha felrándult a pesti művészkávéházba, batyuból szalonnázott a kávézó kollégák között Hirtelenharagú falusinak tartották művésztársai de ha kiállítása nyílt — akár külföldön, akár itthon —, kénytelenek voltak elismeréssel adózni művészetének. Mert Koszta a dolgozó ember ábrázolásának és a falusi táj megfestésének egyedülálló típusát teremtette meg Kétségtelen, hogy »nem fejezte ki korának szellemét«. Világméretekben valóban nem. A párizsi hangulatok, a berlini Intellektuális viták vagy a New York-i művészeti kísérletek nemcsak térben, időben is távol voltak az alföldi kukoricásoktól A festő előtt — egy szegény ország fiaként — két út állt; vagy a »párizsi iskola« tagja lesz, és így lehet gazdag híres, vagy vállalja hazáját és sor? sát, és azt, hogy elfelejti a világ Koszta a nehezebbet vállalta. Robbanásig feszülnek a színek tanyáinak meszelt házfalain, virágcsendéletein, arcképein, tájain. Nyolcvanévesen festett önarcképéről egy sokat látott és sokat megélt művész rembrandti szépségű arca néz ránk — múltunk fáradhatatlanul figyelmeztető tanújaként néhány srác, és összp lehetne hozni egy kis bulifocit itt a homokban. Igen. Másra kell gondolni. Mire? Az jelentéktelen. — Zöld, szeretlek... —• motyogom ... — Mit mondasz, Dani? Zöld ül mellettem a homokban. Szárad a haja. Mosolyog. Felugróm, a viz közepén üresen himbálózik a kétszemélyes kajak, az egyik pe- cázó gyerek gebeszkedik utána. — A barátodnak felforrt a viz az agyában, meghülyiilt. — Zöld egészen komolyan néz rám, szemében aggodalom. De nagyon szép! — Meghülyüli, komolyan. — Cali? — ö. Mint egy olcsó pojáca, úgy dumált nekem mindenféle ócska baromságot. — Cali? Zöld szótlanul legyint, és hasra fordul mellettem. L etörlöm homlokomról a homokszemeket meg a hirtelen kigyöngyö- zó izzadtságcsöppeket. Olcsó pojáca! Szegény Cálikám! Az égre kell néznem. Csodálatosan kék az ég. Zöld előrenyújtja kezét a homokban, a válla felragyog. Megmosom a szemem. Cali ■— szemben a magas parton —* fejesugráshoz készülődig. Kalapos önarckép, 1920. Sz. A. ERDŐS ISTVÁN; ZÖLD SOMOGYI NÉPLAP Itesáxaapb 1060. augusztus 3.
