Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

¥ Érzelmek és tanulságok Azt szoktak mondani, hogy a szerelmes mindenre képes. Áldozatra, lemondás­ra, megfeszített munkára. Ami természetes is, hiszen két ember kapcsolatának mondhatni leglényegesebb összetevői ezek. Haragot és megvetést érez az ember, ha látja: kihasz­nálják, sőt megcsúfolják az érzelmeket. Az önzés, a ge- rinctelenség messze áll a , szerelemtől. A fiú még nincs húszéves, de már ült a vádlottak pad­ján. Három évre felfüggesz­tett kilenchónapi szabadság- vesztésre ítélték, a próbaidő két év múlva telt volna le. Járt gimnáziumba, volt szak­munkástanuló, segédmunkás, főidényben pincér. — Ott szeretnék dolgozni, ahol nincs szükség a fizikai erőre, viszont tanulni sem kell sokat. Nézze csak — s a kar­ját mutatja —, nem vagyok én olyan erős, a szellemi munká­hoz meg nincs türelmem. — Van egyátalám olyan ál­lás, amelyik megfelel az igé­nyeinek? '*■ — Majd egyszer utánanézek A lány sem dicsekedhet a múltjával, a középiskolából két évet végzett el. Pedig nem volt rossz tanuló. — Tulajdonképpen csak itt, a börtönben gondolkodtam el, hogy miért hagytam abba. Di­vatos a környezetre hivatkoz­ni, de nálam nem magyaráz­kodás: olyan társaságba keve­redtem. Semmiféle fegyelem nem kötötte őket, sem az is­koláé, sem a munkahelyé, össze-összeveródtek, táncoltak, mászkáltak az országban. S nekem tetszett Később én is ezt csináltam ... Furcsa, de jellegzetes kö­rülmények között futottak össze. A lányt Pécsen közve­szélyes munkakerülés miatt ti­zenöt napra elzárták, szabadu­lj ásakor találkozott a fiúval. ""Már régebben Ismerték egy­mást. tulajdonképpeni kapcso­latuk azonban csak ekkor kez­dődött. Együtt jöttek Kaposvárra — a fiúnak mindegy volt, hova utazik. Hotelben szállt meg, a lány hazatért a szüleihez. Az­zal a szándékkal, hogy tisztes­séges életet kezd — még nincs késő. Ilyenkor legyinteni szok­tak: »szöveg ez csak kérem--« De mit lehet tudni... Ami ezután következett, mégis a pesszimistákat igazolja. De csak részigazság az övéké. A fiú »természetesen« Ka­posváron sem helyezkedett el. A szállodára, az élelemre azonban pénz kellett. Látta, van egy út a pénzszerzésre: a lány majd előteremti. Hogy milyen alapon? Csak a vak nem látja, hogy a lány fülig szerelmes belé. Számítása be­igazolódott, a lány megértette a célzásokat. Először eladta a kardigánját, az orkánkabátját, aztán az aranyláncát is. Még ö szégyenkezett, hogy csak ennyit tud adni... »Ha nekem nincs, hát van másnak...« S a fiú bólintott Első alkalommal nagyon félt, de sikerült Az isk .la lo- lyosóján nem volt senki, az orkánkabátot villámgyorsan leakasztotta. Szaladt vele a presszóba, ott várta a fiú. A bizományiban értékesítették, pár napra elég volt a pénz. Az iskolákból egyre több kabát tűnt el. Mindig a lány ment A fiú tudta, mit csirái.1 »Ha elkapják, meglépek.« Egyszer elkísérte, de száz mé­terekkel arrább várakozott. Minek is kockáztatott volna? Elég, hogy az érték esíté'bs »besegített«... Kövid idő múlva lebuktak. A lány ellentmondó vallo­másokat tét*, eleinte mindent magára akart vállalni. — Nem, neki semmi köze az egészhez, nem is tudott semmiről. Egyedül én vagyok a hibás, őt engedjék szaba­don. .. A bizonyítékok aztán elgon­dolkoztatták, s elmondott min­dent. A fogdában, majd a börtönben levelezni akartak. 1 Csak egy oédula jutott el a lányhoz: »Tagadj le mindent, én is tagadok.« Olvasom a fiú leveleit, több­ségük szánalmas frázisokkal van tele. »Szeretlek, csak te kellesz.« Még azt is megírta, hogy mi legyen a gyerekeik neve. Mindennel megpróbál­kozott, csak ne valljon rá a lány. Álnak módon még saj­nálkozott is: »Tudom, borzasz­tó, hogy csak te maradsz a pácban.« Ahogy ő elgondolta. — Kérdeztem, miért nem vállal munkát, de osak azt vá­laszolta, hogy ne kérdezzek semmit. Őszintén szólva nem is érdekelt, elég volt, hogy lát­hattam, hogy találkozhattam vele. Szaladtam hozzá és bol­dog voltaim. — Gyakran találkoztak? — Ügy, igazán kettesben csak ritkán lehettünk. De ak­kor mindent elfelejtettem... — Azt is, hogy lop neki, hogy odaadja zsebpénzének utolsó fillérét is? — Csak ő volt a fontos. Ho­gyan vehettem volna észre, hogy csak kihasznál? Mind­egy már, felelek mindenért, amit tettem. — Szereti még? — Nem tudom. A fiú lenézően mosolyog. — Hazudik. Itt minden azért történik, hogy engem bemárt­sanak. Persze, a végén csattan az ostor. Soha nem kértem tőle pénzt, és a lopásokról sem tudok. És kész. Ne is kérdez­zen, mert nem mondok mást. — Szerette a lányt? — Sóba. Kis idő múlva hozzáteszi. — ö nem az, aki ezt meg­érdemli. Nem írtam meg a nevü­ket, pedig a törvény szerint már nem fiatalkorúak. Így talán könnyebb lesz vissza­térniük a szülőkhöz, az ismerősökhöz. Szabadulásuk után azonban már item élve­zik a névtelenséget: min­denkor számot kell adniuk magukról, cselekedeteikről. Pintér Dezső A nagyobb hasamért Az aratás után gyors ütemben foly­tatták a tarló­hántást a soond Béke Őre Tér- . melőszövetke- j zetben: miután * megüresedtek a • gabonatáblák, öt erőgép lá­tott munkához. ^ Negyven hol- f dón másodve­téssel gondos- jo kodtaik zöld- ( trágyáról, de , úgy számolnak, hogy ha a ta­ka rmányfoázis szűkös lesz, a zöld egy ré­szét lesilózzák a jószágnak. Az esős na­pok előtt jár­tunk Somban, s az ekevasakat bizony naponta háromszor kellett élesíteni, úgy elvette élüket, a kemény, száraz föld. A szántással azokon a terüle­teken igyekeztek különösen, amelyeken az ősszel legelőbb kerül a földbe az árpa, majd a búza. Szalai József tsz-el- nök elmondta, hogy az őszi kenyérgabona vetéséhez ez­úttal központi készletből kértek magot, mert a sajátju­kat cserélni kell. Harminc holdon Bezosztájával próbál­koznak az idén, eddig csak Fertőd! volt A hozam így is meghaladta a tervezettet 15 mázsa fölötti termést taika- rítottak be holdanként A kenyér- és takarmánygabona vetésterülete most is akkora lesz, mint tavaly volt az előbbit 225, az utóbbit 100 A GYÁRÉ PIT Lent' az udvaron a gyáravató után azt mondták: ha beszélni akarok az öreg Csep regivel, álljak meg vala­melyik épület sarkánál, s hamarosan találkozom vele, mert egész biztosain még most is szervez. Nem fogad­tam meg a tanácsot: fent az irodában kerestem meg. Kivételesen nem szervezett, hanem a kollégáival koc­cintott Csepregi József, a Somogy megyei Állami Építő­ipari Vállalat művezetője. Az ünnepségen láttam elő­ször, amikor a jutalomosztásnál szólították. Még soha nem hallottam, hogy a munkások úgy megtapsoltak volna valakit, mint őt. Pedig nem csinált nagy dolgot, csak a munkáját végezte el pontosan. A napi apróságok még­is nagy dologgá álltak össze: felépült a Nagyatádi Kon­zervgyár. Itt az üzemben úgy mondják: fölépítette Csep­regi. Pedig rajta kívül dolgozott itt egyszer százhatvan, másszor száznyolcvan, a végén pedig százhúsz ember. Amit egyedül végzett, az a munka irányítása volt. hodon termesztik. A takar­mánygabonának kevésbé, a kenyérgabonának viszont job­ban rrtegválaszthatják a leg­megfelelőbb talajt. A táperő- visszapótlás hosszú időn át elhanyagolt feladat volt a gazdaságban, elég sok a gyen­ge termőképességű föld. Ezen a már émlitett zöldtrágyave- téssel igyekeznek segíteni, de jelentősen előmozdítja majd a műtrágya hasznosulását egy számottevő beruházás, ponto­sabban annak az eredménye: a múlt évben épített 114 fé­rőhelyes növendék-marha Is­tállót már benépesítették, az innen kikerülő szerves trágya fokozatosan növelheti majd a somi földek termelőképessé­gét Amikor elkezdődött az épít- ikezés, megkérdezték a válla­lat igazgatóját: ki lesz a mű­vezető. Mondta, hogy Csep­regi József. Tovább kérdeztek: jó lesz az? Nem kellene in­kább mérnök a helyére? Még­iscsak nagy építkezés a Nagy­atádi Konzervgyár. Az ember, akiben akkor nem bíztak, most szerényen válaszol a kérdésre: mi a szakmája? — Kőműves vagyok ... Már 1946 óta. — És hogyan lett művezető? — Elküldték iskolára, Bu­dapestre. Ott mérnökök taní­tottak. De a szakmát a mun­kahelyen tanultam meg. Volt itt az építkezésen olyan nap, hogy reggel fölvettem a mű­szert, s egész nap csak szin­teztem. Utakat, csatornákat. Kérdezték, hogy nem vagyok fáradt? Az voltam, de a víz oda folyik, ahova kell. Nem bontottunk egyszer sem a rossz munka miatt. Az ablakból az üzemre lát­ni. A pasztellszínű falakon szikrázik a napsugár. A víz­torony tetején zászlót lenget a szél. A gyár kétezer dolgo­zója a munka győzelmét ün­nepli. — Nekiállnék-e még egy­szer? Ha kellene, ötször isi. Mentül nehezebb a munka, annál szebb, ha elvégezte már az ember. Tudja mit? örül­nék, ha lenne még öt ilyen gyár ... Peosze csak akkor vállalnám e* ha bíznának bennem, mert bizalom nélkül nem megy a munka. Azt hi­szi, ez a gyár csak úgy magá­tól termel teljes kapacitás­sal egy évvel a tervezett ha­táridő előtt? Nem, uram, ha kellett, megtoldottuk a két­száztíz órát. Az első épület tizenhét nap alatt készült el. Volt aki megkérdezte: mikor­ra rakjuk össze? Mondtam, már kész. Kinevetett. Azt hit­te viccelek. A gyár kétezer munkása közül egy sincs;, aki ne is­merné az építőt, s azt mond­ja, mindenkit ismer ő is. Igaz, a nevek nem jutnak eszébe, de az arcok ismerő­sek. Nem volt nehéz megis­merni őket, hiszen hol a gyár akadályozta az építőket, hol az építők a gyárat Ne­héz termelőüzemet építeni. Sokat találkoztak. — Hiába, szeretem ezt a szakmát. Meg aztán a köte­lesség parancsol az embernek. Tudja maga, milyen érzés olyan értekezleten ülni, ahol azt olvassák az ember fejére: ezt sem csináltad meg, azt sem. Igaz, nem sokszor olvas­tak rám, de ez nem is hiány­zik. Pedig nem ez az első nagy építkezésem. Kaposváron az északnyugati városrészben kezdtem. Ott lakásokat csi­náltunk. Onnan hoztak idei közben pedig felhúztuk a ru­hagyár új épületét Kaposvá­ron. Ott ért egy kis baleset, e miatt kihagytam néhány hó­napot A »Ws baleset«: gerinctörés. Elszédült, leesett az állvány­ról. Gipszbe tették, hazavit­ték Csurgóra, s keit hét után megdöbbenve . tapasztalták a vállalat ottani építkezésén, hogy gipszben is elsétált meg­nézni, hogyan megy a munka. Az akarását, a szenvedélyét nem értem. »Kérte erre vala­ki?« — kérdeztem. Halk volt a válasz: »Nem, uram, a vé­remben van.« Aztán később még hozzáteszi: »A munka az élet nekem.« Az orvos saját felelősségére írta W, mert dolgozni akart. Leszázalékol­ták, most harminchat százalé­kos rokkant Így építette föl a konzervgyárat. Ezek a szür­ke életrajzi adatok az elvég­zett munka mellé állítva, hir­telen izzani kezdenek, Egy ember karakterének kontúr­jait rajzolják fel. —• Higgye el nekem, az a rokkantság nem jelent sem­mit — Hiszen érzi, vagy nem? — Hogyne érezném. Estére kelve görbén megyek. Fáj. Gerincferdülés maradt vissza. De ez nem érdekes. Az a fon­tos, hogy itt vagyok a kezdet­től. S most mehetek haza Csurgóra az asztalosüzemet építeni. Ha összerakjuk szer­kezetileg, akkor meg jövök vissza a kórházhoz. A. VEINER — G. VEINER: NYOMOZÁS 30. — Nagyszerű könyv! Kitű­nő! Igaz, nem olvastam még végig, csak nemrég jutottam hozzá, nagy nehézségek árán. Hiszen tudja, milyen nehéz Bradburyt szerezni! : — Tudom — bólintott Sztasz. A belvárosban Tyihonov le­szállt. Ott állt a, járdán, s úgy tűnt, elfelejtette, melyik irányba is akart elindulni. Zsebnoteszt és töltőtollat vett elő, és sokáig tanulmányozta a kockákból és nyilakból össze­rótt ábrát. Hópelyhek szálltak a papírra Sztasz megrázta a tollát, és a lámpaoszlopnak tá­masztott noteszban besatírozta a Kozak nevével jelzett koc­kát. A kocka feléhez érve Sztasz leengedte a tollat, gon­dolkodóba esett. Becsukta a noteszt, mélyen a zsebébe rej­tette, és lassan hazafelé in­dult. Szerda volt, éjjel negyed- három. SZERDA Szavaljev szerdán találta meg a puskát, amellyel Aksz- jonovát megölték. Reggel föl­hívta Tyihonovot, és álmos hangján, közölte: — TIrtló, Tyihonov? Itt Sza­valjev. Találtam egy puskát, azt hiszem, ez az. Azonnal gyere ide az őrszobára, beszél­ned kell a fiúkkal Tyihonovot megdöbbentette a váratlan közlés: — Miféle fiúkkal? — Gyere, majd meglátod!... — Vegyük sorjában a dol­gokat! — magyarázta Szaval­jev az őrszobán. — A tegnapi kísérletünk nagy visszhangot keltett. MindenW erről beszél Erről diskurálnak minden sar­kon, vitatkoznak, mindenki­nek megvan a maga elgondo­lása. Estig legalább húszán je­lentkeztek az őrszobán, segít­séget ajánlanak. Bemegyek a pékhez, ott is erről folyik a vita. Hallom, amint egy né­niké részletesen leírja, hogyan történt a gyilkosság, azután levonja a következtetést: nem is csodálkozik — azt mondja — nyilván a huligánok... Azután így folytatja: itt van például Gatunov a házmester fia. Puskával a vállán jött ebédelni, aztán meg a barát­jával neWállt lövöldözni a ma­darakra. Mondanom sem kell, rögtcn megtudakoltam a címet, s már indultam is. Kihívtam csendesen a fiút, Murtazának hívják, mondom neki: »Mu­tasd csak azt a fegyvert!« Murtaza megijedt, harapdálta az ajkát, egy könnyet is el- pottyantott. Azután magától elmesélte, nem kellett kérde­zősködnöm. A barátjánál, Szer- jozska Baranovnál van a pus­ka. Elmentem Szerjozsához, és különösebb lárma nélkül el­hoztam a puskát 5-ször 6-os. Az, amit keresünk. A fiúk ttt vannak, két különböző szo­bában. Most akarsz velük be­szélni? — Persze — mondta szóra­kozottan Tyihonov, aWnek minden figyelmét a puska kö­tötte le. A závárzaton nem lá­tott semmi feltűnőt az agyát azonban házilag barkácsolhat­ták egy ócska deszkából. — Beszélj Szerjóasával, ad­dig én Murtazával foglalko­zom! — mondta Tyihonov. — És hívasd ide a tanítójukat! Tizennégyéves formájú köp­cös kis legényke lépett a szo­bába. Némán lépkedett a szék felé, leült behunyta a sze­mét, és teljesen váratlanul mély, mélabús hangon böm­bölni kezdett. Sztasz érdeklő­déssel várta az attrakció vé­gét Elég sokáig bömbölt Tyi­honov pedig türelmesen vára­kozott. Végül Murtaza óvato­san kinyitotta a félszemét, és gyors pillantással felmérte a hatást \ — Most már elég, nem? —• kérdezte Tyihonov. — Hol tanultad ezt a mutatványt? — Sehol mondta nyugodtan Murtaza, és kinyitotta a má­sik szemét is. — Csak ne tessék ütni! — Micsoda? — kérdezte őszinte döbbenettel Tyiho­nov. — Mondom, csak ne tessék ülni. — Jól van — nevette el magát Sztasz. — De jól vésd az emlékezetedbe: senkinek sincs joga megütni egy em­bert! Te pedig ember vagy. Nem? Murtaza tüstént kihúzta magát, a hangja is megjött: — Hát persze! Mi más len­nék? El is mondok mindent: — Ebben nem is kételke­dem — bólintott Tyihonov. — Gondolom, nincs is titkolni valód. — Nincs hát — Murtaza felnőttesen összeráncolta a homlokát, szemmel láthatóan koncentrált. — Szóval az úgy volt, reggel megyek az isko­lába, a kocsiúton meg egy nagy hókotrógép dolgozik. Tudja, amelyik az orra előtt tolja a havat, oldalt meg, mint az ágyú, kilövi. Megálltam persze, néztem. Ahogy a gép elment, megláttam egy fényes csövet a járda szélénél. A hó­ból állt ki. Közelebb lépek, kiráncigáiom a hóból, akkor látom: egy puska. Kár, hogy az agya hiányzik. Megörültem neki nagyon. Elszaladtam Szerjozsa Baranovhoz, egyszer eldicsekedett a töltényeivel. Szereztünk egy deszkát, le­gyalultuk, hozzáerősítettük a csőhöz. Egész jól sikerült. Gondoltuk, kipróbáljuk. — Értem — dünnyögte, Sztasz. — Fogtuk a töltényeket, megtöltöttük a puskát, és hát­ramentünk az udvarba. — Mikor volt ez? Murtaza gondolkozott egy kicsit, majd gyors pillantást vetett Tyihonovra: — Tegnap. Én is lőttem ve­le. Egy varjúra. — Eltaláltad? Ügy tervez, mintha bizonyítani akarná: rászolgált a kétezer-nyolcszázötven forintos jutalomra. (Hogy meny­nyit kapott, azt akkor nézte meg, amikor megkérdez­tem. »Nem a pénz a fontos, hanem a megbecsülés. Eb­ben a borítékban meg a tapsban az van.«) Pedig csak jutalomért nem lehet dolgozni. Ez az ember azoknak az építkezéseknek egy részén dolgozott, amelyek Somogy számára a legfontosabbak. A küzdelem, a hajrá az övé volt. Az örömnek legföljebb csak az első perceiben osz­tozott. De ez így van rendjén. Az az ember, aki mindig újat ad, ösztönzést érez, hogy még újabbat adjon. — Sokszor kérdezték, hogyan bírom? Mondtam, bí­rom még. Most már tudom, hogy azért bírtam, mert sze­rettek itt. Nem szólok, csak nagyon erősen megszorítom a kezét Kercza Imre A Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat fölvesz nehézgépkezelői jogosítvánnyal rendelkező földmunkagépkezelőket Jelentkezés, Kaposvár, Szántó Imre u. 11. sz. 8. a MÉLYÉPÍTŐ Építésvezetőségünkön. (77517) A Tihanyi Biológiai Kutatóintézet 15 cm-nél nagyobb, élő tavi kagylót nesz Értesítésre érte megyünk. Fizetés megegyezés szerint, készpénzben. (Foly tatjuk.) Géplakatosokat és motorszerelőket központi műhelyünkbe felveszünk. Fizetés megegyezés sze­rint. Jelentkezés a vállalat központjában, Kaposvár, Szán­tó Imre út 19. szám alatt. _______________________________________________________________(77547) D SOM OGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. aagnsrtos Zt,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents