Somogyi Néplap, 1969. július (25. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
NYELVMŰVELÉS HIVATALI TEKINTÉLY és hivatalos nyelvi stílus A szavannában kóborló nomád tehénpásztorok életének egyik fő törvénye: a férfi megszöktetheti szíve választottját, legyen az leány vagy asszony, özvegy vagy aggszűz. De jaj neki, ha menekülés közben nyomára bukkannak. Akkor viszont nyert ügye van, ha eléri saját otthonát, mielőtt megfognák. Történetünk estéjén Mo- dio, a fivér hevesen veszekedett nővérével, Aminával. — Vidd a kezedet innen — kiáltott a lány. — Hozzám ne merj nyúlni! — Allahra mondom — dühöngött Modio —, hiába próbálsz ellenszegülni. — Hazudsz! — sikított a lány. — Még ma éjjel YalIánál leszek. Öt választottam férjül. — És mi lesz Jamával, akit apánk választott számodra? Mi lesz a marhákkal, amiket ő fizetett érted? — Az a ti dolgotok — mondta a lány. — Engedj el, te ördög! Megőrültél? A fiú felkapta nővérét, az egyik kunyhóba cipelte, s rácsapta az ajtót. Amina fiatal volt, élete legvirágzóbb éveit élte. Hosszú, sima haja leomlott a hátán, a porba, arcán barázdát szántottak a könnyek. — Maradj, te nyomorult! — hallotta kintről a fivére hangját, majd a retesz kattanását, és a távolodó lépteket. »Kell, hogy legyen remény« — gondolta. Semmi sem választhatja el őt Yal- lától. Vajon az ő hibája-e, hogy nem szereti Jamát? Az apja előbb elfogadta a marhákat, és neki csak aztán szólt. Am a kérőről kiderült, hogy roggyanó térdű, gyáva alak, aki könyörgött és rimánkodott, amikor a sharro-n a szokások szerint megkorbácsolták. Kiállta ugyan a korbácsolást, az igaz. de nem úgy, ahogy férfihoz illik, s Amina megalázónak érezné, ha hozzá kellene mennie. Apja Járnának szánta őt, de neki bezzeg nem lesz dolga vele, nehogy a többi lány majd csipkelődjön vele, hogy gyávához ment feleségül. »És hogy van a férjed? Az a híres férjed, ha, ha, ha!« Yalla követte el a hibát, mert nem tartotta be a megegyezésüket. Pedig egyszerű volt. Neki és Yallá- nak az előtt kellett volna el- menekü’niük a táborból, mielőtt Jama elhozta a bikát, a menyasszonyi váltságdíj első részletét. Yallának oda kellett volna jönni a kunyhójukhoz azon az órán, amikor a sakálok üvölteni kezdenek a szavanna fölött. Ott várt a dorowafa alatt a férfira, akit szeretett. A magas, széles vállú, hullámos hajú férfira, aki be tudja törni a legmakacsabb bikát, s apja istállójának legvadabb lovát is. Amina szerette az ő széles mellkasára hajtani a fejét. Milyen más Is az ő Yallája, mint Jama. Vajon Jama meg tudná-e védeni otthonukat a forgószéltől, ami végigseper a szavannán? Túljárna-e a vad kutyák, a hiénák, a leopárdok és az oroszlánok eszén, amikor azok megpróbálják megtámadni a csordát? Neki ígérték, amióta csak az eszét tudja, ötszáz darab marha szép ár, de ő nem eladó .. . Aznap este, még a veszekedés előtt, Yalla eljött az ő tanyájukra. Megállt kint a dorowafa alatt, és füty- tyentett neki. Amina óvatosan kikémlelt. Előttük nyújtózott a szavanna: minden az övék. Yalláé és az övé, ha most mennek. Ismét hallotta Yalla hangját, a megbeszélt jeladást, s nem habozott többé. Szaladt. Nem vitt magával semmit, még egy fakanalat sem. És ekkor állította meg a bátyja. Nem is sejtette, hogy egész idő alatt ott leselkedett egy közeli fa möFordította: Zilahi Judit. — Cyprian Ekwensi nigériai író, az ibo törzsből származik. Tanulmányait a hazájabeli Ibadan- ban, majd Angliában végezte. »•Városi emberek« című regénye, mely a nigériai fővárosban, Lagos- ban játszódik, az első modern regén”'««k számít Nigériában. gött. Egész falkányi vad kutya volt vele, ráeresztette mindet Yallára. Aminát pedig megragadta, s csak nevetett a lány fenyegetőzésén, karmolásain, átkain. Most pedig a kunyhó foglya. Mégsem tudta elképzelni, hogy Yalla sosem » lesz az övé. Bizonyára módot talál a férfi, hogy kiszabadítsa őt innen, és magával vigye, mielőtt Jama a menyasszonyi váltságdíjnak mind az ötszáz marháját elhozza. Dehát honnan tudhatná meg Yalla, hogy ő most hol van, avagy hogy mikor jön Jama a marhákkal. Mindennek vége — gondolta Amina, és újra sírt. Verte az ajtót, kiáltozott és fenyegetőzött. Közben a többi fivére is hazatért a mezőről, s azon vitatkoztak, hogyan nyergel- jék föl az esküvői lovat. Aztán egyikük úgy vélekedett, hogy neki majd fekete fátylát kell viselnie, de a másik leintette, hogy fehér a szokás. Micsoda badarságok! A legidősebb bátyja kijelentette, hogy ő maga fog a menyasszony mögött lovagolni; egy pillanatig sem bízik abban a lányban — mondta — azok után, amiket Módiéval tett. És mindez ötszáz marha miatt... Amina hirtelen rádöbbent, hogy csend öleli körül. A kis helyiség levegője nyomasztóan nehézzé vált, s neki egyszeriben köhögnie kellett. Aztán meghallotta a fivére rekedt hangját — Tűz van! — kiáltotta a hang. — Hozzatok vizet!.,. Tűz van! A mina megrezzent. Kicsiny börtönét betöltötte a nehéz füst. Az elkeseredés meg- százszorozta az e 'éjét, úgy vetette magát az ajtóra. A füst most már tódult be a réseken, repedéseken. Odakint pedig a fiúk üvöltöztek, megpróbálták a riadt állatokat kordában tartani. Amina már fulladozott. Hogy lehet, hogy rá nem is gondolnak? A teheneik fontosabbak nekik, mint az ő élete? Egy kemény kéz belökte a kunyhó ajtaját, s érdes férfihang szólt rá: — Kövess! Yalla vagyok. Amina felvidult, de szó nem jött ajkára. Érezte, hogy a friss levegő átjárja a tüdejét, látta a sárga, ég felé lövellő lángokat. Megpillantotta a fivéreit, akik rohangálva gyékényszőnyegeket, tejesköcsögöket, pénzes zacskókat hordtak ki a kunyhóból. — Fiúk, ott van a nővérünk! Fogjuk meg!... — Yalla — zokogott Amina. — Mit csináljunk? Jönnek utánunk. — Próbáljuk meg. A kunyhóm öt mérföldnyire van ide. Kemény hajsza lesz. Amina érezte, hogy karjába kapja és ráülteti felnyergelt lovára. Száguldottak. Mögöttük jöttek a fivérek, irgalmatlan és ügyes lovasok, akiket hevített a düh. Hallotta a mögöttük vágtató lovak patáinak csattogását Allah mi lesz velünk? Nyíl suhant el mellettük. Jobb lenne feladni az egészet. — Yalla, forduljunk meg és menjünk haza! Hasztalan rohanunk. A férfi hangos, dörgő kacagása szinte megrémítette. Vajon a mérgezett nyilon nevetett, amely, ha eltalálja, egész életére megmerevíti a derekát, s örökké tartó köhögést okoz? Lovuk zilált a kettős súly alatt. Sziklásdombos terepre értek, ahol igazán megmutatkozott, ki a jó lovas. Itt az a hely, ahol a férfi elveszti őt, vagy megnyeri mindörökre. Száz helyen sajgóit a teste, de az előttük lebegő cél bátorságot öntött belé. Amina látta meg először a távolban pislogó fényt — A kunyhóm — szólt Yalla. — Az én magányos kunyhóm. — A mi kunyhónk, talán így gondoltad. — Mindketten nevettek. Aztán Yalla felnyögött. — Eltaláltak! A hátam... Yalla lecsúszott a nyeregből. S újabb mérges nyilak suhantak mellettük, miközben a távolság egyre csökkent köztük és üldözőik között — Ha meghalok, menj tovább. Az én kunyhómban már nem nyúlhatnak hozzád. Ott... Amina hátra pillantott, észrevette legidősebb bátyját a sötétben. Yallának még a mászáshoz sem volt ereje. Amina vonszolta őt maga után. A közelből birkabégetés hallatszott. Elérték Yalla tanyáját, de még nem voltak benn a kunyhóban. — Megállj, tolvaj! Néhány méternyire a kunyhótól, a tojóház mögött Amina lehajolt, aztán teljes erejéből megragadta Yallát, és belökte a kunyhóba, maga pedig valósággal beesett utána. A férfi megkönnyebül- ten sóhajtott fel: — A fertőtlenítőt... Amina bátyjai felsorakoztak Yalla kunyhója előtt. — Tolvaj! — kiabálták. — Add vissza a nővérünket! — Ti vagytok a tolvajok — szólt vissza Yalla. — Hát nem elloptátok a mennyeg- zői lovat? — Apánk és Jama nem nyugszik majd, amíg nem kárpótoltátok őket a marhákért. — Bízzátok rám — szólt Yalla. Aminának meg azt mondta: — A fertőtlenítőt... A fivérek megfordították lovaikat, lassan visszaügettek saját tanyájukhoz. Az egyikük megszólalt: — Ez a Yalla igazi férfi. Felgyújtja a tanyánkat, elrabolja a nővérünket, és tolvajnak nevez bennünket, mert visszavettük a saját lovunkat, amelyet egy másik vőlegény számára nyergel- tünk föl. Hiába, a szavanna törvénye, ö nyert. Még az ötvenes évek elején történt. Egy országos hivatal főnöke kioktatta új titkárnőjét az ügyfelek bebocsátásának rendjére. Senkit sem volt szabad azonnal beeresztenie hozzá. »Ültesse le a feleket az előszobában! Várjanak. A várakozás csendjében összeszedhetik, rendezhetik gondolataikat. S ezek az előszobái csöndes percek, negyedórák megteremtik az ügyesbajoskodóknak a szükséges hivatali hangulatot Várakozásuk közben érlelődik bennük a tisztelet, a megbecsülés, még ha olykor türelmetlenséggel párosul is. Ne felejtse: a rögtön kinyíló ajtó árt nemcsak a hivatalvezető, hanem a hivatal tekintélyének is« — mondta a nagy főnök. Magától a titkárnőtől értesültem később a hivatalvezetésnek erről a mélyenszán- tó, de éppenséggel nem demokratikus bölcseletéről. Talán kevésbé tudatosan, de máig él ez a magatartás nem egy hivatalos irat stüusában. Nem engedi ez az »irály«, hogy rögtön szemtől szembe kerüljünk a voltaképpeni közölnivalóval, világos értelmével. Sok hivatali fogalmazó ösztönszerűen iparkodik így nyelvi stílusával is mennél nagyobb, nem egészen jól felfogott tekintélyt tartani. Az ilyen ipankodás rendszerint túlzásokkal jár. Tudjuk, egyebek között van hivatalos nyelvi stílus. Más a kifejezésmódja egy baráti vagy rokoni levélnek, más egy hivatalos közleménynek, ügyiratnak. Más, de abban mindenfajta közlésünknek meg kell egyeznie, hogy mindenik stílusnemben helyesen használjuk a különféle nyelvi eszközöket. Mindig helyes magyarsággal kell szólnunk. S ennek a helyes magyarságnak együtt kell járnia a stílus világosságával, szabatosságával. Csakis így felelhet meg a közlés a maga céljának, társadalmi szerepének. A tekintélyeséitől ihletett fogalmazó szándéka ellenére átveszi a régi hivatali örökséget, az úgy nevezett kuriális stílus maradványait Ebből az következik, hogy az ilyen fogalmazó kerüli az egyszerű, természetes közlésmódot ö nem előjegyzi kérésünket, hanem előjegyzésbe veszi, nem megrendel valamit, hanem eszközli a megrendelést, nem célja van, hanem szinte mindig csak célkitűzése, s mesz- szemenöen, sőt ezen túlmenően, maradéktalanul megvalósítja a célkitűzést. Ez az utóbbi pedig annyit tesz magyarul, hogy valóban kitűzi a célt’, de azt nem, hogy el is éri a célt Olyanformán kerülgeti az így fogalmazó a dolog lényegét, hogy ez meg az megrendezésre, eladásra, előadásra, kisorsolásra, elintézésre, felülvizsgálásra stb.- re kerül, holott a valójában megrendezik, eladják, előadják, kisorsolják, elintézik, felülvizsgálják ezt meg azt. — Egyik új városunknak két vezetője felelgetett jó múltkor a Televízió tudósítójának kérdéseire. Ilyeneket hallhattunk: »Kialakításra kerül egy strand«, vagyis magyarán: »Strandot, azaz szabadtéri fürdőt építünk.-x Mondhatni minden divatos kifejezés oda- gyülemlett társalgásukba: »az elkövetkezendő években«, mikor ennyi is megtette volna: »a következő években«; »ezen túlmenően«, vagyis »ezenkívül«; »attól függően, hogy...«, azaz kevésbé körülményesen: »aszerint, hogy ...«; »a terv realizálása«, tudniillik »megvalósítása«; »az útvonal, a járat beindítása«, mármint »a villamosjárat megindítása-"'; egy istálló »a panasz tárgyát képezte«, egyszerűen: »a panasz tárgya volt«, még egyszerűbben: »panaszkodtak róla«; stb., stb. Minél jobban körülterem- tettézünk valamit szószaoorí- tó, terpeszkedő kifejezésekkel, annál lobban elhomályosítjuk közlésünk értelmét Aki ilyen nyakatokért nyelven beszél, ír, az furcsa félreértésből úgy véli, hogy az efféle stílusnak van igazán hivatalos tekintélye. Ha egyszerűen, világosan, könnyen érthetően fogalmazna, akkor — úgy gondolja — semmibe vennék ügyiratát vagy más hivatalos fogalmazványát, csökkentené vele a hivatalosság súlyát Hogy mennyi bajt okozhat ez a fajta stílus, arra elmondok egy sajátos és tanulságos esetet. Nemrég levélben arra kérték a Nyelvtudományi Intézet közönségszolgálatát, hogy fejtse meg a következő mondat értelmét: »A heti pihenőnap helyett adott másik pihenőnap esetén is megfelelően alkalmazni kell a túlmunka ellenértékeként járó szabad idő szabályait.« Sok fejtörés után először erre az értelmezésre lyukadtunk ki: »A heti pihemőmaip helyett adott másik pihenőnapon végzett túlmunkáért is a szabad időre megállapított munkabér jár.« Hamarosan kiderült azonban, hogy félreértelmeztük. Egy kis nyomozás után ugyanis megtaláltuk a vitatott, homályos értelmű mondatot a Munka Törvény- könyvében (a 6/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 9. szakaszának 4. bekezdésében; mondd: a rendelet kilencedik szakaszának vagy paragrafusának negyedik bekezdésében, nem pedig: kilenc szakaszának négy bekezdésében; A Munka Törvénykönyve és végrehajtási rendelete. A Szakszervezetek Országos Tanácsának összeállítása. Budapest, 1967. 50. lap). S ugyanazon a helyen hivatkoznak e rendeletnek 5. (ötödik) szakaszára, s ott az 1. (első, nem egy!) bekezdés eleje így szól (a 46. lapon): »Ha a túlmunka ellenértékeként szabad idő jár, a kiadott szabad időnek meg kell egyeznie a túlmunka időtartalmával.« Ez és a folytatólagos részletezés már eléggé megvilágosítja a homályosan borongó mondatot Az utóbbi időben gyakran szó esett a jogszabályok egyszerűsítéséről. Nos, mint látjuk, elkelne bizony, hogy az idézettféle nehezen érthető vagy félremagyarázható paragrafusok helyére világosak kerüljenek. Ne csak arról legyen szó, hogy kevesbítsük, áttekinthetőbbé tegyük a jogszabályokat hanem arról is, hogy minél jobban egyszerűsítsük, érthetőbbé fogalmazzuk szövegüket! Tudhassa meg belőlük a jogi szaknyelvben kevéssé jártas dolgozó is, mi a kötelessége, mi a joga. A könnyen érthető jogszabályok s az ilyenek példáját követő hivatali iratok az ügyintézést is megkönnyítik, egyszerűsítik; kevesebb gondjuk, bajuk lesz a hivataloknak ügyfeleikkel, az ügyfeleknek a hivatalokkal. Fejtegetéseinkből levonhatjuk a tanulságot: csak az értelmes, helyes magyarságé, világos, szabatos közléssel lehet igazán tekintélyt szerezni. Dr. Ferenczy Géza Épületgépészetben jártas gépipari középfokú vagy felsőfokú technikust fölvételre keres szerkesztői munkakörbe a Somogy megyei Beruházási Vállalat. Jelentkezni írásban vagy személyesen lehet Kaposvár, Beloiannisz u. 20. sz. alatt. (58939) B SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, IMS. Július ZX IN MEMÓRIÁM SINKA-Ügy megyek át a zajongó világon, hogy sérelmeimet nem viszem fegyverül, csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak, akik a madaraknak is prédikáltak.« Egyetemi tanulmányaim során találkoztam először nevével; irodalmi riportok és tanulmányok segítettek megismerni az életművet; igazán azonban két éve megjelent verseskötele, a Mesterek uccája hozta közel hoz- hám. A falu szegény során élő kézművesekről ír, patkolókovácsról, csizmadiáról, szűcs- mesterről, kézmívesről; s a szerszámok zajától örökké hangos sikátorról, hol a falakból is a szegénység könnye szivárog. »Lenn a pitarokban a mesterek asszonyai krumplit hámoznak és vereshagymát és mindennap untig — Az inasok abból is a zsírtalanját kapják, evéskor őket sóért szalasszák, a pelenkát velük mosatják, nekik dobják a barack magját, a mesterek nyűtt kalapját. S ha morognak, torkon ragadják őket és a hátukra rakják az emlékezést. Biztos alapját a világnak és a mesterségnek. Bizony ezen a hosszú udvaron, kevés kenyér van, s kevés irgalom...« Kétszáz oldal balladai valóság. Azt kívánják a mesterek, hogy kézzelfogható legyen az öröm; s a Sinka István-versek is azt hirdetik, hogy a kornak lendület kell, a szívnek mosoly; hogy az élet pengjen, mint a cimbalom, egyre tisztábban és szebben. S azt tanúsítják ezek a versek, hogy mindenből lehet halhatatlan költői varázslat ISTVÁN Bihar csendjének, a mocsarak hátjának versbe-álmodója járt Kaposváron is. A reneszánszát élő, Berzsenyi Dánielről elnevezett irodalmi és művészeti társaság meghívására a magyar szellemi élet legjobbjai (Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Ter- sánszky Józsi Jenő, Déry Tibor, Németh László, Aprily Lajos, Tamási Áron stb.) jöttek el városunkba. Történelmi órában, 1941- ben — egy kaposvári diákújság tanúsága szerint. Vezércikke: »Beszélgetés Veres Péterrel és Sinka Istvánnal.« A Somssich Pál (ma Táncsics Mihály) Gimnázium iskolai lapjának, A mi szavunk-nak diákszerkesztöi ÍTÖgondokról — és közvetve magyar gondokról — kérdezték. »Üzleti szempontok szabnak gátat a költészet terjedésének; s gondolataink nem juthatnak el tömegekhez« — olvashatjuk az interjúban. A fejtegetés-sorozat a népköltészetről, a népi fogantatású irodalomról, a népi írókról magyarságszere- letük, szociális érzésük szimbóluma is lehetre. Sok esetben jellemző a történelem úgynevezett értőire, hogy múlt idők forradalmait megértve maradnak mégis értetlenek a köröttük változó világ forradalmaival szemben. Így van ez általában az irodalmat értőkkel is, kiknek értékelési sablonját szétfeszíti a Sinka-életmű. Nem volt kommunista, de politikai tévedései, világnézeti különállása ellenére történelmi távlatban hozzájuk tartozott, mert mindig a szegényekről énekelt — a szegényekért. Talán ezért is találkozott életében oly ritkán fenntartás nélküli elismeréssel Sinka István. »Költő volt, senki; nem tudott élni, csak énekelni...« Szíjártó István Cyprian Ekwensi: A szavanna törvénye I