Somogyi Néplap, 1969. július (25. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-13 / 160. szám

ARADI GÁBOR: A LAZADO Sokat utazom vidékre; ezen a vonalon különösen gyakran járok. Velem szem­ben sovány, őszülő hajú fér­fi ül a fülkében, néha talál­kozom vele. Behúzódik a sa­rokba, így egészen kicsinek látszik; a korát lehetetlen felbecsülni. Zárkózott arccal ül, csak a szürke szeme vil­lan fel időnkint éles-hidegen, gyanakvóan, máskor lángo­lóan. Megérkeztünk a vidéki vá­rosba, a leszállásnál szem elől vesztem szomszédomat. Ké­sőbb a restiben láttam meg újra: egy üveg bor állt az asztalán, sűrűn iszogatott. Kele Ádám volt vele, az it­teni Vegyiművek alkalma­zottja, akiit jól ismertem. Nem akartam zavarni őket, de amint lassan elhaladtam mögöttük, hallottam, hogy az öregúr éppen ezt mondja: — Kétszáz kilométer, az kétszáz kilométer! És ezt a kétszázat járni kell! Érted?... Az ember oda van ítélve az úthoz, amin végügmegyen. Az emlékekhez, amik mindörök­re az ő holmijai maradnak. — Miért mondasz ilyene­ket, Lajos bácsi? — kérdez­te a fiatalabbik. De az öreg, mintha csupa tűz lenne belül, tovább szónokolt: — Mjraden jól van, ha az ember nem nyugszik bele a dolgokba. Mert belenyugodni annyit jelent, mint elfogadni Érted, Ádi? — őszintén szólva, kicsit homályos ... Nekem mennem kell. indul a vonatom, nem hallgathatlak tovább. Majd ha megjövök, folytatjuk, jó? Két, talán három hónap is elmúlott, amíg újra találkoz­tam Kele Ádámmal, ezúttal Pesten. Beültünk egy kávéra. Emlékeztettem a restiben még a télen kihallgatott be­szélgetésére, valamilyen La­jos bácsival, s érdeklődtem, mi van az érdekes kis öreg­gel? — Ja, a Rózsa Lajos? Ott van megint minálunk, rend­be tettük szegénynek a dol­gát — Mi volt vele? — Nagyon fura története van ám annak, ilyent te még nem is hallottál. Kele rágyújtott, <*­tán elkezdte a történetet: — Addig nem volt vele semmi baj, amíg nyugdíjba nem küldték. Tudod, a'' korhatárt betöltötte, legalább tizenöt óve járta már az utat Pestre, oda meg vissza, amióta lehe­lyezték a központból hoz­zánk azzal, hogy hozza rend­be a vállalat kalkulációját. Rendbe is hozta gyönyörűen, közben a központ átszervezés miatt megszűnt. Rózsa meg lent maradt nálunk. Kitűnő szakember volt, szorgalmas, szinte mániákus, napi 14—16 órát is dolgozott, ha kellett. Rettentő szerényen élt, al­bérletben lakott az éh nagy- nénémnél, közvetlenül a gyár mellett. Az új igazgatónk is — a mostani nagyon meg volt elégedve a m okú­jával, időnkint pénzjuta inat, prémiumot juttatott neki. ó meg fizetéskor sietett a pos­tára, küldte a pénzt haza a családjának; szóval a felesé­gének, még a két fiának, mert a családját nagyon sze­rette. Néha mesélt róluk, hogy melyik fia most éppen melyik osztályt járja, és hogy a felesége szép asszony még mindig, meg azt, hogy van Budapesten, valahol Erzsé­beten verandás nagy háza, ott a családja lakik. Havon­ta egyszer, vagy kéthavon- kint felutazott - hozzájuk. Ilyenkor a maga kiismerhe­tetlen, furcsán-tréfás módján mindig így jelentette be, csak úgy odavetve: — Megyek fel Pestre. Randevúm van a csa­ládommal! — Aztán másnap­ra, harmadnapra visszajött, s ment minden tovább. Igaz, néha bizony mélyebbre né­zett a pohár fenekére, mint illett volna, s rendszerint olyankor, amikor megjött Pestről. S ebben sem ismert határt, akárcsak a munká­ban. Megtörtént, hogy két- három napig színét sem lát­tuk, csak a nagynéném jött jelenteni, hogy »beteg«, azaz istenesen elázott megint. Az igazgatónak ez persze nem tetszett, de nem szólt sem­mit, tudta, hogy Rózsa be­hozza amit mulasztott, kama­tostul. így élt ez az ember nálunk másfél évtizedig, csa­ládos létére magányos albér­lőként, jó fizetésű tisztvi­selő léitóre néha szinte kop­lalva, egyfelől a megfeszí­tett irodai munka, másfelől a vad ivászatok mindenkép­pen veszedelmes, romboló szélsőségei között, ami persze nem maradhatott nyom nél­kül. Rózsa állapota az utóbbi időben gyorsan romlott, be­szédébe egyre több izét meg hogyishívjákot kevert, és bi­zony a munkája sem érte meg már azt, amibe került. Így azután, amikor jött az új mechanizmus, az igazgató nagylelkűségének is vége lett, s Rózsa Lajost elküldték nyugdíjba. Hadd menjen ha­za a családjához, legalább nem kell mindig azt a hosz- szú, fárasztó utazást vállalnia Pestre meg vissza, ha látni akarja a családját Érted, ugye?-Idáigértem, azt nem tudom, mi ebben a különös. — Várj, most jön a java, az elhihetetlen és mégis igaz — rejtélyeskedett Kele. — Szóval Rózsa hiába prüszkölt tiltakozott, hivatkozott az ér­demeire s minden elképze l be­töre, nem használt semmit megkapta _ a felmondást, nyugdíjba küldték. Már az is furcsa volt hogy annyira til­takozott. Még inkább megle­pett bennünket, hogy egyál­talában nem sietett haza, ott rostokolt a nagynénémnél, aki mesélgette, hogy Rózsa éjszakánként keservesen nyög, szitkozódik s az albér­letét sem mondta fel, sőt ki­fizette előre az egész hóna­pot. Egy nap, takarításkor pedig egy szállodaszámlát ta­„ Iáit a Rózsa asztala mögé hullva, azt elhozta nekünk a gyárba. Ebből kiderült, hogy Rózsa a Continental szállo­dában szállt meg, amikor legutóbb Pesten járt. Hát ehhez mit szólsz? — Na és mi van ebben? — Hát nem érted? Rózsá­nak Pesten háza, s családja van, s ő szállodában száll mag, ha Pesten tartózkodik. Tehát tényleg nincs minden rendben azzal a családdal, ahogy néha gyanítottuk? Ró­zsa haragban van velük? Eszünkbe jutott az is, hogy sokszor, milyen fájdajfnas, furcsa fintorral mondta, hogy szép asszony ám még az ő felesége, meg az, hogy mindig Pestről visszatérte­kor rúgott be olyan kegyet­lenül. Ezt mind összeadtuk s kész volt a diagnózis: szegény Lajos bácsi rosszul él a nála nyilván fiatalabb feleségével, azért kapálódzott annyira a nyugdíjaztatása el­len is, mert valójában nincs hová mennie, az a bestia be sem engedi a saját otthonába. Maga az igazgatóm kért meg rá, hogy mivel úgyis megyek Pestre, nézzek utána a dolog­nak, beszéljek áz asszonnyal, hogy ezt így nem lehet csi­nálni. Megnéztük a Rózsa kartonján szereplő címet s másnap utaztam. Kimentem Erzsébetre a megadott címre. — Nos, milyen asszony? Beszéltél vele? — Nem én. Azon a helyen ugyanis nem volt ház, hanem csak egy üres telek. Tehát becsapott, link címet adott meg nekünk Rózsa. Legszíve­sebben elrohantam volna mér­gemben. Aztán mégis becsön­gettem a szomszéd házba. Idő­sebb házaspár lakik ott, el­mondtam, mi járatban va­gyak, alighanem rossz címet kaptam. Azt válaszolták, hogy bár még csak tíz éve élnek ott, de úgy tudják, a mellet­tük levő telken csakugyan állt egy családi ház, a háború utolsó fordulójában azonban találatot kapott, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről. A legszomo­rúbb az, hogy akik benne lak­tak, úgy mondják, egy család, anya meg a gyerekek a pin­cében voltak, ott is marad­tak a romok alatt. Amikor az ember, a családfő nem sokkal később megjött a háborúból, egy darabig rohangált a töl­csérben eszeveszetten, amíg csak össze nem esett s el nem vitték. A tölcsért a tanács be- temettette s azóta így van. Jár ugyan ki ide néha egy idős férfi, talán építkezni akar a telekre. Nagyritkán jön, leül a kőre s eiábrándo- zák itt fél délután, aztán megint nem látjuk hónapokig. Rossz sejtelmem támadt s megkérdeztem: hogy néz ki az idős ember? Hát olyan kicsi, sovány, zárkózott, szomorú ember, mondták. Megborzong­tam, mert hirtelen megértet­tem Rózsa Lajos fájdalmas titkát. Kele elhallgatott, várakozásteljesen nézett rám. — És ml volt az? — kér­deztem. — Hát nem érted, ő volt az az ember! S Rózsa csak ha­zudta, hogy van családja. Pe­dig ők mind meghaltak a há­ború alatt s azóta is ott por­ladnak a bambatölcsér mé­lyén. Rózsa tehát azóta az ő drága halottaival »randevú- zik« a régi ház helyén. — Akkor miért tett úgy, mintha még élnének s volna családja? — Tudomisén! Talán meri nem bírta elviselni, nem akar­ta elfogadni a borzalmas va­lóságot. Fellázadt a tények el­len; s továbbra is úgy beszélt, úgy viselkedett, mintha még élnének. így tiltakozott a ma­ga módján a rettenet ellen, amit vele az átkozott háború művelt. Hogy nem volt haj­landó tudomásul venni! Bele­kapaszkodott ebbe a »hazug­ságba«, hogy egyáltalában él­ni tudjon egy olyan világban, ahol efféle borzalmak meg­történhetnek. Kele elhallgatott, hallgat­tunk mindketten. Eszembe jutott az a néhány szó, amií ott a restiben mondott Rózsa, s amit csak most kezdtem ér­teni. »Belenyugodni, anny: minit elfogadni«. Kérdőn néz­tem Kelére s ő felcsillanó szemmel folytatta: —Nem hagytuk ám annyi­ban a dolgot. Hazamentem, beszámoltam az igazgatóm­nak. Ö pedig csak annyit kérdezett: elmondtam-e Ró­zsának, amit megtudtam, egy­szóval lelepleztem-e őt? Eszemben sem volt. Akikor jó, így is teli maradnia. Ez az ember csak itt, miközöttünk élhet; közöttünk, akiknek ti­zenöt éve mondja a meséjét, s ml elhittük neki. Ezután is el fogjuk hinni. Az emberség most azt parancsolja, hogy Rózsa visszatérjen közénk. Tulajdonképpen háborús sé­rültnek tekinthetem őt így beszélt a főnököm. Aztán ad­dig törtük a fejünket, amíg kitaláltunk számára egy sze­rény állást, nyugdíjasnak va­lót, de amelyre a vállalatnak is már régóta szüksége volt — Dehát a pénzek, amiket havonta küldött az állítólagos családnak?- Egyszer elmesélte: az OTP-nek küldi, házat akar építeni Pesten. Nem mondtam neki: minek még egyet, ha már úgyis van? Rá­hagytam, jól teszed, Lajos bácsi. Értettem, hogy azt a házat kell újra felépítenie, melyben egykor a családjá­val bolog volt Tiltakozásul s valamilyen furcsa dacból, vagy egyszerűen kegyeletből, mint ahogy mások síremléket állítanak halottaiknak. A gyárban most már sokan tud­ják: mi és mennyi igaz Rózsa Lajos meséiből; egyedül ő nem tudja, hogy a környezete szemében rég »lelepleződött«. S amikor eljön a hónap vége vagy a következő hónap, Ró­zsa utazik Pestre, úgy mint eddig. S ugyanúgy veti oda nekünk is, furcsán-tréfásan, megjátszott magabiztossággal: — Randevúm van a csalá­dommal! ... Az Ermitázs tárlata A megszólításokkal gyak- ran volt problémája mindenkinek, így nekem is. Gyakori eset, amikor az ember nem talál rá a megfelelőre, vagy csak olyan kényszermeg­oldás-félét választ. Sokszor és sokfelé sodor­nak dolgaim, így gyakran kerülök eszpresszóba, ahol mint köztudomású, általában jóval több a vendég, mint a felszolgáló, ennek következté­ben, amikor az embernek már fogytán az ideje és a türelme, megreszkírozza, hogy a közelben elsuhanó felszol­gálónő figyelmét felhívja ma­gára. És itt a kérdés: de ho­gyan? Kartársnő? Elvtársnő? Kisasszony? Halló, kérem? Tündérbogárka ? Nos, ezt a gordiuszi csomót évek óta úgy oldom meg, hogy bármilyen korú felszolgáló­nőnek hangosan odaszólok: — Giziké! És lett légyen bármi is a neve a megszólítottnak még eddig mindig odafordult hoz­zám, majd barátságos mosoly- lyal kísért intésemre oda is jött és kivétel nélkül ezzel kezdte mindegyik: — Nem Giziké vagyok, ha­nem ... — és megmondta a nevét. Beutalót kaptam a Siófoki Bányász-üdülőbe. Csodálatos hely, minden van ott, még há­zi presszó is. Első este vacsora után oda- ballagiam a presszópulthoz, és az éppen kávét főző csinos asszonykának bevált módsze­remmel így szóltam: — Giziké, kérek egy jó duplát. Ekkor a csinos asszonyka mosolyogva felém fordult és kedvesen megkérdezte: — Honnan tetszik tudni a nevemet? Meglepetésemet gyorsan le­küzdöttem és merően a sze­mébe nézve válaszoltam: — Megéreztem. Mire ő ugyancsak merően rámnézett és csak ennyit szólt: — Jó szöveg. Bt olyan erős kávét főzött, hogy csak hajnal felé tudtam elaludni. v. I. A világhírű Ermitázsban, a Szovjetunió legnagyobb mű­vészeti és kul­túrtörténeti múzeumában az európai fes­tészetnek csak­nem valameny- nyi jeles isko­lájából találha­tók remekmű­vek. Olasz, né­metalföldi és spanyol meste­rek munkái, de legalább ennyi­re világvi­szonylatban is elismert és méltatott alko­tásokat foglal magában a francia anyag, amelyből most huszonöt képet mutat be a bu­dapesti Szép- Antoine Watteau művészeti Múzeum. A francia festészet legjelen­tősebb mestereinek egy-egy művét találhatjuk a budapesti tárlaton. Louis Le Nain Láto­gatás a nagyanyánál című mesteri életképe a francia pa­rasztok mindennapi életét vil­lantja fel. Ugyanebből a szá­zadból származik Nicolaus Poussin Levétel a keresztről című alkotása és a neves táj­képfestő, Claude Lorrain A reggel című remeke. A korai korszak francia művészetéről tájékoztatja a látogatót Gas- pard Dughet és Sébastien Bourdon egy-egy műve. A XVIII. század kiemelkedő fes­tészetét olyan művészek rep­rezentálják, mint Antoine 'Watteau, Francois Boucher, Ni­A duzzogó colas Laueret és Hubert Ro­bert. Watteau és Lancret törekvé­seit fejleszti tovább J. Honoré Fragonard, a Lopott csók cí­mű vászna szerepel a kiállítá­son: részletező előadásmód és anekdótázó kedv jellemzi, ami­ként L. L. Boilly Billiárdozók című alkotását is. A ma élő mestereket a spa­nyolországi születésű, de Fran­ciaországban élő Pablo Picasso két alkotása képviseli. A le- ningrádiak a művész kék-kor- ázakának egyik híres darab­ját, a NŐI fejet, valamint a kubista törekvéseket mutató Csendélet klarinéttal című al­kotását küldték el a budapesti bemutatóra. AKÁC ISTVÁN: Nincs pihenés Hat kezem van: négy kezem félelmesen öregszik, nem bír a bitang múlással! két kezem: az anyám keze _ k ét kezem: az apám keze — nem pihennek —• s önkezemnek sincs pihenésre ideje.. : Jaj, háromszor tíz körömmel koptatja sorsát az ember. — Csakhogy ne szánassa mással. Szívem ajtaján dörömböl az én száguldó két kezem. Halhatatlan intés zuhog: — »Tört-viirág-kéz: hunyt szerelem,. •< A mindsnség fedélzetét ékesítem tíz körömmel. Csillag-vödör két kezemben — fényt öntök az ős deszkákra. Körmöm alatt ég a szálka, — de a hajó vitorlája feszíti a köteleket, s lemosolyog reám, szállva ... — Tűnt ifjúságom sirálya, nézd a férfikor madarát: társát főnix-lázzal várja. S négy kezet zokogva csókol. — S négy kéz lehull a hajóról... Hat kezem lesz! két kéz: áldott társam keze — két kéz: az ón konok kezem — két kéz: hű gyermekünk keze — ... s ha négy kezem majd félelmesen öregszák, friss kezeimmel a folytatás növekszik. Nincs pihenés. Nincs pihenés. SOLTRA ELEMÉR: KŐ ÉS SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. július 13.

Next

/
Thumbnails
Contents