Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-11 / 132. szám
<7Záz£ák. illatozzatok Illatozik a rózsa. Bóditó rózsa- illat árad, szín- pompás virágok csalogatják a járókelőket a Szántó Imre utcába. Végigjártuk az utcát, ás legszebbnek özvegy Szag- meiszter Dá- nielné kertjét találtuk. Gondos ápolásról tanúskodnak a •viruló rózsatövek. — Ez a kedvtelésem — mondja a mosolygós arcú, 6sz hajú asz- «aony. — Szerelmese vagyok a rózsáknak. Tizenöt éwel ezelőtt költöztünk ebbe a házba, a férjemmel már akkor teleültettük virággal a kertet Azóta is minden évben újakat telepítek. Ez a kedvencem — lép oda egy sárga tea- rózsabokorhoz. — Szokott eladni a virágokból? _ fia? — néz rám méltatlankodva — soha. Ha valaki kér bedőlOk. szívesen vágok egy-két szálat de pénzt nem fogadok ed érte. A férjem sírjára viszek belőle; és a lakást díszítem. Gyakran kiülök kié és figyelem, hogyan nyílik ki a bimbó. Csodálatos látvány. — Hivatásszerűen foglalkozott kertészettel? — Nem. ösztönösen csinálom. Néha szafckömyveket olvasok, ha szükséges, kertészt hívok. Tegnap például a zuhogó esőben jöttem ki és pétisóztam meg őket Nagyon meghálálják a gondoskodást egész nyáron virítanak. Búcsúzóul négy szál rózsát kapott ajándékba. Egyet a kedvencből, egyet a legkülönlegesebb lila színűbő. A Damjanich utca 3/b számú ház kertjében idős házaspár szargodkodik. Gyomlálják az ágy ásókat nyesegetik a rózsafákat — Szépnek kell lennie a kertnek, ebben a hónapban jubiláltunk — mondja Balogh István, a ház »főkertcsze-<. — Igen, így hívnak bennünket a feleségemmel, mert főleg má ápoljuk a virágokat. De a ház apraja-nagyja kiveszi részót a munkából. Amit itt látnak — mutat körül —, az mind társadalmi munka eredménye. Amikor 1949-ben beköltöztünk — élmunkások kaptak itt lakást —, még semmi sem volt Feljárót építettünk a gyerekkocsiknak, lépcsőket a gyerekeknek. — Aztán elkezdtük a parkosítást — folytatja Balogh néni. — A lakók hozták a palántákat, rózsatöveket. Jelenleg tizenhat fajtával, több mint száz tő rózsával dicsekedhetünk. — Vigyáznak-e a háziak a kertre? — De még mennyire! Látná osak, hogy a kicsik is hogy igyekeznek. Öntöznek, gyomlálnak és őrködnek, bár m g nem fordult elő, hogy valaki kérés nélkül szakított volna le a virágokból. A városból gyakran jönnek megszemlélni a kertet. Csodálkoznak, mire képesek egy ház lakód. — Talán azért van, mert olyan jól összeszoktunk. Igaz a törzislaikákból már csak mi vagyunk, de az újak is segítik, megértik egymást. Ha névnap vagy más esemény van valamelyik családban, saját nevelésű rózsával köszöntjük fel az ünnepeltet. Jöjjön, mutatok valamit! Kíváncsian követem Balogh bácsit, aki egy rózsafához vezet. A sok fehér virág között egyetlen piros rózsa. — Ezt én szemeztem — mondja csendesen. Baloghók nyugdíjasok. Az asszony meós volt a textilművekben, az ember villanyszerelő műszerész. — Legalább van elfoglaltságunk. Úgysem tudnánk mát kezdeni a sok szabad idővel És olyan boldogság nekünk, amikor a lakók hazajönnek » munkából, kiülnek a kertbe, és élvezik a mi kis parkunkat Ez a legnagyobb elismerése munkánknak ... Fehér Éva A sebesség1 szerelmese Hirtelen bukkan elő, megáll. A színe mélyvörös, középen vastag fekete csíkkal. Hangja: erőteljes basszus. Elölné- zete: a tíz lámpán kívül más nem látszik. Ablakai: nemzetek, versenyek emblémáival teletűzdeltek. Jellemző tulajdonsága: az engedelmesség. Végsebessége: száznegyven kilométer. Típusa: Moszkvics, százhetvenezer kilométeres múlttal. Az adatokat már a kocsi gazdájától kapom meg. Beszélgetés közben hol elől. hol hátul bújik a karosszéria alá. Zsírozza a kerekeket, ellenőrzi a kormányszerkezetet, az olajhűtést Igen, szó sincs itt elírásról, ennek a kocsinak olajhűtése is van, a verseny megköveteli. A gazda előbújik, befejezte a zsírozást. Pihenésképpen a kocsiba invitál egy kis »ismerkedésre«. Mintha csak repülőgépben ülnénk, a műszerfal telis-teli különböző rendeltetésű műszerekkel. Mielőtt Lelléről elindulnánk, még megtudom, hogy a vezetőm huszonhárom éves, két éve az Autóklub hivatásos versenyzője, a neve Korongi Géza. Foglalkozása: autószerelő. Aztán egy darabig elmegy a kedvem a kérdezős- ködéstől. Az útra kell figyelnem meg a vezető koncentrált mozdulataira. Szabad az út Néhány perc, és máris százharmincnál mozog a sebességimutató. A motor kellemes, mély hangon dolgozik, hallani, hogy értő kezdi »újítottak rajta«. Megelőzünk egy j Volgát, aztán újra lakott területre érünk, a mutató a hatvanon áll, s amíg el nem hagyjuk a falut, egyetlen másodpercre sem lesz több a sebességünk. Alig veszem észre az idő múlását, máris Igáiban vagyunk. Megfordulunk. Lel léig megint nem szólunk egymáshoz. Csak a kanyaroka vesszük nagy sebességgel, mégis óvatosan, odafigyelve. Lellétől Földvárig »erőpróba« következik. Rákapcsol a motor, sebességünk száznegyven kilométer. Semmi erőlködés, egyenletesen, szépen dolgoznak a hengerek. Neliánj perc, és Földvárra érünk. — Nos, mit szól a kocsihoz? — kérdezi szerényen. — Kitűnő, de én inkább magáról szeretnék hallani. — Hol kezdjem, a legfontosabb talán az, hogy számomra ez szenvedély, sport. És sémit más nem tud lekötni ennyire Minden pénzem erre megy el. Amikor megvettem ezt a kocsit, már jócskán lefutotta a magáét. Elképzelheti, huszonháromezerért kaptam meg. mennyit kellett rajta dolgoznom, mennyi pénzt elvitt még a munkán kívül is, amíg versenyképes lett. — Még sosem hagyta cserben magát? — Motorikusán nem. De azért volt már vele meleg helyzetem. Egy éjszakai verseny során elaludt a lámpám. Bele a fékbe ... amikor kiszálltam és megláttam, hogy néhány centire már egy szakadék tátong, megizzadtam' egy kicsit. Ennek ellenére a hegyi versenyeket kedvelem a legjobban. Azért járok le Pestről ide Somogyba, itt aztán igazán lehet gyakorolni a kanyarokat, igaz? — Ha kiöregszik ez a kocsi, milyet vesz helyette? — NSU TTS-t. Csak egy kis pénzt tudjak összerakni hozzá. Vele még nagyobb eredményre számítok. — Külföldi utak? — Olaszország. Ausztria. Lengyelország. Csehszlovákia. Románia, Jugoszlávia. Több mint nyolcszázezer kilométert vezettem baleset nélkül — Mi kell az utóbbihoz? — Udvariasság, figyelem és semmi alkohol. Nagy sebességnél még fokozottabban be keil tartani a közlekedés szabályait. — Felveszi az autóstopposokat? — Csak egyet vettem föl. azóta nem állok meg. A kocsi ülését kiégette, azon nyomta el a csikket... — Hol tartja a kocsit? — A szabad ég alatt. A vezetőknek csak ajánlani tudom a riasztóberendezést. Az a legbiztosabb lakat. Még egyszer megnézi a motort, letörli a szélvédőt, s mire körülnézek, már csak a halkuló motort hallom. M észáros István Húsz éve a könyvtári mozgalomban »Szerelmese vagyok meiszter Dániclné. a rózsáknak« — mondja özvegy SzagA kiváló népművelők A könyv szeretetét édesanyjától örökölte, a hatholdas so- mogyszili parasztcsaládból hozta magával Bánki Gyula, a kaposvári városi könyvtár igazgatója. Ott, a falujában lett községi könyvtáros 1949- ben. S a szabó kisiparos műhelyébe elhelyezték a 210 kötetes könyvszekrényt, a község közkönyvtárát Amikor jött valaki, letette a szerszámot néhány percre Célja, hite, hivatása volt már akkor, hogy értékes olvasnivalót, irodalmat mindenkinek a kezébe. Különösen ott, ahol jobbára zsellérek vagy szegényparasztok éltek negyvenötig, látástól-va- kulásig görnyedve a más földjén. ők váltak a legszorgalmasabb olvasókká, s ott, akkor eszmélt rá, mennyire szomjas a szép és igaz szó örömére az, akinek azelőtt egy kurta vasárnap délutánt juttatott a föld ura, szabad idő fejében. Csoda-e, hogy a puszták népe alig olvashatott mást a kalendáriumnál? Jókait, Veres Pétert, Szabó Fáit és Móricz Zsigmondot adta a kezükbe az asszonyoknak is, akik vasárnaponként bebetértek a kis szabóműhelybe nagymise után. S a tizenE mberek, embertársaim, a szívem csordultig, hadd mondjam el örömöm: vörös bort ittam, szekszárdi kadart — rák ellen. Legjobb tudomásom szerint én és hazám fiai már majdnem minden ügyben ittunk. Tegnap még, ha valaki megkérdez, gondolkodás nélkül mondtam volna: már minden ügyben. Ma rájöttem, hogy mégsem. Eddig a következőkről tudtam: születés, halál, dicséret, letolás, vadászat, horgászat, borverseny, esküvő, szóval öröm és bú. A felsorolás persze, egy kissé hevenyészett. De azt még senki Sem vallotta be soha, hogy szereti az italt. Igaz, az írásnak külön lélektana van — mondhatnám úgyis, állattana, de miért sértegessem embertársaimat és főleg magam —, a szégyellős lélektana ez Egyébként, hogy legbelül az ivó ember bűnnek tartja az ivast, erre bizonyíték, hogy két ivócimbora rendszerint részeg disznónak »lépteti elő« egymást, ha erre alkalom adódik. Szóval, kell az ürügy, az ok, mert az menti a helyezetet és az embert, bár valljuk be, Ahcúgoljuk a rákot nem jobban, mint a struccot a homok. Éppen ezért ezekre a dolgokra már oda sem figyel, legföljebb, lelkében egy kis öncinizmussal, mosolyog. Ma mégis fölfigyeltem. Sorsom komoly, tudományos rangú emberekkel hozott össze. Ahogy nálunk illik, a külpolitikáról egyenesen a nőkre tértünk át. Közben, figyeltem, a komoly férfiszemek megpihentek Zsuzsika szép barnára sült nyakán, sőt egy elszántabb, vállalkozó szempár a ruhakivágás mögé próbált furakodni. Szemérmetlen — gondolom, de később megértettem, ogy igaza van. Mindannyian egy provokáció áldozatai voltunk. Zsuzsika bort szolgált fel a társaságnak, az asztal közepén ülők még a laoszi helyzetnél, a Rizsesköcsögbe ragadva ültek, mi már a lelki magasságok felé szárnyaltunk. Amikor a vörös borhoz értünk, azt mondja az egyik borászati professzor: — Kérem a tisztelt vendégeket, hogy ezt fogyasszák szeretettel. A tudományos kutatás már megállapította, hogy a szekszárdi kadar jó hatással van a rákmegbetegedés ellen. No, no gyerekek! Itt valami nagyszerű dolog született, aminek mi is tanúi lehetünk. Valaki egészen magas szinten továbbfejlesztette az ivók nemzetközi ürügyelméletét. E hír, állítom, percek alatt bejárja a világot és egyszerre kétezer-hétszázkilencven nyelven, kétszázmillió részeg ezt mondja a feleségének: — Ne haragudj, kisfiam, mindez rákügyben történt. Ugye érted? Mire ezt végiggondoltam, nemzeti büszkeségem jócskán felágaskodott. Hiába, mi magyarok immáron évszázadok óta minden témában lerakjuk a világ tudományos asztalára a magunk obulusát. Hogy a feleségekkel mi lesz? Az már nem a mi dolgunk. Ez egy másik téma. Talán valahol, egy másik ország tudományos kis összejövetelén, egy tósztnál valaki néhány keresetlen szóval a miénkhez hasonló nagy dolgot mond majd. Mi csak erre vállalkoztunk. Miért vegyük el mások kenyerét? Helye van ennél a nagy asztalnál minden nemzetnek, kicsinek és nagynak egyaránt. Ín, a helyzet komolyságához illően, a tőlem megszokott határozottsággal és szerénységgel . meghatódottsá- gomban mindössze ennyit mondtam: — Hajrá, abcúgoljuk a rákbetegséget. — És csillogó szemem Zsuzsikáról a tudós férfiúra emeltem. Egy konzekvenciát mégis levonnék. A fenti eset arra figyelmeztet: legyünk szerények és optimisták. Ürügyeink épp oly végtelenek, mint maga a bortermő természet (suha) nyolc beiratkozott olvasó száma egy év alatt 360-ra, két év múlva már 460-ra növekedett. Élete egyik legszebb és legértéke- seb időszakára emlékeztetik ezek a számok Bánki Gyulát Így mondta: »Kevés szaktudással, de óriási lelkesedéssel és hittel« küzdöttek akkor a népművelők a kultúra alapjainak elhelyezésén, a magára talált nép tudásszomjának kielégítésén. Móricz, Veres Péter és Szabó Pál hőseiben sokan ten- maguk sorsára ismertek. Az írott szó igazsága akkor kezdte olvasóvá nevelni a somogy- sziliakat Innen és ilyen útravalóval indult főhivatású könyvtárosnak. A tanfolyam elvégzése után Kaposvárra hívták meg szervezőnek, instruktornak. Az idő tájt ez megerőltető, sziszifuszi munkát jelentett. Fagyban, sárban, esőben, kerékpáron és hideg, fűtetlen szálláshelyeken; hideg élelemmel, napokon át. Töretlen és mély ügyszeretettel végezték ezt, és vállaltál? viszontagságait is az akkori szervező könyvtárosok — hiszen a megye ma húszéves hálózatát építették; a kultúrát, a könyv szeretetét hintették el a könyvtári mozgalom somogyi szűzföldjein. Nem is múlt el mindenkinél nyomtalanul ez a hőskorszak. Néhány év múlva utolérte a gyomorfekély őt is, és nemrégen súlyos műtéttel szüntették meg az újra és újra jelentkező betegséget. Ám akaratát és hivatásérzését, amelynek egész életét szentelte, nem törhette meg a hosszú betegeskedés sem. Bánki Gyula, a megye legidősebb és egyik legrégibb könyvtárosa ma is ereje régi teljében dolgozik a városi könyvtár ideiglenes helyiségében. Deres a haja, vonásain elmélyültek a barázdák, de a munkanapot ma is percekben — 480 percben — méri, amelyből másodpercet sem akar soli a kihasználatlanul hagyni. A szakmai módszerek, a követelmények változtak. A korszerű élet ritmusát követi a könyvtáros munkája is, a mindig újabb és újabb ötletekért, amelyekkel megszerezheti és megtarthatja az olvasót. Nem önmagának és nem a statisztikai kimutatásoknak. Kinek- kinek a saját hasznára és gyönyörűségére, hiszen a célja, az egész mozgalom célja ma is az, ami egykor, a kezdetén. Ezt így hallottam tőle: »Minden család asztalán legyen ott a könyv. Kárpótolni a gyerekeket és az unokákat azért a régi nagy fájdalomért, hogy a nagyszüleik csupán imakönyvvel és kalendáriummal a kezükben kényszerültek lemorzsolni az életüket...« Bánki Gyula 1955-ben kapta meg a Szocialista kultúráért jelvényt és a múlt év augusztus 20-tól pedig a Kiváló népművelő cím és kitúr *rtés birtokosa — példaszerű és áldozatos munkájáért. W. E. •ÖMOGTI NÉPLAP ■aards, 1949. június 1L 5
