Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-01 / 124. szám

> AMERIGO TOT kiállítása Tót Imrének hívták hajdan a művészt, aki Amerigo Tót­ként, világhírrel és hatvan­évesen érkezett szülőföldjére. Művészetét hozta és élete ta­nulságait az egykori fehér­várcsurgói parasztfiú, aki igazi karriert csinált a világ­ban: karriert épített ember­ségből és műalkotásokból. A műcsarnoki nagy kiállítás — az ötvenöt szobor, ugyanany- nyi grafika és a fényképek — a pálya művészi állomásait jelzik csupán, s nem beszél­nek hat évtized hat ember­életre való kalandjáról, a mű­vek fundamentumáról. A háború keserű élményei, egyéni tragédiák teszik bo­nyolultabbá, keményebbé ezt a szobrászatot a negyvenes évek végén. »Kavics«-kor­szaknak nevezi a művész ezeket az éveit, és olyan cí­mekkel is utal erre, mint a két Kavicsasszony című bronzakt: a művek valóban kavicsgömbölyűek, és meg­gyötörtek, mint a görgeteg; erejük a viszontagságokat ki­állt lélek erejéből fakad, op­timizmusuk a vészeket ki­állt ember optimizmusa. »őfelsége a Kilowatt.« szatirikus baloldali művész­nek köréhez kapcsolódott. Ez végképp megszabta politikai útját, a leghevesebb hónapok­ban együtt küzd a fiatal for­radalmár antifasisztákkal, és a fasiszta hatalomátvétel után velük együtt is tartóztatják le. Megszökik és gyalog éri el új, és véglegesnek ígérke­ző hazáját, Olaszországot. Itt a megélhetésért folytat küz­delmet és a továbbtanulásért a római Akadémián, majd ké­sőbb a művészi elismerésért. 1937-ben pályázatot nyer is­meretlenül, s egy csapásra is­mertté válik: grafikus és portréfestő lesz, s megint csak a baloldali szellemi mozgalmak részese. A hábo­rú megtöri felívelő művész­karrierjét. Kapós-neves mű­vészből csendben, de hatáso­san dolgozó katona lesz, az clasz ellenállás ejtőernyős (Fotó: Selmeczi Tóth János.) szobrásza. Lexikonok, köny­vek, cikkek, világot járó nagy kiállítások, díjak jelzik Ame­rigo Tot'jelentőségét, s még- inkább olyan szobrok, mint a római olimpiai csarnok plasztikái (az építész Nervi, a kor egyik legkiválóbb ar- chitektusa), a római Kenne­dy-emlékmű (ezt a megbíza­tást hatalmas pályázat rend­kívül erős mezőnyében nyer- ri első díjasként), vagy az amerikai Bartók-emlékmű Budapesten is látható egyik kis változata. Emberi, társa­dalmi hovatartozását pedig az olasz kommunista értel­miséggel ma is meglevő erős kapcsolatai fémjelzik, s nem utolsósorban szülőföldjéhez való ragaszkodása: a Karin­thy és Olivecrona emlékének szentelt szobor, a Csurgói madonna és ez az egész kiál­lítás a Műcsarnokban. 1950 táján a sűrű kerek formákat nagy, tagolt és el­nagyolt tömegek váltak fel a szobrokon. A plasztika abszt- rahálódik, mind távolabb ke­rül a természetes látványtól, anélkül, hogy erős optimiz­musát, súlyos emberi harmó­niáit elvesztené Tot művé­szete. Az alma mítosza és az Európa elrablása című kis- bronz a folyamat kezdetét mutatják a kiállításon, s csak fényképen látható pályaud­vari dombormű, a római au­tóklub ugyancsak geometri- kus-elvont ritmusú reliefje már az új korszak termése. Az elvont forma azonban konkrét élményeket fog kom­pozícióba. A föld füle című bronz totenoszlopos fensége, a Hódolat az ikerrépülőknek vagy a Komarov emlékére nehéz, tagolt ritmusa éppúgy a kor humanizmusát szólal­tatja meg, mint a legújabb alkotás, a hazatérésre készí tett és a szülőfalunak szánt Csurgói madonna. Ebben az utolsó alkotás­ban szándékosan fordul még egyszer a művész ,a rene­szánsz emlékéhez, hajdani korszakához: korai humaniz­mus tiszta formáival, és a mai embereszmény hitével, azaz vallásos madonnába rejtett világi optimizmussal szól az életről. Amerigo Tot köszönti a földet, amely Tót Imreként útnak indította. Zs. A Művészi pályája Még Tót Imreként kezdődött Pesten a húszas évek Iparművészeti Főiskoláján, amelynek kon­zervatív képzésmódja azon­ban nem elégítette ki az ifjú- szobrász-jelöltet, s európai vándorútra indította, mint annyi más kortársát. A leg­jobb iskolát választotta 1929- ben, az akkori Németország már vijághírű modem művé­szeti központját, számtalan nagy festő, építész és ipar­művész, számtalan haladó al­kotó útrabocsájtóját, a des- saui Bauhgust. Paul Klee, a század egyik legnagyobb fes­tője volt itt többek között mestere, s mestere volt az egész Bauhaus-szellem, mely­hez politikai és művészeti nézeteiben mindmáig hű ma­radt. Két dessaui év után Párizs következett, s mester­ként ugyancsak a kor egyik kimagasló alkotója, a modern szobrászatot klasszikus erő­vel ötvöző Maillol. Iskolája után élet-iskolát választott a mfivészjelölt, s Hamburgban hajóra szállt, hogy hajósinas­ként bejárja a Balti-tengert. Az első nagy kalandok után a következő állomás Drezda, ahol Otto Dixnek, a harcos­Amerigo Tot dedikál. (MTI fotó — Szebellédy felvétele.) tisztje, partizáncsoportok és antifasiszták összekötője. Majd súlyos sebesült: egy bevetéskor örök sérülést szenvedett A béke első éveiben a volt partizán és aktív kommunista ott kezdi a művészpályát, ahol már egyszer végigha­ladt: új küzdelmekkel az el­ismerésért. Tehetsége, akara­ta, teremtőereje győz: 1949- ben megkapja az első ran­gos állami megbízatást a ra­gyogó új Termini pályaudvar domborművére, s ezután sor­ra bizonyítja be pályázatokon és megbízásos monumentális szobrokon, hogy új hazája és Európa egyik legkiválóbb A kiállítás ugyancsak do­kumentálja Amerigo Tot pá­lyáját a kezdetektől napjain­kig. A kezdeti itáliai sike­rekre emlékeztet a Bikák cí­mű arasznyi, de robbanó ere­jű kompozíció, vagy az Utol­só vacsora című bronzrelief, amely talán minden korabeli alkotásnál biztosabban mu­tatja, hogy Tot kezdeti perió­dusát az itáliai reneszánsz megújította, modemre hang­szerelt hagyományai hatá­rozták meg a világháború előtt. Szép fejű, klasszikus asszonyok (Salome, Donatel­la), szép testű telt nők (A széf) Pathenopea) szólaltatják meg ekkor a szobrász erős, hu­manista optimizmusát és va­lami megfoghatatlanul finom, üde, érzékeny frissesség, amellyel a korai reneszánsz hangulatába beoltja modern életérzését A z anya csontos, tűhe­gyes arcával beleha­jolt a lámpába. Egy ing nyakát foltozta apró, ideges mozdu­latokkal. Mellette a díványon ingek, szép rende­sen összehajtva. Aztán né­hány alsónadrág, zsebkendő. Az anya hunyorogva föl­nézett, mintha ott túl, a lámpa fénykorén keresne va­lamit. — Bandi — mondta, és egy szék megroppant a sarokban —, azt hiszem, ez az ing is rendben van. Újabb reccsenés a homály­ból. — Köszönöm, anyám. Az anya még mindig elöre- bámult, belebeszélt a sötétbe. — Azt hiszem, fiam, mégis­csak vennünk kéne egy-két dolgot... inget meg effélét. — Kis szünet, aztán: — Leg­alább pár darabot. — Legalább pár darabot — visszhangozta a sarok. Aztán egy térd fölemelkedett a ho­mályból, a vékony, barna arc is előrehajolt. — És aztán, hangban. Inkább várakozás: mit kéne még vennünk? Csöppnyi gúny sem volt a hogy hát jó, tessék, sorold föl, anyám, mi minden kéne... Az anya lehajtotta a fejét. — Tudom, hogy sok a ki­adásod, hiszen rajtam kívül még Évát is segíted ... — Hagyjuk ezt! — Megint egy reccsenés, aztán akárcsak sűrű, sötét füst gomolyogna fel, a fiú ott állt az anyja előtt, — Igazán nem tudm, miért beszél erről, anyám, higgye el, teljesen felesleges. Az anya fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse a fia kezét. — Ne haragudj. — Nem arról van saó. Az anya keze egy pilla­natra megérintette a fiúét, majd visszahult az ölébe. Az anya aztán az ingek, alsónadrágok és zsebkendők között motozott, és mire is­mét fölnézett a fiára, mosoly volt az arcán. _ — Lesz mindened Füreden. — Megcsillant a tekintete. — És tudod, hogy még nekem is... Egész szépen rendbe hoztam a szürke szoknyát, és tegnap, igen, tegnap a Gizi ideadta a napszemüvegét — Igazán örülök. A fiú valahonnan a sarok­ból előhalászott egy újságot. Ügy állva olvasni kezdett. Az anya meg tovább be­szélt. — Először persze nem akarta ideadni, és igazán meg kellett Ígérnem, hogy vigyázok rá, de hát tudod, hogy én mindenre úgy vigyá­zok, és mégiscsak jó lesz, ha napozhatok egy kicsit Az újság megzörrent aztán leesett a díványra. A fiú megfogta az anyja vállát — A vízbe is bejöhet. —,Ó nem . .. nem! De majd a partról nézem, hogy úszol. — Boldogan felsóhajtott. — Azért ez jó, hogy együtt nya­ralhatunk ... hogy engem is beutaltak abba az üdülőbe.— Fölnézett a fiára. — Ez mégiscsak szép ... A fiú lehajolt az újságért, de nem kezdte újra olvasni. Újsággal a kezében járkált a szobában. Olykor messzire eltávolodott a sötétben, aztán megint csak itt volt a lámpa mellett. — Hirtelen megállt — Anyám ... A váll megrándult. — Ha úgy gondolod, hogy zavar­lak, én igazán ... Nem arról van szó, de­hogy zavarna, miért zavarna? | — Szünet. — Csak megkér­ném valamire... Az anya fölnézett. Vékony, pergamenszínű bőre megfe­BÉNYEI JÓZSEF: ARCOMON HORDOM Nézd, arcomra is nyugalom száll türelmesebb vagyok a nyárnál, melegebb hajnali szeleknél, hőségesebb a szerelemnél. S Arcomon szelíd jelek Őrzik számlálhatatlan nagy időkig: anyám a föld. Belőle nőttek ráncaim s holtig sürgölődnek. Gyermeksorsom átkozott-áldott: örvénj'fekete mezsgyén állok; ha elfutok, anyám ütöm meg. Türelem szentestéi jönnek. Kialszanak bennem a fények, subás pásztorok mendegélnek. Ez a kötelék meghatároz s odaszorít a föld magához. szült az arcán. Várni lehe­tett, hogy a következő pilla­natban megpattan benne va­lami. A fiú megérintette a vál­lát. — Na... na... — És mo­solygott is. Az anya arca engedelmesen átvette a mosolyt, de az mindjárt elhalt, beledermedt a ráncokba. — Megkérném valamire — ismételte a. fiú. Leült az any­ja mellé. Nem nézett rá, ahogy elkezdte. — Tudja jól, hogy ez egy olyan üdülő ... ahol különféle emberek van­nak, üzemekből meg innen- onnan ... Szóval, ha megér­kezünk, ne közölje mindjárt, hogy kúriai bíró volt a férje. — De Bandi... Mándy Iván: Nyaralás — Szeretném, ha végig­hallgatna! — féloldalasán nézett az anyjára. — Apát hagyjuk! — keze belesöpört a levegőbe. — Hagyjuk! Hagyjuk! És szeretném, ha azt sem említené, hogy Fiú­méban nyaraltak, és olykor hét végére is lerándultak. — Fiacskám — hajolt elő­re az anya —, tudod, hogy apádnak szabadjegye volt, és különben sem került olyan so’1'" az egész. A fiú nem engedett. — Fiúméról egy szót se, És arról se, nagyon kérem anyám, arról se, hogy ott milyen más yolt minden. Az étkezés a kiszol­gálás ... és főleg... — A fiú hangja szinte már könyörgővé vált — az emberek! Igen, akikkel együtt nyaralt. Az anya belemosolygott a lámpába — Ki ja volt, aki meghí­vott vitorlázni? Valami oszt­rák gróf... Tudod, hogy is­merte apádat! A könyveit... igen... és ő jött oda az asz­talunkhoz. .. A fiú tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt. — Se osztrák gróf! se vi­torlás! se meghívás! Nagyon kérem. Megfogta az anyja kezét. De hát az igazán az eszem­be se jutott! — Tudom! — vágta rá a fiú — mint a múltkor a buszban. Az anya a fejét in­gatta. — Én csak azt mondtam, milyen durvák az embe­rek. .. Félénken a fiára sandított. — Manapság. ... — Elhallgatott, majd egy kicsit bátrabban. — De igaz is! nem adnak helyet, lökdösőd­nek. a kalauz rám szól, hogy menjek előre, aztán, hogy mit állok az ajtóban, ha még nem szállója le. — És akkor maga, anyám, egyszerre elkezdte! Hogy más embereket is ismert már, mint a kalauzt... — De csak azért, hidd ej, csak azért, hogy ne sérte­gessen! — A végén le kellett száll- nunk — mondta a fiú. — És a múltkor ugyanaz volt a vil­lamoson. — Mi volt a villamoson? — Hagyjuk, anyám! — a fú felsóhajtott. — És azt sem kell említeni, hogy több cse­lédünk volt. — De igazán, mintha csa­ládtagok lettek volna! Csak Csak a szaguk... Tulod, Ban­di, én sose szóltam nekik, de azt hiszem, ezeknek mind van valamilyen szaguk. — Nem tudom, anyám. De hagyja a cselédeket, még akkor is, ha családtagok vol­tak. A személyzetnek ne mondja, hogy fiam. — Mit mondjak? — Hát... hát... elvtársnő. Kérem, elvtársnő... — Elvtársnő — ismételte az anya. — De ne így mondja! — Ä fiú egy türelmetlen moz­dulatot tett. — Ne ilyen han- gon. — Hát milyen hangon? A fiú legyintett, majd to­vább folytatta. — És a közös étkezésen ne forgassa, ne nézegesse a ka­nalat, mintha ragályos be­tegtől kapta volna. — Nem, nem Bandikám. — És ha valakivel össze­ismerkedik. .. — Nem ismerkedek össze senkivel. — Mert gőgös! — De fiam ... — Értse meg, ha nem áll szóba senkivel, akkor azt mondják... — A fiú föl­ugrott és elindult megint körbe-körbe a szobában. Az anya ölbe ejtett kézzel maga elé bámult Egyszerre csak érezte, hogy nyekken mellette a divány. És újra hallotta a hangot. — Kérem ... anyám ... H atalmas park, fákkal, bokrokkal. Piros pa­dok a sétányon. A fák mögött az üdülő barna épülete. — Az anya azt nézte. Ép­pen most állt föl a pádról, hogy megszólítson valakit Azt a húsos képű férfit, aki mellette ül az étkezőben. De valahogy nem tudta, mit mondjon. Így hát csak mo­solygott, és hagyta, hogy el­menjen azzal a kék ruhás nő- >vel. Annak is köszönni kellett volna. De hogyan?... Egy­szer valaki — úgy négyszem­közt — rászólt, hogy ne elv- társnőzze! Mármost akkor mit mondjon? Hogy szólítsa a lányt, aki takarít? A fe­kete nőt a könyvtárban? Ezt, aki itt jön? .. . Ha megáll, és beszélgetni kezd ... Az anya pár lépést tett. Visszacsuklott a padra, és a kavicsokat bámulta.- Így ma­radt, amíg a lépések eltávo­lodtak. Aztán fölállt, és této­ván imbolyogva elindult az üdülő felé. Aztán, mint akinek hirte­len eszébe jutott valami, me­gint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elvesz’ ? a parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő. Részlet a József Attila-díjas szerző Egyérintő című kötetéből. NAPSÜTÉSBEN lMTI fotó !— Benkő Imre felvétele) 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. ftoMi 1»

Next

/
Thumbnails
Contents