Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-01 / 124. szám

A pedagógusokat köszöntjük Hagyomány már, hogy jú­nius első vasárnapján a peda­gógusokat ünnepeljük. Ma is azokat köszöntjük, akik az ország lakosságának több mint egytizedét kitevő tanulóifjúsá­got nevelik, akiknek keze alatt formálódik a legértékesebb anyag, az ember. Érthető hát, ha munkájukat az egész tár­sadalom figyelemmel kíséri és nagyra értékeli. Az egymást követő tanévek csak a külső szemlélők számá­ra egyformák, valójában azon­ban minden esztendő új, az előzőktől eltérő. Szerencsére 'a most záruló iskolaév sikeres­nek mondható, hiszen a ta­pasztalatok szerint mind kö­rülményeiben, mind pedig tar­talmában jobb, gazdagabb lett a tavalyinál vagy a tavaly- előttinél. Különösen sokat javult a helyzet az általános iskolák­ban, ahol a reform régebbi befejezése következtében már némi, jó értelemben vett ru­tinra is szert tehettek a peda­gógusok. Lecsitulóban volt a nagy demográfiai hullám, kevesebben jártak egy-egy osztályba, s ezért több idő ju­tott a diákokkal való egyéni törődésre. Javultak valamics­két a tárgyi feltételek is: az anyagi lehetőségekhez mérten korszerűsödtek a szertárak, szaporodtak az audiovizuális oktatási eszközök, s néhol még tantermek is felszabadultak napközis szobának, ifjúsági klubnak vagy szakköri helyi­ségnek. S mindezek következetében általában nyugodtabbá vált az iskolák légköre, kevésbé ide­gesek, zaklatottak a tanárok. Az idén a gyerekek mintha jobban élhettek volna az élet­koruknak megfelelően, na­gyobb volt a megértés, a türe­lem a pedagógusok részéről, határozottabban különbséget tudtak termi a jelentéktelen és a nagyobb rendbontások között, nem vettek minden gyerekcsínyt személyes sértés­nek. Röviden: sokat javult eb­ben az esztendőben a nevelői magatartás. S ebből legalább két tanulság mindenképpen kézenfekvő. Az egyik: a nyu­godt, rendezett körülményeket talán minden más munkánál jobban igényli a nevelői te­vékenység. A másik: egyértel­műen ki kell mondani — az idei tanév is bizonyította —, hogy az idősebb pedagógusge­neráció a szocialista nevelés híve és avatott alkalmazója lett, a felszabadulás után ok­levelet szerzett fiatalabb nem­zedék pedig szakmailag már beérett. A következő években a kö­zépiskolai reform teljes befe­jezése lesz az egyik legna­gyobb feladat. Különösen a szakközépiskolák átalakítása jelent nagy munkát, hiszen itt még az új, korszerűbb tanter­vek kiadásánál tartanak. S aztán a keretek egy időre nem módosulnak. Persze, mindig változniuk, fejlődniük kell az oktatói és nevelői munka módszereinek. Hiszen éppen az a szép és egyben nehéz is a pedagógusi tevékenységben, hogy az évenként változó gyerekanyag, a fejlődő társa­dalmi környezet és életkörül­mények hatására mindig új nevelési szituációk adódnak, amelyek a jobbra törekvés belső kényszerével párosulva védelmet nyújtanak a sablo­nok ellen. Ezeket a szituáció­kat fölismerni, hozzájuk mód­szerekben és eszközökben al­kalmazkodni nem könnyű fel­adat, ezért állandó nevelői ké­szenlétet, szellemi frissességet igényelnek. Mit kívánhatnánk hát jobbat a nevelőknek most, a pedagógus napon, mint si­keres tanévzárást és kellemes pihenést az egész évi hasznos munka után. SZÍVHANQ Gyorslift repít az új siófoki kórház harmadik emeletére. Kicsiny, alig észrevehető fém- betűkre téved a tekintetem: Szülészet. Innen, a köz­pontból belátni az elágazó fo­lyosót. Műanyag padlóborítás, hatalmas ablakok, csönd, tisz­taság. Eltűnődöm. Február 3-a óta itt, a harmadik emeleten egy­re gyarapodnak a szívhangok. Erre gondolok, s a vidéken működő szülésznők jutnak az eszembe. Amikor leülünk Ballér Fe- rencné szülésznővel, én leszek elfogódott. Jóságos arcú, mosolygós, magát rossz riport­alanynak mondó, szép asszony. Lassan harminc éve áll a szülőanyák mellé, és ki tudná „Megnyugtat tanítás“ Hófehér haj, napbarnított arc, nyugodt tekintet. Ciga­rettáját sűrű mozdulatokkal szívja. Az az érzésem támad, hogy lényét mindig valami feszültség járja át Nádor Zoltán, a kaszópusz­tai általános iskola igazgatója mindig tervez, mindig valami újra készül. Minden évben műsorokat rendez a történelmi évfordu­lókon. A legnagyobb öröme, amikor a kis település majd­nem minden lakója elmegy, hogy megnézze a műsort. — Hat éve tanítok Kaszó­pusztán. Az iskolában csupán két tanterem van — mondja, s közben meg is mutatja a kis birodalmat. A felső négy osz­tállyal foglalkozik, az alsóso­kat a lánya tanítja. A termek szépen díszítettek, sok a vi­rág. — Nagyon szeretek taníta­ni. Megnyugtat. — Mivel tölti szabad idejét? — kérdezem, s szinte bizonyos vagyok a válaszban: »vadá­szom«. Hiszen ilyen erdős vi­déken könnyen beleszeret va­laki a vadászatba. Válasza meglep: — Néha elmegyek horgász­ni, az a szenvedélyem. Jólesik nézni a mozdulatlan vizet, s hallgatni a csöndet. Olyankor nyugodtan gondolkodhatom. — Min? — Mindig a következő mű­sorunkon. Szívesen rendezek irodalmi műsorokat. A csend­ben, amikor felötlik bennem egy-egy új rendezési fogás vagy egy szövegmódosítás, már látom magam előtt a jelene­tet, hallom a gyerekek hang­ját. Gyakran egy-egy egész műsortervet állítok össze a horgászbot mellett. A márciusban megrendezett tanácsköztársasági szemlén igen szellemes és színvonalas műsorral vettek részt a ka­szópusztaiak. A Tanácsköztár­saság dicső napjait elevení­tették meg műsorukban. A nézőtéren viharos taps csen­dült, amikor a hatalmas vo­natparaván tovasiklott a szín­padon, a gyerekek pedig vi­dáman énekelték: Megy a gő­zös, megy a gőzös ...’ Ötven évvel ezelőtt a boldog mun­kásgyerekek utaztak ilyen harsogó örömmel a Balaton- partra üdülni... Hogy nem kerültek be a járási döntőbe nem törte le a kis közösséget. Nekik a bí­ráló biztottság dicsérete is so­kat jelentett. Nádor Zoltán összehúzza szemét, s úgy folytatja. — Ilyen kis Iskolának nehéz fölvennie a versenyt a jól fölszerelt, nagy létszámú is­kolákkal. Nehéz a néhány ta­nuló közül kiválasztani egy- egy szerepre a legalkalmasabb gyereket. Nádor Zoltán kikísér ben­nünket. Már szürkül. Sorra nyílnak ki a kis házak kapui. Most térnek haza az erdőből a szorgalmas munkások. Az igazgató szavai csengenek a fülembe: — Becsületes emberek élnek itt. Szeretem őket. Jól érzem magam közöttük. (Horváth) megmondani, hányszor leste ki a születés mindig új titkát. A kezdés — Böhönyéről származom. Számomra gyönyörűséges hely marad. Hatan kavartuk a port szüleim parasztudvarában, ha­tan voltunk testvérek. Nem szóródtunk szét oktalanul a világban, de jutott belőlünk mindenfelé. Anyámat sosem láttam finomkodni, szenve- legni. Hatodik testvérem szü­letését mégsem feledhetem. Egy elhúzódó harántfekvés volt, nehéz szülésnek ígérke­zett, de anyám nem szólt semmit, csak a szeme lett nagyobb, mintha tudta volna, hogy élet-halál között lebeg. Legelőször ekkor gondoltam erre a pályára. Gyűlöltem a szülésznőt, aki későn hívta az orvost, s anyám fölöslegesen szenvedett. Ügy éreztem, mindenkin se­gíteni szeretnék, enyhítefii a fájdalmon... Én voltam a legelső gyerek, alig várták, hogy fölcseperedjek. Képzel­heti mi volt ott, amikor eléjük álltam: szülésznő szeretnék lenni... Tizennyolc éves voltam, hogy elkerültem Pécsre, a szülésznő-képzőbe. Abban az időben 168 pengőt kellett fi­zetni havonta az iskoláért. Hát nemhogy segíteni nem tudtam, de sokszor a ruhára- valót vittem el a testvéreim elől. A munkahely 1945. november 20-án a kaposvári járásba, Mezőcso- konyárá kerültem. Évekig lak­tam albérletben, terményben fizettem a lakás díját. A pénz nem ért semmit. Dühös vol­tam, hogy idős elődöm nem­igen törődött a legelemibb higiénia betartásával sem. Ná­la elég volt a szüléshez egy elhasznált ing vagy egy pentő. Nehezen szokták meg, hogy lepedőt kérek, hogy a szemük láttára kivasalom. Az első szülés — Sosem felejtem el a ne­vét. Először Illés Rózsát segí­tettem a világra. Napszámot szülök gyereke volt, ők it olyan szegényen éltek, mint én. Talán azóta már Rózsika is átesett az első szülésen. Nagyon őszinte legyek? Nem volt nehéz levezetni az elsőt. Kihívtak, mindjárt a szívhan­got figyeltem. Abból tudom meg, nem szenved -e a magzat valamilyen károsodást. A meginduló szülés fájásait kö­vető szünetekben gyakran hallgatom a szívhangot, ez az élet biztos jele. Szerencsésen lezajlott minden, orvost sem kellett hívni. Ez nagy önbi­zalmat adott. Halálesetem a körzetben el­töltött 21 év alatt nem volt. Talán a szei-encse is közreját­szott, de higgye el, föl kellett kötni a fehérneműt, hogy vál­laljak egy szülést orvos nél­kül. Megszoktam Mezöcsokot nyát, nem hagytam volna ott semmi pénzért, pedig nagyon sok helyre hívtak. Meg lehet azt fizetni, hogy senki nem megy el az ember mellett szó nélkül? Ismertem a falu ap- raját-nagyját. 1960-ban körzeti ápolónő lettem. Az elsők között ne­veztek ki. Több lett a fizeté­sem, a felelősségem, a mun­kám. 1968-ban a családom összetartása miatt a siófoki szülőotthonba jöttem. Ezt már én kértem. Az új környezet — Nem volt nehéz beleszok­nom. “Mindenképpen más itt. Össze sem lehet hasonlítani a kinti munkával. Nehéz volt a vidék, ahhoz képest nagyon könnyű itt. Egy évre rá ebbe a kórház­ba kerültünk. Ez már foga­lom. Ha bejön a beteg, átesik minden rutinvizsgálaton, ösz- sze se lehet ezt hasonlítani a múlttal. Tessék csak itt kö­rülnézni, szinte hotelnek néz ki az egész környezet. Igaz, hathónaponként forgóváltás van, és nagyon türelmetlenül várom, mikor esik rám, hogy én lehessek a szülőszobában, mert azért a legszebb nekem a szülés marad ... meg a szív­hang ... Mészáros István C sak nagyon kevesen tudják megyénkben is, hogy hazánk leg­régibb, patinás tanítócsaládja éppen Somogybán élt és mű­ködött több mint két évszáza­don át. Meghitt családi fészkében kerestem föl a Becht-család utolsó tanítósarját, a most 70 esztendős Becht Bélát, hogy az ősök emlékét kutassuk év­századok távolából. Hozzájuk hasonló, nagy múltú tanítócsalád csak egy volt Magyarországon: a Schöpf »dinasztia«, melynek tagjai — egymást követő nemzedékek — kerek 150 éven át tanitós- kodtak Locsmándon, a mai Burgenland területén. A Becht család azonban túl tett rajtuk is: ők összesen 232 éves taní­tói múlttal büszkélkedhetnek. Ebből a csaknem két és fél évszázadból kereken 220 évet tanítóskodtak (1730—1950) Bonnyán, ebben a felső-somo­gyi községben. A Koppány- patak völgyében elterülő, fes­tői környezetben fekvő kis fa­lunak is szép múltja van. Mír a tatárjárás előtt létezett: egy 1229-ből ránk maradt írás em­líti »villa Buduna« néven. Egy 1480-ból származó okirat pe­dig a városi kiváltságokkal bí­ró helységek közé sorolja, s a Vásárait említi. Tanító- és céhmester A törökök kivonulása után a nagyrészt elpusztult kop- pányvölgyi falvakba a környék földesúra, gróf Hunyadi János hozatott telepeseket Németor­szágból. Bonnyát az 1720-as évek végén népesítették be. Az első telepesekkel érkezett a németországi Württemberg tartományból 1730. április 11-én a bonnyai Becht »di­nasztia« alapítója is: Becht Jakab, aki egy személyben »oskolamester« és céhmester volt, mert bizony abban az időben »a nemzet napszámo­sai« egyáltalán nem tudtak megélni a tanítói hivatásból, így aztán az első Becht tanító a tanítás mellett mellékfoglal­kozásként gereblyéket és egyéb kéziszerszámokat, mun­kaeszközöket készített szorgal­masan, s ezeket ő maga vitte a vásárokra eladni. A tanítói »mesterség« az­után apáról fiúra szállt a csa- ládbai%- több mint kétszáz éven keresztül. Nagy idő ez! Es mindig egy helyen, ugyanab­ban a községben! De az is »családi törvény« lett náluk, hogy mindig csak az elsőszü­lött fiú örökölhette, sőt neki kellett örökölnie a tanítói hi­vatást. 220 év Bonnyán Hazánk légi égibb pedagóguscsaládja még külön családi házat is épí­tett, hogy legyen hová mennie nyugdíjazása után. Je'lemző a család nagy szorgalmára, hogy apja a nyári vakáció ide­jén évről évre eljárt fiaival a közeli tanyákra aratni, s így szedegette össze apránként az új otthonra valót. aztán végleg hazakerült, és a következő évben, 1925-ben, egészen átvette apja és ősei örökét. Egyébként hatan voltak test­vérek, 3 fiú és 3 leány, mind a hatan ma is élnek. A fiúk közül csak ő lett tanító, a má- , sik kettő az építészmérnöki, il­Az utolso mohikan /f szülőföld várta haza ^e*,ve a jegyzői pályát váiasz­————————— _________' tóttá, mindhárom leányestvére p edig egy-egy tanítóhoz ment férjhez. így azán valamennyi testvére elkerült hazulról, csak az »ifjú tanító úr« maradt ott­hon, a családi fészek melegé­ben. felelősségteljes megbízatást be­csülettel és közmegelégedésre elvégezni? A nép iránti szere- tete és hűsége tette képessé-rá. Elmondhatjuk róla nyugod­tan, hogy nemzedékek neve­lője volt. A mai bonnyai öre­gekkel: a mostani nagyapák­kal és nagyanyákkal együtt ült annak idején az iskola padjaiban, de fiaikat és leá­nyaikat, sőt unokáikat is ő tanította a betűvetésre és az egyszeregyre. A mai Bonnya arculatától pedig elválasztha­tatlan a Becht család 220 éves múltja. Hiszen ez alatt az idő alatt az egész falu népét, ge­nerációk hosszú sorát nevel­ték föl! S ez a nagy múlt, a Becht tanítók kezemunkája, lélekformálása és több évszá­zados magvetése ott tükröző­dik a mai Bonnya képén is. Bármilyen furcsán hangzik, így lett tanító Becht Béla. .Pe­dig ő inkább intéző, gazdatiszt szeretett volna lenni, mert szíve a mezőgazdasághoz húz­ta. Édesapja azonban — mint elsőszülött fiúgyermeket — őt szemelte ki utódjának. Már elemista korában zongorázni kellett tanulnia, s ha nem- egj r kedvetlenül ült a zon­gorához, mert inkább kint az udvaron szeretett volna ját­szani, apja szigorúan csak eny- nyit mondott neki: — Béla, ne feledd, te tanító leszel! Béla pedig szorgalmasan tanult, hogy alapos felkészült­séggel vehesse át az ősi »örök­séget«. Hivatásán kívül azon­ban egyéb »örökség« is várt reá. Nagyapja, Becht József ugyanis annak idején »moder­nizálta« a régi, divatjamúlt is­kolát: a zsúpos tetőzetet cse­répzsindelyekkel cserélték fel, ezt hagyta fia örökéül. Édes­apja tanítóskodása idején pe­dig, 1911-ben új iskola, és új tanítólakás épült. Sőt, apja Az elsőszülött fiú azonban mégsem akart hazajönni a fa­luba tanítónak. Többre vá­gyott, mint elődei. Polgári is­kolai tanár akart lenni. Ezért a csurgói tanítóképző elvégzése után (1918-ban szerezte meg a tanítói oklevelet) beiratkozott Budapesten a polgári iskolai tanárképzőbe. Terve azonban nem sikerült. A jó bonnyaiak ugyanis nem hagytak békét az apjának: — Tanító úr, halljuk, hogy a fia tanár akar lenni. Hát miért is engedi meg, hogy elpártoljon tőlünk?... (Ne ön­zést lássunk ebben az »inter­pellációban«, hanem a tanító úr és az egész Becht család iránti ragaszkodást és szere- tetet!) Erre aztán a szigorú apa — engedve a család és a köz­ség »hagyományainak« — ha­zarendelte fiát Pestről. Ifjabb Becht Béla először Ecsenyben tanított, majd haza­jött apja mellé. Közben 1924- ben egy Szentes melletti ta­nyára helyezték, de az Alföl­dön csak két hónapig maradt, gyomány« kedvéért valamelyi­kük mindenáron pedagógus legyen. Közben mindkét léé • nya Budapestre került. Be Béla pedig úgy határozott í lesegével együtt, hogy eredet szándékától eltérően nem megy vissza Bonnyára, az ősi csa­ládi hajlékba, hanem leikül töznek Pestre a két leány után. Gyermekeinek a vonzá­sa erősebbnek bizonyult a szülőföldénél. Találkozás ő az ősi fészekben Bár akarata ellenére kellett otthon maradnia, mégis szeret­te hivatását, szülőfaluja népét és a rábízott gyerekeket. Ma is sok kedves emléket melen­get szívében ezekből az évtize­dekből, hiszen ő is Bonnyán ette meg kenyere javát. Huszon­öt éven át tanított szülőfalu­jában, itt érte meg a felszaba­dulás, majd az iskolák államo­sítását is. Utána áthelyezték a szomszédos Somogyacsára, ahol még 12 évet tanított. Itt csak­hamar igazgató lett, majd 1954-ben körzeti igazgatóvá ne­vezték ki. 1951-ben fiatalos lendülettel segített megszer­vezni az acsai termelőszövet­kezetet, sőt, rá két évre a tsz- könyvelői munkakört is magá­ra vállalta, és éveken át lel­kiismeretesen végezte. 1959- ben a Tabi Járási Tanács vb- tagjává választották. Hogyan tudta mindezt a sok munkát és A lánc megszakadt... A család múltja egy darab történelem. S ez a darab tör­ténelem lezárult Bonnyán, amikor a Becht família utolsó tanító tagja 1962 őszén nyu­galomba -vonult. Ezzel véget is ért az ősi tanítócsalád re­génye. A hosszú lánc megsza­kad, mert Becht Béla volt az első, aki 220 év után elkerült az ősi családi fészekből. Más­részt pedig a nemzedékek hosszú láncolatában, 220 év távlatában, ő az első,- akinek nincs fia, tehát, nem volt, aki átvegye tőle az elsőszülöttek »örökét«. Két leánya pedig nem akarta a tanítói hivatást választani. Becht Béla ugyanis már nem volt olyan szigorú és kérlelhetetlen, mint apja: ő már nem kényszerítette, sőt nem is igyekezett rábeszélni leányait, hogy a »családi ha­A múltból visszaérkeztünk a mába. Egyre lassabban hulla­nak bele a szavak az esti csendbe. Későre jár. Búcsúzni készülök. Fölteszem az utolsó kérdést: nem vágyódik-e néha mégis vissza az ősi fészekbe? Az »utolsó mohikán« elér- zékenyülve válaszol: — Két nagy öröm ragyogja be életemet. Egyik a felesé­gem, hűséges hitvesem és a gyermekeim szeretete, az uno­kám mosolya; a másik pedig a hazalátogatás öröme, ha mi testvérek, mind a. hatan össze­találkozunk időnként a szülői háznál, ugyanolyan testvéri szeretetben, mint régen, gyer­mekkorunkban. Mély csend öleli körül ezt a mélyről szakadt vallomást. Valóban megható pillanatok ezek. Hiszen most, ebben az órában, az emlékezés szárnyán nemzedékek hosszú sora adott egymásnak találkozót: az ősök emlékében, a testvérek, a hit­ves, a gyermekek, az unoka ragaszkodásában a múlt, a je­len és a jövendő ölelkezett össze. Szerdahelyi Pál SOMOGYI NGFIAP Vasán»« U6& témám U

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents