Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-25 / 144. szám

• w. ■ - -r- ■■ ■ . Kapós menti avar sírokban Csontfaragó ősök csontvázai Hallatlan ul mély tisztele­tet érzek, va­lahányszor ősök alkotta eszközöket, tárgyakat, szerszámokat látok. Az Em­ber eleitől fog­va örök, jelent és jövőt ala­kító életmenté­sét, alkotó aka­ratát érzem a múzeumi tár­lók csendjében és a mai em­ber tudását, szélesedő hori­zontját min­denütt, ahol a múzeumi vit­elnek anyagát megszabadítj ák a föld erős, hallgatag, de évezredes vilá­gokat befoga­A csontok elszállítását szakszerű, pontos csomagolás előzi ineg. Képünkön: dr. Wen­dó szorításától, ger Sándor antropológus. A sántosi kanyarban Valaha, csaknem másfél­ezer éve a mai Kaposvár és a Kapos völgyét lápos, zsom- békos táj szelte át Lehettek szigetei, gyanítják, ilyen volt a -mai Május 1. utca íve is a Cser és — meghosszabbított vonalában — a sántosi el­ágazás között A régészet adatai szerint ez a két terület a csiszolt kőkortól már lakott Gázló lehetett ezen a két pon­ton, s birtoklásuk stratégiai szempontból nyilván fontos volt Erre utal a Cserben 1954-ben megtalált 18 avar sír, és erre a néhány éve meglelt ugyancsak avar te­mető a sántosi kanyarban, a mai 40-es őrház mögötti dombháton. Az első sírokat hat éve bolygatták meg a kö­zeli homokbánya erőgéped. A Kaposvári Állami Gazdaság dolgozói becsülettel jelentet­ték a történteket a bányát lezárták és a múlt nyáron megkezdődött az avar kori te­mető feltárása. A Magyar Tudományos Akadémia régészeti kutató- csoportja egy fiatal munka­társát bízta meg az ásatások vezetésével: Eugénia Szimo- novát, aki hat éve végzett a moszkvai Lomonoszov Egye­temen, s gépészmérnök férjé­vel és kétéves kisfiával évek óta Budapesten él és dolgozik az Akadémia tudományos ku­tatójaként Munkatársa dr. Wenger Sándor antropológus aki a helyszínen az elsődle­ges, elszállítás után a teljes­ségre törekvő embertani vizs­gálatokat végzi majd a fel­tárt csontokon — természete­sen a régész munkájával pár­huzamosan. Milyen lehetett a környéki őslakosság a foglalás századában? Kapos hon­A régész Perzsel a hőség. Az őrház és a bezárt homokbánya mö­gött végeláthatatlan kukorica- tábla. Kilométeres körzetben sehol egy talpalatnyi hűs, ár­nyék. A két tudományos ku­tató négy munkással dolgozik immár május óta. Reggel héttől délután ötig. Bronzbő- rűek mindannyian, hozzáed­ződtek már mind az erős napfényhez. A fiatal régésznőnek eddig, két tudományos publikációja jelent meg. Ez a mostani a harmadik fontos kutatási te­rülete. Gyors összefoglalást kérek tőle az eddigi eredmé­nyedről. Kis akcentussal, de szépen és hibátlanul fogal­mazza meg magyarul ezt a kissé bonyolult szakmai szö­veget is. — Második tavaszon és nyáron ássuk itt az avar sí­rokat Eddig kilencvenkilenc csontváz és igen sok, nagy tudományos értékű lelet ke­rült elő. Sok a gyereksír, nagy volt a gyermekhalandó­ság akkor ... Jellemző, hogy a nők mellett csontból készí­tett, szép díszes faragás ú tű­tartókat lehet találná a sír­ban. Ez a késő avar kultúra !— déli hatásra — ismerte már a ruhák varrását is ... A régész, ha befejezte az ásatásokat, összehasonlításo­kat végez eddigi már ismert feltárásokkal. A Kapos kör­nyékinek pedig a Morva vi­déken és Ausztriában találha­tó »analóg temetője« — mondja a régésznő, de per­sze ez még hátravan. Addig be is kell fejezni, amit el­kezdtek. — Hogy mikor? Lehet egy év, lehet több is ... — Az is, hogy még a kis­fia is ezt ássa, ha felnő? — Azt nem. De minket le­het, hogy itt temetnek él — nevet jóízűen Eugénia Szi- monova, vagyis, Zsenyka, ahogy munkatársai szólítják. Nyugodt, higgadt ember, lát­hatólag nem zavarja az sem, hogy esetleg kétszáz, három­száz vagy több sírra lelhetnek az ásatás folyamán. Egy bizo­nyos már: a közeli dombo­kon egy nagyobb avar tele­pülés volt A régésznő újabb tudomá­nyos publikációra készül. Dolgozata címe: Késő avar kori temető a 40-es őrháznál. Ebben a munkájában viszont nélkülözhetetlenek az antropológus embertani vizsgálatai. Dr. Wenger Sándor munkájának oroszlánrésze a teljes feltárás befejezése után következik, hogy az itteni avarokról, tár­sadalmi szervezetük, életük és kultúrájuk jellemző vonásai­ról teljes képünk lehessen. (Írásos feljegyzések hiányá­ban ugyanis csak a régészeti kutatások anyagára szorítkoz­hat a tudomány.) Ehhez ad kiegészítő ismereteket az em­bertan. Az antropológus már a helyszínen megállapítja az elhalt népesség egyes tagjai­nak a nemét, életkorát, a gyermekhalandóság mértékét, az átlagos életkort .stb. így már most bizonyos következ­tetésekre juthatnak. De az őslakosság teljes létszámára csak a végleges adatok de­ríthetnek fényt. — Mit tudunk róluk eddig? — intek a moi felbukkant újabb avar őslakóna. — Ennél a medencecsont alakja és a koponya jellege arra utal, hogy női csont­váz. Feltűnő, mennyire ép a fogazatuk, igen ritka jelenség a fogszuvasodás. Ez a táplál­kozásukra utal: a fűszert, a csukrot még nem ismerték. Át­lagos testmagasságuk 155—165 centiméter körül lehetett Mint­egy tíz százalékban a csigo­lyákon reumás tüneteket ész­lelhetni. Ez és a gyermekha­landóság is összefügg a mo­csaras vidékkel. A nők álta­lában többen vannak, illetve voltak már akkor is ... Kö­zelebbit róluk azonban — például azt hogy a férfiak itt, a Kapos völgyében talál­ták-e vagy magukkal hozták őket — csak később tudha­tunk meg. Ami látható, az a laikus számára is bizonyító erejű: nők voltak. Szerették a csil­logó üveggyöngyöket a díszes bronz fülönfüggőket és mi­egyebet. Magukkal vitték őket a sírba, csakúgy, ahogy mást is, amire — hitük sze­rint — szükségük lehetett. Nagy hasznára a tudomány­nak. Ezek a leletek is né­hány év múlva a Rippl-Ró- nai Múzeum új, állandó ki­állításának tárlóiba kerülnek majd. Hirdetik egy tehetsé­ges, szorgalmas nép, az ava­rok emlékét, akik a honfog­lalás előtti századokban itt, a Kapos vidékén terelgették nyájaikat. Unalmas óráikban pedig olyan díszes csontfara- gású tűtartókat készítettek, amelyeket késő utóduk, a legügyesebb somogyi bizsókos pásztor is okkal megirigyel­ne. Wallinger Endre Eugénia Szimonova a 99. felnyitott avar sírnál. CIRKUSZ Zsizska zsebkendőjét lo­bogtatva rohant föl a har­madik emeletre. Alig tudta kinyökögni édesanyjának: megjöttek a cirkuszosok. — Az Olasz-dombon verték föl a sátrat, ugye, délután elsétálunk arra? — Kérd meg az édes­apádat is, majd ha hazajön. — Megyek, Ilusnak is el­újságolom, hogy itt van a cirkusz. A leckét is megmu­tatom neki. Utána jövök ebédelni. — Siess. Mint egy forgó, szaladt végig az utcán, ismerőseinek kiabálva: — Cirkuszba me­gyünk ma. Az Olasz-dombon áll a sátor. Zsizska osztálya délelőtt tanulmányi kiránduláson vett részt a város környékén. Visszafelé látták, hogy hosz- szú oszlopban fehér cirku­szos kocsik vonulnak az or­szágúton. Az Olasz-domb alatta az egyik kilépett a menetoszlop­ból, Casse, betűzték ki a gye­rekek a kocsi falára mutat­va. A kopsit külön vontatták. Még meg sem állt az árok szélén, amikor két ember ugrott ki hátul az ajtón. Az egyik megbotlott, végiggurult az úton. A gyerekek fölne­vettek. — Ezek a bohócok! — új- jongtak. Forróbb lett a levegő mindjárt körülöttük. A dom­bon sziluettként rajzolódott ki a két alak. Magasba néz­ve bámulták őket a gyerekek, s minden újabb bukfencnél nagyot kiáltottak. A tanító­nő hagyta, hogy a tanulók e vidámságból js kivegyék a részüket a délelőtti tanu­lás után. Észre sem vették, hogy idő­közben a többi cirkuszos ko­csi eltűnt a domb mögött. A kisebbikre mondták, hogy bohóc, a másikra zsonglőr, mivel ő volt az ügyesebb. Néha csak őt látták, a bohóc el-eltűnt, majd újra megje­lent. Alig egyenesedett föl, máris elnyelte a föld. A har­madik embert, aki a vonta­tón ült, egyszer sem látták. Messziről hangfoszlányokat hallottak csak, de nem értet­tek belőle semmit. Most a bohóc hosszabb időre elveszett a dombon. A másik rogyadozó térdekkel a kocsi felé indult — Elég volt, menjünk gye rekek — mondta a tanítónő A gyerekeket alig lehetett el­indítani, még vonzotta őket a látvány. Amikor a zsonglőr a /éhéi kocsihoz ért, S nekitámasz­kodott, még egyszer feltűni a bohóc alakja is, de minthi hason csúszott volna feléje Zsizska nem engedett ab­ból, hogy még ma elsétálja­nak az Olasz-dombra. — Ha ma nem is megyünk be, csak az állatokat nézzük meg —■ könyörgött Mielőtt beesteledett volna édesapja is hajlott a szóra elindultak a cirkusz felé, ji kis séta volt. Amikor elhagy­ták az utolsó házakat is, egy emberrel találkoztak, aki c domb felől jött. — Felállították már a sát­rat, a cirkuszi? — kérdezte tőle Zsizska édesapja. — Nincs ott, kérem, sem­milyen cirkusz — válaszolta az ember. — Tragédia voll ott, nem cirkusz. Megöltek egy embert — mondta, s ahogy elindult, hümmögöti még és megismételte: tragé­dia ... Zsizska sem értette, miért kell visszafordulniuk. Horányi Barna Elmélet és arányok Kulturális etetünk időszerű kérdéseiről tartott tájékozta­tót a Szakszervezetek Megyei Tanácsa tegnap délelőtt. Meghívták erre a mozgalom területi kultúrfelelőseit, s a társintézmények és szerveze­tek képviselőit is. akik meg­hallgatták a SZOT illetékes osztályvezetőjének vitaindító­ját. A kellő tájékoztatás, az ankétok és a viták lehetősége ebben a témakörben a to­vábbhaladás létfontosságú esz­köze. Ami a szakszervezeti kulturális munka országos ta­pasztalatairól, a tennivalókról és az általános irányelvekről ebben a vitaindítóban el­hangzott. azzal is egyetérthe­tünk. Más kérdés, ami az el­méleti tájékoztatás arányait illeti. Elismerjük: minden tömeg­szervezet és tömegmozgalom saját területének feladatait és problémáit maga ismeri a legjobban. (Legalábbis elvileg így kellene legyen.) Követke­zésképpen szíve joga meghúz­ni azt a kört, amelyen belül a tájékoztatásnak és a vitá­nak a témáját megszabja. Hangsúlyozni szeretnénk, nem a tegnapi értekezlet, hanem hosszú évek hosszú ülésein szerzett tapasztalatok mondat­ják ki velünk, hogy az elmé­leti tájékoztatók és legfonto­sabb gyakorlati (kulturális) problémáink megvitatásának arányaiban valami nincs rend­ben. Az utóbbi rovására. Tényekből szeretnék kiin­dulni. A tegnapi csaknem négyórás ankéten elhangzott terjedelmes elvi tájékoztatás­sal sok hasznos ismeret birto­kába juthattak a hallgatók. Viszont egyetlen szó nem esett itt a szakszervezeti, a termelőüzemekben folyó ideo­lógiai-kulturális nevelő mun­ka legégetőbb problémáiról — kaposvári, somogyi vonatko­zásban. Sem a vitaindítóban, sem a hozzászólásokban. (Pe­dig aligha csak helyi, somo­gyi problémák ezek). Senki nem mondta ki, nem nevezte a nevén azokat az ellentmon­dásokat, amelyekkel éppen a szakszervezeti kultúrmunká- ban lépten-nyomon találkoz­nak. A gazdasági vezetők kultur ’is szemlélete — egy­két példától eltekintve — nem kielégítő, nem korszerű; nem tükrözi az új gazdaság­irányítási rendszer új lehető­ségeit a közművelődés, a nép­művelés szolgálatában, sőt... Az üzemi művelődési intéz­mények, klubok élete na­gyon sok helyen üres, tartal­matlan, az üzemi kultúrfele- lősök nem kapnak kellő tá­mogatást a saját szakszerve­zetüktől sem. A kulturális terv és maga a kulturális— ideológiai nevelő munka is formális a legtöbb üzemben. Vagyis tervek is vannak, szá­mok is vannak; papíron min­den a legnagyobb rendben ... Minderről és megoldásuk módjairól, lehetőségeiről nem esett szó. Olyan meggondolá­sokból — mint megtudtam —, hogy »korábban sokszor meg­vitatták már ezeket a problé­mákat«; »érintőleg országos viszonylatban említette az előadó«; »szűk körben az elvtársak mindig őszintén megnyilatkoznak, csak most, úgy látszik a plenum előtt nem ...« S különben is: »ez mind igaz, de most mit csi­náljunk, velük sírjunk? ...« Azt hiszem, ez sem volna célravezető. Mint ahogy az sem az. ha az általános elmé­leti tájékozódás mellett közis­mert és legfontosabb gyakor­lati problémáinkkal nem né­zünk szembe kellően. W. E. Tél a nyárban Sokáig kell várnom, amíg gémberedett ujjaim engedel­mesen leírják a címet. Még a várakozás alatt megfoga­dom, hogy ezentúl soha nem zsörtölődöm, nem hangosko­dom, ha a hőségtől ájultan esem is össze. Ezentúl becsü­löm a meleget. Kinn a húskombinát a hűtő­házának udvarán a hőmérsék­let harminc fok körül mozog. Szél sem mozdul, izzadunk. Amikor Lévai József, a hűtő­ház raktárosa bevisz az iro­dahelyiségbe, és a fogasokon lógó vastag bundákra mutat, nevetnem kell. Aztán látom, hogy milyen alaposan begom­bolja ma'gán a vastag kabátot, sapkát vesz, feltűri a gallért Megijedek és gyorsan utáno­zom. Csak a szandálommal van baj. — Nem fog izzadni a lába — mondja Lévai József, mi­közben belépünk az előcsar­nokba. Még most is az ammó­nia szagát érzem, annyira át­járt Nem teherlifttel me­gyünk, megszokjam hogy majd a hideget. Megindulunk a lépcsőkön fölfelé. — A hűtőház négyemeletes, emeletenként négy tárolóterem van. Ezekben »csak« mínusz húsz fok a hideg. Mindjárt fölérünk az első emeletre, itt. három gyorsfagyasztó műkö­dik — mondja kísérőm. El- ámulok. Mintha az Északi­sarkra toppantunk volna. A folyosó-labirintusok falain vastagon a hókristályszerű zúzmara. Kísérőm kérdi, hogy nem fázik-e a lábam, aztán kinyitja az egyik gyorsfagyasz­tó ajtaját — Tessék, lépjen közelebb! — invitál. A legnagyobb hó­viharnak nincs akkora hangja, mint az itt bömbölő hatal­mas ventillátoroknak. Hosszú csövek kígyóznak ammóniát párologtatva, ezek a forgó la­pátok meg rájuk fújják a le­vegőt, helyesebben a »fagyot«. Intek, hogy gyorsan csukja be az ajtót, mert a lábam már zsibog. A mínusz húsz fokos ter­mekben »fölmelegszem«. Be­szélő kedvem is visszajön. — Ide a gyorsfagyasztóba kerül minden friss áru? — Kivétel nélkül minden. i Hatvan mázsái rakhatunk be egyszerre egybe, ez hat óra alatt kifagy, aztán ide kerül az áru a tárolótermekbe. Belépünk a 402-es számú ajtón. Ebben a teremben marhahúshegyek sorakoznak, ezer mázsán felül. Emeletenként lemegyünk egy-egy tárolóba. Hac vaj, export- és belföldi - baromfi, sonka, császárszalonna ember- magasságú kupacokban. Már erősen vacogok, amikor újra kiérünk az udvarra. Kevésnek tetszik a harminc fok, becsü­löm a forróságot, és nehezen engedek föl. — Józsi bácsi mióta járja ezeket a termeket? — Tizenhat éve. Én január 1-től december 31-ig mindig náthás vagyok, mégsem me­gyek el, szeretem ezt a külön világot Odahív egy rakodót, közben arról beszél, milyen nehéz a rakodók munkája. — Bizony, tíz éve vagyok rakodó, de ebben a nagy hi­degben is megizzadunk sok­szor. Mert Van ám, hogy száz­harminc kilós húsokat emel­getünk. És nincs mese, föl kell emelni mondja a. köz­ben megérkező, hatalmas, vál­las férfi. — Már kezdek én is lerobbanni, reumám, vissz- erom van. Azt hallani lehet, ha mi megyünk az utcán, mert csoszogunk, már nem bírjuk emelni a lábunkat — Sokat eszik? —• Nagyon, és különösen húsból. — Mi segítene ezen a nehéz munkán? — Az árumozgatáshoz jó lenne néhány kis targonca, amilyet a tizenkét mázsás fö­démterhelés megenged. így gyorsabban, könnyebben dol­gozhatnánk. — Mire nem gondol szíve­sen a munkájával kapcsolat­ban? — A gyorsfagyasztóra. Mert hiába kapcsoljuk ki a ventil­látorokat, azért a mínusz 36 fok megmarad, és ez sem va­lami kellemes. Teljes »decergéssel« egyetér­tek, becsülöm az itt dolgozó embereket, és amikor kilépek az utcára, örült", a forró nap­sugárnak, örülök annak, hogy nyár van. Mészáros István SOMOGYI NÉPLAP 1969, június 23.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents