Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-21 / 141. szám
Szíven szúrta a feleségét „Szerettem, s mindig bíztam..." Alapjában véve nem tartogat nagy rejtélyeket az ügy. Egy harminckét éves i'érfi ittas állapotban szíven szúrta negyvenéves feleségét, mivel az nem kívánt visszatérni hoz- aá. A dolog mégsem ilyen egyszerű. Három éve házasodtak ösz- sze. Az asszonyrak a második házassága volt ez. a férfinak az első. Az asszonyról mindenki tudta, hogy előtte meglehetősein kicsapongó életet élt — csak a férje nem. Vagy nem akart róla tudni. Később sem változott sokat a helyzet. Különösen azután, hogy a férfi bűncselekményt követett el és hosszú hónapokat töltött a börtönben. Szabadulása után felkutatta a feleségét, aki .visszament hozzá. Hogy miért ment el? Azit mondta, nem bírta otthon a sok munkát... Tudta, hol kell keresnie Péter István magas, erős fiatalember. Vonásai egyszerűek, arckifejezése majdhogynem szenvtelen. Lehet, hogy csak most lett ilyen. Halkan beszél, de megilietödöttség nem látszik rajta. Túlságosan a bánat sem. Valami elszántság sugárzik belőle, melyet a történtek megnyirbálhattak ugyan, de nem irtottak ki — Én mindig bíztam, hogy megváltozik. Ezerszer kértem, könyörögtem neki, hagyja abba az örökös szökdösést... Ha visszajött, az életére es- küdözött, többé nem megy el. De ha alkalma volt, mindjárt odábbállt. Egy ilyen alkalom volt tavaly, amikor Péter Istvánt behívták katonának. Az asszony másfél hónap után otthagyta a házat. — Teljesen tönkrementem, az idegeim kezdték fölmondani a szolgálatot. — Ezzel magyarázza a mértéktelen italozást is? — Mit tehettem volna. Addig legalább nem gondoltam rá. — A tragédia azt bizonyítja, hogy ittasan is a feleségére gondolt. \ — Meg akartam bocsátani neki, hívni vissza. Ha komoly volt is a szándéka, a találkozás előzményei, körülményei meggátolták a normális megbeszélést. Pontosan ma egy hete történt. A nap során sokat ivott, vallomása szerint nyolc-ki- lene fröccsöt. Tudott arról, hogy felesége egy idős férfinél tartózkodik. A házhoz tá- molygott, belökte az ajtót Hívta az asszonyt, ö azonban a fejét rázta. A férfi rátámadt, ütötte, ahol érte. A továbbiakban a férfi vallomását idézzük Hogy igaz-e az állítása, abban a rendőrség még nem foglalt állást. . — Láttam, hogy nem jön velem, ezért kifelé indultam. A feleségem azt kiabálta, hogy ha méreggel nem sikerül, akkor álmomban úgyis megöl. És egy késsel közeledett felém. A kést kikaptam a kezéből és a szívébe szúrtam. Mint mondottuk, a bűnügynek ez a része még nem tisztázott, lehetséges, hogy egészen másként történt — az asszonynak esze ágában sem volt férjére támadni. Miután megszúrta feleségét, Péter István szó nélkül otthagyta a házat. Rá jellemző módcin a közeli italboltba ment. Az asszonynak még volt annyi ereje, hogy az udvarra vonszolja magát és segítségért kiáltson. A mentők hámarosan megérkeztek, azonban az asz- szony életét a gyors orvosi beavatkozás sem tudta megmenteni — a kórházban rövid idő múlva meghalt. „Bűnös vagyok..." — Nem érez leikiismeretfur- dalást? — Sajnálom, hogy így történt Bánom, hogy meghalt. — Saját magát nem is okolja a történtekért? — Nem én rendeztem úgy az életünket, hogy így kellett végződnie. Bűnös vagyok, természetesen, de azt hiszem, nemcsak én vétettem. Akkor követtem el a legnagyobb hibát. amikor utána mentem, nem lett volna szabad. De szerettem, s mindig bíztam ... Kérdezem, akar-e valamit mondani még? — Csak kérdezni. A rendőrtiszt bólint, hogy kérdezhet tőle. — Őrnagy úr, miikor temették el a feleségemet? * * * Péter István bűnügyében a rendőrség folytatja a nyomozást Pintér Dezső Vidáman, »Fürge ész, friss erő, úttörőnél ez a fő! Hurrá! Hurrá! ...« — harsog a csatakiáltás Balatonlellén. Azután pattogó úttörőnóták csendülnek. Ez a vidámság, harsogó jókedv szinte bűvkörébe vonzza az embert Utamat én is a hang irányába veszem. A kaposvári járás Parragi Vilmos úttörőtáborának kapujában két egyenruhás kislány állít meg. Pontosan kikérdezik jövetelem célját, s csak azután léphetek a tábor területére. Felnőttes komolysággal végzik munkájukat — Amikor éjjeli őrségbe vagytok beosztva, nem féltek? A szőke copfos kislány katonásan kihúzza magát, s úgy válaszol: — Nincs Idő a félésre .. „ igaz — kuncog őrtársára —, egyik éjjel volt egy kis rémüldözés, • de helytálltunk. — Elmúlt éjfél, az út felől apró neszt hallottunk. Figyeltünk. A zaj egyre közeledett, a fű megmozdult... Azt hittük, valaki a tábor felé kúszik. Amikor az elemlim- pával odavilágítottunk, hirtelen csönd lett Nem szóltunk senkinek. Magunk derítettük fel a »tettest«. Két kis sündisznó mászott a fűben. Gelencsér Árpád táborvezető megmutatja a birodalmukat A konyhánál nagy a sürgés-forgás, készül a friss ebéd. Négy-öt kislány — az ügyeletes raj tagjai —krumplit tisztítanak, másik kettő pedig a kuktafeladatokat látja el, s közben vidáman dalolnak: »Szaki néni azt mondta, nem lehetek én kukta.--« A szakácsnő a kis »jobbkezeket« irányítja, közben kedves történeteket mesél róluk. — A lányok ügyesek, de már a fiúk is belejöttek a konyhai munkába. Versenyben tisztítják a krumplit. Aki a legtöbbet és a legjobban dolgozik, az mindig kap valami jutalmat Hol egy szelet csoki, hol egy marék eper vagy cseresznye az első díj. Most már úgy végzik a szakácsmunkát hogy gond a győztes kiválasztása. Azután a hálókat járjuk sorra. Mindenütt katonás rend. A fiúk hálójának egyöntetűségét egy úttörőöv bo. tja meg. A szíj a tető fémvázára van fölszerelve. Amint a csüngő övét nézem, egy kerek arcú, borzas legényke áll elém. — Munkamegtakarítás — mondja. — Mert én alszom ezen az emeletes ágyon. Mire onnét lemászom, hát elfáradok. Így újítottam. Reggelente az övemen ereszkedem le. Amint a táborban sétálunk, megcsodálom a pompázó rózsákat és az üde pázsitot Nagyobb kéz — több cseresznye. Krumplihámozás.. I — Már a tavaszi szünetben is voltak itt úttörők. Persze, ők nem a táborozás örömeit élvezték. A kadarkút!, a fel- sőmocsoládi, a mezőcsokonyai csapatok legjobb úttörői előkészítették a tábort a nyárra. Szeméttárolót építettek, parkosítottak, beszerelték a villanyt Nagyon sok munkát jelentett, hogy a tábor területének feltöltését is elvégezték. Magas a talajvíz, s a feltöltés nélkül szinte lehetetlen volna itt táborozni — mondja a csoportvezető. Egy kis csoportot pillantunk meg. Rajfoglalkozás a szabad ég alatt. A Tyereskova raj foglalkozását Németh Irma vezeti, ö a tábor legfiatalabb ifivezetője. Most végezte el az általános iskolát Tavaly még ő is a »kicsik-« között ült az idén pedig jó úttörőmunkájának elismeréséül a »nagyok« közé került A gyerekek szeretik, tisztelik. Az egyik kislány azt mondja Irmáról: »0 a kedvencünk«. Megszólal a csengő. Következik a tízóraiosztás. Hatalmas tál ingerlőén piros cseresznye nevet a sorban állókra. Mohó szemek, nagy markok. A lányok irigyen pislognak a fiúk nagyobb tenyerére (nagyobb kéz — több cseresznye). Azt hiszem, hogy most még a hiú lányok sem bánnák, ha kezük jobban megnőtt volna. Egy tízéves forma fiúra kerül _ a sor. Miközben megkapja a porcióját föl teszi a nagy kérdést: — Tessék mondani, ebből nem le. z korrepeta?... — A fogalomzavar nagy derültséget keltett. A táborozás legszebb, legvidámabb óráit a fürdés jelenti. A gyerekek boldog »hurrá«-val rohannak a »Balcsiba«. Előkerülnek a nagy labdák, kis csónakok, szóval minden, ami kell. Harc a labdáért; aki a legtöbbször ér a labdához, az a győztes. Százhúsz pajtás tölthet tíztíz boldog napot a lellei táborban. A napok tartalmasak és sok vidámsággal telnek. A foglalkozások pontos napirend szerint történnek. A programban kirándulás, tábori hangverseny, alaki gyakorlat, karnevál és sok más izgalmas, játékos munka és szórakozás van. Az első turnus táborozása valóban nagyon vidám. Biztosan sok-sok ilyen kellemes, boldog tíz nap fog még eltelni a nyáron a Parragi Vilmos úttörőtáborban. Horváth Mária « tömeg nem moccant. /i A szomszéd »fater«-ja, mint a cövek állt a telep kapujában, mellette egy fekete ruhás asszony. Hajnal óta fogták a helyet, bizonyára jól kibeszélgették magukat, meg egy kis vissz- eret is szereztek a régi mellé. Erősen fújtattam, mögöttem meg egy kis szöszi lány, mire a csődületen átvágtuk magunkat. — Csak jobbra! — mondta a »fater«, és a tárcájából előnyálazott egy utalványt. — De ne a lapostetőshöz, mert az a mázsaház, hanem a másik bódéhoz. — Na mi lesz! Most már négyen maradnak ott? — ordították hátulról. — Mire várnak, tapsra? A »fater« meg az özvegy nekilódult, A tömeg úgy vált ketté előttük, mint Mózesnek a tenger. Mi maradtunk, a kis szőkével, a kapuhoz lapítva. Ronda nagy kapu volt, gerendákból és deszkákból tákolták valamikor, aztán kátránnyal feketére mázolták, de most már csak a ráfröcskölt sár védte a korróziótól. A sár tetejére krétával írták, hogy mi nincs a telepen. Hát sok minden nem volt, meg kell hagyni. Es mégis, egyre jöttek, akik nem tudták, hogy itt fél ötkor kezdődik a műszak. Mármint a vevőké, mert a telepieké csak úgy nyolc óra körül. A kis szöszi is melegítőben volt és tornacipőben, akárcsak én. Ő látszott a legesélyesebb ellenfelemnek. Ámbár, mit lehet tudni? Most egy újabb autó érkezik, egy piros Skoda. Porzott mögötte az összeszáradt sár. Aztán megtorpant és tülkölt. Nem mozdult senki. A többi autós is megvadult, meft voltak többen is, köhög tett ék az öninditót, túráztatták a motort. Lassan megpróbáltak előrenyomulni. De a kerékpárosokon fennakadt a roham, a gyalogosok pedig olyan zajt csaptak a kapu védelmében, mint valami szélesvásznú ostromjelenetben. Aztán lassan elült a lárma, csak mellettem gőzölte egy szőrös manusz a pálinkab ~~t. — Mit képzelnek? Mert autójuk van? Egy kövér, vállas ember rászólt. — Maga csak hallgasson! — Miért hallgassak? Hát nem így van? Mi sorban állunk egy hétig. Az állami lakást meg kik kapják? — Jobb lesz, ha hallgat Nem úgy van az. — Hát hogy? Talán jobban tudja? Mi maga? — Figyeljen ide! Ismerem magát. Nem épít maga semmiféle házat. A szőrmókus erre nagyon elcsendesedett, a másik se szült többet. A kis szőke közben addig forgolódott, amíg a kapunyílásba nem került. Jól kitaníthatta a mamája, akárcsak engem a szomszédék »fater«-ja. De hiába, mert kétszáz méteren senki sem verhet rám. Kétszáz méter — húsz másodperc. Na jó, huszonkettő. És ha harminc? Mire az autósok és a biciklisták elindulnak ipics- apacs, én már a célban vagyok. A kapu mögött zörgést hallottam, néztem az órámat. Itt a nagy pillanat! Lánc csörrent, tolózár nyikordult, tompán puffant egy farönk, és a szárnyak között ember- nyi rés nyílt. A szöszi már be is ugrott rajta, utána én. Egy dagadt alak tartotta a kapu szárnyát, és majd megszakadt, miközben húzta hátrafelé. Nem az erőlködéstől, hanem a röhögéstől. Gondoltam, odamázolok egyet, de most nem lehetett ilyen mellékes ügyekre vesztegetni az időt, a kislány előttem húzta a csíkot, és hátulról is szorongattak. Elől a kis szöszi, mögötte én. Valamit már behoztam az előnyéből, de még vezetett. Közvetlenül mögöttem egy pár bakancs trappolt. Hátrakaptam a fejem, a pálinkás volt, mögötte is néhányon a fiatalabb korosztályból, távolabb a szétszóródott gyalogosok mezőnyét már befogták a biciklisták. De a hátrapillantásom elég volt a szöszinek, hogy újra rámverjen egy lépést. Rossz érzés volt. Hát lehet az, hogy nem én állok majd a győzelmi emelvény legmagasabb fokán? Nem én állítom fel a telepi cementfutás új világrekordját? A kislány már be is robban a célba, a házikó szuty- kos ablakához. En is odaértem, másodiknak. Traptrap- trap. A pálinkás is belihegett. Azután a többiek. A sereg zöme még a farakások között fújtatott, amikor egy svájcisapkás kiszólt a kisab- lakon: — Emberek, ne várjanak! Csak tíz utalványra adunk ki cementet. Naponta csak tíz utalványra. Nem értik? Harmincán állhattunk az ablak előtt, de senki nem mozdult. És még mindig jöttek. Tudták, hogy csak tízen kaphatnak cementet, de azért jöttek. Hátha csoda történik. Fölemelik a kontingenst. Vagy huszonkilencen hirtelen összerogynak, és a harmincadikkal kezdik a sort. A »fater« és az özvegy most fordultak be a kapun. Szép kényelmesen jövögettek, a jegyesek nyugalmával. A kis szöszi még miauiig erősen Lihegett, igaz, én is. A »traptrap« pálinkafelhőket szuszogott a nyakamba. De ő is válogatott szinten futott, neki is jut cement. Végre az öreg beállt a helyemre, és ötvenest nyomott a markomba. Kicsit huzakodtunk, aztán elfogadtam. Néhány lazító mozgás, indulhattam is hazafelé. De ni- csak! Valaki integetett a farakás mellől. Szörnyen fújtatott, pedig végig se futotta a távot, leállt a cél előtt. Csuda asztmás volt a lihe- gése így közelről. — Szakikám, pfű, pfű — szólt —, yiegkérhetem valamire? — Attól függ. — Maga jól fut. Én már harmadszor vagyok itt... Ha rágondolok, hogy futni kell, már elakad a lélegzetem. Pfű... Nem ér rá véletlenül holnap reggel? Félfordulat balra, irány a kapu. — Nem ingyen gondoltam, ötvenes elég lesz? Földbe gyökerezett a lábam. Újabb ötvenes. Minden reggel egy ötvenes. Az any- nyi, mint ötször huszonöt ezerkétszázötven. És mi ez a kis futás? Armin Hary egy ilyen pillanatban határozhatta el, hogy profi futó lesz. Szép kényelmesen idejövök hétre, beállók a »verebem« helyére, és 'nyolckor már slattyoghatok hazafelé. A strandra, a moziba, a hegyekbe. Ahová akarok. Csak a formámat kell tartanom, nehogy úgy járjak, mint ez az ember. Kár, hogy minden második héten délelőttös vagyok. Otthagyjam az üzemet? És ha két »verebet« csípek fel minden reggel? Ez hát a gyors meggazdagodás titka? Egy óra, egy százas. így csinálják a nagymenők. De az üzemet mégsem hagyhatom ott. Hogy egész életemben egy pálinkásbutykos előtt trappoljak? — Na, el tud jönni holnap? — sürgetett az ürge. — Én nem tudok, de tudok valakit... — Ne ajánljon nekem senkit. Látom, maga jól fut, phű... Mégsem akarok ehhez a szeszlcazánhoz fordulni. Hogy a szemembe röhögjön? — Mondtam, hogy tudok valakit. Az profi. Legalábbis azt olvastam. De gondolom, eddig nem nagyon ment neki, segíthetnénk rajta. Megadom a címét, írja csak Armin Hary, München. Na, nem írja?... Felkapott egy dorongot. És még szaladni is tudott! Hiába, mégiscsak az amatőrsport az igazi. Ha befelé nem is, kifelé biztosan új világcsúcsot futottam. Dessewffy László 5 SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 19C9. június 21.
