Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-20 / 140. szám

Besúrt ablakok, füstöt, hogy sötétség borult az utcára. S nemcsak erre. ha­nem a környezőkre, a Micsu­rin, a Gorkij utcára is. Ami­kor minden gép főzi az aszfal­tot, még a termálfürdő, sőt a Munkások és vasutasok él­nek itt a város peremén, a Kaposrét soron. Csaknem mind három műszakban vagy farduló szolgálatban dolgoz­nak, gépek mellett vagy mozdonyom. S amikor letelik a műszak, s csendre vágyva elindulnak haza, bömbölő gé­pek és sűrű füst fogadja őket Egy kőhajításnyira a házaik­tól éjjel-nappal zakatolnak a kőőrlők, bőgnek az aszfaltfő­ző gépek, túráznak a marko­lók, a dömperek és a teher­gépkocsik a Közúti Építő Vál­lalat telepén, amelyet az utób­bi két évben szinte az abla­kukig terjesztettek ki. Aki veszi a fáradságot, s elsétál a Kaposrét sorra, an­nak rögtön a szemébe ötlik, hogy sehol sem lát nyitott ab­lakot ötven család él itt be­zárt ablakok mögött. Az ud­varon nem száríthatnak ru­hát, mert belepi a korom. A gyümölcs, amelyet leszednek a fáról, kástrányízű. S a kút- ,, „, , , . , ból is kormos vizet húznak föl ^roly utaa * kap a a vederben. Négy éve állnak kover korombol. ez rettenetes«, »nem tudunk mert éjszakás vagyok a hús­így élni«. Ahogy az utca közepére érünk, egyre erősödik a zúgás, az ember orrát egyre jobban facsarja a kátrányfüst Elég néhány perc itt-tartózkodás, s köhögés fogja el az idegent. — Pedig most még csendes üzem van, de mikor este fel­sorakoznak a gépek a kerítés mellett!... — mondják a kö­rülöttünk állók. kombinátban, de nem tudok — jegyzi meg Vida János. Megint hangzavar támad, mint a szerkesztőségben, aho­vá tizennégyen jöttek el pa­naszra. »Tavaly már az újság­ban is megígérte a vállalat, hogy elviszik a feldolgozást«, »tessenek már valamit csi­nálni ezekkel a telepesekkel«, »nem emberi dolog ez, ké­rem ...« műszfves Rubeczncnek levegőn kellene lennie. perben a vállalattal a levegőt szennyező füst miatt az ide­geket ölő zaj miatt Olyan is akadt az utcában, aki meg­próbálta eladni a házát. Ve­vőt azonban nem talált. Ha megnézte valaki, azzal állt odább — ez még ingyen sem kellene. S nem csoda. Amikor dél­nyugatira fordul a szél, el­árasztja a házakat a korom­fekete füst. Hiába csukják be az ablakokat nincs az a pici rés. amelyet meg nem talál­na. A múltkor úgy feinyom­csok vagyunk már«, »dunsztos ta a szél a köddé összeállt | üvegben tarjuk a gyerekeket«, Amikor fotóriporter kollé­gámmal végigmegyünk a so­ron Kerek István kíséretében, aki minden fórumot megjárt már a környék panaszával, egyre-másra nyílnák a kiska­puk, asszonyok, gyerekek, em­berek gyűlnek koránk, s egy­más szavába vágva sorolják panaszukat Mint amikor elakad a tű a gramofonon, úgy ismétlőd­nek monda tőle. félmondatok: »ez őrület«, »tiszta idegron — A kerítés mellett sorakoznak a gépek — mutatja Ke­rek István. Tóth István mozdonyvezető dohogva magyarázza. — Mihozzánk sokkal köze­lebb vannak, mint az iroda­épületükhöz. Az irodások fel­szólaltak, hogy nem szívják a füstöt... Hát mi szívhatjuk?! Kérem, ez egy nagyon nyu­godt hely volt azelőtt, a gye­rekek mehettek játszani a rét­re. — Nappal kellene aludnom, Éjjel-nappal zakatolnak a gépek füstöt okádva. TÉTOVA PILLANAT©: Vgy tűnt, hogy itt már járt valamikor, de mm tud­ta mikor. Ez az érzés nem volt szilárdan körülhatárolt, ködpuhán ült benne. A tóba keskeny víziút vezeteti. Két­oldalt sűrűn nőtt nádas ké­pezett kerítést mellette. A túlsó parton elnyúlt hegyek pihentek. Simogató szelek borzolták fel a nádleányok barna bóbitáit, a tó kék arcán finom hullámráncok gyűröd- tek. Mintha lélegzett volna a viz: roppant mellkasa pará­nyit emelt a fecskeszelíd vi­torlásokon, aztán újra besüp­pedt. Pehelykönnyű sirályok húztak a magasban. Az iszap­ba kapaszkodó stégeken cso­koládébarna emberek napoz­tak. Lázár ült a parton és sze­mével fényképezte a tájat. Szerette volna magával vinni, s akkor is látni, ha szeptem­berben újra odaáll az osztály elé. A táborozás utolsó délu­tánja volt ez. A gyerekek, aki­ket a poros faluból hozott, már belefáradtak a lubicko­lásba. Megfigyelte: néhány nagyobb fiú fürdési idő alatt is benn gubbaszt a sátorban. Este a gyerekek tábortüze után tanári búcsúestet ren­deztek. Csontos már délután szervezni kezdte: pénzt sze­dett össze, kijelölte a helyet, ahol majd szalonnasütésre ke­rül sor. Lázár nem tudta el­képzelni Csontost, amint iro­dalmat tanít... — A személyzetet és a sza­kácsnőket nem hívjuk — ma­gyarázta éppen Tyúkocskának. — Fáradtak. Igen, egészen biztos, hogy fáradtak úgysem jonnénék. Tyúkocska biológiát taní­tott. Három gyerekét még a táborba is magával hozta és milyen alkalmat megragadott, hogy bágyadt althangján fe­gyelmezze őket. Lázár hallgatott. Homá­lyos bűntudatfélét érzett. Ezek a mamát is így zárnák ki ma­guk közül, ha itt lenne, mint a szakácsnőket. Látta maga előtt a mamát, ahogy fárad­tan megy fölfelé a foghíjas lépcsőn, kezében vízzel teli két kannával. Rosszkedvű lett, mert iudta, hogy nincs joga Csontosra haragudni. Karácsonykor látogatta meg utoljára a mamát. Már egy fél éve. Szalonnát sütöttek és éne­keltek a tóparton. Ejfél felé Csontos már elázott. Merev, katonás tartása fölengedett Arca zsírosán csillogott. Tyú­kocska fuvolázva nevetgélt. A többiek már fújták a nótát, amikor Lázár elindult. Lép­tei egyenetlenek voltak. Sze­me előtt táncoltak a sötétbe burkolózó fák.' Kezében két sörösüveggel a szakácsnők sá­tora előtt állt meg. — Igyanak — mondta aka­dozó nyelvvel Lázár. — Ma­guknak hoztam, igyanak... Kialvatlan szemmel, csodál­kozva néztek rá. Ált és nem tudta mitévő legyen. Evek teltek el, mire felele­tet tudott adni magának. Akkor már társakra is lelt hozzá. De az a tétova pillanat még sokáig benne élt... Leskó László ősz hajú asszonynak nyit­nak utat a karéjban állók. Rubecz Imrénének hívják, ő kapta az első műszívet ha­zánkban három évvel ezelőtt. — Hiába költöttek rám százezer forintot, amikor éj­jel arra ébredek, hogy fulla­dok a füsttől. Étvágyam sincs miatta, tiz»nöt kilót fogytam. Azt mondják Pesten az orvo­sok, jó levegőre menjek, jó levegőre... De hát mikor lesz itt jó a levegő?! Kocka Józsefné két kisgye­reket ölelve áll mellettem. Csak ennyit mond: — Megszökünk innen... ezt már nem lehet kibírni. Munkások és vasutasok él­nek itt a város peremén, füst­ben és zajban. Számtalan fó­rumon foglalkoztak ügyükkel négy év alatt. Legutóbb Írás született róla, hogy május 31-ig megszünteti a Közúti Építő Vállalat a közegészség­re ártalmas, különben is en­gedély nélkül folytatott asz­falt! őzést. Lesz-e hát megol­dás? Erre Tanács Istvántól, a vállalat főmérnökétől kér­tünk választ. — A panasz valóban jogos. Éppen a város érdekében össz­pontosítottunk a telepen eny- nyi gépet, hogy minél előbb elkészüljön az aszfaltozás a Berzsenyi utcában. A városi tanácsról naponta kétszer te­lefonálnak, hogy szüntessük meg a Császárréten a levegő szennyezését, s ugyanennyi­szer hívnak azért, mikor lesz végre kész a Berzsenyi utca... Valószínű, hogy a hét végére, legkésőbb a jövő hét elejére csakugyan elkészül, s akkor nem főzünk tovább aszfaltot a telepünkön ... Ennyi türelmet kérünk a panaszosoktól. Reméljük, hogy ez az utolsó ígéret volt ebben az ügyben. K Harminc éve az életben ülönös, ellentétes érzé- eszükbe jut-e, vajon emlóke®­seket ébreszt _ mindig nek hogy emlékeztessenek bennem az érettségi _ , találkozó. Első perceit, talán 02011 a helyen es eme uranepé- óráit is a viszontlátás, a ba- lyes pillanatokban? Vajon me- ráti hátbaveregetések öröme mentó-e számukra az 1939-es fűti még és valóban milyen év & rninden ami utána kö_ szép es felemelő e prllanatoK , meghitt külsősége! Kedves vetkezett? Maga a tortene.em öreg tanárok az asztalion; Al- és benne a magunk és mások ma Mater, visszhangzó, hűvös egyéni sorsa vajon eléggé is­folyosók, és fülledt osztályter­kola, eléggé tanulság volt-e az mek, egykori padok — meg­annyi drukk és diákcsíny meg- embertelenségben is megina- őrző emlékhelye. És pohárkö- radni embernek? És ezt val 1- szöntők és meleg hangulatú juk-e, megvalljuk-e most va- beszelgetések ... Joil egy gondolatnyi időre mi, Illúzióvilág ez, amelyben akik élünk megmaradtunk kitartóan keres- há évtlzed viterai után? suk — és mind kevesbe talál­juk meg — tizennyoloéves ön- t assan, ünnepélyesen magunkat, s benne mindazo- | . lépjük az ódon lépcső­ka,t, akikkel akkor, együtt »ki- két. Az első emeleti léptünk az Életbe« — ahogy folyosón fehér márvánvtáblán mondani szokás. aranybetűs nevek. Az első vi­Nem a tíz, húsz, vagy har- lágháború elesettjei. Ide za- minc év — tehát nem az idő indokolnak először a vissza- múlása. — árnyékolja örömün- látogató öregdiákok. Zöld ba­két. Ez objektív, ez örök. óérkoszorut kap a márvány, Vagy szembenézünk vele, vagy ünnepélyes, de egyszerű sal- sem. A néhai kedves, bátor, légmentes gondolatokkal: fia- őszinte srácokat keressük az talságunk színhelye a csarnok, egykori padokban, köröttünk. ez a folyosó, ezek a falak. So- Ám a valóság, a szép és mag- raink megritkultak sokan ott­ható külsőségek mögött job- maradtak a második nagy vi­bára — kiábrándító. De legalább igaz. lájgégésben. Az élet továbbha­Lajos Géza ladt és mi eljöttünk emlékez­ni. Most, a hagyomány sze- Igaz. de nem vigasz. Végig- rimt megkoszorúzzuk azok gondolni pedig nem illik, hí- emléktábláját, akik 191-1—la­s'3®11 e találkozó ünnep, az em- ban »meghaltak a hazáért« ... lékezés ünnepe. Ide, ilyen ün- ,, . , , nepre szólt a kedves' meghí- Hagyomány és kegyelet, va- vás is a napokban, amikor az losag 0s történelemszemlélet.. egykori Somssich Pál Gimziá- 'v aJon md mondatta la a szu- zium 1939-ben végzett nővén- nokkal a »hagyományos- Lá­dákéi adtak egymásnak talál- zist? Az arcokról semmit ie kozot a kaposvári Táncsics nem olvashatni. . . Gimnáziumban. Osztályterem, padok. Idős A meghívón az A és B tanár úr méltatja a taláiko- osztály névsora. A zás, az összetartozás nagysze- többség ma is kapós- Tőségét Előkerül az osztály­vári. Néhány budapesti és napló Névsorolvasás... M ,n- meglepően sok külföldi cím denki kedélyesen cseveg, job- áll a nevek után: Ausztrália, bara közömbös dolgokról, s Ohio, Ontario, Argentína, Bra­zília. NSZK, Izrael a mostani hazájuk. Vajon hogyan és mi­közben kopognak a nevek, egymás után sorban. Egyik- másikra senki sem jelentke­zik. Az elsőnél még bemondja kor jutottak olyan távolra? valaki, hogy »meghalt«, utána Vajon hogy élnek, mit valla- már azt sem. Vagy csak én nak és mit éreznek ma ők, nem hallom a fesztelen dis- »idegenbe szakadt hazánk- kurzus növekvő zajában? Az- fiai«? A válaszra csak egy-egy után elvonul mindenki az esti pársoros levél utal. Vidám, bankett előtti rövid sétára, könnyed hangvételű gondola- Az emberek, akik lassan, tok. Lényegük, hogy bizony ünnepélyesen jöttek fel a lép- »sok minden történt a 30 év csőn, most sietősen lépkednek alatt... « Vagy — igen sok- lefelé. A terem, a folyosó egy értelmű is lehet ez a válasz: »... ha nagyon, jól megfon­tolom (!), ez a meghívás ked­ves és őszinte... « — irta csapásra kiürül. U '”’ gy érzem, van ebben valami meneküléssze­rű. Nem az épületből Hans IV. Sinsheimiből, egykori és nem az iskolai emlékek osztálytársainak. És nevek, ne- flol. Olyan lehet ez, mint ami­vek a névsorban. utánuk kf az e™ber önmaga elöl bu­,, . , , _,__... jik a vidám cseveges langyos e gyetlen szó a cím í y légköre mögé. Most Igen siető- meghalt. sen, neh0gy valakinek eszébe Különös érzéssel siettem er- jusson felidézni 1939-et, amely re a találkozóra is. ahol több nemcsak a matúra esztendeje .... , ... . , , volt es azt, hogy tulaidankép­mint felszazan gyülekeztek pen ^ hogyan kellett össze a két osztályból. meghalnia szegény X-nek, Y­Ez a generáció éleződő nem- nak Z~nek: aki tehetséges zetkoza^ politikai légkörben ért életsp a fiataiságot, a nagy és felnőtté, s rá két évre start- szép terveket, csakjígy. mint fejest ugrott az első menet- mi. akik megértük, életben zászlóalja, az első muszos szá- maradtunk, zadok folyamába. Vajon Wallinger Endre Beloianisx és Mes&tegnyő (Tudósítónktól.) Két községnév. Van, akinek nagyon keveset mond. Fejér megye három községének el­lenben nagyon sokat Is jelent. A Beloiannisz görög tánc- együttes már három esetben járt Somogy megyei ! vendég- szereplésen. Ennek viszonzá­sául hívta meg a pusztasza- balcsi fogyasztási szövetkezet és Beloiannisz község görög emigrációs szervezete há­romnapos vendégszereplésre június 13-án a marcali fo­gyasztási szövetkezet mesz- tegnyőni népi együttesét. A görög csoport munkáját a pusztaszabolosi szövetkezet se­gíti erkölcsileg és anyagilag; az emigrációs szervezettel kö­zösen tartják fent a művész- együttest. A mesztegnyői csoport Du­naújvárosban kapott szállást és innen jártak vendégszerep­lésekre. Megismerkedtek a város nevezetességeivel. a vasművel, a hajóállomással, a vidám parkkal és mindazzal, amire büszkék hazánk első szocialista városának lakói. Nagykarácsony faluban a Beloiannisz, a mezőfalvi és a mesztegnyői együttes adott közös műsort. A zsúfolt néző­téren zúgott a vastaps, a mesz- tegnyőiek legnagyobb sikerü­ket a Huszár verbunkkal és a mesztegnyői Páros táncok­kal érték el. A második napon a somogyi együttes Besnyőn adott mű­sort a görögökkel. Itt a so­mogyi műsor legnagyobb si­kere a Csikóstánc és Cigány­tánc volt. A görög faluban úttörők, vi­rágok, köszöntő szavak fogad­ták a somogyi együttest. Az emigrációs szervezet országos elnöke, Szárisz Traszosz is je­len volt. A műsor előtt béke­gyűlést tartottak, amelyen sok szó esett a görög nép harcá­ról és a magyar nép szolida­ritásáról. Az időjárás nem vette ke­gyeibe a műsort: háromszor kezdődött el és szakadt félbe a szabadtéri előadás. (A falu­nak ugyanis nincs művelőlési otthona.) A műsor utáni közös vacsorán régi görög szokás elevenedett meg; nyárson sült bárányt tálaltak fel. Búcsúzásul a meszjegnyőie- ket meghívták 1970-re a falu 20 éves ünnepségeire. Addig azonban találkoznak még a balatonlellei béke és barátság műsoron, augusztus 2-án, ahol mindkét együttes fellép. SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1969. június 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents