Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-09 / 104. szám

HÁLÁIK-'v- - ■"l'íi ' 1 ,.;, ; -' : . ' 1 '-' '•', '- ' Víp^ ffiA «tt Míg / „í : / 1H |í is: V". • . ; . . V . ' V 'M ■ . • .... i 1 A parttól száz-százötven méterre vidám loccsanásoklcal fürödtek a pontyok, a parton három horgász leste a vízbe- fvtó zsinórt. Az üdülőtelep még kihalt, bár itt-ott fes- tékes vödrök, ecsetek hever­nek a kerítés mellett, ami már a közelgő nyár előjele. A viz csöndes volt, valahon­nan a távolból apró hullámok siettek a kövek felé, s közöt­tük méltatlankodva úszkál­tak a vadkacsák. A levegő­ben fütyülő ólom és a szisze­gő zsinór nesze a természet­kedvelők egyik szektájának, a horgászoknak jelenti a kikap­csolódást, a csöndes üldögé- léssel egybekötött szórakozta­tó sportot. Aki még nem fogta a hor­gászbot végét, amikor a víz­ben háromkilós sudárponty kezdi haláltusáját, az nem is tudja meg soha, hogy ebben mi az élveiét. Az alkonyi víz csobogása, a pihenni térő szél, a túlsó part kigyúló lámpái a nap elmúlását siettetik, s amikor az öreg korong bú­csút int a hegyek mögül, a parton szétterül a csönd, a megnyugvás és a mindent be­fonó idő. A kövek között riadtan úsz­kálnak a küszök, a süllő és a balin innen szedi áldozatát, az élet számukra csak egy másodperc, a vadul felbur­jánzó víz, az éles fogak a pusztulás jelei — a felszín számára. A lenti tragédiát csak sejteni lehet. A ragadozók nagy családja egyelőre nyugodtan szedheti áldozatát tilalom védi őket az acélhorgoktól, de az ostoba keszeg és a megfontolt ponty már a legnagyobb veszélynek van kitéve. Horgász barátunk fiatal em­ber, két bottal próbálkozik, a csali giliszta. Bedobja. Egy-egy kis keszeg azonnal ott ólálkodik a horog körül, ízlelgeti, csipkedi a viharosan tekergőző kukacot. A zsinóron keresztbe dobott szalmaszál azonal jelzi a jövevényt, a pár dekás élet a sikeres be­vágás után máris szánkózik ki a partra. Ezt nem művé­szet megfogni. — Vagy két évvel ezelőtt — meséli a horgász — a fo- nyódi mólón egy ismerősöm kis hallal próbálkozott. Szé­pen rabolt a csuka is, a süllő is, ilyenkor mindig van re­mény. Mondom, kis hallal horgászott,, nem is figyelt a fölötte köröző hatalmas sirály­ra, amikor az hirtelen le­csapott, megragadta és el­nyelte a horgon vergődő kis­halat. Felrepült, elvitte a bo­tot is magával. A körülállók annyira nevettek, Hogy sen­kinek sem jutott eszébe el­kapni a repülő pecát. Nagy- nehezen leparírozta a levegő­ből, de a hófehér madár úgy összecsípkedte, összekarmolta, alig tudta kiszedni a csőréből a horgot. Nem is jött egy da­rabig, megsértődött, hogy ki­nevették. Jót derülünk a történeten, s máris megdőlt a »csönd-« elmélet hogy a beszéd zavar­ja a halakat. A kapás egyre több, de akasztani nem sike­rül. Üjabb csalizás, ruganyos lendítés a bottal, a zsinór ökörnyálként úszik a levegő­ben, s éles csobb/inással ér vizet a parttól vagy negyven méterre. Pontosan ott, ahol az előbb egy kiadós potyka für­dőit. A szalmaszál, mint egy ér­zékeny szeizmográf, ismét je­lez. Először apró rángások, pár centis húzás, aztán egy erős hosszan tartó. A bot fel­vágódik a levegőbe, spicce karikába hajlik, s a távolban valahol a méteres víz mélyén eszeveszetten igyekszik szaba­dulni a tükörponty. A zsinór vékony, de hosszú, a hal erős — a horgász szeme csillog — ez a sport. Talán öt perc az egész, és máris a jrnrton tá- tog. — Szeretnék fogni maguk­nak egy angolnát — mondja a barátunk —, olyat még nem láttak. Hogy az mit művel... Amikor először telepítettek a Velencei-tóba angolnát, a horgászok idegenkedtek a kí­gyószerű szörnyetegtől. Volt, aki megfogta, aztán ahogy elő­tűnt a víz alól, elvágta a zsi­nórt. Félt tőié. Ma már ismert és irigyelt hal. És — a hor­gászoknak ez különösen fon­tos — ragypgó sporthal. Ne­hezen adja meg magát, nem­csak idegeket, hanem izmokat is igényel fárasztása. A két bot vége ismét a víz fölé nyúlik, de már nem kell olyan sűrűn kapkodni feléjük, megcsendesedtek a halak... — Az előbb visszadobtam egyet, olyan kicsi volt... — Na látja — replikáz rá a kollégám —, elmondta a többieknek, hogy itt horgász­nak, ma már nem lesz sze­rencséje. Elbúcsúzunk és a horgász­babona kódexe szerint nem kívánunk további szerencsét. Ez ugyanis egészen biztosan elriasztja a halakat... Saly Géza Négy évig öntudatlanul Eredménytelen gyógymódok — Kábítószer-csempészek nyomában John Brockhouse chicagói ablaktisztító, miután három emelet magasból lezuhant létrájáról, fennakadt egy fán. Tisztában volt vele, ha a harmincadik emeleten csúszik ki lába alól a létra, egy egész erdő sem menthette volna meg a biztos haláltól. Miután ezt még egy baleset követte, elhatározta, hogy más foglalkozást választ. Munkát vállalt egy taxivilla- iatnál. Családja most már azt gondolhatta, hogy nincs többé ok az állandó aggodalomra. Ekkor még nem sejtették, mekkorát tévedtek. Egy reg­gelen a bűnügyi rendőrségről hívták telefonon a taxisofőr feleségét, és közölték vele. hogy férjét leütötték. A taxisofőrre egy járókelő talált rá, aki azonnal értesí­tette a rendőrséget. A rend­őrségen elmondotta, az tűnt fel neki, hogy két férfi gya­nús sietséggel távozott a taxi­tól. A sofőrt megoperálták, azonban nem tért magához. Mereven, tágra nyitott szem­mel feküdt kórházi ágyán, s nem reagált sem szúrásra, sem érintésre. Sőt még az éles kiáltásokra sem, ame­lyekkel orvosai a mély kábu­latból fel akarták ébreszteni. A rendőrség hiába várt ar­ra, hogy magához térjen és hozzákezdhessenek a kihall­gatáshoz. Orvosok utaztak a világ minden tájáról Chica­góba, hogy konzultáljanak gyógyításának lehetőségeiről, azonban egyetlen gyógymód sem hozott eredményt. A rendőrség a taxiban vé­res övét talált, amivel való­színűleg hátulról próbálták megfojtani a taxisofőrt. Egyébként ezt a nyakán lát­ható nyomok is bizonyították. Súlyos fejsérülése pisztoly­aggyal végrehajtott nagy ütéstől származhatott Ennél többre azonban nem jutott a rendőrség. John Brockhouse 1318 nap után tért magához — írja a Schweizer Illustrierte. Meg­értette, amit mondtak, de be­szélni nem tudott. Állapota azonban szemmel láthatóan javult. Amikor orvosai nap­tárt mutattak neki, amelyből kiderült hogy négy év telt el kórházba szállítása óta, egészen magánkívül volt. Azt hitte ugyanis, hogy csak né­hány órát töltött öntudatlan állapotban. Lassanként visz- szatért emlákezőképessége. Reszketeg betűkkel írta fel egy cédulára élményeit arról a bizonyos négy évvel ez­előtti éjszakáról. Akkor éjjel a kikötőnegyed­ben egy utast vett fel, akinél bőrönd volt, és a város köz­pontjába vitette magát. Út­közben még egy utas szállt be a kocsiba. Azok ketten a taxi utasrészében izgatottan beszélgettek. Bár csak szó­helyen, továbbá, hogy az árut már el kellene osztani. Brockhouse azt gyanította, hogy az áru nyilván kábító­szer és kábítószer-üzérek nyo­mára bukkant. Mivel nem ju­tott más az eszébe, utasainak azt mondta, hogy azonnal a kórházba kell telefonálnia, mert felesége szül. Az utasok azonban — átlátva a szándé­kon —, övét dobtak a nya­kára és ütlegelni kezdték. A személyleírás, amelyet négy év után adott támadóiról, elég volt a rendőrségnek ah­hoz, hogy általános razziát rendeljenek el a kábítószer - csempészek között, és a két támadót hamarosan elfogták. Az orvosok most arról vi­táznak, hogy a sokféle gyógy­mód közül vajon melyik hoz­ta vissza a taxisofőrt a tuda­tos világba. John Brockhou­foszlányok jutottak el a ve­zetőülésig, azt azonban kivet­te beszédjükből, hogy az el­sőnek beszállt utas szemrehá­nyást tett a másiknak, amiért nem volt időben a megbeszélt se-nak újra meg kell tanul­nia beszélni de hogy ezek után vajon milyen munkát vállal majd, azt még nem tudta eldönteni. (— sb —) A vándorkönyvelő öröme Fénykép helyett: Fehér hajú, vékony arcú, idős em­ber. Tekintete mozgalmas, munkában eltöltött élet beszé­des képe. A fáradtság mögül évtizedekből épült bölcses­ség süt. erenaér fhikléí■. írni) hidegtől. szeme duzzadt a hosszú könnyezőstül. — Drágám! Reggel óta di- dergek miattad ... Bántot­tak?! Bántani mertek, párat­lanom?! Ö, Illés, egészen megvénültem a bánattól, any- nyira féltettelek... A kormánykitüntetés átvé­tele után sorban gratuláltak a régi kollégák Futó Tibornak. Nyolc éve nyugdíjas, és a sió­foki fogyasztási szövetkezet el­lenőrző bizottságának elnöke. Jó pénzügyi szakember volt, és mint a szövetkezet főköny­velője ment nyugdíjba. A Munka érdemrend bronz fokozatú kitüntetés átadásakor öttonnás teherautók robog­tak el mellettünk. Alájuk lök­jem? De Karola addig-addig halmozott mohó csókjaival, hogy közben elmentek a, te­herautók. Egyelőre, ha vona­kodva is, de azért visszacsó- koitam, nehogy gyanút fog­jon közeli végzetéről. V. A hívő Éreztem, nevetséges hely­zetbe kerülnék, ha tiltakoz­nék a rendőrség megállapítá­sai ellen. Majdnem megsza­kadt a szívem, de azért adni kellett a normális eleganciát. Így hát egy sápadt mosoly- lyal próbáltam eltakarni ösz- szeomlásomat. — Milyen jó, hogy csak tré­fából tartóztattál le, egyetlen űcsikém __ D e öcsike nem mosolygot. — Kár leime haragudnod, illés. Nem nézhettem tovább. Féltem, akkorára nő a szarvad, hogy csak a régi tí­pusú ajtókon férnél be. Nem titok előtted, hogy engem is megcsalt a feleségem. Azóta gyűlölöm a ringyókat. Menj és állj bosszút az ellensé­geiden. Volt olyan gyanúm, hogy rövid néhány perc leforgása alatt embervér fog tapadni a kezemhez. Csak a bosszú faj­tájában kellett határoznom. Most bántam meg könnyel­műségemet, hogy nem léptem be a vadásztársaságba. Mi­lyen egyszerű lenne — gon­doltam. — A hatmilliméteres sőrétekkel összeroncsolnám Karola lágy részeit, szitává lőtt tetemét meg kiszögezném a varoskapura, elrettentő pél­dának minden lotyó fehérnép okulására. Bengáli tigris dühöngött bennem. Már-már ott tartot­tam, hogir bundám is kicsí- kosodik ettől a vérengzési vágytól. A bolyhoslelkű, me­legszívű Illés történelmi em­lékké változott egyetlen pil­lanat alatt. A bosszú rette­netes démonja lett belőlem, így rontottam ki a rendőrség épületéből, hogy tetemre hív­jam, felkoncoljam a bűnösö­ket. — És akkor a kapuban rámomlik Karola. Kék-zöld a Q Esett a dara, apró és ke­mény volt, hideg szúrásokkal pöttyözte tele férfias arcomat. Kása jég borította az aszfaltot, és nem tudtam pontosan, va­jon a széngáz szaga nyomasz­tóbb-e vagy ez a földig érő, szomorú alkony. Csak a ki­rakatok ragyogtak tisztán, s talán ezért vonzódtam az üzletekhez. Megálltam a vas­bolt előtt, jólesett a filozofi­kus tűnődés, amellyel elnéz­hettem a fazekakat, hentes- bárdokat, ételhordókat és konyhakéseket, amint szára­zon és tisztán csillogtak az üveg mögött. — Mit akart tőled a rend­őrség? — faggatott Karola. Misztikus hallgatásba bur­kolóztam. mint a keleti csá­szárok néma testőrei, akik rettenetes titkokat tudnak. Él­veztem Karola gyötrelmét, hiszen a leszámolás apró rész­leteit tervezgettem magamban. A végrehajtandó bosszú kör­vonalai már kibontakoztak bennem. Hallgatásom egyéb­ként a megtorlás szerves ré­szét, mintegy a pszichikai elő­készítését jelentette. Nem akartam azonnal a brutalitás eszközeihez folyamodni. Ta­pasztalataim szerint a nők hősiesen bírják a fizikai csa­pásokat, sőt a verés fokozza lelkierejüket. Szellemi fegy­verekkel viszont könnyen ösz- szezúzhatók, nem is beszél­ve az érzelmi kegyetlenségről. Ebbéli elképzelésemet mód­szeres pontossággal óhajtot­tam végrehajtani, s csak ez­után következhetett a vérre- menő tettlegesség. Titokzatos komolysággal gyönyörködtem a kirakat konyhakéseiben. — Illés, szólj már valamit, olyan árvának érzem magam a szövetkezeti mozgalomban eltöltött két évtizedes munkás­ságát méltányolták. Mellette álltam, amikor reszkető, tétova ujjakkal felnyitotta a piros do­boz fedelét. Vándorkönyvelő volt a szö­vetkezetek születése után. Látszott az arcán, hogy em­lékek rohanják meg. — könyörgött Karola, és én tisztában voltam vele, hogy reszket a szíve a balsejtelem­től. Ügyet se vetettem rá. ha­nyagul beléptem a vasboitba. Amikor a hátammal éreztem, hogy szorosan a nyomomban van, így szóltam az eladóhoz: — Kérek egy konyhakést. — Milyent parancsol? — Ami keresztül ér egy kö­zéptermetű embert, a vese tájékán. Legyen hőkezelt acél­ból, nehogy elhajoljon, ha esetleg a gerincbe talál. Nevetve mondtam ezt és az eladó is nevetett, amikor ki­szolgált. De Karola gyanítot­ta, hogy hamis a humorom, mert hiába kerestem most an­gyali arcán az édes mosolyt: — Minek az a kés? — kér­dezte már az utcán. Tömören feleltem: — Kell a háztartásba! — Ez a legfontosabb éppen most? Mit akartak veled a rendőrségen? Esett az éles, aprószemű dana, alattomosan átáztatott bennünket a téli alkonyban, és ettől olyan hangulatom tá­madt, amelyben az élet érté­ke komikusán csekély. Megáll­tam a Rába-hídnál, ahol jég borította a gesztenyesütő ki­hűlt bódéját. (Folytatjuk.) Kevés számviteli szakember dolgozott akkoriban a szövet­kezeteknél. Kerékpárral, vo­nattal, gyalog járta a falvakat. 'Ahány község, annyi fmsz, s ezernyi gond. Az utazást nem számította bele a munkaidőbe. Éjszaka is dolgozott. A gyere­kek — három fia — nagyra becsülték a munkát, amelyet apjuk hivatásként végzett. Egyikük ugyanezt a pályát vá­lasztotta, — hivatásnak. Kevés szó esik köztünk, a kitüntetést nézegeti. Aztán a > zsebébe nyúl, az irattartóban ! keresgél, a fiairól szeretne mu- ! tatai valamit Barna színűre ivénült finoman hajtogatott [papírlapok közül fénykép esik :az asztalra. Futó Tibor vörös- katonáról készítették, ötven év­ivel ezelőtt. A legféltettebb : ereklyéknek járó gondoskodás­sal teszi vissza a képet az öt- : venéves dokumentumok közé. A beszélgetés sodra még in­kább lassul. — Csak a családom tudta meg akik ott voltak velem, annak idején, tizenkilencben. Hivatalosan sehol sem ismer­ték munkásmozgalmi múltját. Amióta nyugdíjban van, azóta is rendszeresen segédke­zik a szövetkezetnél. Munkáját szívesen fogadják, a több mim két évtizedes, sokszor ünzetlm» fáradozást nagyra értékelik a szövetkezet mai vezetői, dolgo­zói is. A reszkető kezű, idős ember portréja így áll össze. Arcáról [eltűnik a köszönő szavak, az [ünnepi pillanat ébresztette iz­galom. Most már csak boldog. A vándorkönyvelő örömében sokan osztoznak. (Nagy» SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1963. május 9l «

Next

/
Thumbnails
Contents