Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-09 / 104. szám
HÁLÁIK-'v- - ■"l'íi ' 1 ,.;, ; -' : . ' 1 '-' '•', '- ' Víp^ ffiA «tt Míg / „í : / 1H |í is: V". • . ; . . V . ' V 'M ■ . • .... i 1 A parttól száz-százötven méterre vidám loccsanásoklcal fürödtek a pontyok, a parton három horgász leste a vízbe- fvtó zsinórt. Az üdülőtelep még kihalt, bár itt-ott fes- tékes vödrök, ecsetek hevernek a kerítés mellett, ami már a közelgő nyár előjele. A viz csöndes volt, valahonnan a távolból apró hullámok siettek a kövek felé, s közöttük méltatlankodva úszkáltak a vadkacsák. A levegőben fütyülő ólom és a sziszegő zsinór nesze a természetkedvelők egyik szektájának, a horgászoknak jelenti a kikapcsolódást, a csöndes üldögé- léssel egybekötött szórakoztató sportot. Aki még nem fogta a horgászbot végét, amikor a vízben háromkilós sudárponty kezdi haláltusáját, az nem is tudja meg soha, hogy ebben mi az élveiét. Az alkonyi víz csobogása, a pihenni térő szél, a túlsó part kigyúló lámpái a nap elmúlását siettetik, s amikor az öreg korong búcsút int a hegyek mögül, a parton szétterül a csönd, a megnyugvás és a mindent befonó idő. A kövek között riadtan úszkálnak a küszök, a süllő és a balin innen szedi áldozatát, az élet számukra csak egy másodperc, a vadul felburjánzó víz, az éles fogak a pusztulás jelei — a felszín számára. A lenti tragédiát csak sejteni lehet. A ragadozók nagy családja egyelőre nyugodtan szedheti áldozatát tilalom védi őket az acélhorgoktól, de az ostoba keszeg és a megfontolt ponty már a legnagyobb veszélynek van kitéve. Horgász barátunk fiatal ember, két bottal próbálkozik, a csali giliszta. Bedobja. Egy-egy kis keszeg azonnal ott ólálkodik a horog körül, ízlelgeti, csipkedi a viharosan tekergőző kukacot. A zsinóron keresztbe dobott szalmaszál azonal jelzi a jövevényt, a pár dekás élet a sikeres bevágás után máris szánkózik ki a partra. Ezt nem művészet megfogni. — Vagy két évvel ezelőtt — meséli a horgász — a fo- nyódi mólón egy ismerősöm kis hallal próbálkozott. Szépen rabolt a csuka is, a süllő is, ilyenkor mindig van remény. Mondom, kis hallal horgászott,, nem is figyelt a fölötte köröző hatalmas sirályra, amikor az hirtelen lecsapott, megragadta és elnyelte a horgon vergődő kishalat. Felrepült, elvitte a botot is magával. A körülállók annyira nevettek, Hogy senkinek sem jutott eszébe elkapni a repülő pecát. Nagy- nehezen leparírozta a levegőből, de a hófehér madár úgy összecsípkedte, összekarmolta, alig tudta kiszedni a csőréből a horgot. Nem is jött egy darabig, megsértődött, hogy kinevették. Jót derülünk a történeten, s máris megdőlt a »csönd-« elmélet hogy a beszéd zavarja a halakat. A kapás egyre több, de akasztani nem sikerül. Üjabb csalizás, ruganyos lendítés a bottal, a zsinór ökörnyálként úszik a levegőben, s éles csobb/inással ér vizet a parttól vagy negyven méterre. Pontosan ott, ahol az előbb egy kiadós potyka fürdőit. A szalmaszál, mint egy érzékeny szeizmográf, ismét jelez. Először apró rángások, pár centis húzás, aztán egy erős hosszan tartó. A bot felvágódik a levegőbe, spicce karikába hajlik, s a távolban valahol a méteres víz mélyén eszeveszetten igyekszik szabadulni a tükörponty. A zsinór vékony, de hosszú, a hal erős — a horgász szeme csillog — ez a sport. Talán öt perc az egész, és máris a jrnrton tá- tog. — Szeretnék fogni maguknak egy angolnát — mondja a barátunk —, olyat még nem láttak. Hogy az mit művel... Amikor először telepítettek a Velencei-tóba angolnát, a horgászok idegenkedtek a kígyószerű szörnyetegtől. Volt, aki megfogta, aztán ahogy előtűnt a víz alól, elvágta a zsinórt. Félt tőié. Ma már ismert és irigyelt hal. És — a horgászoknak ez különösen fontos — ragypgó sporthal. Nehezen adja meg magát, nemcsak idegeket, hanem izmokat is igényel fárasztása. A két bot vége ismét a víz fölé nyúlik, de már nem kell olyan sűrűn kapkodni feléjük, megcsendesedtek a halak... — Az előbb visszadobtam egyet, olyan kicsi volt... — Na látja — replikáz rá a kollégám —, elmondta a többieknek, hogy itt horgásznak, ma már nem lesz szerencséje. Elbúcsúzunk és a horgászbabona kódexe szerint nem kívánunk további szerencsét. Ez ugyanis egészen biztosan elriasztja a halakat... Saly Géza Négy évig öntudatlanul Eredménytelen gyógymódok — Kábítószer-csempészek nyomában John Brockhouse chicagói ablaktisztító, miután három emelet magasból lezuhant létrájáról, fennakadt egy fán. Tisztában volt vele, ha a harmincadik emeleten csúszik ki lába alól a létra, egy egész erdő sem menthette volna meg a biztos haláltól. Miután ezt még egy baleset követte, elhatározta, hogy más foglalkozást választ. Munkát vállalt egy taxivilla- iatnál. Családja most már azt gondolhatta, hogy nincs többé ok az állandó aggodalomra. Ekkor még nem sejtették, mekkorát tévedtek. Egy reggelen a bűnügyi rendőrségről hívták telefonon a taxisofőr feleségét, és közölték vele. hogy férjét leütötték. A taxisofőrre egy járókelő talált rá, aki azonnal értesítette a rendőrséget. A rendőrségen elmondotta, az tűnt fel neki, hogy két férfi gyanús sietséggel távozott a taxitól. A sofőrt megoperálták, azonban nem tért magához. Mereven, tágra nyitott szemmel feküdt kórházi ágyán, s nem reagált sem szúrásra, sem érintésre. Sőt még az éles kiáltásokra sem, amelyekkel orvosai a mély kábulatból fel akarták ébreszteni. A rendőrség hiába várt arra, hogy magához térjen és hozzákezdhessenek a kihallgatáshoz. Orvosok utaztak a világ minden tájáról Chicagóba, hogy konzultáljanak gyógyításának lehetőségeiről, azonban egyetlen gyógymód sem hozott eredményt. A rendőrség a taxiban véres övét talált, amivel valószínűleg hátulról próbálták megfojtani a taxisofőrt. Egyébként ezt a nyakán látható nyomok is bizonyították. Súlyos fejsérülése pisztolyaggyal végrehajtott nagy ütéstől származhatott Ennél többre azonban nem jutott a rendőrség. John Brockhouse 1318 nap után tért magához — írja a Schweizer Illustrierte. Megértette, amit mondtak, de beszélni nem tudott. Állapota azonban szemmel láthatóan javult. Amikor orvosai naptárt mutattak neki, amelyből kiderült hogy négy év telt el kórházba szállítása óta, egészen magánkívül volt. Azt hitte ugyanis, hogy csak néhány órát töltött öntudatlan állapotban. Lassanként visz- szatért emlákezőképessége. Reszketeg betűkkel írta fel egy cédulára élményeit arról a bizonyos négy évvel ezelőtti éjszakáról. Akkor éjjel a kikötőnegyedben egy utast vett fel, akinél bőrönd volt, és a város központjába vitette magát. Útközben még egy utas szállt be a kocsiba. Azok ketten a taxi utasrészében izgatottan beszélgettek. Bár csak szóhelyen, továbbá, hogy az árut már el kellene osztani. Brockhouse azt gyanította, hogy az áru nyilván kábítószer és kábítószer-üzérek nyomára bukkant. Mivel nem jutott más az eszébe, utasainak azt mondta, hogy azonnal a kórházba kell telefonálnia, mert felesége szül. Az utasok azonban — átlátva a szándékon —, övét dobtak a nyakára és ütlegelni kezdték. A személyleírás, amelyet négy év után adott támadóiról, elég volt a rendőrségnek ahhoz, hogy általános razziát rendeljenek el a kábítószer - csempészek között, és a két támadót hamarosan elfogták. Az orvosok most arról vitáznak, hogy a sokféle gyógymód közül vajon melyik hozta vissza a taxisofőrt a tudatos világba. John Brockhoufoszlányok jutottak el a vezetőülésig, azt azonban kivette beszédjükből, hogy az elsőnek beszállt utas szemrehányást tett a másiknak, amiért nem volt időben a megbeszélt se-nak újra meg kell tanulnia beszélni de hogy ezek után vajon milyen munkát vállal majd, azt még nem tudta eldönteni. (— sb —) A vándorkönyvelő öröme Fénykép helyett: Fehér hajú, vékony arcú, idős ember. Tekintete mozgalmas, munkában eltöltött élet beszédes képe. A fáradtság mögül évtizedekből épült bölcsesség süt. erenaér fhikléí■. írni) hidegtől. szeme duzzadt a hosszú könnyezőstül. — Drágám! Reggel óta di- dergek miattad ... Bántottak?! Bántani mertek, páratlanom?! Ö, Illés, egészen megvénültem a bánattól, any- nyira féltettelek... A kormánykitüntetés átvétele után sorban gratuláltak a régi kollégák Futó Tibornak. Nyolc éve nyugdíjas, és a siófoki fogyasztási szövetkezet ellenőrző bizottságának elnöke. Jó pénzügyi szakember volt, és mint a szövetkezet főkönyvelője ment nyugdíjba. A Munka érdemrend bronz fokozatú kitüntetés átadásakor öttonnás teherautók robogtak el mellettünk. Alájuk lökjem? De Karola addig-addig halmozott mohó csókjaival, hogy közben elmentek a, teherautók. Egyelőre, ha vonakodva is, de azért visszacsó- koitam, nehogy gyanút fogjon közeli végzetéről. V. A hívő Éreztem, nevetséges helyzetbe kerülnék, ha tiltakoznék a rendőrség megállapításai ellen. Majdnem megszakadt a szívem, de azért adni kellett a normális eleganciát. Így hát egy sápadt mosoly- lyal próbáltam eltakarni ösz- szeomlásomat. — Milyen jó, hogy csak tréfából tartóztattál le, egyetlen űcsikém __ D e öcsike nem mosolygot. — Kár leime haragudnod, illés. Nem nézhettem tovább. Féltem, akkorára nő a szarvad, hogy csak a régi típusú ajtókon férnél be. Nem titok előtted, hogy engem is megcsalt a feleségem. Azóta gyűlölöm a ringyókat. Menj és állj bosszút az ellenségeiden. Volt olyan gyanúm, hogy rövid néhány perc leforgása alatt embervér fog tapadni a kezemhez. Csak a bosszú fajtájában kellett határoznom. Most bántam meg könnyelműségemet, hogy nem léptem be a vadásztársaságba. Milyen egyszerű lenne — gondoltam. — A hatmilliméteres sőrétekkel összeroncsolnám Karola lágy részeit, szitává lőtt tetemét meg kiszögezném a varoskapura, elrettentő példának minden lotyó fehérnép okulására. Bengáli tigris dühöngött bennem. Már-már ott tartottam, hogir bundám is kicsí- kosodik ettől a vérengzési vágytól. A bolyhoslelkű, melegszívű Illés történelmi emlékké változott egyetlen pillanat alatt. A bosszú rettenetes démonja lett belőlem, így rontottam ki a rendőrség épületéből, hogy tetemre hívjam, felkoncoljam a bűnösöket. — És akkor a kapuban rámomlik Karola. Kék-zöld a Q Esett a dara, apró és kemény volt, hideg szúrásokkal pöttyözte tele férfias arcomat. Kása jég borította az aszfaltot, és nem tudtam pontosan, vajon a széngáz szaga nyomasztóbb-e vagy ez a földig érő, szomorú alkony. Csak a kirakatok ragyogtak tisztán, s talán ezért vonzódtam az üzletekhez. Megálltam a vasbolt előtt, jólesett a filozofikus tűnődés, amellyel elnézhettem a fazekakat, hentes- bárdokat, ételhordókat és konyhakéseket, amint szárazon és tisztán csillogtak az üveg mögött. — Mit akart tőled a rendőrség? — faggatott Karola. Misztikus hallgatásba burkolóztam. mint a keleti császárok néma testőrei, akik rettenetes titkokat tudnak. Élveztem Karola gyötrelmét, hiszen a leszámolás apró részleteit tervezgettem magamban. A végrehajtandó bosszú körvonalai már kibontakoztak bennem. Hallgatásom egyébként a megtorlás szerves részét, mintegy a pszichikai előkészítését jelentette. Nem akartam azonnal a brutalitás eszközeihez folyamodni. Tapasztalataim szerint a nők hősiesen bírják a fizikai csapásokat, sőt a verés fokozza lelkierejüket. Szellemi fegyverekkel viszont könnyen ösz- szezúzhatók, nem is beszélve az érzelmi kegyetlenségről. Ebbéli elképzelésemet módszeres pontossággal óhajtottam végrehajtani, s csak ezután következhetett a vérre- menő tettlegesség. Titokzatos komolysággal gyönyörködtem a kirakat konyhakéseiben. — Illés, szólj már valamit, olyan árvának érzem magam a szövetkezeti mozgalomban eltöltött két évtizedes munkásságát méltányolták. Mellette álltam, amikor reszkető, tétova ujjakkal felnyitotta a piros doboz fedelét. Vándorkönyvelő volt a szövetkezetek születése után. Látszott az arcán, hogy emlékek rohanják meg. — könyörgött Karola, és én tisztában voltam vele, hogy reszket a szíve a balsejtelemtől. Ügyet se vetettem rá. hanyagul beléptem a vasboitba. Amikor a hátammal éreztem, hogy szorosan a nyomomban van, így szóltam az eladóhoz: — Kérek egy konyhakést. — Milyent parancsol? — Ami keresztül ér egy középtermetű embert, a vese tájékán. Legyen hőkezelt acélból, nehogy elhajoljon, ha esetleg a gerincbe talál. Nevetve mondtam ezt és az eladó is nevetett, amikor kiszolgált. De Karola gyanította, hogy hamis a humorom, mert hiába kerestem most angyali arcán az édes mosolyt: — Minek az a kés? — kérdezte már az utcán. Tömören feleltem: — Kell a háztartásba! — Ez a legfontosabb éppen most? Mit akartak veled a rendőrségen? Esett az éles, aprószemű dana, alattomosan átáztatott bennünket a téli alkonyban, és ettől olyan hangulatom támadt, amelyben az élet értéke komikusán csekély. Megálltam a Rába-hídnál, ahol jég borította a gesztenyesütő kihűlt bódéját. (Folytatjuk.) Kevés számviteli szakember dolgozott akkoriban a szövetkezeteknél. Kerékpárral, vonattal, gyalog járta a falvakat. 'Ahány község, annyi fmsz, s ezernyi gond. Az utazást nem számította bele a munkaidőbe. Éjszaka is dolgozott. A gyerekek — három fia — nagyra becsülték a munkát, amelyet apjuk hivatásként végzett. Egyikük ugyanezt a pályát választotta, — hivatásnak. Kevés szó esik köztünk, a kitüntetést nézegeti. Aztán a > zsebébe nyúl, az irattartóban ! keresgél, a fiairól szeretne mu- ! tatai valamit Barna színűre ivénült finoman hajtogatott [papírlapok közül fénykép esik :az asztalra. Futó Tibor vörös- katonáról készítették, ötven évivel ezelőtt. A legféltettebb : ereklyéknek járó gondoskodással teszi vissza a képet az öt- : venéves dokumentumok közé. A beszélgetés sodra még inkább lassul. — Csak a családom tudta meg akik ott voltak velem, annak idején, tizenkilencben. Hivatalosan sehol sem ismerték munkásmozgalmi múltját. Amióta nyugdíjban van, azóta is rendszeresen segédkezik a szövetkezetnél. Munkáját szívesen fogadják, a több mim két évtizedes, sokszor ünzetlm» fáradozást nagyra értékelik a szövetkezet mai vezetői, dolgozói is. A reszkető kezű, idős ember portréja így áll össze. Arcáról [eltűnik a köszönő szavak, az [ünnepi pillanat ébresztette izgalom. Most már csak boldog. A vándorkönyvelő örömében sokan osztoznak. (Nagy» SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1963. május 9l «
