Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
OLVASÓ IFJÚSÁG- iskolai könyvtárak lapjainlban, kus&nasen Olvasó népért mozgalomról szólva, sokan sürgetik — sajtóban és rádióban — az Ifjúság serkentését az olvasásra. A mozgalom céljai egybeesnék pedagógiai törekvéseink- kel is. Miképpen segíti az trodalomoktatást, hogyan nyeri meg a fiatalokat a rend- szenes olvasásnak az iskolai könyvtárak széles hálózata? Énről beszélgettünk dr. Arató Ferenccel, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum igazgatójával. — A magyar művelődésügy egyik legnagyobb méretű könyvtári hálózata a miénk — mondotta Arató Ferenc. — Minden számottevő település Iskolájában létesült könyvtár a tanulók és a pedagógusok számára. Az iskolai könyvtár két része — a nevelői és a tanulói — szoros egységben két oldalról segíti a korszerű oktató-nevelő munkát A könyvtár egyrészt a tanárok önképzési műhelye, másrészt jól használható eszköz a pedagógusok kezében a korszerű oktatási folyamat kialakításában. — Az 5771 általános Iskolai könyvtárban csaknem 6 millió kötet található. A tanulók számára alkalmas és fenntartott könyvállománynak az egy tanulóra eső átlaga 2,1 kötet Az általános iskolai könyvtárak átlagos évi gyarapodása meghaladja a a 300 000 kötetet Bár a növekedés igen jelentős, nem elégedhetünk meg az egy tanulóra jutó kötetállománnyal. Különösen sajnálatos, hogy amikor a követelmények és igények növekedtek, a tanácsi gazdálkodó szervek a múlt évben majdnem négymillió forinttal kevesebbet fordítottak az általános iskolai könyvtárak fejlesztésére. Az 580 középiskolai könyvtárunk 3 300 000 kötettel rendelkezik. Az évi gyarapodás 200 000, az egy tanulóra eső kötetállomány 6,1. Az iskolai könyvtárak olvasóinak száma meghaladja a félmilliót. — Meglévő jogos társadalmi igény, hogy a felnőtt dolgozó tartson lépést korával. Miként készíti elő a fiatalokat erre a mai iskolai gyakorlat, a könyvtári munka? — Ha olvasásról beszélünk, gyakran csak a szépirodalomra gondolunk. Korunkban azonban éppoly egyoldalúságra vezet a szépirodalmi művek kizárólagos olvasása, mintha valakit például csupán a műszaki vagy természettudományos könyvek érdekelnek. Valóban olvasó, tanuló ember szépirodalmi, és népszerű tudományos műveket egyaránt olvas, hiszen így informálódik állandóan századunk társadalmi és technikai változásairól. A tudomány, a technika, a termelés fejlődése arra kényszerítette a modem kor emberét, hogy mindennapi munkájában munkaeszközként alkalmazza a könyvet. — Bizonyára az iskolai könyvtári munka is hozzájárult, hogy nagyon sok helyen máris számottevő mértékben kitágult a tanulók ismeret- szerzési horizontja, s ez bebetör a tanórákra. Lehetetlen a tanórát elefántcsonttoronyba 2árni és tudomást nem venni a tanórán kívül, öntevékenyen szerzett tudásról. A pedagógiai tevékenység nagy felkészültséget kíván tehát, s éppen ezért az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum számba vette mindazokat a szépirodalmi és ismeretterjesztő műveket, amelyek az osztályonként és tantárgyanként tagolt tantervi anyaghoz kapcsolódnak; recenziókkal, szövegpreparátumokkal és módszertani tanáccsal egészítette ki és úgynevezett tantárgyi bibliográfiákba foglalta össze. — Darvas József, az írószövetség elnöke egyik utóbbi interjújában említette, mennyire fontos lenne a tanórákon kívüli irodalmi nevelés hatékonyabbá tétele, hiszen az irodalom, az olvasás sze- retete a formális ismeretek elsajátításánál döntőbb mércéje a tanítás eredményességének. Hogyan igyekeznek aktívabbá tenni az iskolai könyvtári életet? — Alapvető könyvtárosi tapasztalatunk: a »vezetett-“ ismeretszerzéshez kapcsolt öntevékeny olvasás csak akkor éri el célját, ha legalább olyan vonzó a tanuló számára, mint a spontán olvasás. Ezért tudatosan mozgalmas könyvtári élet megteremtésére törekszünk. Így például egyre gyakrabban alakítanak az iskolai könyvtárakban irodalmi szakköröket, irodaim; színpadi együtteseket hoznak létre, író-olvasó találkozókat tartanak. Remélhető, hogy az Olvasó népért mozgalom céljait magáévá tevő KISZ Olvasó ifjúságért mozgalma ugyancsak jelentős mértékben hozzájárul majd az iskolai könyvtári élet fellendítéséhez. LÓRÁNT JÁNOS: GYÁRUDVAR (A II. Tavaszi tárlat anyagából) BODÓ BÉLA; ÁTADVA AZ UTÓDOKNAK I tt állok, tanú vagyok. Nem tudom, mi volt erre régen. Helyenként apró, törpe dombok, eső mélyítette gödrök, érdektelen, szót- lan természet. Nyáron elburjánzott vadfű, ősszel ragacsos sár, télen elterpeszkedő hó, amellyel senki sem törődik. Most tanúja voltam, amikor a képzelet s nyomában az elképzelés: piros-fehér csíkos zebrás botokat szurat le a közönyös tájon — út készül, ennek vagyok, folyamatosan tanúja. Üt? Annyi változás van a világban. De errefelé, ebben a mikrovilágban, ez a nagy változás! A kövér poszmé- hek ijedten rebbennek fel s vadul elszáguldanak, cikkcakkos repülésüket dühödt zümmögés kíséri: behatolnák eddig zavartalan életükbe, a mézízű porzók, bibék, a csábos virágkelyliek birodalmába, apró életüknek vége ezen a tájon. Vajon természeti katasztrófának tartják-e a lapátok, csákányok megjelenését ezen a helyen a hangyák, a bogarak — a rovarnép mit gondol erről a felfordulásról? Napokon át néztem, hogyan készül az út — de hogyan is kerekedett ki a világ legelső útja? Persze állati, de emberi láb is taposta az első ösvényeket, talán a barlangtól a forrásig — az óriás autósztrádáknak is vanak ősei. A messzeségek aztán az utakkal zsugorodtak ös-ze, s ahogy gyűlt a történelem, születtek, nőttek, hosszabbodtak az utak. Ki tudná kiszámítani, hány rabszolga mennyi robotban csinálta, hány mezítláb taposta őket, hány kerék gurult végig rajtuk, menynyien jártak a hadak útján, vagy később más utak széles hátán, szélben csattanó májusi szép piros zászlók alatt... Kinek vették meg az első selymet az útra indult első kereskedőtől, hol, melyik ősi településen vagy városban? Lánynak-e, asszonynak-e — hol vannak már a megajándékozottak szép mosolyai? S hogy eltűntek a poros időben az elsők, a százezredikek, akik elvezették a kígyózó utat az óceánig! Itt megállók tűnődésemben. A Via Appia még ma is elnyúlik messzire Rómától, s élő kéznyoma évezredes cselekedeteknek. Hogyan hívhatták azt, aki megtörölte verejtékes homlokát, amikor letette a szerszámot, s azt mondta, az imént befejezett út végén: kész! Hogyan hívhatták? A nagy tettek, a nagy művek mögcftt névtelenek tömött sora áll. Itt most a dolog szántással kezdődik — a civilizáció őst képe. De a nehéz ekét, ahogy elhalad a sudár jelzőutak közt, gép húzza, fújtatva, ám fürgén, medrét szántja a jövendőnek. Mert itt mindenütt a jövendő készül. Ezen az új úton jársz majd bizonyosan talán félszázad múlva, ha éltet még az élet s erre van dolgod. Ezen az új úton, ahol most poszméhek sürögnek, a már gyökerestől kifordított vadvirágok közt. Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok... De nem kell ide népdalbeli csillag. Az új út mentén higanygőz kandeláberek sorakoznak majd, már a helyüket is kijelölik, ahol majd szétszórják kékes fényüket a békés éjszakában. A szántás után emberek ” sorakoznak. Széles, meztelen hátuk már csokoládé színű a hideg tavasz ellenére. Sorakoznak, mert lapát, csákány jár a szántás nyomában — utat egyengetni s most ez nem átvitt értelmű szólás, hanem kemény munka a maradandó cselekvéshez. A készülő út pedig formálódik, egyenesedik, szélesedik, nyújtózik, fehéredik — a föld hátát egy csíkon bár, de kozmetikázzák, talpnak, keréknek jól elkészítik. És jöttek másnap, harmadnap más, új okos gépek is; valahonnan elhordták a mogorva hegyek köveit, de a kövek is megváltoztak, bazalt-sziklákból határozott élű kockák lettek, s más hegyré- szekböl szabályos alakú zúzott kövek, kéken, vidáman fénylenek. A meder napok alatt kész, most az út széleit is csinálják, egy lépcsőfok, hogy kényelmesen leléphess majd a szélen húzódó járdáról, a szegélyező bazaltkockák cementtel illeszkednek egymáshoz. Látom a kanálisok mélyedéseit, csapadéknak, esővíznek, hólének, ha majd a jövőbeli tavaszon olvad a táj. A ztán az emberek más gépeket indítanak, a szétszórt, elterített apró köveket hengerük egymáshoz. Nyers még az út, de már járható — amerre elhúzódik, eltűnt a vadvidék. Lehet: nem írom le szakszerűen, miképpen születik az út készülő fejezeteiben. Tudománya van ennek is, tudják a tudományt az útépítők. A mieink apáiktól tanulták. Érik a munka. Ez az út- csinálok dolga, én a bádogkannában csillogó vizet nézem; most emelte szájához egy csákányos. A víz kétoldalt lecsurog az arcán, le a hideg napsütésben fénylő meztelen mellkasára, rövidre vágott nadrágjára is, jut bőven meztelen lábszáraira, még a csizmájára is. Micsoda jó szomjúság s milyen jó megelégülés, szétcsapja a vizet átnedvesedett bajuszán — s már a csákány után nyúl. Aztán csúf testű, lomha lokomotív érkezik, a bitumen erős szaga árad, szurkosán fénylik a bogárhátú út... Vajon ki megy végig először az új tavaszi úton? Szerelmes lány-e kedves randevúra, vagy aktatáskás férfi dolga után, vagy gyermekek visonganak-e rajta, szalad- tukban? Ki lesi ezt meg? Valami ismét kész, a cél közelebb került. Az új úton pedig lépéseink láthatatlan nyomai gyülekeznek, ahogy az utakon mindenütt. Ahogy mesz- szibbre, a főútvonalon is, ott, ahol az új út találkozik véle s ahol májusi vonulásunk halad előre, láthatatlan lábnyomainkat és kezünk látható nyomait átadva az utódoknak. (Mohácsi Regős Ferenc rajza) SOMOSKŐI LAJOS: KALAPÁCS BALLADA Először szólt kalapácshoz az üllő; — Kocogtass, üss a vasra, a parázs pirosra! — De a kalapács még tétován félúton megállt..: Másodszor szólt kalapácshoz az üllő: — Ha formálod, úgy változik a világ! — De a kalapács még nem mozdult tovább .. Harmadszor hallotta szólni a kalapács az üllőt.. De a kovácstüzeknek füstből árnyéka nőtt. S parazsak között vasak égtek: szívek hamvadtak a szénnel... Negyedszer szólt kalapácshoz az üllő; — Le ne dőljenek a falak fel kell építeni az igazat! S a falakat ha vasak fogják földrengés sem szül falomlást! Kovácsolj! — A kalapács fordult, s közelebb mozdult.:: S mikor ötödször szólt kalapácshoz az üllő; — Verj ősi harang zenét! Formálj a világnak ekét! Együtt vagyunk szerszám! — A kalapács felelt, s üllőn parázsló vasakra vert!... RAFFA1 SAROLTA: SZÉLCSEND Kaput zárok. Este t>an, újra este. A szerkezet olajos acélnyelve kattan egyet, cuppan is. Vége hát. Magamban hordom én az éjszakát, hová indulnék? Az udvar felett felhőbe, fénybe bújtatott jelek: valami álnok, sokszínű csodát mímelő fodrok, fátylak húznak át, de itt lent szélcsend — mi lehetne más': Mindig ugyanaz. Rebben az akác, de csak egy percre — s már nem is igaz. Ügy sorjáznak a szabvány-levelek, amint az egyszer elrendeltetett, kocsányon függve őrlik a mai nedveket: lenni, el nem hullani. Hová indulnék? Rég nincs úttalan, nincs ismeretlen, minden adva van számokban, rendben, önmagomban is. Valahogyan titkosan, szervezetten a bejárható út a lábfejekben, a belátható távolság vakon de bennem, s gyáván eltakargatom a bizonyságot. Elbírnám? S hogyan? A feljáróhoz lépek hangtalan, lehetőséggel súlyos-terhesen és mert láthatnak — mégis könnyedén. Így nézünk szembe. Fentröl fényeken átfutó fodrok, fátylak, lentről én. SZÁNTÓ GÁBOR: ÍGY Tfzrészre szaggatom bőrömbe csavarom szemem varrógépével fércelem testem idegzsigereivel átkötöm úgy adom huzatnak rá a levegőt teknőt lavórt vasalót létünk egyszerű alkatrészeit az első és utolsó sort toliamból a tintát percnyi véremet tenyeredbe csöpögtetem az életem testedbe költözik HARMADIKNAK. SOMOGYI N£P£>A1 Csütörtök, 1969, májas 1.
