Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-07 / 102. szám

Értelmiségi kapcsolatok Jó MÁSFÉL ÉVTIZEDE, pályakezdésem első évében, részt vettem egy úgynevezett »•fogadónapon-«, a falu értel­miségének e régi emlékeket idéző, leplezetlen nosztalgiá­kat árasztó összejövetelén. A házigazda szerepét egy idős, egyedül élő, víg kedélyű ta­nító néni töltötte be, mivel az ő tágas lakása bizonyult a legalkalmasabbnak a mintegy 12—13 vendég — pedagógus, orvos, állatorvos — befogadá­sára. Emlékszem, az italt mi, férfiak közösen vásároltuk, a szendvicseket, a süteményeket az asszonyok készítették. Éne­keltünk, ittunk, később tán­coltunk is, a népdalról pole­mizáltunk, az idősebbek föl­emlegették a régi szép idő­ket, amikor a környék értel­misége minden héten más­más családnál gyűlt össze, no meg folytattuk az előkészüle­tek során kialakult és nyug­vópontra nem jutott vitát az egyetemre járó tanácselnök és a néhány hónapja érettségi­zett tanácstitkár osztály-, il­letve rétegbeli hovatartozásá­ról, meghívásuk mellőzéséről. Ügy éjfél tájban aztán elsza­badultak az indulatok, csú­nya veszekedések lángoltak fel az orvos kereseti viszo­nyairól, etikájáról, a pedagó­gusok és más értelmiségiek jövedelme közti feszültségről, aminek csak az vetett véget, hogy az orvost sürgősen be­teghez hívták. A társaság ke­serű szájízzel széledt szét, hiába marasztalgatott bennün­ket a házigazda, hivatkozva a rengeteg megmaradt enni- és innivalóra Azóta, ha ta­lálkozom az egykori kollé­gáimmal, mindig érdeklődöm: próbálkoztak-e hasonló össze­jövetelek szervezésével. A vá­lasz: igen, de vagy félolda­lasra sikerült — vagyis nem vett részt rajta valamennyi értelmiségi —, vagy túlságo­san mesterkélté, hivatalossá vált. De évek óta nem is kí­sérleteznek már. A régies ízű »fogadónap« emléke azóta is bennem él, és valahogy mindig eszembe jut, amikor a falun élő értel­miség együttműködéséről, ba­ráti és munkakapcsolatairól esik szó. Akkor is előtolako­dott, amikor nemrég — az első igazi tavaszi, sőt nyá­rias nap délutánján — az egyik falu tanítójával beszél­gettem az autóbuszra várva. Üj típusú Wartburg kanyaro­dott ki a szemközti orvosi la­kás udvaráról, benne a fiatal orvos és felesége. — Nézd — mondja a harminc év körüli pedagógus ismerősöm —, a doki becsukta a boltot, és beugrik a járási székhelyre megenni egy adag fapvlaltot. Mikor tudom én ezt az élet- színvonalat megközelíteni? — Más alkalommal meg éppen egy körorvos ugratta tréfás- komolyán jelenlétemben a vendég pedagógus házaspárt, hogy csupán fél nap a mun­kaidejük, az is mindössze kétszáz napon át — Nem­egyszer, sőt túlságosan is gyakran hangzik el megjegy­zés értelmiségi körökben az agronómus, tsz-könyvelő ma­gas jövedelméről, esetenként társadalmi passzivitásukról. E NÉHÁNY PÉLDA IS UTAL MAR ARRA, hogyan élnek az értelmiség tagjai fa­lujukban egymással. Kere­sik-e egymás társaságát, meg­találják-e érdekeikben az azonost? Ismeri-e az értelmi­ség egyik tagja a néhány házzal arább lakó, de más munkakörben tevékenykedő társa problémáit, gondjait — egyéni, szakmai és társadal­mi törekvéseit? Elismerik-e, becsülik-e egymás munkáját? Tudnak-e hatni együttesen, azonos elvet vallva és hir­detve a falu társadalmára, gazdasági és politikai arcula­tának formálására, az egyéni törekvést az egységes föllépés erejével megsokszorozva? Sajnos, számos hivatalos fölmérés, még inkább oldott beszélgetés, őszinte megnyil­vánulás alapján azt kell mon­danunk: a falusi értelmiség mindeddig nem tudta kiala­kítani azt a sajátos viszonyt a körében, amelyet baráti szálak is összetartanak; a mű­velődés, a gondolatcsere, a tartalmas szórakozás igénye még inkább. Az elmúlt több mint két és fél évtized alatt az értel­miség aránya falun — termé­szetesen elsősorban a na­gyobb községekben —■ jelen­tősen megnőtt. A körzeti is­kolák szervezésével az addigi két-három tanító helyett 10— 15 pedagógus is él a község­ben, vele együtt orvos, állat­orvos, gyógyszerész, mind na­gyobb számban felső fokon végzett mezőgazdász, sőt egyes helyeken, az üzemi telepítté- sekkel, ipari mérnök is. Ügy hihetnénk tehát, hogy egy fa­luban élve igénylik egymás szellemi társaságát, olyan ter­mékeny kapcsolat kialakítását, amely részben meg is óvná őket a szellemi restség veszé­lyétől, vitafórumot, beszélge­tési lehetőséget biztosítva a viszonylag azonos műveltségű emberek között. Többnyire azonban nincse­nek jó viszonyban egymással. Gyakori a sértődöttség, az intrika, a teklntélyféltés, sőt nem ritka a személyi tor­zsalkodás sem. Egymás mun­kájának elvi, megalapozott bírálata pedig úgyszólván tel­jesen hiányzik, nincs meg hozzá a szükséges légkör. Miért? A SZAMOS AKADÁLYO­ZÓ TÉNYEZŐ között nem kívánok fontossági sorrendet felállítani, csupán azért kez­dem a pedagógusok helyzeté­nek elemzésével, mert a tan­testületek létszámuknál, kö­zösségük viszonylagos^ zártsá­gánál fogva legalkalmasabbak lehetnének a falu és annak értelmisége szellemi központ­ja, kezdeményező és kisugár­zó magva szerepének betöl­tésére. Sajnos azonban a tan­testületek többségét klikkek, személyi ellentétek szabdalják sokfelé. Ennek okait e helyen nem áll módomban vizsgálni. Annyit azonban megemlítek, hogy szerepet játszik ebben a világnézeti, szemléletbeli kü­lönbség, képzettségük diffe­renciáltsága, de az anyagias­ság tantestületen belüli meg­nyilvánulásai, a túlérzékeny­ség stb. így a tantestületek, mint munkahelyi közösségek, többnyire nem tartanak rend­szeres, jó kapcsolatot az ér­telmiség egyéb tagjaival, leg­feljebb egy-egy család alakít ki baráti viszonyt az orvos­sal, a gyógyszerésszel, rit­kábban az agronómussal. A másik, nem kevésbé ál­talános tapasztalatom, hogy a falun élő, azonos közegben munkálkodó értelmiségiek meglepően tájékozatlanok egymás munkájáról, annak nehézségeiről, gondjairól, irá­nyáról, és így nem is tudják kellően becsülni egymást. Persze, nem hagyható figyel­men kívül az anyagi különb­ség sem, amely a falusi értel­miség egyes rétegei, illetve tagjai között fennáll, és más­más életmódot biztosítva két­ségkívül differenciáló jellegű. A falusi értelmiség nem egy példás felelősségű tagja abban is látja a kapcsolatok kiala­kulásának akadályait, hogy munkakörük különbözősége, egymástól nagyon is eltérő foglalkozásuk, a távol eső te­rületek nem adnak alkalmat baráti és társas közeledésre. A jó szándékú okkeresésben azonban figyelmen kívül hagyják azt a számos össze­kötő lehetőséget, amelyek ér­dekeik azonosságát tartalmaz­zák. HOGYAN VÉLEKEDNEK minderről a helyi politikai és közigazgatási vezetők? Több­nyire tényként ismerik el a fenti megállapításokat, az okokkal is lényegében egyet- ertenek. Azt sem lehet mon­dani, hogy nem kísérleteznek esetenként e réteg összefogá­sával, általában azonban in­kább az a jellemző, hogy senki nem tartja tulajdonkép­peni feladatának a kezdemé­nyezést, a kapcsolatok kiala­kításának egyengetését. Igaz, elsősorban az érde­kelteknek, az értelmiségiek­nek kellene felülemelkedniük saját szakmájuk, »házuk tá­ja« szűk körén — őszinte ér­deklődéssel megismerni és el­ismerni egymást, egymás mes­terségbeli és társadalmi ered­ményeit. Másrészt a párt- és tanácsszervek, mozgalmak hi­vatottak olyan kereteket te­remteni — klubokat, alkalmi összejöveteleket, a falu veze­tőivel való egységes találko­zásokat stb. —, amelyek köz­életi fellendülést is eredmé­nyeznének, de lehetőséget nyújtanának emberi közele­désre is. Paál László Tavasz Itáliában NAPOL RC A I Narancsligetekben gyönyör­ködöm a vonat ablakából: Ná­poly fele csattog a szerelvény. A ligetek mögül elő-előbuk- kan a Tirrén-tenger. Meleg, párás levegő csap meg, amikor a pályaudvaron kiszállok a vonatból. A szállodaportás utánam szól és figyelmeztet, hogy a pénztárcámat vegyem ki a farzsebemből. Hallgatok a szóra, bár nem értem az óvatosságot. Aztán eszembe jutnak az itthoni ta­nácsok: az állomástól délre van a kikötő. A Piazza Gari­baldiról erre indulok. Száz méter még a fény, aztán szűk sikátorok következnek.: Hús­vét másnapja van. Az utcák között kifeszített kötélen fe­hérneműk tömkelegé lóg. Rossz arcú emberek néznek mélyen a szemembe, egyik-másik kí­sér is vagy száz métert. Ezért volt az óvatosság? Gyerekekkel találkozom: rosszul öltözöttek és piszko­sak. De énekelnek. Itt Ná­polyban a sikátorok között mindenki énekel. A kézműves is — aki utcára rakott üz­letében készíti az áruját — meg a narancsot kínáló ör^- as&zony is. De a szűk utcákba zsúfolt házak falán komor, fekete keretes gyászjelentések egész sorát látom. Letépek egyet. Alatta másik van. So­ha nem láttam még ennyi gyászjelentést ilyen kis terü­leten. Azt mondját itt él a kény­szer-munkanélküliek szűk ré­tege, a lazzarónik típusa. Ezek ha az utas felkínálja a bőröndjét, hogy vigye el a szállodáig, azt felelik: »Kö­szönöm, már ettem.« A szűk réteg lehet, hogy megvan, de a kérges tenyerek, a húsvét másnapján is dolgozó autósze­relő nem erről győzi meg az idegent. Gépkocsit itt alig látni. Vil­lamosra szállók. Míg a ka­lauznak leszurkolom az ötven lírát, a hirdetést böngészem a viteldíjak emelkedéséről. Másnap visszatérek a sikáto­rokba: kinyíltak az utcák. Ba­zársorok, dolgozó kézművesek fogadnak. Bepillantok egy ka­pualjba: szegényes bútor, né­hány szék. Egy család lakó­helye. Ez hát Nápoly? Az egyik ez. A tengerpar­ton, ott, ahol véget ér a teher­kikötő, pálmaliget áll, s mö­Nápolyi sikátor. götte luxusvillák sorakoznak a hegyoldalban. Autóáradat, konflisok, s a konflisokban jól vasalt úriemberek. Ez is Nápoly. S itt a luxusszállók tenger­re néző ablakai mellett áll az egyetem közgazdasági fa­kultása. Nem az épület, ha­nem a falán levő hatalmas feliratok keltik fel a figyel­met. Ezt olvasom: »Okkupá- re« — Elfoglaljuk. Szemben a téren az egyik szobor talap­zatán a másik felirat: »Anar­chia«. A Rómából indult diáktün­tetések itt is visszhangra ta­láltak. Az oktatási reform követelése egyre erősebb. Ezzel a képpel megyek másnap a kikötőbe. Valóban nemzetközi itt a forgalom: út­ra készen áll a New Yorkba induló luxushajó. Helikopter száll fel, hogy utasait Sorren- tóba vagy Capriba röpítse. A tenger tintakék és háborog. Hajóra szállók. Az úticélom Capri, s mielőtt a hullámtö­rő gátat elhagyjuk, szürke testű hadihajókat kerül a mo­toros. A hadihajókon amerikai zászló leng. Radarjuk nyugta­lanul pörög az árbocon. Csat­tan a fényképezőgép. Csónak­ba szállnak a matrózok, s a nápolyi parton kötnek ki. A kikötőben nem újdonság a kék amerikai matrózruha. Elhagyjuk a hullámtörőt. S itt az előbbi kép ellenpólusa­ként szovjet kereskedelmi ha­jó horgonyoz. A horizontot csodálatosan kék ég zárja le. Arra tartunk, ahol a dal terem. A hajó tö­mött első osztályú utasteré­ben narancsot és szörpöt kí­nál a pincér. És friss tengeri halat hoznak. Hajnalban fog­ták, s valahol a teherkikötő dokkjainál tették partra. Az út több mint másfél óra hosszat tart. Capriban a hajóállomásról hegyi vasút visz a hegytetőre. A végállo­más mellett kis tér. Innen in­dulnak az autóbuszok Ana- capriba... Kercza Imre (folytatjuk) cA mattit fii fűiébe Régen hallottam már ezt a történetet a mártírról. Ma­gam neveztem így, nem ad­hattam más nevet neki. A felesége kért rá. Ideges, fe­hér kezű asszony, akiről az emberek csak sejtettek egyet s mást, de tudni szinte sem­mit nem tudtak. Nem szíve­sen mesélt senkinek. Hogy miért nem írhattam meg az ura nevét? Mert nem volt neve. Még nem volt. Zon­a legtöbb forgalomban levő zsebnap- Géni kalendárium tárban található egy kis táblázat — ún. őröknaptár melynek segítségével 150—200 éves időhatáron belül egy adott dátumról meg lehet mondani, hogy milyen napra esett. Ugyanennek jóval tökéletesebb gépi változatát láthatjuk a képen. Prágai kutatók készítették ezt a gépi kalendáriumot, nyomásra négyszáz évre visszamenőleg és négy évszázaddal előre minden dátumot pillanatok alatt kiszámít. kor észrevette, hogy mögé lép- sok mindent megoldott volna, tem, elmosolyodott. »-Mitöl Csak ült a zongoránál, a gya­félsz?« »Buta vagy, csak azt koriás is rendszertelen lett, és néztem, hogyan reggeledik.« csak Beethovent játszott. Valóban szép volt a reggel. Megítélésem szerint rosszul. Akkor még nem volt olyan el- Egyenetlen volt a játéka. Né­hagyatott a kert, mint ami- ha másutt jártak a gondolatai, lyermek most látja. Nyújtóz- és még rossz iskolagyakoiat- kodtak a fák a napfényben, én nak sem volt jó, amit csinált, kitártam az ablakot, reggelit Máskor belefeledkezett a já- goraművésznek készült, sze- készítettem és ö a zongorához tékba, eltávolodott a kottától, volna hírei lenni... mt & a ^gorCi dallamvilágból ki­__ Az egészsége ellég gyenge Felkelés után mindig Cho- szakította egy zajos, kavargó v olt. Sokszor mondtam neki, Pmt játszott. Utána hónapo- melódia, aztán azt folytatta, hogy pihenjen, ismerjen ha- kig nyugodt volt, és én el is variálta zavaros ritmusban, tárt a gyakorlásiban. A mű- felejtettem volna azt az éjsza- Féltem, és kérdeztem. Haló- vészt a fegyelme emeli magas- kát, azt hittem a sok munká- gáttá a választ, elfoglaltalak ra. ö csak azt hajtogatta, eh- tói kimerültek az idegei. tetette magát. Azt mondta, ze­hez legalább egy lépcsőfok nét akar szerezni, de a zon­szükséges. Hogy megtette-e gorát csak csépelte... már, nem tudtuk. Gyakorolt __ jjg egy este megint meg- szinte megállás nélkül Estén- kérdezte mosolyogva, hogy ként tűnt csak el néha. Azt szeretek-e táncolni. Hát per- — Akkor este is ezzel gyöt- mondta, levegőzni megy. So- s^e £s mentünk. Hazafelé pe- rődött. Éjfél után járhatott az ha nem voltam féltékeny. Sze- dig mintha megbomlottak vol- idő, amikor csöngettek. Fel- rettük egymást, nem látva- na az idegei. Szinte nekita- ugrott az ágyból, kapkodott a nyos művészházasság volt. padt a házfalaknak, meglapult ruhája után. Láttam, hogy na- Kölcsönösen bíztunk egymás- ^űl erkélyek árnyékában, és gyón fél. Aztán revolvert vett ban. Én tanítottam, és tisztel- minduntalan összehúzott elő. Sohasem tudtam, hogy tűk a másik munkáját is. szemmel kémlélt hátrafelé, fegyvert tart az uram. Egvszer feldúltan jött ha- Mikor otthon az orvosért akar- „Tegye le' Kimerültek az za. Ült a zongora mellett az- tam telefonálni, megfogta a ldegei ,okat gyakorolt ma tán megkérdezte: tszeret,ok-e kezem. »A katedrával, a gye- este a-’ művész úr'« — hallat- még táncolni Igén — felel- rekeiddel és a tánccal törődj szott a kertből, az ablak alól. tem. Elmentünk. A tangó volt most, kedves. Az idegeimnek a divat, és összesiimulv® tán- semmi bajuk. Valóban követ- coltunk majdnem hajnaliig, tek.« A kérdések milliói ágas­kodtak bennem, de arra kért, hogy ne kérdezzek semmit. Bizonyos dolgokat még ő sem lát tisztán, sokat vitázik a ba Hazafelé, mintha félt volna, fiűrűn hátranézett és siette­tett ... Ügy látszik, egész este fi­gyelték bennünket. Ö a hom­lokához nyúlt, aztán mintha megnyugodott volna. Leeresz­tette a pisztolyt. Letette a zongorára és ajtót nyitott. Idl LLb/iUXll. bUKcH VltewHIIV cl Utt Y , , ,, ., ,, ..I-, A rátáival, de mindent elmond Csak ruháját vihette mag* - majd ... va* • • • EzuKán napokig ki sem »Ne ijedj meg, Nyuszikám. ....................... mozdult. A háború javában Hamarosan visszajövök, nem h úzta a függönyt, óvatosan ki- folyt, a szomszéd villába egy olyan súlyos az ügy. Tisztázo­nézett, mintha azt kémlelné, német tiszt költözött. Nagyon dik minden és táncolni me­van-e valaki a kertben. Mi- várta a behívót, szerinte ez gyünk majd.« Azt hitte elaludtam, és vi­gyázva fölkelt, az ablakhoz lé­pett. Akkor hajnalodott. El­»Ne féljen a Nyuszika« — visszhangozta az egyik felöl- tős. Napokig sírtam és vártam. Értesítést kaptam, hogy olyan elemekkel került kapcsolatba, akik ... A szöveget ismeri. Statárium. Aztán negyven- nyolcban kereste ismét egy ember. Arra hivatkozott, hogy vele is kapcsolatban állt. Egy­szerűen kidobtam. Gyűlöltem őket, pedig senkit sem is­mertem közülük. Tudtam, hogy őt úgysem adhatja visz- sza egyik sem. Elküldtem mindenkit. — Így maradtam egyre job­ban egyedül, és lettem talán túl korán ilyen vénkisasszony. Ne, ne bókái jón, maguk fér­fiak szeretnek hőkölni. Ha ilyen öregasszonyról van szó, akkor is. Legföljebb jótettként könyvelik el. Megszoktam az egyedüllétet, nappal iskola, éjjel emlékek. És egyre több munka. Megfakul a múlt, de talán szebb is lesz. Egyszer már büszke is voltam rá. Ün­nepélyen beszéltek róluk. Pró­báltam magam elé képzelni, milyen lehetett közöttük. És sírtam. Most már ritkábban. És ne higgye, hogy olyan egy­hangú az életem. Bár régi­módi itt minden: ezek az ab­lakok, a dohányszin huzatú bútorok. Sokáig nem nyúltam a zongorához. Aztán meg javít­tattam. Ez a Chopin -szám ■ kedvencem. Ügy látszik, ma­ga is szereti, ezért jött át meg­hallgatni. Szép hangja van a zongorának, ugye? Próbálja ki... Tröszt Tibor SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1969. májas l 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents