Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-31 / 123. szám

Nem tantárgy

Szebbnél szebb albumok készülnek a könyvkötő szakkörben.

Egy latin mondás jut az eszembe, miután Somogysám- ton általános iskolájában megmutatták sorra a nyúlfarmot, a kis gazdaságot, az egyik tanteremben berendezett műhelyt, ahol könyvkötészettel foglalkoznak a tanulók. Majd az iskola öttagú cdterazenekarának meghallgatása után búcsúztunk el a községtől. Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk — így mondták a romaiak.

Amit Somogysámsonban, az általános iskolában láttunk és hallottunk, az iskola a szó legnemesebb értelmében. Túl a tantárgyakon is. A gazdálkodás iskoláját járják a hatodik-, hetedik-, nyolcadikos tanulók, az ügyesség, a hasznos foglalatosság iskoláját, a szépség iskoláját...

A kisállattenyésztő szakkör nyúlfarmját kilenc éve hozták létra Varga József tanár vezetésével. Jelenleg harmincnégy tagja van a csoportnak, vidékiek, helybeliek egyaránt. A községi kisállattenyésztő szakcsoportnak egyik tagja az iskola is. Ezért négyszáz négyszögöl lucernaföldet kapnak, kedvezményesen jutnak hozzá az eleséghez is. Száznegyven nyúlra kötöttek szerződést az idén. A tanulók önkéntesen lépnek be természetesen a szakkörbe, vállalva mindazt,

amit az állattartás, gondosás megkíván. Naponta háromszor etetik a nyulakat, másfél munkaegység jár ezért. Aki elmulasztja a kötelességét, etetésenként egy pontot vonnak le tőle.

— Érdemes - lenne bemutatni egy grafikonon —, mondja Varga József —, hogy menynyit fejlődött az évek során a munkafegyelem. A munkára nevelésben ezzel a szakkörrel szép eredményeket értünk el.

Év végén a nyulakból szerzett bevételt munkaegység szerint felosztják. Átlagosan százhúsz forint jut egy tanulónak. Tízforintos kedvezményt kapnak a nyári táborozáshoz a tagok, »alapot« is képeznek a jövedelemből tehát. Év végén értékelik a gazdálkodás eredményeit, úttörőavatáskor jutalmakat kapnak a munkában jeleskedők.

A községi tanáccsal, a termelőszövetkezettel és az ÁFÉSZ-szal is jó a kapcsolatuk, támogatásukkal új ólakat építenek a nyulaknak.

A könyvkötészet korábban, ezelőtt tizenhárom évvel kezdődött meg az iskolában, szintén Varga József irányításával. A felső tagozatosok jelentkezhetnek ebbe a szakkörbe is, elsősorban lányok, mert hímezni is kell tudni. Az albumok vászonfedelét népi hímzésekkel díszítik. A harminckét tagú szakkör szintén gazdálkodik, megrendelésekre könyveket, folyóiratokat kötnek be, évente olyan kétezer forint bevételt hoz az iskolának ez. Tehát itt »részesedés« nincs, csak jutalom év végén.

A járási tanács művelődés- ügyi osztálya is támogatja a könyvkötő szakkört, legutóbb betűaranyozót vásárolt nekik.

Vörös István igazgató mutatja be a cdterazenekart, ő a vezetőjük. A mai együttes elődje hat éve alakult. Hagyománya nincs Somogysámsonban a citerának, de néhány idősebb ember ismerte ezt az ősi hangszert. Az idősebbekből — József Gyula kezdeményezésére — alakult meg az első zenekar, majd két év múlva átadták a pengetőt az ifjabb nemzedéknek. Az idén a televízió által meghirdetett Csillagok, csillagok... úttörő népdalvetélkedőre is beneveztek. A kaposvári elődöntő után a megye legjobbjaként Nagykanizsán öt megye versenyén és a tv elődöntőjén is továbbjutottak. Június 22-én a nyilvános tv-vetélkedőn tehát ott láthatjuk majd a somogysám- soni úttörőket is: Gál Lászlót, Jakab Lászlót, Rippert Istvánt, Virág Jánost és Vörös Hubát. A falu apraja-nagyja izgalommal várja szereplésüket, velük együtt az egész megye.

Horányi Barna

NEVELÉSRŐL

„Hogy beszélsz anyáddal?”

Addig általában nincs baj a családi hangnemmel, _amíg a gyermekek kisebbek. A fiúk és lányok rászorulnak az apa és anya gondozására. S ha meg is szokták, hogy a szülők minden jóval ellátják őket, mégiscsak méltányolják, hogy ők ketten mindent megtesznek testi és lelki boldogulásukért. Ebben az időszakban a szülők — még ha ridegek vagy indulatosak is — a gyermekek előtt mindenki más felett állnak.

A gyermekek azonban növekednek, fejlődnek. A serdülő már bizonyos kritikával figyeli társai családi helyzetét, barátai vagy barátnői szüleit. Felfedezi az azonosságokat és különbségeket társai családjában. önkéntelenül is összehasonlítja apját vagy anyját a barátok szüleivel, s ez az összevetés elég gyakran a saját szülei- er hátrányos. »Mennyivel többet megengednek Pistának, mint otthon nekem!« — állapítja meg magában a serdülő gyermek. »Mártával komolyan elbeszélget apja vagy anyja, míg ha én mondok valamit, csak legyintenek rá: hagyd ezt a hülyeséget!... De az is elég gyakori eset, hogy a serdülő fiú vagy lány »divatból« átveszi diáktársainak közvetlen, nyers, sokszor tiszteletlennek ható stílusát, s igyekszik ezt a családban meghonosítani.

Ilyein esetekben — különösen,

ha ez a kamaszos, kritikus hang az anyára nézve sértő — az apa vagy az idősebb testvér rászól a tiszteletlen gyermekre:

— Hogy beszélsz anyáddal?!

Természetesen arról nem lehet szó, hogy bármilyen neveletlen vagy durva hangot eltűrjünk a gyermek szájából a családban. De az is kétségtelen, hogy mindig meg kell vizsgálnunk, honnan ered a kritikus hang. Gyakran előfordul, hogy a gyermeknek igaza van. Az anya lehet gondatlan, elhamarkodott, türelmetlen, s maga sem válogatja meg szavait a gyermekkel szemben. Ilyenkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a gyermek nem rosszindulatból bírálja az apa vagy anya cselekedeteit, magatartását, hanem azért, mert fejlődik kritikai érzéke vagy a korábbinál jobban igényli, hogy felnőttként bánjanak vele. A serdülő gyermek tehát lelki fejlődése alapján követeli emberi jogait, s ilyen esetekben nincs helye a letorkolásnak, a sértő vagy lekicsinylő visszautasításnak. Komolyan, a kamaszodó gyermek önérzetét tiszteletben tartva kell megbeszélni családi körben vagy magával a gyermekkel az otthon uralkodó hangot, amelyet aztán kölcsönösen be kell tartani felnőttnek és gyermeknek egyaránt.

Ez az értelemhez szóló felvilágosítás azonban nem egyedüli módja a gyermek nevelésének. A szülők és különösen az anya megbecsülése, a vele szembeni tiszteletteljes hang érdekében feltétlenül szükséges érzelmileg hatni a gyermekre, hogy ne csak a józan belátás, hanem a szeretet és vonzalom révén is változtasson hangján, fejezze ki megbecsülését édesanyja iránt. Ennek az érzelmi ráhatásnak kezdő lépcsőfoka az, hogy az apa és

a családban élő más felnőttek

is tiszteljék és ismerjek az anya rendkívüli szerepét: vegyék körül olyan szeretettel, amit a család »mindenese«, az egyetlen két vagy három műszakos dolgozója megérdemel.

A gyermeknek tudnia és méltányolnia kell, hogy az anya dolgozik legtöbbet érte. O kel fel a legkorábban és ő fekszik le legkésőbben a családért. Amíg a család többi tagja pihen vagy szórakozik, tévét néz vacsora után, az ainya kint a konyhában mosogat vagy a másnapi tiszta ruhát vasalja. Könyvek olvasására alig van ideje, és számára a rádió, tévé csak a házimunka közben ellopott néhány percnyi kikapcsolódás; s az újságba este, lefekvés előtt csak éppen belelapoz, hogy túlságosan el ne maradjon a világtól. A gyermeknek meg kell éreznie, hogy mindez miatta történik, hogy az anya azért nem juthat kellő szellemi táplálékhoz, mert a család többi tagja helyett is ő vállalja a köznapi munka oroszlánrészét. S ilyenkor gúnyolódni tájékozatlanságán, kritizálni tevékenységét, megszólni azért, mert fáradt és érdeklődése nem olyan sokoldalú, mint a többi, pihentebb családtagé — enyhén szólva — méltánytalanság, durva hálátlanság.

Az igazi szeretet fokmérője azonban nem annyira az érzelem, mint a cselekedet. Az anya iránti megbecsülést elsősorban tettekkel igazolja bs a gyermek. Vállaljon néha egyet-mást az anya munkájából, segítsen neki gondjaiban, ossza meg vele a vesződség és a fáradozás perceit, s akkor a közös munkában úgy megnő az édesanya alakja, mint József Attiláé a Mama című versében, s talán így kevésbé lesz szükség arra, hogy figyelmeztessük a gyermeket:

— Hogy beszélsz anyáddal?! ...

Tari János

Megszólalnak a cfteráX.

j fiatal tanárnő szinte kábultan hallgatta a kollégák szavait. Már vagy fél órája beszéltek, de az egészből csak annyit értett, hogy élete első önálló osztálya a gimnázium »rettenetes;« néven emlegetett II. B)-je lesz. Az egyetemen eddig jelesen tanult, s most a gyakorló tanítás dönti majd el, hogy sikerül-e megtartania eddigi eredményét.

Az igazgató fejezte be a kioktatást:

— Ez a tizenhat fiú és tizennégy lány már három tanárt kikészített. Közülük egyik idegkimerülést kapott, a másik kettő pedig kérte áthelyezését. Sajnálom, hogy pont őket bízom magára, de meg kell értenie, év közben vagyunk — zavartan széttárta karját és kinyitotta előtte az ajtót.

A folyosón megálltak.

— Hadd menjek be egyedül hozzájuk — kérte az igazgatót.

Az meglepetten nézett rá, de hagyta.

Az osztályba belépve kicsit elszorult a torka. Harminc figyelő szempár tekintett rá, s mint áldozatára váró farkas, úgy lesték, mit fog mondani. Összeszedte magát és így szólt:

— Vadász Zsuzsa vagyok, én leszek az új osztályfőnök. — A padok közé sétált és úgy folytatta. — Szeretném, ha jól megértenénk egymást. Nekem ti lesztek az első osztályom, most fejezem be az egyetemet. Remélem, az én »fél« diákságom is segíti majd a munkát.

— Kérem, hogy jelöljetek ki egy tanulót, legalább néAz új osztályfőnök

gyes vagy ennél jobb átlagú legyen, aki segítségemre lesz, különösen most az első időben.

— Kovács Anna — zúgták kórusban. A nevezett kislány fülig pirosán felállt és kicsit bizonytalanul mondta: — Vállalom.

— Helyes. A jövő órára kérek egy névsort és egy ülésrendet — fejezte be a tanárnő.

A szünetben a lányok és a fiúk külön csoportban beszélgettek, kiértékelték az első benyomásaikat.

— Nem festi magát — így a lányok. — Milyen csinos — hallatszott a fiúk csoportjából.

A következő napokban igyekezett megismerni, mtt tudnak tanítványai. Csak önként jelentkezőket feleltetett, és osztályozásnál megkérdezte, ki hányast adna a felelőnek. Ez új volt, ilyesmivel eddig nem találkoztak a gyerekek. Kezdték megszeretni a tanárnőt, akit maguk között »Kis Oszi-K-nak hívtak.

De a tűzkeresztség még hátravolt. A fiúk jól bevált trükkje volt — ezzel bosszantották fel legjobban tanáraikat —, hogy valamelyikük elkezdett csuklani, és a magyarázat különböző részénél zavarta a tanárnőt. Óra után magához hívta a fiút.

— Máskor is előfordult már hasonló tünet? — kérdezte gyengéden. — Vigyázni kell, mert komoly szivbántalmak tünete lehet, jó lenne orvoshoz fordulni. Ha akarja, én elkísérem, ma ráérek.

Furcsa volt megszokni, hogy a tanárnő nem tegezi őket, mint a többiek. Ezzel is felnőttnek tartotta a fiúkat és úgy is bánt velük.

A kérdezett tréfacsináló elvörösödve állt, zavartan mar- kolászta a pad támláját. Ilyen még nem fordult elő. Eddig megrótták a tanárok, ő meg aggódik érte. Már-már bocsánatot kért és be akart vallani mindent, de hirtelen meggondolta magát. Hátha akkor haragudni fog rá.

A lányok stty akartak lemaradni a csínytevésben. Szombat este összegyűltek a tanárnő ablojta alatt, hogy szerenádot adjanak neki. Amikor benéztek az ablakon, látták, hogy egy játékbabát öltöztet, pizsamába bújtatta, majd 6 maga is lefekvéshez készülődött. Aztán hirtelen megfordult és az ablakhoz lépett. Ekkor látta meg a lányokat, akik szinte kővé meredten nézték a tanárnőt.

— Hát ti? Hozzám jöttetek? No ez igazán kedves, de miért nem jöttök be?

A tizennégy lány óvatosan lépkedett, s a szobában ügyetlenül mozogtak.

— Üljetek le. Igaz, kevés az ülőhely. Majd kérek kölcsön a háziaktól székeket.

— Fölösleges — mondta egyikük. Majd hirtelen mozdulattal a szőnyegre kuporodott. A többiek kacagva követték példáját.

— Hát ez az én otthonom. Itt élek egyedül. Még egész kicsi voltam, amikor szüléimét elvesztettem, intézetben nőttem fel. Azóta önellátó vagyok.

Felállt, leemelte a babát az ágyról és magasra tartotta.

— Ö Ági baba. Csak hozzá tartozom.

A lányok meglepetten hallgatták. Nem gondolták, hogy ennyire magányos. Most értették meg, miért szerette őket annyira, s gyakran töltötte velük szabad idejét.

Kati hirtelen megszólalt:

— Tanárnő, kérem. Nekem most született kisöcsém. Szeretném, ha a névadómamája lenne.

Meghatódottan nézett a lányra, és úgy érezte, végre egymásra találtak.

Még sokáig beszélgettek, csokival kínálta őket. A lányok megígérték, máskor is eljönnek, de mindegyikük meghívta otthonába is.

A névadó ünnepélyen az egész osztály jelen volt, s a fiatal tanárnő büszkén tartotta a kis csecsemőt.

Év végégre az osztály tanulmányi eredménye és magatartása jelentősen javult. A gyerekek kérték, maradjon velük, vigye tovább az osztályt. Az igazgató is ezen a véleményen volt. Sehogy sem értette, hogyan sikerült megfékeznie ezeket a kis vadó- cokat.

Az évzáró ünnepélyen így búcsúztak el a tanárnőtől:

— Viszontlátásra szeptemJ berben!

Fehér Éva

Lelket vés a fába

FÉNYFOLTOK VIBRÁLNAK

az arcán, erős, borotvaelts kést forgató kezén. A merev fa életre kel, népművészetté válik a penge biztos futása alatt. Bognár Károly, a népművészet mestere negyven éve őrzi, vési fába a faragóművészet formavilágát, változatos gazdagságát. Számtalan elismerő oklevél, a Kapoli-díj, s a népművészet mestere cím birtokosa. Jövőre hatvanéves lesz, de még most is fiatalos lendülettel, lelkesedéssel ül naponta munkájához.

— Károly bácsi, hogyan került kapcsolatba a népművészettel?

— Tulajdonképpen asztalosnak tanultam — kezdi a visz- szaemlékezést — ugyanakkor családi hagyomány nálunk a kézügyesség. Az ember akarata ellenére mutatkozik meg a tehetség. Apám, mint paraszt- ember, minden szabad idejét a tervezgetésinek, a manuális tevékenységnek szentelte. Arra mégsem tudnék magyarázatot adni, hogyan kezdtem el. Talán, amikor először nyomtak a kezembe egy gyufatartót, hogy figyeljem jól meg a faragott ábrákat rajta, aztán ^próbáljam meg, tudnék-e én is hasonló', faragni, talán akkor kezdődött ez a kapcsolat. Akkor még nem is tudtam, mi a népművészet. Amikor elkészültem a másolattal és megmutattam Zákonyi Ferencnek, nagyon megtetszett neki, biztatott. Egyre több időt szenteltem a faragásnak. Később, amikor már sokfelé megismerték munkáimat, teljesen átálltam erre a pályára. De a háború közbe szólt, megszakadt a munkám.

— Hogyan kezdte el ismét?

— A felszabadulás után ősz szeköttetést kerestem, mindenáron meg kellett találnom, hiszen akkor már nem is tudtam volna mással foglalkozni, an*'- nvira lelkesedtem a faragásért. Nehezen, de mégis folytattam tovább a munkát. Később a HISZÖV tagja lettem, majd a Képzőművészeti Alan

I tiszteletbeli tagjává választott

— Mi készített akkoriban?

— Képkereteket, fokosodat, kisbútorokat, csobolyókat, dobozokat, dohányzó készleteket, amelyek még most is az én nevemen szerepelnek. Nehéz idők jöttek. Gyakran előfordult, hogy a kezembe nyomtak egy-egy tárgyat, aztán évekig csak azt faragtam, nagyüzemben. Sokszor éreztem, hogy ez már nem is népművészet, s ez bántott a legjobban. Akkor értettem meg igazán az én feladatomat: megőrizni a régi hagyományokat, utódot nevelni. Ez nehéz dolog, elhiheti. Mert a baj ott kezdődik, hogy sokan azt nézik először, mennyit lehet keresni. Azt hiszem, a legelső mindenképpen a tudás, a tehetség. Szeretem az újítókat, hiszen én is azt vallom, hogy az újra kell törekedni... de annak is csak akkor lesz értéke, ha az a nép művészetének hagyományaiból táplálkozik.

— Károly bácsi, mit szeretne még elérni?

— Először egészséget szeretnék. öt éve leszázalékoltak, nyugdíjas lettem. Sokszor érzem, hogy többet kéne dolgoznom, de már fáradt vagyok, nehezebben megy a munka. Fáj az is, hogy nem sikerül t utódot nevelnem. A fiam sem érdeklődik a faragás iránt. Most a fiatala.bbakkal veszem föl a kapcsolatot, hs tudok, tanácsokat adok néki'-j.

AMIKOR ELBÚCSÚZUNK,

i‘t, Zamárdiban, arról beszél, hogy ha még egyszer születne, a sok-sok nehézség ellenére is csak ezt a pályát vállalná. Soha nem felejtem el, amit mon dott:

— Tudja, milyen nagyszerű az, amikor reggeltől estig, négy vén éven keresztül egy élettelen anyagból, emberi érzést tükröző, élő tárgyat látok megszületni?

Kést tartó kezére gondolok, amint lelket vés a fába. . .

Mészáros István

SOMOGYI NÉPLAí*

lflKfl. mAjm at-