Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-29 / 121. szám

A holnap tanítói A tanítóképző folyosói el- esöndesednek. Vége az utolsó órának. Holnap már viszgáz- nak a végzősök. Az utolsó ne­kirugaszkodás lesz a most kö­vetkező néhány hét. A végső lendület a diplomáért, , hogy dédelgetett vágyuk teljesüljön, taníthassanak. A harmadéve­sek közül sokáig beszélgetünk Nagy Margittal, Sipos Borbá­lával, Nagy Erzsébettel és Pe- szeki Rózsa KlSZ-titkárral. Nagy Margit ötvöskónyi- ba adta be pályázatát. Ando- csi származású és csak hallo­másból ismeri a falut, ahol tanítani fog. — Miért oda pályázott? — Több szempontot is fi­gyelembe kellett vennem. La­kást szeretnék, mert nemso­kára férjhez megyek — itt megkapom. Azonkívül közel van Nagyatádhoz, tehát nem vagyok elzárva a világtól. Egyébként állítom, hogy ma már nincsenek elszigetelt he­lyek, csak az embereken múlik, ha elszigetelik magukat. Van vasútja is a falunak, könnyű lesz a közlekedés. Nekem min­den szempontból kedvező ez a hely. Nem kell félni a vidék­től. — Épp erről akartam kér­dezni. — Nézze, szerintem nincs hálásabb az olyan területnél, ahol valóban lehet eredményt felmutatni, ahol van bőven tennivaló. Édesapám kertész az andocsi tsz-ben, anyám is ott dolgozik. Négyen vagyunk testvérek, engem bizony a ke­mény munkára neveltek, sze­retek dolgozni. Mert a tanítás nehéz munka, annak, aki ko­molyan veszi. — Nem fél a kezdéstől? — Félele, de bízom is ma­gamban. Mindenesetre jó len­ne, ha a második osztállyal indulhatnék. Az elsősökhöz sok év tapasztalata kell. Meg aztán a kollégáktól is sok se­gítséget várok. Siófokon vol­tam gyakorlaton. Nagyon sze­rettem ott lenni, tanítani. Ak­kor éreztem először, mit je­lent önállóan dolgozni. És a kollektíva valóban közösség volt. Remélem, az enyém is az lesz. Az alkalmazkodással nincs baj nálam. Már a kollé­giumban megtanultuk, hogy az alkalmazkodás a legfontosabb. De ez sose lehet azonos a meg­alkuvással. — Tervei a tanításon kívül? — Szakköröket vezetni, sportkört beindítani, letenni a mozigépész-tanfolyamot. Jó lenne a felnőttekkel is fog­lalkozni. Tudom, hogy sok ne­hézségem lesz, de könnyebben veszem, ha látom a munkám eredményét. Sipos Borbála régi pedagó­guscsaládból származik, de számára ez több, mint hagyo­mány. — Hol fog tanítani? — Siófokra kerülök. Sokan mondogatják, hogy könnyű neked, városban fogsz taní­tani. Mintha oda nem kellene lélek. Mert szerintem csak úgy lehet eredményt felmu­tatni, ha érezzük is azt, amit teszünk. Csak így lesz a ta­nítványoknak hasznuk az egészből. — Milyen túlmunkát ad a város? — Ha felépül a művelődési ház, szeretnék bekapcsolódni annak munkájába, hiszen itt Kaposváron is tagja voltam a Fonómunkás Kisszínpadnak. Szeretem az irodalmat — És mennyire tudja ezt majd hasznosítani? — Az irodalom humánum­ra nevel. Minél több embert hozok közelebb az irodalom­hoz, annál többet tettem a kötelező humánum érdekében. És számomra ez a legfőbb életcél az iskolában, iskolán kívül egyaránt Nagy Erzsébet siófoki. Vá­rosból kerül falura, Nemes­kisfaludra. — Látta már a falut, ahova kerül? — Még nem voltam ott, de ahogy hallom, elég kicsi, ösz- szevont^ alsó tagozata van. A felső tagozat máshova jár. — Ezek szerint, maga lesz ott az egyetlen pedagógus? — A vőlegényem is tanitó, ketten leszünk, de ő Szenyér- re fog kijárni. Tulajdonképpen egyedül leszek. Szeretném, ha a gyerekek megkedvelnének. — örül, hogy ide kerül? — Miért ne? Hol kapnék annyi kedvezményt. Kezdők­nek nem éppen lebecsülendő, ha mindjárt lakást is kapnak. Meg 'ami a legfontosabb, ma­gam alakítom a gyerekeket, s rajtuk keresztül az egész fa­lut. Két óra van, és még nem ebédeltek, délután is kell ta­nulni. Az oklevelet nem adják könnyen. Elmennek. Ketten maradunk a KISZ-titkárral. ő is végzős, de magáról csak éppen azt említi, hogy Tolna megyében fog tanítani. Hadd fejezzem be az ő sza­vaival ezt a riportot, annál inkább, mert meggyőződésem, hogy amit mondott, mindany- nyiukat jellemzi és nagyon igaz. — Most csak négyünkkel beszélt. Én szerettem volna, ha valamennyiünket megismer. Higgye el, nem csalódna egyi­künkben sem. Mindannyian várjuk a szárnybontogatást. Türelmetlenül, izgalommal, de ugyanakkor felelősséggel. Mert csak felelősséggel végezhetik munkájukat a holnap tanítói. Ezt mindannyian tudjuk és érezzük. Mé záros István (QmigÄk b dhzjpÄMinJk Ismét megkezdődött a csereüdültetés cu Balaton partfal* A szakszervezeti világmoz­galom élharcosának, Guisep- pe di Vittoriónak nevét vise­lő szakszervezeti üdülő ismét megnyílt Balatonlellén, pihe­nést biztosítva a külföldi szak- szervezeti munkásoknak. Má­jus 15-én ötvenkilenc cseh­szlovák, 16-án hetven lengyel, 17-én ötven NDK-beli vendég érkezett a nemzetközi üdülte­tési csereakció keretében. Eb­ben az évben ez az első kül­földi csoport a lellei üdülő­ben. — Honnan várnak vendége­ket a továbbiakban? — kér­dezem Csenki János kultúrfe- lelőst — Nagyon sok baráti és nyugati ország szakszervezeté­vel van kapcsolatunk. Így vendégeket várunk a Szovjet­unióból, Bulgáriából, Mongó­liából, Romániából, Jugoszlá­viából. A nyugati országok kö­zül többek között Svájcból, Nyugat-Németországból érkez­nek beutaltak. — Ilyen sokrétű a kapcso­lat? — A SZOT külföldi osztá­lya minden külföldi állam szakszervezetével kapcsolat­ban áll. Ennek megfelelően a nyáron ezerhatszáz külföldi érkezik üdülőnkbe. — Mint kultúrfelelős milyen programot biztosít? — A programból csak néhá­nyat említek: hajókirándulást szervezünk Tihanyba, Füred­re, Badacsonyba. Autóbusztú­rát Keszthelyre, Hévízre. Ezen­kívül nemzetközi sportnapo­kat rendezünk, táncos estéket, filmvetítést, tábortüzet. Poli­tikai tájékoztatást tartunk, s a vendégek részére idegen nyel­vű könyvtárat is létesítettünk. S mert a pihenni érkezőknek nem az országjárás a céljuk, feltétlenül figyelembe kell vennünk, hogy amit itt tapasz­talnak nálunk, abból általáno­sítanak. Zsilinszki István gazdaság­vezetőtől az ellátás felől ér­deklődöm. — Mennyire vannak meg­elégedve a külföldiek a ma­gyar konyhával? — Általában panaszkodni szoktak. _ .,. ? — Ne értsen félre, de való­ban sok a panasz a konyhánk­ra. Egy-egy turnus alatt öt kilót is híznak a vendégek. Hát ez a baj. Egyébként négy­féle reggeli, ebéd, vacsora kö­zött választhatnak ízlésük sze­rint. Az egyik külföldi veze­tőnek szinte legendaszerűen beszéltek erről az üdülőrőj. Már csak azért is eljött, hogy a saját szemével győződjön meg az igazságról. A végén azzal ment el, hogy amit itt tapasztalt, az több minden fantáziánál. És még így sem vagyunk elégedettek. Az ősz­szel felújítjuk az egész üdü­lőt, hogy még kényelmesebb legyen. Rüdiger Lehmant, az NDK- beli ek csoportvezetőjét napo­zás közben találjuk” A tár­sairól beszél, azok nevében. — Nagyon jól érezzük ma­gunkat. Jól lehet pihenni, emellett gazdag program áll rendelkezésünkre. Tegnap Ba­dacsonyban voltunk, annyira ízlett az ottani bor, hogy min­denáron eljövök jövőre is. Különösen a Balaton tetszik nekünk, hiszen nálunk a ten­ger soha nem melegebb ti­zennégy foknál. Ez a tó pedig amellett, hogy meleg, még lágy is. Talán egy szőke lányhoz hasonlíthatnám leginkább. Csak ne lenne olyan szeszé­lyes! De ezt föl tétlen írja meg. A hatalmas parkban csend van. A délutáni pihenés órái ezek. A néma fák bólogatnak, mintha azt mondanák: itt csak jól érezheti magát a pihenni vágyó. M. I. A IL Rákóczi Ferenc Álta­lános Iskola VII/c osztályá­nak politechnikai oktatására látogattunk el. A fiúk ruhá­ját jól szabott munkaköté­nyek védik, s nem is akármi­lyen kötények... A lányok készítették ezeket a politech­nikai órákon. A fiúk most a fém- és fa­munka gyakorlására jelző­csengőket és képkereteket ké­szítenek. Pétervári János, a gyakor­lati oktatás vezetője elmond­ta, hogy a gyerekek pontosan végzik a tananyagban előírt munkákat, de olyan módosí­tással, hogy munkájuk ne csak a tanulás, illetve a gya­korlás szintjén mozogjon. Egy-egy munkafázist (pl. mű­anyag- és fémmunka) úgy kapcsolnak össze, hogy az is­kola részére hasznos, jól ki­dolgozott kis mestermunkák kerüljenek ki a kezük alól. — Ezeket a kis jelzőcsengő­ket hol tudják hasznosítani? — A fizikai szertárt fej­lesztjük velük. A nyolcadi­kosok fizikai tananyagában szerepel a villanycsengő mű­ködése. A kísérletek bemuta­tásánál használjuk a gyere­kek által készített csengőket. A másik előnyük pedig az, hogy a boltban száz forintért lehet ilyen típusú csengőket vásárolni, a gyerekek pedig harmincöt-negyven forintért — önköltségi áron — állítják elő. Az osztály egyik legügye­sebb tanulója Kása Attila. Jó érzékkel forgatja kezében a kis csavarhúzót. A gyakor­lati foglalkozáson a fém­A lányok tiszavidéki keresztszemes térítőkön dolgoznak. munkát szereti a legjobban. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a gépipari technikum­ban szeretne továbbtanulni. Az egvik szekrényben fé­nyesre lakkozott, világos do­bozok sorakoznak. Bennük színes faépítő. Az alsó osztá­lyok gyakorlati oktatásánál használják. Ezek értékét nem­csak az határozza meg, hogy a bolti ára hatvan forint, a gyerekek pedig tizenöt forint értékű anyagból készítik, ha­nem az, hogy hosszú ideje hiánycikk a faépítő, az okta­táshoz pedig nélkülözhetetlen. Közben elindulunk az alag­sor felé, ahol a lányok dol­goznak. A folyosók falait szebbnél-szebb, ízléses tablók díszítik. Ezek szintén a tanu­Készülnek a villanycsengők. lók munkái. Minden tabló egy-egy osztályközösség jel­legét, egyéniségét viseli ma­gán. Megérkezünk a hetedikes lányokhoz. Hosszú haj, rövid haj, szőke haj, barna haj. Első pillanatban arcokat nem is látok. Minden kislány munkája fölé hajolva dolgo­zik. Tiszavidéki keresztsze­mes hímzéssel készítik a díszpárnákat, szetteket, könyv­jelzőket. Szívesen kézimun­káznak, de a kedvenc, gyakor­lati órák ősszel vannak. Ak­kor tanulnak sütni-főzni. Konyhájuk korszerűen be­rendezett, jól fölszerelt. — Igen hasznos, hogy a lá­nyok korán megismerkednek a főzés tudományával. A fő­zésnél nagyon kell igyekez­niük. Nemcsak azért, mert az ételek minőségére osztályza­tot kapnak, hanem a köz­mondást a szó legszorosabb értelmében1 érvényesítjük: »•Edd meg, amit főztél« — mondja Bódy Lajosné, a lá­nyok gyakorlati oktatója. A lányok az ebéd elkészí­tése után csinosan megteríte­nek, s elfogyasztják az íny­csiklandozó ételeket. A gyakorlati oktatások je­lentőségét külön részletezni fölösleges lenne, csupán eny- nyit: a jól megszervezett po­litechnikai oktatás során a gyerekek szerteágazó mun­kákban alapfokú ismeretet szereznek, ez a további tanu­lásukban, munkájukban és az életben is kamatozni fog. Horváth Mária dfa*annak kíváncsi olva­"yf sók, akik megnézik a könyv vagy elbeszé­lés végét, hogy jól végző- aik-e. Ezeket az érzékeny lelkeket megnyugtatom, ez az írás jól végződik és el­árulom egyúttal, hogy a címben jelzett »jó ember« — én vagyok. Elég későn jutottam hoz­zá, mert eddig mindenféle más címeket viseltem, ame-t lyekről szerénységből csak keveset írok. Valamikor például jó atyám, ha meg­érkezett valahonnét, azt kér­dezte: — Itthon van az a »ló­kötő«? Egyik drága, öreg tanárom vedig valamely helytelen cselekedetem után azt mond­ta: — István, címeres akasztó­favirág voltál és az is ma­radsz! — Ebben a megálla­pításban csak a címer ado­mányozásának örültem, mert addig nem volt címerem és ezt nagyon nélkülöztem. Ezek a régi címek is tet­szettek nekem, de nem any- nyira, mint ez az új, ame­lyet ismeretlen atyától kap­tam, aki kerítésünk mellett ment kisfiával és ablakomra mutatott: — Látod, kisfiam, itt jó ember lakik. Olyan meggyőződéssel mondta, hogy elhittem s az­óta érzem is, hogy jó ember vagyok. A jóemberséghez fészek- odúk kellenek, madáretetők az ablakba, napraforgómag (tökmag is jó), faggyú vagy szalonna (nem sózott) és mindezek megszerzésére bá­torság és akarat. Az utób­biak fontosak! Az ismeretlen jó atya azért mutatott ablakomra, mert etetőimre úgy szálldostak a cinkék, rigók, csuszkák (nép­szerű nyelven: kurtakala­pács ...), mint kaptárba a méhek, s az éjszaka elve­szett kalóriájukat akarták sürgősen pótolni. Jó embernek lenni, bár fel­emelő érzés — nem mindig könnyű. Alázatosság is kell hozzá. Egyik barátom — akitől napraforgómagot szok­tam kunyerálni — például azt mondta, hogy nem cso­dálkozna, ha legközelebbi látogatáskor napraforgós po­zsonyi kiflivel kínálnánk meg. Szóval meggyanúsított, hogy nem a madarak eszik meg az olajos magvakat, ha­nem kedves családom és vendégeink. A sértést alázatosan le­nyeltem és nyugodtan hi­vatkoztam madaraink nagy létszámára, mert körülbelül száz ilyen kis kosztosom van. De még a nagymérvű nap­raforgómag-fogyasztás mel­lett is vannak zökkenők. Olykor úgy felemelkedik a fogyasztás, hogy egy szép este váratlanul plfogy az ennivaló és reggel már nem tudok etetni. Most jön a bátorság, mert erre is szükség lehet. A jóember jelölt fireg-fo- rog ágyában, aztán zajtala­nul fölkel és kioson a kam­rába, melyet spájznak neve­zünk. Kioson és vacog a fo­ga, mert a kamrában hide­gebb van, mint kint és ő nem kelthet gyanút komo­lyabb öltözködéssel. ember A kamra polcán egy tál­ban kockára vágott nyers szalonna van előkészítve másnapi olvasztásra. A koc­kákból hősünk tíz-tizenöt darabkát papírra kotor, és a tál készletét megfelelően rendezi, hogy a hiány fel ne tűnjék... aztán akkorát tüsszent, hogy a befőttek hólyagpapírja majdnem be­- -aicad. De reggel aztán nagy az öröm, s az etetőkön olyan dobolás, kopácsolás kezdődik, hogy alig tudom megírni jó­emberségem egyszerű törté­netét. Nem baj! A kis kék­sárga kabátkák alatt telik a begy, virul az élet és nekem is részem lesz a kiáltásban, amikor a kis cinkék azt kiált­ják, hogy — Pipitér, pipitér! — üdvözölve azt a kis virá­got, melynek tudományosan százszorosszép a neve, de a cinkék ezt még nem tudják. Minden elképzelhető helyen meghúzódnak, ahová nehe­zebben oson be a nyesi és va­lami kobórló menyét. Beval­lom azt is, hogy a madárkák leleményessége több ízben erősen próbára tette büszke­ségem is, mert egyesek tera­szon a kitömött túzok farka alatt helyezkedtek el, megfe­lelő fészket csinálva a pom­pás madár tollai között. A benne rejlő molytenyészetet azonban nem bántották. Csodálatos trófeám ezáltal kissé eltorzult, vadászbaráta­im azonban még így is m.eg- csodálják a hajdan tizenhét kilós madarat és a másik fa­lon elhelyezett zord vadmacs- kakandúrt, amely — érthetet­len — szintén évről-évre ko~ pottabb lett. Mi van ezzel a macskával?. . . Egyszer aztán megtudtam. Csendesen üldögéltem a tera­szon, és gyönyörködtem a két kis cinegében. Izgatottan ta­nácskoztak egy darabig, s mintha a kis »asszony« azt mondta volna a »férj<--nek: — Eredj csak nyugodtan, ez nem bánt, ez jó ember.. i — Szabad? — cippantott a »férj« és felrepülve a gyilkos szemű kandúrra, pamacsok­ban tépte ki szőrét és vitte fészeknek. Kicsit elszomorodtam, de nevettem is: A legszébb két trófeámat teszik tönkre... és áldozato­san, de emelt fővel hagytam sorsára a két gyögyörű va­dászzsákmányt, amelyeket —■ egy jó ember nem hazudik — nem én lőttem. Lakóelődöm hagyta itt nekem és a mo­lyoknak. .. Fekete István SOMOGYI NÉPfeAP Csütörtök. 1969, májas 28. 0

Next

/
Thumbnails
Contents