Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-24 / 117. szám

... holnap az idő emléked felissza “ Andreas Namíbiából Fények és árnyak Berzencén A tanácsko­zás szünetében jött oda a tár­sasághoz. Mint mindenkitől, tőle is a nevét kérdeztük meg először, s azt, honnan érke­zett Balaton- széplakra. — Andrea« Shipanga va­gyok és Namí­biából jöttem — válaszolta. Namibia, ismé­telgették kü­lönböző nyel­ven a körülötte állók. — Namibia? Bocsásson meg, hol van ponto­san Namibia Afrikában? — fordult hozzá egy japán új­ságíró. Elnevette magát — Hát persze, hiszen önök nem i« ismerhetik. Most akar­juk hivatalosan közzétenni ezt a nevet A népem csak így hívja hazáját Van azonban egy ország Európában is, ahol az emberek naponta ezerszer kiejtették átkukkal Namibia nevét Nyugat-Németország. Arca elkomorult. Szótlanul nézett maga elé. Csak hosszas biztatásra vállalta, beszél ne­künk Namíbiáról. így kezdődött el egy ország szomorú históriája. — Hazámat 1884-ben gyarmato­sították a németek. Német-Nyu- gat-Afrika volt a neve akkor. Mi­vel az éghajlata rendkívül kedve­ző az európaiak számára is, elözönlőtték a német fehérek. Go­ring, a nagy náci Göring apja volt a tartományi kormányzó ott. Kegyetlen terror, embertelen in­tézkedések. A nép nem nyugo­dott ebbe bele. Fölkeléseket szer­vezet. »Az afrikai probléma meg­oldása rendkívül egyszerű, ki kell irtani őket-*« — mondta azokban az években Generon von Trotha hír­hedt tábornok. Mondjam azt, hogy itt kezdődött el az, ami az 1940-cs években folytatódott Európában? Az afrikaiak, a namibiaiak, mert a nép ajkán így él ősidők óta, csak a függetlenségükért foghat­tak primitív fegyvereket, a tömeg­irtás módszerei ellen, a fejlett technika ellen tehetetlenek voltak. 1865-ben Anderson tudós két és fél millióra becsülte Namibia lakos­ságát. Az 1900-as évek elején már csak egymillió volt. Kiirtották őket. Olyan injekciókat adtak az asszonyoknak, hogy ne szaporod­hassanak. Az ENSZ elődjének, a Nemzetek Ligájának számtalan kérvényt nyújtottak be, de hiába. Mindössze annyit tettek, a lehető legrosszabbat, átruházták az or­szág ügyét Dél-Afrikára. 1918. ja­nuár 4-én Dél-Afrika főkormány­zója Lloyd George-nak, angol gyarmatügyi miniszternek küldött táviratában ezt írta: »Nem tudom, hogy a nemzeti önrendelkezés el­ve hogyan alkalmazható Délnyu­gat-Afrikára. Ez mindig inkább Európáé lesz, mint a bennszülöt­teké. S hála a németeknek, egész kevés bennszülött van itt.« Elke­serítő volt minden próbálkozás, és az még ina is. 1946-ban kiadtak egy olyan hivatalos statisztikát, amely szerint Délnyugat-Afrikában mindössze 400 000 ember él, nincs értelme tehát önállóságot adni neki. Ez nem igaz, mert 1965-ben 800 000, ma pedig egymillió a la­kosok száma. Százezer ember tag­ja a felszabadítási mozgalomnak. De érthető, hiszen Dél-Afrika fo­ga fáj országunkra. Rendkívül gazdag földrész. Gyémánt-, réz-, ólom-, ezüst-, arany-, ón- és va- nadiumbányáink vannak. Jelentős a halászat, a halfeldolgozás, az ál­lattenyésztés úgyszintén. A tőké­sek tiszta profitja 1964-ben 24 mil­lió angol font volt. Namibia gaz­dag, de még ma is nyolcvanezer fehér él ott, és ebből negyvenezer német. Apám még harcolt a nagy felkelések idején a németek ellen. Ö mesélte, hogy a bennszülötteket rezervátumokba telepítetnék. Szak­szervezetet nem alakíthattak, mint a csordát, úgy hajtották őket. Ha­vi két fontért kellett dolgozniuk. Egy kilométeres körzetben mo­zoghatnak még ma is. Mindemel­lett módszeresen kiirtották népe­met. Azt nem lehetett sokáig tűr­ni. 1958-ban elkezdődött a függet­lenségi harc. Winhockban, a fővá­rosban nagy felkeléseket szervez­tek. 1964-ig tulajdonképpen csak felkészültek a gerillaháborúra. 1966-ban még megvárták a hágai kongresszus döntését országukról, NamibiáróL Kedvezőtlenül hatá­roztak, így megindult a függet­lenségi harc. Most kétszázezer ember él azon a területen, ahol a felszabadítási front iskolákat épített már, rendszeres orvosi és gyógyszerellátást biztosít. Nem ad­ják föl a harcot. Ennyit mondott Andreas a történelemről. Hadd mutassuk be most őt Andreas.Shipanga a tengerparti Swakopmundban született. kisebb korában nagybátyjánál élt, ahol heti három napot iskolába járt, három alatt pedig az állatok­ra vigyázott. 1948-ban végez­te el iskoláit, s utána tanító­képzőbe jelentkezett. Amikor megkapta diplomáját, átszer­vezték a délnyugat-afrikai is­kolákat. Különválasztották a fehéreket és a feketéket. Nem tudott így sokáig tanítani. 1965-ben elutazott Fokvárosba, ahol nappal egy hivatalban dolgozott, este pedig tanult. A műszaki egyetem hallgatója volt Fokvárosban kezdett el írni, a Kontak című újságnál. Egyetlen haladó szellemű lap ez Dél-Afrikában. Többször letartóztatták. 1963-ban ismét letartóztatási parancsot adtak ki ellene, mint kommunisa szervező'ellen. Szerencsére el tudott menkülni. Több társával együtt naponta negyven mér­földet gyalogolt. A szomszé­dos Bocwana országban kap­tak menedéket. Járt Angliá­ban, Finnországban, Zambiá­ban, Tanzániában, beszélt a Délnyugat-afrikai Felszabadí­tási Front, a SWAPO emigrá­cióban élő vezetőivel. Felada­tot kapott három éve a SWA­PO kairói vezetője. Balaton- széplakra a dél-afrikai haladó szellemű újságírók képvisele­Megvettem a mozijegyet, s kimentem az utcára. Volt még fél óra a kezdésig. A sarkon megvettem a délutá­ni újságot, feltettem a nap­szemüveget, mert a Nay ba­rátságosan sütött, és leáll­tam olvasni. Pár perc telt el, amikor harminc körüli hölgy lépett hozzám, és szemérmesen mosolyogva szólt: — ön az? Elképedve válaszoltam: — Persze, hogy én! Erre még barátságosabb mosollyal kezet nyújtott. — Ágnes vagyok. Zavartan fogtam kezét, ö még mindig mosolygott. — Régen vár? — Nem, néhány perce. — Furcsa ez így, ugye? — De mennyire. Most elkomolyodott. — Kis híja, hogy nem jöttem. Megmondom őszin­tén, kis híja, mert féltem, hogy hátha csak kalandot A KERTBEN tarka ruhás sétálgató asszonyok, a hosszú csengetésre sildessapkás portás bújik elő, kinyitja az ajtót és betessékel. Közvetlenül a ka­pu mellett csillag alakú virág­ágyás piros, sárga és rózsaszín tulipánokkal. Berzencén, a Festetichek egykori vadászkas­télyában vagyok, a járási szo- cilis betegotthonban. Száznegyvenöt gyengeelméjű és elmebeteg él ebben a kas­télyban, főleg somogyiak, de vannak Baranyából, Tolnából sőt Csongrádból is. Amikor 1957-ben kinevezték elmeott­honnak, férfiak is lakták, két év múlva azonban már csak nőket utaltak be ide. Máthé Ferencnéve1. az ott­hon gondnokával végignézzük az épületeket, a gazdaságot. A betegosztály folyosóján Simo- novics Dászlóné főnővér fo­gad, s először a társalgóba in­vitál. A viaszosvászonnal borított asztal mellett papírt tépked­nek az ápoltak. Masszát ké­szítenek, s ki-ki ízlése, szín­érzéke, fantáziája szerint üve­geket von be vele. Mutatósak a fatörzsre formáltak, néhá­nyat már a folyóson is láttam, orgona, tulipán illatozik ben­nük. Feltűnő a tisztaság, a falat embermagasságig csempe bo­rítja. A hálótermek rácsos ab­lakain megszűrve jut be a fénysugár, öles derekú platá­nok nyújtják leveleiket a nap felé. Négy-nyolc ágy sorako­zik egy-egy szobában, szépen megvetve. — Majd mindegyik szobá­ban akad egy olyan beteg, aki nemcsak a saját, de a többiek ágyát is rendbe teszi. Ha nem, akkor az ápolónőn a sor. A sarok mandzardszobában pa­rányi asztalkáról négy kau- csukbaba ül ebédhez terített meg a gazdájuk, az egyiknek még a partedli is ott lóg a nyakában. — Ki-ki azt vásárol a fo­rintjaiból, amit akar. Megren­delik a nővérkénél és ő be­hozza a faluból vagy Csurgó­ról. Ruhát, édességet kérnek, írószerszámokat és babát. Ez a második gyerekkor. — Egyébként az intézet ru­házza a gondozottakat? — Persze. Azt a ruhát, amelyben megérkeznek, ha egyáltalán ruhában jönnek (volt egy idős néni, akit pa­pírvattába csomagolva hoztak be az intézetbe, egy másik lányt pedig a falubeli nőta­nács öltöztetett fel, hogy ne a rongyaiban érkezzen) leadják, háló- és munkaruhát kapnak tőlünk. Az eddig még bújkáló nap végleg eltűnt a komor vihar­felhők mögött, szemerkélő esőben sétálunk át a gazda­ságba. — Tavaly harmincezer fo­rintot hozott a konyhakert és a sertéstelep, állandóan volt friss zöldségünk, gyümölcsünk. A kertben hat-nyolc asszony és lány foglalatoskodik, palán- táznak, az ólaknál pedig egy keres. Pedig arról nálam szó sem lehet. ,Zavartan motyogtam: — Erről szó sincs. Ugyan­is .... Szavamba vágott: — Köszönöm. Ennyi elég. Hiszen valamennyire isme­rem már magát... Most én vágtam közbe: — Én viszont nem isme­rem magát, kedves Ágnes. Tulajdonképpen kicsoda ma­ga? Szemét lesütötte. — Hiszen én mindent meg­írtam magamról... Ebben a pillanatban észre­vettem, hogy pár lépéssel odébb megáll egy férfi, sze­mén napszemüveg, kezében újság, de nem olvas, hanem keresgélve nézeget körül. Hirtelen az agyamba vil­lant: »Apróhirdetés-«. Ágnes még mindig sze­mérmesen a földet nézte. Mentőötletem támadt. tében érkezett Bán Zsuzsa VÉLETLEN négyes brigád őrzi az ellő kocát Az élelmezési norma egy főre naponta tizenhárom fo­rint, az intézet kimutatásai szerint egy gondozott havonta ezerháromszáz forintjába ke- rü az államnak. — Mi a napi program? — Reggel hat órakor kel­nek, nyolckor van reggeli, ha jó az idő, kint sétálnak a parkban, ha rossz, a társalgó­ban foglalják el magukat va­lamivel. Kártyáznak, társas- játékoznak, olvasnak — főleg meséket — vagy kézimunkáz­nak. Este pedig a televízió, rá­dió és lemezjátszó szórakoz­tatja őket. Volt analfabéta betegük is, a nővérek tanították meg írni- olvasni, A száznegyvenöt ápolt közül negyvenen mindennap dolgoznak — ezt a szaknyelv terápiás munkának nevezi —, a többiek fekszenek vagy ül­dögélnek, konkrét feladatot nem lehet rájuk bízni. Rendszeres az orvosi vizs­gálat, a körorvos naponta, a szemész és a nőgyógyász he­tente, illetve félévenként vizs­gálja végig a gondozottakat Idegorvos utoljára tavaly júniusban járt Berzencén. A kapura erősített zománc­táblán ez olvasható: Látogatási idő: csütörtök és vasárnap. — Húsvétkor öt beteghez érkeztek látogatók — mond­ja Tihanyi János igazgató —, egyharmaduk, autóval. Megál­lítják a kocsit valahol a kör­nyéken, de úgy, hogy az in­tézetből ne lehessen látni, az­tán bejönnek gyalog. Én el­töröltem ezt a kötött látogatá­si rendszert, a hét bármely napján jöhetnek, de csak a megfelelő időpontokban. Tehát éjszaka vagy ebéd alatt ne zavarják az intézeti élet rit­musát. Jöjjenek, jöjjenek, mi­iéi többször, minél gyakrab­ban. A cigánycsalád az egész rajkósereggel eljön megláto­gatni a skizofrén nagymamát, az értelmiségi fiú esetleg csak a temetéskor jelentkezik, vagy akkor sem. Volt, amikor egy betegünk meghalt, sehol nem bukkantunk hozzátartozói nyo­mára. A főnővér azért csak törte a fejét, s elejtett sza­vakból az agy legmélyéről elő­bányászott mondattöredékek­ből előbykkant egy név: a rokoné. Irtunk neki, eljött So­ha nem láttuk: Aztán fillérre elkérte a néni megtakarított pénzét! Elbúcsúzom az otthon veze­tőitől, a kapunál álldogáló asszonyok kórusban köszön­nek: — Jó napot kívánok! • A KASTÉLY KÉMÉNYÉN fészkét rendezgető gólya is le­feküdt a tojásokra, komótos viharfelhők kavarognak az égen, a szél örvénybe rántja a port Saly Géza — Agnes, egy pillanatra maradjon itt, rögtön jövök. — Ezzel otthagytam és oda­léptem az újságszorongató másikhoz. — Uram, a hölgy azt hit­te, hogy én vagyok ön. Ké­rem, menjen oda hozzá, és tisztázzák a dolgot. Én ro­hanok, mert mozijegyem van. Fejemet csóválva mentem a mozi felé, de alig tettem néhány lépést, amikor Ágnes hangját hallottam felcsat­tanni: — Kérem, ne molesztáljon! Megmondtam, hogy velem nem lehet utcán ismerkedni! Visszanéztem. A »másik« éppen nagyban magyarázko­dott, de hiába, mert Ágnes dühösen körülnézett, s mi­után engem nem látott, el­vágtatott. Sajnáltam Ágnest, és szid­tam a véletlent, mert biz­tos, hogy ezek után Ágnes nem fog többé apróhirdetés útján férjet keresni. A rr ziban kezdték a nagy filmet. A címe ez volt: »Nincsenek véletlenek«. Na, na! <v. i.) A patrióta öregasszony Sokat töprengtem azon, mi legyen ezzel a néhány vers­sel, amit egy tanácselnök nyo­mott a kezembe egyszer. — Az édesanyám írta őket — ennyi volt a tömör mélta­tás. A két öreg húsz éve költö­zött el Somogyból Dunaújvá­rosba, Az öregasszony azóta verselget Előlegként elmondok any- nyit: nem afféle szentimentá­lis könnypoézisről van szó. Költészetről, késői virágzásról. amely egészen különös talaj­ból fakadt... Sípos Jánosné versei: Somogy I. Somogy rólad álmodozók, Teutánad vágyakozok, Tölgyes erdőd közepébe, Halmaidnak lágy ölébe. Hús patakodnak szélére, Néznék le tiszta mélyére Benne látnám Somogy képét A felhőket, ege kékjét. Vadvirágos érmellékét... (1957) Gyöngyszemek Gyöngyszemek vagytok ti, harmatos gyöngyszemek Nyugtalan lelkem legmélyén keltetek. Könny az egyik neve, másiké fájdalom, Harmadik mosoly volt halovány arcomon. Messze, nagyon messze, gurulj gyöngyöm, gurulj. Nem kísérhetlek el, mert éltem alkonyul. (1957) Somogy II. Én kedvesem, drága Somogyom, Éjszakánként rólad álmodom, Feléd száll lelkem, mint a madár, Mely meleg fészkére visszajár. Kering körötted gondolatom, Akár éjjel van, akár nappalom. Ha drága kincset vesztettem volna, Az még felényire sem fájt volna, És nem pótol semmi, semmi sem, Nem fog pihenni tudom lelkem sem, Ha nem somogyi föld lesz nyughelyem. i (1957) Üzenet Fehér felhők szállnak az égen. Hosszan nézem, messze kísérem. Ahová én nem mehetek, Tőlük küldök üzenetet. Üzenetet küldök a somogyi tájnak, Sok kis fehér háznak, erdőnek, virágnak. Üzenetem küldöm a Dráva habjának, Temető szélében jó anyám sírjának. Sosem látom többé Somogy kis házait, Nem nézegetem el tarka virágait. Tölgyes erdejében többet nem bolyongok, Dráva csobogásán nem álmodozhatok ... (1958) Népköltészet és hazaszeretet O Töprengtem sokáig eredménytelenül, inert kétségtelenül eklekikusak ezek a sorok. Több forrásból duz­zadtak fel, és még a váloga­tás után sem dicsekedhet mindegyik az eredetiség eré­nyével. Őszinték és szépek, az első olvasás után is látszik, anél­kül, hogy hosszabb fejtegetés­be kezdenénk az esztétikai ter­minus itteni használatának jo­gosságáról. Ha a költő szemé­lye ismert is; özv. Sipos Já­nosné, akkor is sajátos népi tájköltészet ez. Bár azon nem keveset vi­tatkoznak mostanában, folk­loristák, etnográfusok egy­aránt, hogy mi a jelenkori népköltészet sorsa, létezik-e egyáltalán, keletkezik-e ma­napság is a nép ajkán iroda­lom. Nehéz a kérdés, és a megol­dás bizonyára nem az elmél­kedésekben, általános , viták­ban, hanem a gyűjtésben, fel­tárásban van. Kétségtelen hogy amióta a nép monopó­liuma a kultúra, a művelődés sok tekintetben gátja is a népköltészetnek — a régi ér­telemben vett népi irodalom keletkezésének. A műköltészet ilyen széles interpretációja be­folyásolja mind a témát, mind a motívumkincset. De így van ez már Petőfiék óta. Gondoljunk csak a híres művészbarátság legerősebb kapcsára: Petőfit és Aranyt az tartotta össze legjobban, hogy példátlan aktivitással, igazi plebejusi hévvel köze­ledtek a néphez. Uralkodóvá tették a költészetben. De fur­csa — és azóta igen gyakran kimutatott paradoxonként — ők is uralkodtak a népkölté­szetben. A kutatók sok verses- könwben találtak rá néhány Petőfitől vagy Aranytól szár­mazó sorra, jóllehet a lejegy­zők énekeskönyvében úgy sze­repelt, mint a szomszéd falu­ban hallott nóta. Hogy miért mondtam mind­ezt el? Mert ez a néhány vers is ezért ilyen sajátos módon eklektikus. Magukban hordják mindazt, amit alkotójuk az iskolában «-szedett fel«, amit évtizedekig raktározott ma g'ában a műköltészetből, de azt is, amit kis korában az anyjától halott énekelni vagy mesélni, és amit ő is énekelt vagy mesélt gyermekének. Amit egész egyszerűen úgy nevezünk: népköltészet. És magában hord még va­lamit, az alkotó egyéniségét. O Ezekből a versekből is különböző szépségek ra­gadják meg az olvasót. Jó né- hányan vannak, akik némely sorokban felismerik a műköl­tői hatást, és utánaérzésük támad. Viszont sok új, talán sohasem átélt élmény birtoko­sai is lehetünk. Anélkül, hogy a közlési vagy irodalmi létjo- got ezzel akarnánk bizonyíta­ni, utalhatunk arra is, ami sokunkban közös. Mi, somo­gyiak közismerten nagy lokál- patrióták vagyunk. Erről meg­kérdeztek már orvosokat, ügy­védeket, brigádvezetőkel, de minek ebből statisztikát csi­nálni. Hiszen olyan dolog a patriótaság, hogy nemegyszer ellenérzést szülhet, negatívu­mokba asaphat, főleg akkor, ha póz. De ennek az érzésnek — ha lehet így nevezni a vonzal­mat —, valahol itt a néoköl- tészetben, a tájhoz, a szeretett szülőföldhöz fűződő ragaszko­dásban van a gyökere. És az az eredendő forrása annak is. amit egész egysze­rűen úgy nevezünk: hazasze­retet. Igazi lokálpatrióta öregasz- szony Sídos Jánosné. szén for­mába öntötte vágyakozását, ha úgy tetszik honvágyát, méltón a megörökítésre, mert a nép szellemi kincsei fölött is nagy úr az idő. Idézzük őt befeje­zésül : »Ma még örülj: érzéked friss, fényes-tiszta. Mert holnap az idő emléked felissza.« (1961) Tröszt Tibor SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1969. májas ti.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents