Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-22 / 115. szám

Ot kórus hangversenye Üncepi kórushangves-seny hangzott el szombaton este a Tanácsköztársaság 50. évfor­dulójának tiszteletére a tanító­képző rendezésében a Latinka Művelődési Házban, öt jó ké­pességű együttes lépett a pó­diumra, valamennyi az alka-f lomhoz méltó ünnepi műsorral és a művészi értékű előadás igényességével. Két okból is szívesen fogadtuk ezt az ese­ményt Részben a kórusok szereplési lehetősége miatt, részben pedig azért mert így a Kaposvári Tanítóképző Inté­zet is kialakult hagyományai szerint egy évben egyszer — önálló rendezvénnyel — a nyilvánosság elé léphetett A koncert nívójával elége­dettek lehetünk, ha olykor egyik-másik együttes ismert — és elismert — értékeinél gyen­gébben szerepelt is. Kevésbé Ismerhettük, így a meglepetés örömével hallgattuk a Mun­kácsy Gimnázium vegyeskarát Dorogi István vezénylésével. Egy Bárdos-mű, a Napfényes utakon kifejező előadása után Kodály Cohors generosá- ja kissé nehézkes volt A mű élénk vidámságát könnyed lendületét hiányoltuk előadá­sukból. Viszont kétségkívül so­kat fejlődött a kórus egységes hangzásban és — erőltetés nél­küli — hangerőben. Különösen dicséret Illeti őket Orff egyik művének előadásáért (Odi et amo). A sajátos, lüktető ritmu­sú részletet jó stílusérzékkel, színesen, és erőteljes, kifejező dinamikával mutatták be. (Mellesleg Orff-mű bemutatá­sára Kaposváron még nem volt példa!) A rendező szerv, a tanító­képző női karának madrigal- csokra kifogástalan zeneiség­gel csendült fel Sasvári Attila vezénylésével. (Palestrina: Fe­cit potentiam; Morley: Ámor mindig bajjal jár.) Csakúgy, mint Balázs Árpád kedves hangulatú, invemciózus Madri- galeszkje is, obligáthangszer- szóíamokkal (Geibinger Sándor — hegedű; K. Lövik Katalin — cselló; Harsányi József — zongora). Második műsor­blokkjukból négy közül Bar­tók Csujogató és Karai A re­mény dalai című kórusművét említhetjük. A végére már a fáradtság jelei mutatkoztak az együttesnél; különösen a szop­rán birkózott meg nehezen a Vejnemöjnen magas dallam­íveivel és záróakkordjával. A Somogy megyei Pedagó­gus Kórust Heisz Károly ve­zényelte. Korábbi bemutatko­zásaiknál jóval halványabban szerepeltek; a Lombardok-kó- rus kivételével — (ami az igé­nyes és egészen más jellegű műsorból elmaradhatott volna) meglehetősen fénytelenül, a kellő ihletettség nélkül csen­dült előadásukban a három a capella-kórusmű. Korrekt elő­adásban, kiegyenlített hang­zással és szép, élvezetes dina­mikai kidolgozottsággal hang­zott el a Táncsics Gimnázium vegyes kórusának három mű- sorszáma: Josquin de Prais ~A tücsök; Kodály Székely keser­ves és Novikov Hogy holnap újra nap legyen című alkotá­sa. Karvezetőjük: Zákányi Zsolt. Először hallottuk közös pro­dukcióban a tanítóképző és a pedagógusok egyesített kóru­sát. A vállalkozás dicséretes, örömmel üdvözöljük még, ha nem is teljesen igazolta a vá­rakozásunkat. Ügy látszik, több közös próbára és több együttmuzsifcálásra van szük­ség ahhoz a színvonalhoz, amelyre külön — képesek. Fá­radt, egyenetlen volt ez a kö­zös kórus, bár a második számnál kétségtelenül magával ragadta az együttest a feladat szépsége, a mű ünnepélyessé­ge. Ez az ünnepélyes hangulat jellemzi Heisz Károly Emlé­kezés 1919. március 21-re cí­mű. modern hangvételű, szé­lesen hömpölygő dallamvilágú kórusművét, amelynek bemu­tatása a szerző vezényletével megérdemelten aratott sikert. Az est vendégkórusa a KISZ M:ű vészegyüttes központi kó­rusa volt. Mai magyar szerzők műveit énekelték és vala­mennyinek az előadásával iga­zolták az együttes jó hírét, nemzetközi rangját. (Udvardy: Tél; Bárdos; Tüzszivárvány, Csillagvirág; Balázs: Virágim. virágim; Csenki: Cigányélet.) Karnagyuk, Lantos Rezső ke­zében nagyszerűen érzékelhet­tük a kórus fő erősségeit: a fölényes technikai biztonsá­got, az együttes lebilincselő hangerejét, a művek átélését, a színek alkotóművészetét — különböző hangulatú művek, illetve tételek előadáséban. Wallinger Endre A Baglasban szólt a nóta... Néhány hónappal ezelőtt hirdette meg vetélkedőjét a Marcali ÁFÉSZ a működési engedéllyel nem rendelkező, azaz műkedvelő somogyi éne­kesek körében ezzel a címmel: A Baglasban szól a nóta. A felhívás a vártnál nagyobb visszhangra talált: hetvennyol­cán küldték el nevezésüket összesen 28 községből, illetve a megyeszékhelyről. E nagy szám arra késztette a rendező­séget, hogy zártkörű meghall­gatás alapján válassza ki azt a negyven énekest, aki nyilvá­nosság elé lép. Hétről hétre nagy közönség előtt csendül­tek fel az örökszép népdalok és a közismert magyar nóták a Baglas 300 személyes nagy­termében. Végül összeállt a 12 énekesből — négy nőből és nyolc férfiból — álló végső mezőny, hogy dobogóra lép­jen az ÁFÉSZ öt 2500—1200 forint közötti díjáért Tíz község tizenkét énekese mutatta be tehát szombaton este műsorát a mintegy 260 főnyi hallgatóság és dr. Volly István, az Akadémia népzenei osztálya munkatársának el­nökletéved működő zsűri előtt. A műsor jellemzésére: kultu­rált rendezésű, hálás közönsé- gű, kellemes szombat esti szó­rakozás volt Igaz, nem valami új kultór- missziót teljesített az ÁFÉSZ. Lehetőséget adott azonban a profiljának megfelelő, a kör­nyezethez illő műfajban jó- néhány énekelni szerető fia­talnak, rutinos nótázónak kedvtelésük gyakorlására Az effajta szórakozás iránt ér­deklődő közönség igényeit pe­dig ízléssel megválogatott kulturáltan előadott műsorszá­mokkal elégítette ki. Népdalokat és közismert vagy ritkábban hallott népies műdalokat, azaz magyar nótá­kat hallottunk. A közönség természetesen (?) hangosabb tapssal fogadta az édesbús, ér­zelgős nótákat, de az a négy énekes is megérdemelt sikert aratott aki bátor volt népda­lokkal a dobogóra lépni. Csak sajnálni lehet, hogy többen nem vállalkoztak e műfaj szolgálatára. Meg kell azon­ban jegyeznünk, hogy a mű­dalok megválogatása a műfaj lehetőségein belül kellő igény- nyél történt valamennyi éne­kesnél. A zsűrinek nem volt köny- nyű dolga. A legnagyobb gon­dot éppen a műfaji keveredés okozta. Egy tiszta, hamisítat­lan népi ihletésű előadásmód­dal daloló — kevésbé ismert népdalokkal szereplő — falu­si énekesnőt kellett összeha­sonlítani egy magyar nótákat előadó, kétségkívül kellemes hangú és rendkívül megnyerő fellépésű versenyzővel. Más műfaj, más stílus. Az egyik a népművészet, a másik a tisztes szórakoztatóipar körébe tarto­zik. Végül is az előbbi, a szen­nai Szabó Józsefné került az első helyre a csurgói Németh Józseffel szemben. A további három díjat a marcali Bene László, akit szép hangján kí­vül dicséret illet a népdalok egyszerű, minden modorosság nélküli előadásáért is; a ruti­nos nótázó kadarkúti Stadler z emberkének ízlett a szó, sokáig forgatta a szájában, végül ki is mondta, Gábris Pecát utánoz­va; »háború*. Délután kitört a háború. Peca ezt maga je­lentette be. Két csoportra osz­totta őket. »Csal* — gondol­ta az emberke. — »Az erő­sebbeket gyűjti maga köré.* De nem szólt semmit. . Egy rücskös kövön üldögélt közö­nyös arccal, pedig belül na­gyon izgult, hogy Peca ész- reveszi-e öt is. Amikor a ne­vét mondták, felállt és oda­lépegetett a csoportjához. Az üldözőkhöz tartozott, akik majd Pecáék nyomát kutat­ják. — Fél háromkor indultok — mondta Peca. — Addigra mi elbújunk. — Feszesen állt, ö volt a vezér a csapatában. Ügy is indult el, nagyot top­pantva a bal lábával. — Mindenki menjen haza a fegyveréért — adott paran­csot Dikka, amikor Pecáék eltűntek az újtelepi épülő há­zak között. Az emberke nem szerette a dinnyefejű Dikkát, többször rajtakapta, hogy hazudik. Átbújt a foghíjas deszkake­rítésen. Hátraszaladt a kert­kapuhoz, ahhoz volt támaszt­va a fegyvere. Két kiálló szögére még madzagot is kö­tött az emberke, hogy a nya­ltába akaszthassa. Együtt indultak. Azt nem tudták, van-e már fél három, mert egyiknek sem volt órá­ja. Az emberke még otthon gondolta, hogy megkérdezi Edesmamitól az időt, de aztán mégsem tette, mert félt, hogy Edesmami nem engedi el a József és a Bodrogról érkezett fiatal Wolford Sándor kapta. Fontosságát tekintve első­ként kellett volna említenem a vetélkedő sorozat sikerének egyik jelentős tényezőjét: Sza­lag Lajos és zenekara kitűnő szereplését. Meggyőződésem, hogy csak ilyen kíséret ad le­hetőséget hasonló, megyei szin­tű rendezvény lebonyolítására. Jó ötletnek bizonyult tehát a baglaisi nótaszó, és a megva­lósítás, a rendezés is kitűnően sikerült. Hadd jegyezzem meg: inkább az efféle műsorok, ren­dezvények illenek az új étte­rem — bármennyire is mo­dem — falai közé, mint a ta­valyi avatáskor bemutatott sztriptíz — vidéki módra. Paál László többiekkel. Akkor pedig Gáb­ris Peca azt mondaná, hogy »betoji«, mint a vörös Noéra. Az emberke szégyellte volna, ha »betojinak« csúfolják. Az újtelepen már rejtőz­ködve, nagyon óvatosan ha­ladtak előre. Az emberke biz­tos volt benne, hogy Pecáék az erdőben ütöttek tanyát, de azért ő is osonva szaladt egyik épülő háztól a másikig. Valamelyik indítványozta, hogy kutassák végig a padlá­sokat is. Az emberke irtózva gondolt a sötétebb zugokban alvó denevérekre és az un­dorító, az arcra kapaszkodó pókhálókra. Az újtelep utolsó házai után, azon túl, ritkás akácer- dö mögött komor vastag tölgyfák álltak. Most már tudták, hogy az ellenség ott rejtőzködik. Kúszva, fel-fel- ugrálva haladtak előre. Az emberke görcsösen markolta fegyverét. Fejét le-lekapva igyekezett a többiek nyomá­ban. — Marhák — gondolta. — Micsoda marhák! Ügy csör­tetnek, mint a vaddisznók. És akkor nagyon megijedt. Ebben az erdőben talán vad­disznók is vannak. És kígyók! A kígyóktól még jobban félt, mint a vaddisznóktól. Foly­ton a talajt figyelte. Méreg­zöld páfrányok, pengeéles füvek, kusza rajzú gyökerek. Kígyót nem látott. Amikor felnézett, a többiek már el­tűntek. — Dikka — motyogta ré­mülten, hogy egyedül ma­radt. — Dikka! Nagyon szerette volna, ha Dikka ott van mellette. üoeambiqne J A vízen ezer­nyi habfodor. A, túlsó olda'on mint apró kis százszorszépek fehérlenek a házak. Ebéd utáni pihenő. Békesség. Egy kék színű fo­nott pádon ülünk. — Megaján­dékozhatom önt? — fordul felém. — Igen — válaszolom ter­mészetesen, hi­szen két napja mindenki csak ajándékokat cserél. Jel­vényt, kis nem­zeti sapkákat, prospektusokat, ki mit hozott magával a hosszú útra. Halvány mosoly fut át az arcán, aztán nekidönti hátát a padnak, s elhallgat. Egyszer csak halkan elkezdi fütyülni a Monti-csárdást, rögtön utána a Háry Jánosból a harangjá­tékot és Brahms V. magyar táncát. Hibátlanul, különösen szép csengéssel. Ismét elhall­gat. Csöndben nézi a vizel. Nem vár egyetlen szót sem. — Nagyon szeretem József Attilát és Nagy Lászlót. Fran­cia nyelven olvastam versei­ket. Angolul beszélgetünk. — Járt már Magyarorszá­gon? — Nem. De jól ismerem Magyarországot. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc és a magyar művészet kiemel­kedő nagyjai megismertették velem ezt a szép országot — Tanult valahol a magyar zenei életről, a magyar mű­vészetről? — Ó, nem. De ez 1969-ben nem lehet kérdés. Vannak dolgok, amelyekről nem tanul­ni, hanem tudni kell. Olvasok, rádiót hallgatok, televíziót né­zek, figyelem a világot. A magyar folklórzene nagyon közel áll hozzám. Hét évig hegedülni tanultam kisebb ko­romban. Kedvenc zeneszerzőm Bach és Beethoven, de hoz­zájuk csatlakoztak a magyar mesterek. — Mozambicque! — kiált oda viccesen barátja, egy pe­99 Elmondja, hogy az 1962-ben megalakult Nemzeti Felszaba- dítási Front irányítja a füg­getlenségi harcokat Mocam- bique-ben. Ki kell űzni hazá­jukból a Dél-Afrikai Űnió két zászlóalját, a kizsákmányoló portugál és nyugatnémet tele­peseket. Iskolákat, erőműveket kell építeniük, mert népe óhatja a kultúrát. Ehhez kéri a NUSZ segítségét. Nagy taps. Felszólalását ki­törő lelkesedéssel fogadják. A vacsoránáJ rui újságíró — The Confe­rence begin, come on! A konferecian A Nemzetközi Űjságíró Szer­vezet végrehajtó bizottsága folytatja ülését. Hozzászólások következnek a beszámolóhoz, mindenki fölteszi a fülhall­gatót. — Jorge Rebelo úr követ­kezik Macambique-ból — mondja az elnök. — Fran­ciául beszél önökhöz. Nesztelenül áll fel, egyenes tartással, kiegyensúlyozott, pu­ha léptekkel megy az elnöki asztalhoz. Fiatal arcán nyuga­lom. — Azért kértem szót — kee- di —, mert sok mindent sze­retnék elmondani ezen a je­lentős és magas fórumon. Elő­ször is kritikával kezdeném. Sajnálatos, hogy a Nemzetközi Űjságíró Szervezet nem fordít elég' figyelmet az afrikai, kü­lönösen a dél-afrikai orszá­gokra. A NUSZ vezetői sem rendelkeznek kellő ismeretek­kel, ezért szeretnék most meg­világítani néhány fontos kér­dést. szeretném fölkelteni a tisztelt konferencia érdeklődé­sét problémáink iránt. — Meséljen valamit magá­ról? — Nem én vagyok a lénye­ges —. hanem a népem. És az, hogy a világon több millió em­ber rt méa. aki nem ismeri el a színes bőrűek létjogosultsá­gát. Fáj ez nekem. Ezért az életemet szenteltem ennek az ügynek. Nem tudom magam elválasztani ettől. Belső kény­szerem néha aludni sem hagy nyugodtan. Azt mondja, az életét szen­telte népének. Fiatal életét. Jorge Rebelo, a mocamhique-i Lovrenco Marques városában született 1937-ben. Apja indiai származású, egy nagy kereske­delmi vállalat to’mácsa és műfordítója. Édesanyja afri­kai. Kiválóan végezte általá­nos és középiskoláit, majd Lisszabonba utazott jogot ta­nulni. Franciául, angolul, spa­nyolul és portugálul kitűnően beszél. Az egyetem után katonának akarták vinni a portugálok, saját hazája ellen, de ő dezer­tált. Rövid ideig élt Spanyol - országban, majd Párizsban. Ott került kapcsolatba a nem­zeti felszabadítási mozgalom embereivel. A mozgalom Al­gériában és Rabatban élő szel­lemi irányítóinak tanácsára utazott Tanzániába, ahonnan azóta is mint Mocambique »követe«, harcaiknak szellemi mestere, irányítja a felszaba- dítási mozgalmat. Dar-Es-Saa- lamban tartózkodik tíz éve. azóta nem látta hazáját, a ha­zaszeretet azonban jobban él benne, mint valaha. Bán Zsuzsa Humanista kötelesség a véradás Megvénk és a Balaton-part rohamos fejlődése szükséges­sé tette a magyar tenger fő­— Édes jó Dikka, hol le­hetsz? — gondolta. Fülelt, de nem hallott sem­mit. Levelek lebbentek meg az ágakon, néha le is poty- tyant egy-egy. Az emberke odasimult egy fatörzshöz, ar­cán érezte a héj görcseit. Körmei belevájtak fapuská­jába. Óvatosan lépett egyet előre. — Megölhetnek — mondta ijedten magában. HÁBORÚ Futni akart, de elgáncsol­ták. Valaki a hátára térdelt és leakasztotta a nyakáról fegyverét. — Állj föl! — hallotta a parancsot. A hang éles volt, szinte felrántotta az emberkét a fekvésből. — Emeld föl a kezedet! — csattant az új parancs. Az emberke testén reme­gés szaladt végig. Kezei ólom- nehezen emelkedtek. — Tedd a tarkódra össze­kulcsolva a koszos mancsai­dat! — hallotta a könyörte­len hangot. Sikoltás lapult benne röpü- lésre készen, mint a felriasz­tott madár. Erezte, hogy fe­hér lesz az arca. Szeretett volna hátrafordulni, hogy megnézhesse az ellenséget, mint ahogy azt a filmeken látta bátor emberektől, de a hang megállította: — Ne forgasd a fejed, mert szitává lyuggatlak! Elmosódtak előtte a fák, zöldjük szétfolyó halvány­zöldre fakult. Hányinger fog­ta el, úgy érezte, mintha a gyomrát valami láthatatlan kéz markolná össze időnként, és a torkába lökné. — Lépj előre négy lépést! — mondta a hang tulajdono­sa ellentmondást nem tűrve. Az első lépésnél majdnem elesett. A negyedik után egy gödör szélén állt. Szédült, mikor belepillantott, pedig nem is volt mély. A szeme lassan bepárásodott. Tudta, mi fog következni. Sokszor látta már a filmekből. »Meg kell fordulnom■* — lüktetett benne újra. Aztán amikor már nem is gondolt rá, ma­gának is váratlanul megfor­dult. — Ke marháskodj! — mondta elcsukló hangon Gáb­ris Pecának. Nézték egymást. Az ember­ke szemén már nem ült pá­ra, a torkát már nem szorí­totta félelem. Szégyellte ma­gát. Gábris Peca sem nézett rá, zavartnak látszott. — A többiek már biztosan otthon vannak — mondta egy idő után rekedten. Elindultak egymás mellett a falu felé. Az emberke ké­sőbb felmérte magában a tör­ténteket, s tudta, hogy kipró­báltak valamit, amit nem lett volna szabad. Mentek egymás mellett a poros úton. Számukra véget ért a háború. Leskó László városában. Siófokon egy kor­szerű kórház fölépítését. Ha­talmas betonszerkezete ki­magaslik a fiatal város la­kó- és középületei közül. A kórház osztályai fokozatosan nyílnak meg. A napokban fontos tanács­kozás színhelye volt Siófok. A városi pártbizottság mun­katársa. a városi tanács el­nökhelyettese. a kórház ve­zetősége, a Vöröskereszt me­gyei és járási titkára, vala­mint a megyei véradóállomás vezetői az új kórház vér­adóállomásának működtetésé­ről s a donorhálózat megszer- ’ _/.éséről cserélték ki véle­ményüket Hamarosan koor­dinációs bizottságot is alakí­tanak. Ennek az lesz a fel­adata, hogy társadalmi üggyé tegye a véradást Siófokon. Ez egyben azt is jelenti, hogy változtassanak a me- gyeszerte jellemző helyzeten: a véradók csaknem valameny- nyien kétkezi munkások. Évente mintegy hatszáz li­ter vér kell az új siófoki kórháznak. Somogybán mintegy har­minc-harminckétezer önkén­tes véradót tartanak nyil­ván. A rendszeres donorok száma ennél jóval kevesebb, tizenhat-tizennyolcezer. Ka­posváron a véradók hetven százaléka kétkezi munkás. A megyei átlag: hatvan-hatvan­öt százalék paraszt, tizen­nyolc-húsz százalék munkás. A rendkívüli esetek meg­mozgatják a közvéleményt, x-zonban tudnunk kell azt is, hogy a korszerű gyógyászat­ban mindig nélkülözhetetlen, pótolhatatlan gyógyszer a vér. Életet ment, aki vért ad. H. B. SOMOGYI NÉPLAP 1969. május 22.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents