Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 112. szám
HORGÁSZOK Szabály az szabály Egy utcasaroknál futottalt össze. A fiú a nagynenjét látogatta meg, sporttáskájában almát vitt neki, az anyja kérte meg rá. Morgott, de elvállalta. A házból lépett ki éppen, hunyorgott, szemébe sütött a nap, nem is látta meg a lányt, az lépett hozzá. Akkor a fiú már hetek óta bujkált a lány előd, ez volt az első eset a prakszisóban, hogy nem tudta azt mondani: vége. Egyszer elkezdte ugyan, a parkban ülteik a pádon, nézegették a bóbiskoló öregeket, a lány sóhajtozott Tulajdonképpen ezt a sóhajtozast unta meg először a fiú, holott éppen emiatt figyelt fel rá annak idején: a négy barátnő közül ez a lány vodt a legkomolyabb, a legritkább. — Ügy érzem... — kezdte azon a parkbeli pádon a finálét, de a lány feléje fordult, a szemei világoskékek voltak és könnyesek, talán sejtett valamit, de nem akarta megkönnyíteni a helyzetét. — Mit mondasz? — kérdezte halkan. — Semmit — válaszolt kedvetlenül a fiú és elhatározta, hogy bujkálni fog a lány elől. Most összefutottak, örömmel, nevetve lépett hozzá a lány, mintha semmi sem történt volna, ö zavartan hebegett valamit túlórákról, szőlöpermetezésről. A lány mintha nem is hallaná, arról mesélt, hogy rövidesen túl lesz a vizsgáin, s akkor majd többet ér rá, mint eddig. A fiú közben azpn törte a fejét, miként tudna zavartalanul lelépni, de úgy, hogy ne bántsa meg nagyon ezt a kékszeműt. , Kezében lóbálta a bukósisakját — Motorod van? — kérdezte a lány. — Nem az enyém... — legyintett a fiú —, a bratyómé. — Hát akkor... — nézett rá várakozásteljesen a lány, készen arra, hogy elfoglalja a motor hátsó ülését. — Hát akkor ... — állt egyik látóról a másikra a fiú, mentségeken, kibúvókon, halaszthatatlan elintéznivalókon töprengve. Egyszerre sajnálkozó arcot vágott. — Pechünk van ... — Hogyhogy? — Ninos nálam, csak egy . .. És meglóbálta, felmutatta a bukósisakot. — E nélkül,'sajnos, nem lehet... szigorú szabály, hogy nem ülhet fel egy utas sem ... És azonnal fel is tette az övét. szép fehér bukósisak volt, birtokosi nyugalommal csatolta fel, mintegy védősáncot vonva közte és a lány közé. Bende Ibolya ANTONIONI VILÁGA MICHELANGELO ANTONIONI korunk filmművészetének egyik jelentős, egyéni hangvételű alkotóművésze. Visz- sza emlékezés eiben művészi pályakezdéséről elmondja, hogy «az a hely, ahol életemben először néztem a felvevőgép keresőjébe, egy tébolyda volt. Barátaimmal elhatároztuk, hogy dokumentumfilmet forgatunk az őrültekről-«. Antonioni már a kezdet kezdetén szenvedélyes érdeklődéssel fordult az ember és világa, kora és társadalma problémái felé. Alkotói módszeréről így vall: «A felvevőgépet elbújtattuk az utcán, vagy egy kulcslyuk mögött, hogy a valóság legtitkosabb pillanatait tetten érje. Különleges égető valóság vesz körül bennünket:« Végül ars poétikáját így fogalmazza meg: «-Filmet készíteni nem ugyanaz, mint regényt írni. A filmalkotás maga az élet. Legalábbis nekem. Személyes életem nem szűnik meg a film forgatása közben, sőt éppen ekkor válik legelevenebbé.« A jelenleg ötvenhét éves művész eddigi művei nemcsak egy ember életművét, hanem a modern filmművészet fontos részét jelentik. Főbb filmjeivel megismerkedhettünk a mozikban, a televízió képernyőjén, és a filmklub műsorán is szerepeltek filmjéé A napokban mutatták be a Nagyítást, az 1967-ben Cannes-ben a filmfesztivál nagydíjával kitüntetett filmjét. Antonioni korábbi filmjeiből volt alkalmunk megismerni a művész sajátos ábrázolásmódját, mondanivalóját. Tapasztalhattuk, hogy az ő világa külön világ. Olyan, amely ugyan nem szakad el korunktól, de az élet egy- egy már mikroszkopikusan felnagyított képét adja. Olyan életérzést mutat, amely már látomásszerű, megdöbbentő és izgalmas. Minden alkotásának önálló törvényei vannak, hősei anyagi gondoktól mentes emberek, akik mégsem tudják életüket tartalmasán leélni, nem találják helyüket a világban. Emlékezzünk vissza az Éjszaka című filmjére. A hősök egyszerűen átsétálnak másfél órát, beszélgetnek, unatkoznak. Valójában azonban nem egyik helyről a másikra tartanak, hanem a különféle helyszíneken át cipelik önmagukba zárt életüket, tehetetlenül. Már úgy hat a film: mindegy, ki van jelen, az is közömbössé válik, hogy hol és mit tesznek a szereplők. Bárhol vannak, bármit mondanak vagy tesznek, életük kiúttalan, céltalan. Egy céljuk van csupán: ezt feledni, és kisiklott életük miértjére keresni a választ. ANTONIONI FILMJEIBEN A környezet tárgyai nem változtatják meg »arcukat«, mégis félelmetesen átrendeződnek, elszakadnak terüktől és idejüktől, belépnek a rendező által teremtett külön, zárt világba. Szinte hihetetlen, mennyire észrevétlenül változik át még a legapróbb tárgy is a magányosság, a szorongás és a bizonytalanság kifejezőjévé, így a Vörös sivatag-ban a hajó, a Kaland-ban a vonat, a Napfogyatkozás modern épületei és üres utcái, a Kiáltás Pó-vidéki mocsarai mind ezt a célt szolgálják. Antonioni az érzelmi tévedésekről, az elgépiesedett világ emberének elsivároso- dásáról, magáramaradottsá- gáról beszél. Hősei nem képesek már számot adni tetteikről, ösztöneik fellazulnak, szánalmas, gyenge kitörési kísérleteik ebből a világból mind zátonyra futnak. Illuzórikussá válik a szerelem, a barátság, a munka, az élet értelme. A szerelemből egyszerű szeretkezés marad kietlenül, a munka elveszíti teremtő erejét, a barátságot pedig tönkreteszi az emberek köpött feszülő magány. A modern élet és ember sivárságát a Vörös sivatagban ábrázolta Antonioni a legtökéletesebben. Ezt a' filmet a korábbi filmek összefoglalásaként is értékelhetjük. Tudatosan itt használta fel először a színek adta lehetőségeket. Művei összefüggő ívként állnak előttünk, a filmekben az események, cselekmények csak látszatok: a lényeges dolgok a szereplők lelki közegében játszódnak. Odáig elmegy Antonioni, hogy az izgalmat kiváltó történéseket is elhagyja vagy megszakítja. A műveivel nehéz azonosulni A nézőnek intenzíven kell figyelni, s az, aki csak szórakozást keresett, csalódottan távozik. Korábbi filmélményeink, filmnézési tapasztalataink és tudásunk csődöt mond: nehéz alkalmazkodni Antonioni filmjé hez. Nézzük filmjeit — és valljuk be — többnyire nem értjük igazán. Megszoktuk, hogy különféle áttételeken keresztül értesülünk a lényegről, itt pedig a rendező direkt módszerekkel szól hozzánk. VÁRAKOZÁSSAL TEKINTETTÜNK a Nagyítás bemutatója elé, A filmet megelőzte külföldi visszhangja, több kritika is méltatta a hazai sajtóban még bemutatás előtt. Részletesen elemezték a film tartalmát, cselekményét. Azonban Antonioni majd mindegyik filmjének megértéséhez. befogadásához bizonyos fokú azonosulás szükséges. A mű csak akkor válik egésszé, ha az alkotó és a néző szellemileg találkozik. De a nézők reagálása sokféle és nagyon egyéni lehet, éppen ezért aztán a Nagyítást felfoghatjuk akár egy divatos kriminek, vagy az elidegenedés ábrázolásának, de felfoghatjuk a főhős lélektani drámájaként is. Vagy tekinthetjük egy séx- történetnek, avagy az angol semrr.ttevők világának illusztrálásaként is. De értékelhetnénk a nyugati ' kom- formizmus bemutatása vagy a divatfotózás szatírájaként is. Antonioni mindenképpen hű maradt önmagához: kiemelkedő filmet készített, Tho.mas, a londoni divatfotós gondtalan életében valami döbbenetes történik. A kiadás előtt álló albumához gyűjt anyagot, és lencsevégre kapja egy parkban egy idősödő férfi és egy fiatal nő szerelmi jeleneteit. A nő fölfedezi a hívatlan fotóst, s minden eszközzel meg akarja szerezni a filmet. Thomas azonban egy másik tekercset ad át, és a fölvett anyagot kinagyítja. A kinagyított képeken fölfedez egy gyilkosságot. Ez a tény egy olyan folyamatot indít el, melynek során Thomas rájön, hogy a látszatok és a valóság között nem lehet azonosság. Ezért dobja visz- sza a film végén a »labdát«. FELTEHETIK A KÉRDÉST: jó vagy rossz film Antonioni filmje. Egy kétségtelen: jelentős alkotás. A filmnek vannak felejthetetlen részei, jelenetsorai. Elég, ha utalunk a filmben ábrázolt di- vatfotó-modellek gépies világára, a beat-klub képeire vagy a marijuánás társaságra. De külön tanulmányt igényelnének Antonioni színei. A házak vörös színe, a park sejtelmes zöldje, a régiségbolt barnái, s végül a műterem pasztellszínei, vagy aKár a divatfotózás szürkéi, mind-mind kifejezői annak a világnak, amelyben Thomas él. A két főszereplő: David Hemmings és Vanessa Redgrave telitalálat! Hemmings fotósa élő figura. Emlékezetes alakításának kiemelkedő részei: a titok fölfedezése; lázas, kutató tekintetét sokáig megőrzi a néző. Redgrave szinte lárvaszerű arca is emlékezetünkbe vésődik: rövid szerepében az indulatok, érzelmek viharzását nyújtja, kitűnően. Dr. Torma Ákos LACO NOVOMESKY ÚTIRAJZ * Van már célom, helyem az ablak mellett, hát mért gondolok a halálra, ha elindulnak a vonatók? Temetéseken ismertem meg zokogásukat, százszor elmondott intenhozzádjukat, hófehér zsebkendőiket Szomorú özvegyek fátylai vonatfüstben szállnak lebegve. Mindig egyforma minden búcsú perce. Isten veletek! A mezők hada szemafor zászlajával szembe jön velünk, és minden ezred fut vissza ahhoz a helyhez, ahonnan elindultunk; talán jelenteni mennek: látták, hogy elmegyünk. Az évek is indulnak messzire, vissza, amíg emlékezetünk elér, szembe jönnek, s máris elhagynak minket. Aztán majd elsuhannak mellettünk s rajtunk át észrevétlen, nekünk már nem lesznek többe, mint a mezők hada szemafor zászlajával, ha már nem vesszük őket észre. Ez az egész. Isten veletek! Isten veletek mezők, szemaforok, tájak, vonulatok, ahol a halálra gondoltam, mikor elindulnak a vonatok. Fordította: Szirmay Endre Ciam — szólt az apám—, ' a hatodik osztályt is kijártad, inasnak mész. — Polgáriba szeretnék, édesapám, iskolába — mondtam bátortalanul, szinte könyörögve. — Azt verd ki a fejedből, mi szegények vagyunk, inasnak mész és punktum! — válaszolt az apám határozottan. Pedig hogy szerettem volna tanulni! Nagyon kedveltem a történelmet, irodalmat, különösen a verseket. De nem tanulhattam tovább, inasnak adtak. A többi testvéremmel is így történt, és mind a Kanizsai utcai gyerekekkel, a rossz öltözetű, frisseszű, egészséges fiúkkal, lányokkal. A Korona utcában lévő Stern-féle bútorüzembe adtak kárpitos tanoncnak. Gazdám egy pocakosodó, répavörös képű, félkopasz, fél süket ember volt. — Na, gyerek, itt meg kell am fogni a dolog végét — mondta a mester, amikor először beléptem a műhelybe. — Különben sűrűn találkozik a képed a tenyeremmel... És jársz-e te templomba vasárnap? Nem feleltem. Nem is néztem a szemébe, mert nem mertem megmondani, hogy igen ritkán látogatom az isten házát. •— Munkára — mordult a mester a másik inasok felé, POFONOK akik ott bámészkodtak kíváncsian körülöttünk. A gazda szavára szétrebbentünk. Pista, a «nyakigláb• pehelybajuszú, szőke legényke volt az öreg inas. Jancsi, a «sanda«, a fiatal, én a «zöldfülű«. A kora reggeli órákban lószőrt Kártoltunk a krampli-gépen. A gépet, azt az otromba öreg tákolmányt nehéz volt kézzel hajtani. Izzadtunk, szállt a füstfekete por, marta a torkunkat, tüdőnket, beleette magát nedves bőrünkbe, csípett, viszketett, arcunkról, nyakunkról töröltük a verejtéket, töröltük szemünkből a könnyes port is. Köpködtünk, káromkodtunk, dolgoztunk... Aztán a ló- szórt, afrikot, deszkát és más anyagot áthordtuk a raktárból a műhelybe. Eközben az utcán találkoztam volt iskolatársammal, a nyeszlett Bin Bandival. Nem ismert meg. Maszatos, izzadt, poros voltam, ó szép ruhában, üdén. finoman ment az iskolába, pedig rosszabb tanuló volt, mint én. Fájt nekem ez. Panaszkodtam Pistának. Az öreg inas megvigasztalt, mondván: «Oda se neki, pajtikám. Ez így van. Ügy mondják, ez a világ rendje. Mert te szegény gyerek vagy, ő pedig úri fiú«. Az első napon történt az is, hogy az egyik segéd, Adrián úr, csak úgy kedvtelésből, minden ok nélkül pofonütött. Mikor megkérdeztem tőle, hogy ez miért volt, rámför- medt: — Kuss! — Aztán kioktatott. — Inas vagy, jó lesz hozzászoknod. Érted? Én is kaptam, mikor inas voltam. Ha felszabadulsz, te is segéd úr leszel, majd visszaadod a pofonokat az inasoknak. Elgondolkodva álltam egy ideig Adrián úr előtt, nem értettem ezt a magyarázatot, majd keserű nyálamat lenyelve odább álltam. z inasiskolai előadások péntek este ' 6 órától 8-ig tartottak. Tanítónk a durvaságáról hírhedt Csukli úr volt. Ö volt az intézet igazgatója is. Az inasok gyűlölték, a mesterek szerették. — Ez kell ezeknek a köly- köknek — mondta a gazdám. — Ez megpuhítja a csontjukat. Egyik iskolai órán a szokottnál is éhesebb és fáradtabb voltam, alig vártam, hogy beülhessek a padba, elfogyasztottam hazulról hozott karaj kenyeremet. Bejött a tanító úr, elcsitult a lárma, megkezdődött a tanítás. En az előttem ülő Pócza Vendel háta mögé húzódtam. A kenyeret majszolva egy ideig hallgattam a tanító úr egyhangú beszédéi, majd lassan leejtettem a fejemet a i>adra, elnyomott az álom. Álmomban fényes, szép nyár volt. Tűzött a nap. En a fiúkkal lent játszottam a folyó partján. ,A puha gyepen vidáman, boldogan hánytuk a cigánykereket, majd vágtatni kezdtem a hívogató víz, a szürkés-zölden csillogó folyó felé, hogy megfürödjek, fejest akartam ugrani a vízbe, de nem sikerült, mert felébresztettek. Egy kéz a fülemnél fogva felrántott a pádról. Ahogy kinyitottam a szemem, Csukli úr dühös, vigyorgó ábrázatával találkozott a tekintetem. Egy pillanatig farkas - szemet néztünk, majd rémülten felugrottam. Bocsánatot akartam kérni, de torkomon akadt a szó, mert a tanító úr pofon ütött. i — Hát te aludni jársz ide?! Te, te ... — rivalt rám. — Nem aludtam — próbáltam védekezni. — Nem aludtál? Hát még hazudsz is? Akkor halljuk, miről volt szó, felelj! Nem tudtam felelni. Kétségbeesetten, remegve hallgattam. — Ki a folyosóra. Ott majd felébredsz! — Es kitépett a pádból. I ehorgasztoti fejjel, szomorúan, kissé szégyenkezve kiballagtam az osztályból. Tél volt, a folyosó hideg és huzatos. Télikabátom bent maradt. Vissza benyitani érte nem mertem. Kiskabátban, dideregve, fázva, fel-alá futkostam. A sötét, nyirkos kapualjban majd az isten hidege vett meg. Alig vártam, hogy vége legyen az órának, csengessenek, bemehessek. Égett a fülem az ütéstől, égett az arcom a szégyentől, de nem sírtam, felébredt bennem valami öntudatlan dacféle, ami visszafojtotta köny- nyemet. Nagyon haragudtam a tanító úrra, megfogadtam magamban, ha felszabadulok, nagy leszek, visszaadom neki a pofont. Haragudtam a felnőttekre, mindenkire, apámra is, miért adott inasnak. Csak anyámra nem haragudtam, ki mindig jó volt hozzám, ha néha adott is egy-egy nyaklevest. utána megcirógatott és az olyan jólesett. A folyosón a hosszú óra alatt sok gondolat megfordult agyamban — már nem emlékszem mindenre, hiszen nagyon régen volt, de máig sem felejtettem el a pofont, a megalázást és azt, hogy nagyon fáztam és nagyon szomorú voltam. AA ísodik éves inas lehettem már, amikor az udvaron dolgozva arra lettünk figyelmesek, hogy harsogó rezesbanda közeledik felénk, melynek ütemére lábak dobbantak dübörögve a kövezeten: munkások vonultak a Korona utcán; kőművesek, vasasok, asztalosok, szabók és a többiek. Lehettek vagy há- rom-négyszázan. Büszkén, dacosan énekeltek:-Piros zászlónk, vörös zászlónk Lobogtatja a szellő, Jer alája, jer alája Te jogtalan szenvedő. Testvérünk vagy, Miért ne tartanál velünk, Ha munkás vagy, Nem lehetsz te ellenünk.« Mintha a szívemből fakadt volna a dal, úgy megragadott. Szenvedőkről volt szó, magaménak éreztem. Üzemünk előtt Itanyargott a menet. Belátszottak a zászlók, a nők tarka kendői és a verőfényben csillogó rézkürtök. Hajtott a kíváncsiság, kifutottam az utcára, megbámultam őket. Tetszett a felvonulás, vonzott a dal, a színek, a bátor menetelés. Ösztönösen utánuk indultam, vitt a lábam, fel a Fő utcába, a Munkásotthonig. A ztán visszasiettem a '* műhelybe. A gazdám már várt. — Hát te hol jártál, te csibész? — dörr ént rám a mester és jobbról, balról po- fonütott, de úgy, hogy másnap is zúgott tőle a fejem. Somogyi Pál 8 SOMOGYI NÉPLAP Vaatraa» IMA ■»*** M
