Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-15 / 109. szám

NEVELÉSRŐL „Leverem a kezedet 1" Ez a gyerekeknek szóló fe­nyegetés nagyon sokszor el­hangzik a szülők szájából. Nemrég a Szabadság park kö­zelében hallottam. Egy fiatal anya gyerjnekkocsibain ülő kisgyermekét tolta, s vele volt négyéves kisfia is. A kisfiú makacsul fogta a gyermekko­csi fogantyúját, látszott moz­dulataiból és hallót nyafogá- sából, hogy egyedül szeretné tolni kistestvérét a kocsiban. Az anya végre ráállt, áten­gedte a kocsit. A fiú arcán csak úgy virí­tott az öröm. Élvezte a szabad mozgást, saját erejét és gyor­san tolni kezdte a kocsit. Per­sze, Irányítani még nem tud­ta. A szemben jövő felnőttek mosolyogva tértek ki a kis jármű elől, s az anya kissé hátramaradva intette a fiút: *Ferike ne siess! Ha nem vi­gyázol, leverem a kezedet!...« Egyszer aztán a járda szélé­re került a kocsi. A kisfiú nem tudta visszahúzni, a kocsi megbillent és kerekeivel bele­süppedt a frissen ásott virág­ágyba. Nem történt semmi különös. De az anya megijedt, odafu­tott a kocsihoz és alaposan rá­vert a gyerek keze fejére, csak úgy piroslott utána a bőr. A kisfiú elbőgte magát, s hir' télén fájdalmában és indula­tában az anyja kezére ütött. Erre a mamát persze elfutotta a méreg. Újra rávert a kisfiú kezére, s közben felháborodot­tan kiáltotta: *Nem szégyelled magad? Megvered anyukát?...« Vajon mi lett volna, ha ak­kor odalépek hozzá és azt mondom neki: »Nem szégyelli magát? Megveri saját gyere­két? Feltehetően nagyon furcsán nézett volna rám. A közfelfo­gás szerint a szülőnek joga van megverni gyermekét. Sőt, a szülők nagy része azt vall­ja, hogy verés nélkül nem is lehet igazán gyereket nevelni. Vizsgáljuk meg mindenek­előtt azt. hogy van-e értelme i megverni egy négyéves gyer­meket? Amikor az anya áten­gedte neki a kocsit, nem a gyermeknek, hanem az anyjá­nak kellett volna jobban vi­gyáznia. Honnan tudja egy négyéves gyermek, hogyan kell tolni és irányítani egy ne­ki súlyos gyermekkocsit? Emi­att nem volt indokolt a verés. Az is a gyermek teljes félre­értésére vall, hogy amikor a fiú hirtelen fájdalmában, ösz­tönösen visszaütött, az anya felháborodva újra megverte. A gyermeknek esze ágában sem lett volna az anyjára ke­zet emelni, ha az nem veszti el a fejét, s nem akaraja saját hibáját a kisfiún megtorolni. Mit gondolhatott magában ezek után a kisfiú? Valószínű, hogy nem értette meg anyuká­ját. A mindig kedves, segítő­kész, jóságos anyuka, akihez úgy szeret odabújni, most hir­telen, minden magyarázat és »értelem« nélkül odaugrik hozzá, az arca elvörösödik, kiabál és ütni kezdi a kezét, amelyet pedig lefekvéskor si­mogatni és csókolgatni szo­kott. A kisfiú előtt minden bi­zonnyal összezavarodik a dol­Ü.iságbír: Készül az út­törőtábor Fenyvesen. A Tanácsi Építőipari Válla­lat megkezdte a balaton- fcnyvesi tittörötäbor épí­tését. Ünnepélyes pillanatok ré­szese volt pénteken a városi párt-vb tagsága. Az ő jelen­létükben helyezte el Somogyi József, a városi pártbizott­ság első titkára a balaton- fenyvesi úttörőtábor alapkö­vét. Ez az ünnepség egy öt­éves törekvés eredményének kifejezője is volt egyben. A városi párt-vb már öt évvel ezelőtt szorgalmazta a me­gyei vezetőkkel egyetértés­ben, hogy a kaposvári fiata­loknak is legyen táboruk a magyar tenger déli partján. Fenyőfákkal övezett, hatszáz négyszögöles telek került a városi tanács kezelésébe né­hány évvel ezelőtt. A bala- tonfenyvesi Bem utcai telken gok értékrendje. Ki volt itt a hibás? O semmiesetre sem, mert tőle telhetőén egyenesen tolta a kocsit, s egyáltalán nem akart semmi rosszat. Kü­lönben is a kistestvérét nagyon szereti, nappal, ha ébren van, eljátszik vele a kocsiban, vagy a nagy szoba szőnyegén. Még vigyáz is rá, hogy valami baj ne érje. Hát akkor ki volt a hibás? Alighanem a súlyos gyermekkocsi, amelyet ugyan könnyedén lehet tolni, de irá­nyítani annál nehezebb. Ha a fiatal anya a gyermek megverése helyett azt a játé­kos megoldást alkalmazza, amit nagyon sokan tesznek, hogy a kocsit verte volna meg a kisfiú helyett, a gyermek megérti, hogy az kapott »dá- dát«, aki »megérdemelte«. A kisgyermek felfogásában a tárgyak ilyen megszemélyesí­tése természetes dolog, s ezzel az elintézéssel meg lehetett volna oldani a konfliktust. Így azonban kínos és feszült álló régi épületeket társadal­mi munkával rendbe hozták, hogy fogadhassa az úttörő­ket és a KISZ-vezetőket A düledező régi épületek álla­pota, az étterem és a rendes konyha hiánya azonban egy­re jobban sürgette a korsze­rű tábor felépítését S a széles körű társadalmi összefogás gyümölcseként né­hány napja e1 helyezték a jö­vendő tábor alapkövét Ha a tervek mind valóra válnak, akkor a környezetbe pompá­san beillő, a legkorszerűbb üdülővel vetélkedő tábort ve­hetnek birtokukba a pajtá­sok és a fiatalok nyaranta. A fiatalok társadalmi mun­kája, a városi tanács saját erőforrása és a KISZ kb tá­mogatása teszi lehetővé, hogy három lépcsőben megépüljön az új tábor. A Somogy me­gyei Tanácsi Építőipari Vál­lalat a kivitelező, s annak mérnöke Villányi József ké­helyzet keletkezett anya és gyermeke között A kisfiú csendesen szipog, s durcásan elfordul a kocsitól, amelyet pedig az anya engeszteléskép- pen most már legalább »feles­ben« átengedne neki. A ko­csitól is fél, mert az már egy­szer félrevitte a kezét s ak­kor következett be az a dühös és számára értelmetlen jele­net, aminek az emléke még most is ég benne, s kezén vö­rösük az anya csontos ujjai- nak nyoma A gyermek persze később megenyhül. Elfelejti a verést, anyuka táskájából csokoládé és sütemény kerül elő. Anyu­ka jó, szereti Ferikét és már nem is haragszik. De akkor mi történt vele? A gyermek töpreng, gyanak­szik, s apró kis agyában ho­mályos és »babonás« gondola­tok keletkeznek: »Minden­esetre ezentúl vigyázni kell ezzel az anyukával...« Tari János szítette el a terveket társa­dalmi munkában. Az alapkő elhelyezésekor arra kérte a fenyvesi építkezésen dolgozó­kat a városi pártbizottság első titkára, hogy pontosan tartsák meg a határidőket, mert a fiatalok csak így tá­borozhatnak az eredeti el­képzelések szerint. Az építők az ünnepségen megígérték, hogy vigyáznak a határidőkre. Ha megtart­ják a szavukat, akkor jú­niusban már birtokukba ve­hetik az új épületet a tábo­rozó fiatalok. Az eredeti terv szerint három év alatt ké­szül el az új tábor. A me­gyeszékhely vállalatainak, üzemeinek és intézményeinek összefogásával azonban egy évvel előbbre lehetne hozni az avatást. Gyermekeink bol­dog és gondtalan nyaralása és táborozása megérdemelné ezt a társadalmi összefogást! U G. Egy évet nyerhetünk, lie összefsg a város mint megpillantottam az utcán, egy néhány évvel ezelőtti epizód emléke mosolyogtatott meg. — Birtokukba vették az aszfaltot a gyerekek — mon­dogatták akkoriban a felnőt­tek. Az történt ugyanis, hogy Pintyő vezetésével színészké­pekből és a táncdalénekesek fotóiból kiállítást, illetve ver­senyt rendeztek a járdán és az aszfalton a Sallai utcai lurkók. Csendes utca volt az övék, a város zaja csak átúszott a házak fölött. Gépkocsi el­vétve jött be, jóval messzebb volt a garázssor is. Kisajá­tították az utcát a kamaszok. Egy fiú játékpisztollyal in­dította a kirakóversenyt, az­tán a nagyobb gyerekekből álló zsűri eldöntötte, kinek von a• legnagyobb és legérté­kesebb gyűjteménye, kinél van a legtöbb menő színész, s ki büszkélkedhet a légka- cérabb színésznő képével. A versenyt Pintyő nyerte, ju­talma Alain Delon eddig még nem látott nagyítású fotója. Reteknek, a dundi szemüve­gesnek a bátyja reprózta ne­kik. Pintyő akkor tizenkét éves volt. Arra a sugárzó arc­ra emlékszem, amelyikkel kö­rülhordozta Dalon képét. Nem sokkal ezután elköltöztek ab­ból az utcából egy másik ke­rületbe. Valamelyik nap láttam is­mét. Első pillantásra nem is­mertem meg. Derékig érő, kibontott szőke hajjal — az­óta növeszthette —, megren­dezett kuszáltsággal tipegett előttem. Rövid szoknyácskó- ja volt. a p’ros bőrkabát jól illet piros harisnyacsizmájá­hoz. Nahát, szökött ki a szó a számon. Ez a Pintyő kész no.gyl'ny. Méghozzá milyen csinos. Feltűnően bájos. Nem tudom miért, .mentem utána. Érdekelt a kis szemüveges, bubifrizurás Pintyő ladyvé válása. Kisebb korában szám­talanszor nyaggatott, hogy ilyen meg olyan szalagot te­gyek a hajába, órákig illegett a tükör előtt. S napokig bá­multa a szerinte mesevilág­ban élő színésznőket. Ha rúzs- zsal kifestette a száját és anyja ruhájában suhogott egyik szobából a másikba, mindig valamilyen filmszere­pet játszott el. S ahogy most nézen\ járását, tartását, ugyancsak elleste az irigyelt nők tudományát. Vigyázott minden lépésére, minden lej­tésére. Tizenhat évesen egyet­len mozdulatot sem véthet az ember, mert akkor órákig pirul utána, azt hiszi, min­denki észrevette, rajta nevet. Pintyő mint egy kölyökki- rálynő vonult, meg is bámul­ták a gimnazista srácok meg a katonák. Ö pedig hol jobb­ra, hol balra fordulva ellen­őrizte magát a kirakatüve­gekben. Ha aztán belefáradt a »forgatásba«, egy-egy ru­házati bolt előtt tartott kis cigarettaszünetet. Kiengedte izmait, megnézte, az a kis fürt, amelyet nemrég nyírt, sütött vassal, úgy kunkoro- dik-e az arcába, ahogy meg­csinálta. A sarki cukrászdába be­tért. Mit csinálhat egy tizen­hat éves lány egyedül a cuk­rászdában? — vetődött fel bennem, vajon milyen élmé­nyekre van szüksége épp egy cukrászdában. Amint ügyei­met elintéztem — lehetett háromnegyed óra —, benéz­tem, vajon ott van-e még Pintyő. Ott volt Egy folyó­iratra tett levélpapír fölé ha­jol és írt. Elegánsan, ahogy valamelyik filmben láthatta. De amint az ajtó nyitódott, fölkapta a fejét, megnézte, ki jött be. Amikor észrevett, hirtelen lesütötte a tekintetét, mintha szégyellne valamit, összébb rántotta a térdeit is. A szoknyácskát aligha lehe­tett volna lejjebb húzni. Tet­szett nekem a kislányos pír az arcán, jól állt a szőke haj­tömeghez. Tudom, hogy iga­zán menő akkor vagyok, ha elfordulok a belső terem felé. De nem bírtam lemondani arról a beszélgetésről, melyet azokban a pillanatokban ha­tároztam el. Zavartan foga­dott, de ügyesen leplezte. — Szevasz, Pintyő. Igazán meglepetést szereztél. Isteni a szoknyád és jól áll így a frizurád. — Tényleg, tényleg úgy lá­tod? Sikerült. Föllélegeztem. Ha az első pillanatban nem ta­lálod meg a hangot az ilyen bakfisokhoz, nyaggathatod, kérdezheted őket, meg se mukkannak. De ha igen, a legbensőbb titkaikat is el­mondják, bíznak benned. — Délutáni séta, Pintyő? — Á. Randi lesz. De előbb eljöttem, hogy nézegessek, jól választottam-e. — Nofene. — Ja. A srácok azt mond­ják az osztályban: Pintyő, te menő nő leszel, válogass. Ok is csípnének, ha nem lennék az osztálytársuk. De tudod, az osztály, a megszokottság... Csak hüledeztem. A végén még én maradok alul. Az órák közti szünetek prédiká­torait aligha pipálnám le Pintyő előtt. — Érettségi után hová ké­szülsz? — Természetesen a színire. Azért növesztettem a hajam, és táncórákra is járok. Már van is egy színész ismerő­söm ... Csacsog, néha gesztikulál, hallgatja a saját hangját. En pedig kénytelen vagyok meg­állapítani, Pintyő felnőtt. Fel­nőtt nő. akinek »komoly« fer- vei vannak az életben. — Apropo, nem tudnál egy jegyet szerezni az Omegára? — Jegyet? Az lehetetlen. — Nem? — szomorodott el. — Ha te nem, akkor bizo­nyára az az ismerősöm sem •— motyog bánatos arccal maga elé. — Pedig abban re­ménykedtem. Azért törtem ide magam. Te, tényleg nem? Nem akartam hinni a sze­memnek. Arcán észrevétlenül gördültek le a könnycseppek. — Képzeld, valamelyik pi­masz srác az osztályban el­lopta a tolltartómból a je­gyemet. Es pont az Omegá­ról. Hát van azokban szív? És Ömlőitek a könnyei. Hirtelen a szemüveget is oda­láttam az orra hegyére, és Kati babát az ölébe, annyira kislány lett, olyan természe­tesen sírt, akárcsak bubifri­zurás korában. — Gyere, menjünk. Anyu úgyse tudja, hová lettem. De hülye vagyok, és törtem ma- gam. Jött mellettem. Megfeled­kezve a kirakatokról, a film­színésznőkről. Jött. Hát most tessék eligazodni rajtuk. Mi­kor »nyomnak« igazi, és mi­kor betanult szöveget. Mikor játsszák a nagylányt, és mi­kor menekülnek vissza a jól ismert és jóságos gyermek­korba, egy kis balzsamért. Bán Zsuzsa PIN TYŐ cl Balaton on Hogy a naptár szerint még több mint egy hónap van hátra a hivatalos nyá­rig, és az ünnepélyes évad­nyitót sem tartották még meg? Ugyan kérem, a Ba­latonon a szezon kezdetét a nyárias időjárás teszi: ezt tapasztaltuk tegnapelőtt Földváron. Azok a szeren­csés emberek, akik ebben az időszakban kaptak be­utalót a földvári üdülőkbe, dehogy gondolták, hogy ilyen időt fognak ki. Most mindenesetre élnek a lehe­tőséggel, fürdenek, vitorláz­nak, napoznak ... Az embereket a jó idő csalogatja a vízhez, és nem a naptár meg a hivatalos megnyitó, ezt megérthetnék az illetékesek is, akik el­rendelhetné« a szezon jelle­gű vendéglátóhelyek meg­nyitását Még csak készü­lődést, rendezgetést látni, a presszók közül is jobbára csak az egész éven át nyit­va tartók fogadják a ven­dégeket. Földvár központjá­ban a borkóstoló kerthelyi­ségében csak pihenni lehe­tett, kiszolgálás nem volt A strandok boltjai, büféi, presszói ugyancsak zárva. Mintha az idő nem is for­dult volna nyáriasra, s nem üdülnének máris sokan a Balaton mellett... A víz a. fürdnzíiknfik . . . a szél a vitorlásoknak. • • a ragyogó napfény pedig a »napimádóknak« hozott örö­met SOMOGfl NÉPLAP Csütörtök, 1969. május 15. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents