Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
Fodor József: TÁGULÓ KÖRÖK* 1. Melletted emberek vannak, kiknek szeszélyed Bánat vagy öröm! Egy létünk van itt, e melléd rendelt kis élet És nincs más külön: — Őrjöngésed vagy jód veled-rángva viselőd Tőled szerencsétlen vagy boldog a sír előtt. 2. * Száz lehetőség, sors, ember bukkan eléd, mint Tárul a világ. S várod — égve tán — ki társkeresve feléd int. Rossz az árvaság. És mily láncba léptet jó avagy balcsillagod. Lágy kényszer játékán, ember, nem gondolhatod. Mint vesszőző had, ver száz baj, s lényünk ezek közt Szisszenve forog, S mely forró mérget hűt, a társban lelni eszközt q Oly szokott dolog Mint rabokba vásnak mással-köz bilincseik, Egymásban a jók más rosszát is így szenvedik. 4. Egy léted van itten — s perc az ember élete, — örülj vagy riadj. Kin múlik, milyen, az legfőképpen társa: te, Ki mellette vagy. Rossz sors és gond: s oly sokszor en-szenvedély Egymásban főbb próba, és ezzel eszedben élj. s. Rossz, baj ellen kapcsot keres az ember, — Hány, míg él, keres! — És fojt az üresség, mint hab, ha nyílt vizen ver És a szél heves. Mint űrbe s a szélbe, kapkodhat a léghiány, Így fogódzik egybe sokszor két nehéz magány. ' 6. Két sors így lesz, s jobban egy: s együtt — s a világgal Font kapcsolaton Így függ rajtad át, s hű ember-kötelmed által Lét, társadalom. Példádon is, s mint lágy hullám hullámtól lökött: Növő emberség mely élőt jobban összeköt Ffist Milán: HAJNAL ELŐTT A. nyírfák kergében a csend ... S a hű csillag ö|yed .:. Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját? Nekik már menni kell, De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok 1 minek halnék meg ilr korán, la még egy pirkadatot láthatok? ajd rószaszín leszek s áradni fog ^ v ernből énekem/ akár a nagy vizek a hold alól a szél Aris ringatná habjaim, — nem érzítek? . kár fáradnod vélem, égi dajka, — lásd •eg vagyok nem érdemiek már annyi gondozást, ^ ott. de ott, az ablakokba’ fenn gyűlt a fény, világosság lett hirtelen megállított, ij’ mi történik ott? iár gondolom, — légy gyengéd égi lány, Ott gyermek született talán ... Ö, én öreg csavargó, látod, hogy sírok. S zármázik a szél Is. Végigfut a Balaton hűs hullámain, aztán elszáguld ide, megmártózik az istenáldotta források hévízében, így ingázik többször is, térül, fordul, majd fújtatva, de fáradhatatlanul i '.íorbe-körbe járja a melegtorkú tavat. Mint ez a nem is nagyon erős, sőt inkább sovány, asz- , tóniás, nem öreg, de nem is fiatal férfi, aki mintha le akarná körözni a faleveleket _ kergető forgószelet — járja, járja'hol egyenletes, hol fel- ! gyorsuló tempóban, széles karívvel tolva szét maga előtt a szurokszínű vizet, megszámlálhatatlan köreit. A lépcsőn kuporogva, előírt, óvatosan csak szívszélig húzva magára a forró víz takaróját, odakiáltok a vakmerő rekordernek: — Nem lesz kicsit sok, bátyám? ; Felémfardítja fejét. Meg- hökkenek. Az arc ellentmond a fraterizáló megszólításnak. Jóval fiatalabbnak látszik mint ón. De úgy látszik nem sértődött meg. Visszakiált: — Még egy kör. Nézni is rossz, de ő leússza ■ ezt a -kört is. Aztán pár méterre a lejárati lépcsőtől lefékez, úgy szuszog, mint egy lerobbant motor. Főtt rák az arca. Nyúlni akarok a kezéért, | rámszól: • — Kösz. Nem kell. Csak egyedül. Elkapja a korlátot, előbb í odahúzza, majd feltornázza I magát mellém a lépcsőre. Hátranyúl, most látóm, a I oartszélre tett két mankó az övé. És most látom, ahogy a sűrű víz megemelli, az egyik lába térd alatt csonkolt, j Tekintete elkapja részvétpillantásomat. — Jó vágású gyerek vagyok, igaz? Zavartam elhajtom magam elől a vizet. És ezt a témát is: — Ismerjük egymást? — Én tudom, hogy maga í kicsoda. No, semmi rejtély. Tegnap, amikor a kabinosnő bekiáltott magáért, megnéztem maiamnak. Nocsak. És kereste a copfot, a gitárt a hátamon?-— Nem hiszem, hogy a? én korosztályomat is csak ezek a Leventék... De tudja mit. Bár minket is ezek a leventék oktattak volna. Ha meg nem sértem, valami is- í kólát azért én is jártam. És a nagybetűket is ismerem. Te- • hát úiságot is olvasok. ; — Melyiket? — Értetlenül néz rám. Mintha azt kérdeztem volna, határon vagv lóvasúton jött ide a ’fürdőhelyre. — Többet 'is, ha nem haragszik. A Népszabadságot ide is utánam küldik, Már készültem valami engesztelő magyarázatra, de pillanatnyi - feszült szünet után, megszólalt. És a hangját emlék, vagy a reuma nyílal- lott-e bele. — Tudja maga mi az egy bújkáló kommunista? Hát persze, maga ne tudná. De így ... ahogy ez történt... Ez az ember, ez a Kőüs Antal, BOROSS ELEMÉ R: Párbeszéd a vízben mélyről hozta fel, mint a melire szívott dohányfüstöt: — Mondja, kérem. Maga ugye kommunista? ánéztem. Mit akarhat ez az ember? A legegyszerűbb, há megkérdem: — Ha az vagyok... akkor mi van? — Akkor elmondok magának egy történetet. Ha akarja, megírja, ha akarja nem. De mindenesetre tanulhat belőle. A téma az utcán hever, tudjuk. Csak le kell hajolni érte, sőt, ahogy Heltai mondta még a vészkorszakbain: csak le kell ülni érte. De nem szeretjük, ha a témát az utcáról behozza, felkínálja valaki. Pontosabban, ón mám szeretem. De most, a puhatestű tóban ázva, a bársonykezű szál áimogatásától jókedvre hangolva, felcsigázott a jnagabiz- tos mondat: »Mindenesetre tanulhat belőle.-« De hogy ne tartson sokáig a párbaj, elővágást alkalmaztam: — És mit tanulhatok belőle? — Hát azt... hogy a kommunistákat szereti az isten. Kikerekedett szemmel bámultam rá: — Most néz maga, igaz? Ne meséljem? — Sőt. Nagyon érdekel. Csonka lábát simogatva, kezdte: Ügy mondom sorban, ahogy maguk szokták írni. 1944 novemberében, a nap talán nem is fontos, vagy dehogyis nem, nagyonis fontos, november tizenhetedikón, este nyolc óra felé megzörgette valaki Kovács asztalosmester ablakát. Ne cifrázzuk, mondjuk ki mindjárt, ez a valaki egy bujkáló kommunista volt. Persze, maga most azt kérdezi, hogy hívták ezt a fickót. Ha azt mondom magának, Kőrös Antal, mond ez magának valamit? Semmit Nem volt ő nagy szám. No, menjünk tovább. Megvómaglott az arca, lábához kapott. Nem tudom, az úgyszólván hason csúszott el a földszintes házig, amelyben Kovács asztalos műhelye, lakása volt. Az ő háza. Régi kis családi háza Ferencvárosban. Kőrös egy büntetőszázadtól szökött meg, és ott bújt, közel az asztalos mesfer házához, egy szenespincében. De akkor este rátörtek erre a házra a nyilasok. Kőrös Antal kimászott az ablakon, a nyilasok a zajra rálőttek egy sorozatot és a lábát eltalálták. De a házban zsidókat is kerestek, Kőrössel már nem törődtek, benyomultak az udvarra. Kőrös ezalatt eg érutat nyert... elfutott a sötétben. Futott? Ván- szorgott. Érti? Úgyszólván hasoncsúszva vánszorgott. Észrevételenül nézem a víz alatt libegő lábcsosnkoit, kezdem összefogni a fonalat. — Várjunk, várjunk. Kőrös Antal és Kovács még segéd- korukban sokáig laktaK közös kvártélyban. Aztán égjük ment erre, a másik, arra. Egyiknek így sikerült, a másiknak úgy. Kőrös is megnősült, Kovács is ..» Kőrös gyárba került, a mozgalomba. .. Kovács egy francstadti jól menő műhelybe, családi házba. A többit már sejtheti. Szétvitte a két barátot a szél. Meg a másfajta igyekezet. Néha évekig alig látták egymást. Tudja, hogy van az. A nagyvárosban két kerület is messze van egymástól, hát még így... Kőrös, az újpesti komcsi... meg Kovács, a fancstadti asztalos ... Negyvennégy októberében ezen a környéken gras szál t a legtöbb zöld Inges... hiszen tudja... — Amifcor Kőrös megszökött a századától, még semmi baja nem volt a lábának __ s őt... ő volt a futár a csoportjában ... hanem aztán bekergették az elhagyott szenespincébe ... aztán mikor kimerészkedett .. .• meglátta régi barátja. Kovács asztalos cégtábláját... Elfulladt a hangja: — Tudja, nem könnyű erre emlékezni. Sokáig tioródott Kőrös, hogy bekéredzkedik a barátjához. De nem. Még akkor se akart, amikor már az utolsó kenyérhajat is elrágta. Hanem aztán ... amikor kifüstölték a pincéből... amikor meglőtték a lábát... nem tehetett mást... odakúszott a régi barát hálához... felnyúlt ... és megzörgette az ablakot. — A türelmetlen zörgetesre Kovács kinyitotta az ablakot ... és nem nyitott ajtót. Item. Hasztalan rimánkodott Kőrös, a régi barátságra emlékeztetve ... vérző láoára hivatkozva .. .• sőt... épp a vérző lába miatt mondott nemet ... Még ő könyörgött a barátjának, menjen tovább, keressen egy * kötözőhelyet, mert a vórnyomok elvezetik a házhoz a nyilasokat és akkor... neki beteg felesége van ... a gyermekei nyugalma ... Szóval hitvány volt, gyáva. — Egy szomszéd akadt rá Kőrösre, hajnalban. Bevitte magához, orvost is kerített, de ekkor már üszkösödtek a sebek, segíteni nem lehetett, csak amputálással. Még így is nagy szó, hogy megmaradt az élete. Most már érti? Dehogyis érti. Egészen másképp van. Kovács azt hitte, Kőrös most majd benyújtja a számlát a csúfságért, amit vele tett ez a Kovács. A csonka lábáért. Fölnevetett, Furcsa, különös zengése volt ennek a nevetésnek: '— Ugyan, kérem. Kőrös örült, hogy megtalálta a családját, az embereit. De Kovács nem így. Kovács félt a számlától, menekült, felkapott egy . vonatra, azaz csak kapott volna, ha meg nem csúszik. A vonat kereke leszelte a lábát. Felágaskodott. Félláboin egyensúlyozva, amely szinte táncmozdulatnak hatott, folytatta: — És tudja melyiket? A jobb lábát .Véletlenül épp a jobb lábát. És véletlenül pont ugyanazon a helyen ... M inkóját felemelte mint egy » zászlóru- dat: — Maga hisz a véletlenben? Én nem. De hát akkor mi ez? Én most újra mondom magának, amiért maga engem ki fog nevetni, Tudja mi ez? Ez az, hogy a kommunistákat szereti az isten. És !■&. mégis leírja ezt a témát, ne rostéi]- je, írhatja nagy I-vel az istent. De nézd csak, már egy órája beszélgetünk és én még be sem mutatkoztam .. . Kovács vagyok. Mankóit beigazítva, felhimbálta magát a lépcsőn, majd megkönnyebbülten búcsút intve eltávozott, . _ . A MAGYAR PEDAGÓGIAI- és pszichológiai irodalom komoly értékkel gazdagodott. Dr. Katona Katalin az Eötvös Lóránd Tudományegyetem nevelésszociológus tanára, az ifjúság körében országos jellegű felmérést végzett. A fővárosban, hét vidéki nagyobb várasbán öt éven át (1961—65-ig) közel hatezer 16—20 év közötti fiatalt, fiút és lányt kérdezett meg. Közöttük mindenfajta iskola diákjait: 3500 gimnazistát, 1500 ipari tanulót, 50 egyetemi hallgatót; 40 szakmát képviselő ezer — csupán által ános^ iskolát végzett — szakmunkástanulót. Az aláírás* nélküli válaszok, vág# vitacsoportokban végzett megbeszélések feltárták ifjúságunk gondjait, bajait, életszemléletét, rengeteg problémáját. A főbb kérdések a következők voltak: Mi jelent számodra boldogságot? Van-e nemzedéki ellentét, s mi az oka? Példaképnek tekinted-e szüleid életét? Milyen pályát választasz,# vagy szeretnél választani ? Mi a véleményed a szerelemről? Hogyan képzeled ed házastársadat, jövendő életedet? Hogyan kívánod nevelni gyermekeidet? A VÁLASZOKBÓL kibontakozik a felnőtték társadalmi felelőssége, de az ifjúsággal szemben támasztható követelmények is érezhetők. Ugyanakkor, mikor köztudottan sokszor elmarasztalható esetekkel, jelenségekkel is találkozunk a fiataloknál, igen örvendetes, hogy az élet nagy kérdéseiről, munkáról, családról, házasságról, szerelemről a válaszok nagyon egészséges vagy kiforrott felfogást tanúsítanak. így például itt van a sokat emlegetett »nemi szabadság« problémája. A fiatalok egyike sem tagadja, ha a másik nemmel kapcsolata van, de igen figyelemreméltó, hogy az ösztönéletet nagy részük etikus alanon képzeli el. Egy 18 éves fiatal így ír: »A szerelmet, — bár ez nemi birtoklási vágy —, szeretetté, barátsággá kell nemesíteni.« Egy másik: »Ha igazán szeretünk, a biológiai funkció másodrendű szerepet kap. Egy húszéves: »A szerelmi életet és a házasságot nem a hivatalos kötelék, hanem az emberség ieszi emberivé.« Egy ipari tanutó '•’ny ezt írja: A szellemi fejlettségnek OMOGTI NÉPLAP Péntek, 1969. áprEis 4. DR. KATONA KATALIN: Ifjúságunk is el kell érnie bizonyos fokot, amikor szerelemről beszélünk.« A házasság előtti kapcsolatukat többen azzal indokolják, hogy »anyagi körülményeik miatt« nem házasodhatnak össze. A lányok közül nagyon sokan szeretnének »tisztességesen« férjhez menni. A fiatalok többsége — nemre való tekintet nélkül — »házasság párti.-* EGY GIMNÁZIUM negyedik osztályos leánytanulói mind férjhez akarnak menni. Ahol ellenérzés mutatkozik a házassággal szemben, ezt a rossz családi tapasztalatok okozzák. A házastárssal szembeni igények sorában első helyen lévő szeretet mellett a »közös érdeklődés, barátság és őszinteség« következik. Sokan nem annyira az anyagiakra fektetik a fő súlyt, hanem inkább szellemi, lelki területen keresnek kulturált társat. Például: »Jövendő házaséletemben nem autóra és fényűzésre vágyok, hanem boldog családi életre, otthonra, meghitt beszélgetésre, megértésre«. Érdekes, hogy a fiatalok »akarnak gyereket«. Egy gimnáziumi negyedik leányosztály 83,9 százaléka szeretne gyereket, 48,3 s'ázaléka pedig egynél többet. Egy vidéki ipari iskola végzős hallgatóinak 66,6 százalékánál szerepel az óhaj, »hogy a jövendő élettárs szeresse a gyereket«. A munkáról és pályaválasztásról adott válaszok azt mutatják, hogy. a tanulók természetes életformaként veszik tudomásul a munkás életet. Ezt egyrészt, mint az anyagi javakat biztosító eszközt, sokan pedig mint az alkotás örömet szerző tevékenységét tekintik. Ebben a kérdésben 55 százalékuknál az anyagi érdekeltség, 38-nál az »alkotás« magasabb motívuma /dominál. Szocializmust építő társadalmunk javára könyvelhető el, hogy a fiataloknál egyáltalában fel sem»merül a létbizonytalanság érzése, akár szellemi, problémái t akár fizikai munkát választanak. Nem esnek kétségbe, ha nem veszik fel őket az egyetemre, vagy az eredeti elgondolástól eltérő más szakmát kell választani. A GYERMEK, a fiatalok érzelmi életére, kedélyvilágárá, és jellemére is döntően hat a szülők családi élete. Ez kiegyensúlyozottá, s épp így nyugtalanná, idegessé, akár szerencsétlenné is teheti őket. Igen sajnálatos, hogy a megkérdezettek 38 százaléka nem tekinti példaképnek szülei életét. Ennek jórészt az az oka, hogy ha a megbomlott családi élet viharba torkollik, az a fiatalok előtt zajlik le. Egy ipari leánytanuló írja: »Az ilyen gyerek — ahogy nő — elidegenedik szüleitől«. A fiatalok általában arra az ítéletre jutnak, hogy a megbomlott családi életnél jobb helyzetet jelent, ha a szülők elválnak. Van olyan tanuló is, aki azt írja: »Szüleim csak akkor őszinték egymáshoz, amikor a veszekedés hevében mindent egymás fejéhez vagdalhatnak«. Igen sokan hálával, szeretettel, tisztelettel nyilatkoznak szüléikről, de vannak szép számmal olyanok is, akik tiltakoznak a »diktatórikus« szülői vezetés, az autarchikus tekintély ellen. Az egyik diák így ír: »A szülő ne olyan valaki legyen, akitől csak félni, remegni lehet«. Nem egy átérzi közülük azt a pedagógiai, pszichológiai igazságot, hogy csak a szülő emberi értékei, lelkiismeretessége, jó példája szerezheti meg és biztosíthatja a nem formális, hanem valóságos szülői tekintélyt. A NEMZEDÉKI PROBLÉMÁK kérdésére adott válaszokban végzős középiskolás tanulók 66 százaléka az ellentétek okát a felnőttek »régi tapasztalataihoz való tapadásaiban ismeri fel. A boldog élet kérdésére adott válaszok szerint egy vidéki és egy fővárosi gimnázium tanulóinak 84 százaléka a családi élet harmóniáját, 97 százaléka a munkáséletet tartja a boldog élet megvalósításához szükségesnek. Sokan magas életszínvonalon, kulturált, korszerű*életkörülmények között képzelik el a boldogságot. Ehhez a válaszolók szinte minden rétegében hozzá- > taflozik a pénz, a családi élet, a ház, esetleg a motorkerékpár, de éno frv a könyv, az utazás, a színház. Igen jóleső érzéssel olvastam a könyv egy statisztika' c:, esítését, amely szerint a traktorosok és kőművesek sorában is megfelelő s- ázalékbari igénylik a legutóbbiakat. Van olyan diák, aki igen szereti szüleit, bár szigorúak; megvan elégedve nevelésükkel; családi életükkel, csak azt kifogásolja, hogy azok nem művelődnek, holott erre alkalmuk volna. KATONA KATALIN KÖNYVE igen értékes mű. Nem a filozófia, a pszichológia vagy pedagógia sokszor száraz nyelvén bontogatja a válaszokat, vagy fejtegeti a velük kapcsolatos családi, iskolai vagy társadalmi tennivalókat. Bár szigorúan tudományos munka, mégis szinte mindvégig vonzó olvasmány. Egyik-másik helyen lebilincselő hatásokkal. Igen nagy érdeme a szerzőnek az is, hogy. a válaszok közül egész csomót teljes terjedelmében közöl. A könyv általában összekötő híd a társadalmi valóság és a pedagógiai feladatok között. Kimutatja, Niogy családnak, társadalomnak, nevelési intézménynek az ifjúság kérdésében egyaránt össze kell fogni. Nem egy helyen felsorol fogyatékosságokat, hiányokat is iskolai oktatásunk, köznevelésünk vagy az ifjúsággal kapcsolatos társadalmi megnyilatkozások vonatkozásában. Igen nagy vesztesége a magyar Pedagógiai tudománynak a szerző korai halála. Katona Katalin kétségkívül azon kevesek közé tartozott, aki nagy felkészültségével, intuitív meglátásaival még sok hasznos útmutatást adhatott volna az ifjúsághoz fűződő tisz- tultabb társadalmi kapcsolatunk megteremtéséhez. Gyenes Zoltán y »
