Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-19 / 88. szám
NÉGY PEDAGÓGUS A MŰKEDVELŐ FIATALOK KÖZÖTT Kis közösségbenT-egy nagyobbért A JÁRÁSI KULTURÁLIS SZEMLÉN feltűnt egy Irodalmi színpadi együttes. Balatonszentgyörgyiek voltak és fiatalok. Jól megszerkesztett jubileumi emlékműsoruk előadása meglepő erővel együtt élt a felcsendülő gondolatokkal és érzésekkel. Megtudtam: a hét fiatal közül négy pedagógus. És ez téma, önmagában is. Ritka téma ... Vezetőjükre, Kovács Vilma tanítónőre otthon, Fonyódon találtam rá a tavaszi vakáció alatt Első pillantásra semmi különös sincs benne. Csinos, mai fiatal. S, ha jól meggondolom, abban sincs különös, amit csináltak és amit elmondott beszélgetés közben. Nem hajtottak végre nagy horderejű tetteket, csupán egy szerény műsort mutattak be. Képességeikhez mérve a feladatokat és nívósán, csiszolt, igényes előadásban. Ezért tetszett. Hogyan sikerült ezt megoldaniuk, kikkel, milyen segítséggel? Hogyan jutottak el a sikerig? — Egy éve kerültem Szentgyörgyre. Szerencsére sok kedves ismerős közé, egy új tantestületbe. Ez pontosan a másik véglet az előző, egyben első állomáshelyemmel ellentétben, ahol a pedagógusok semmit nem csináltak a tanításon kívül. A könyvtárost kivéve, népműveléssel egyáltalán nem foglalkoztak. Ez új volt és ez az aktivitás szinte szárnyakat adott Rám bízták, és örömmel vállaltam az irodalmi színpad vezetését. — Ez, a bogiári volt a második műsorunk. A körzeti bemutató után bírálatot kaptunk: »•agyonmagyaráztuk a műsorunkat«. Egy hetünk volt Átszerkesztettük és nekiálltunk, újra. Naponta 4—5 órás próbával... És hadd mondjam el, mennyire jólesett, hogy a község vezetői annyi érdeklődéssel, biztatással kísérték munkánkat Az ÉRDÉRT Vállalat támogatja a csoportot és két vezetője is többször eljött a próbákra; ott voltak velünk este 11-ig is... — Hogyan, kikből alakult meg az együttes? — Az ifjúsági klubból már ismertük egymást és a fiatalok képességeit. Innen szerveztük meg, innen nőtt ki az irodalmi színpad. Tagjai: két-három középiskolás, illetve ipari tanuló, a többi dolgozó fiatal: kereskedő, adminisztrátor és pedagógusok, mi, négyen. Kivülem egy matematika, egy magyar- orosz szakos, meg az ének-zene szakos kolléganőm, aki gitározott is. Ö a zenei szerkesztőnk ... A lelkes fiatal együttes azóta Hollódon is vendégszerepeit műsorával. Terveikről megtudtam, hogy felidézik a falu színjátszó hagyományait, egyfelvonásost is játszanak majd. A klubon belül pedig irodalmi ismeretterjesztő programon is gondolkoznak. Közben megfigyelik: mi kell a közönségnek, mi az, ami érdekli az embereket? Ilyen témákban szeretnének vonzó, élvezetes irodalmi műsorokat rendezni majd a falusi embereknek. Tulajdonképpen még ebben sincs különös vagy szenzáció. Mégis nagyszerű elgondolás. Népművelés — a javából, ha megvalósítani is lesz erő. ambíció. S különösebb «-titka« sincs ennek. Érdeklődő és művelődésre vágyó fiatalok a klubban. Aktív társadalmi »közérzetű« pedagógusok a tantestületben és megértő, figyelmes vezetők a faluban. Szükségszerű, de még eléggé ritka föltételek — így, együtt — a falu emelkedéséhez: művelődésben, gondolkodásban. SZENTGYÖRGYÖN EGY KIS CSOPORT ez irányban megpróbálja tenni a magáét. Közülük egy, Kovács Vilma. Fiatal pedagógus, aki nemrégen végzett a kaposvári képzőben. Ott is szerette az irodalmat, de — mint említette — »nem adminiszrálta magát« különösebben a kollektív munkában. Amit rábíztak, elvégezte. Ügy érzefh, dolgozóként az »Életben« azonban valamit mégis felismert Sok ilyen felismerésre volna szükség. W. E. PANASZKOD AS PIROS, KÉK, FEHÉR TRIKÓBAN .Debrecenbe kéne menni u •>r Az egész ott kezdődött, hogy megérkeznek. Amint az ajtóin bedugják fejecskéjüket s megpillantják a barátjukat vagy a barátnőjüket, kiszabadítják kezüket anyuka ujjai- nak biztonságos szorításából, s mint a kis zergék ugrándoznak, rohangálnak. Egyik ajtótól a másikig. Xvfég senki sem vezényel nekik, ők már tornásznak. Egymásba kapaszkodva sürögnek, száll arany- szőke copfjuk, a fiúk ajkát indiánüvöltés hagyja el. Aztán megjön Zsuzsa néni, s kinyílik a'nagy barna ajtó. Korcsolya- művésznőket utánozva csúcs- kálnak a fényes parketten. Megrohamozzák a mászóköteleket, kezükkel alig érik át a vastag spárgafomatokat. Piros, kék, fehér, csíkos ^agy sima trikókban, színes harisnyanadrágokban sorakoznak a sípszó hallatára szépen, egyvomal- ban. — Kézfogás — hangzik a kedves tanár néni felszólítása, aztán fölcsendül az ének: »Megy a gőzös, megy a gőzös«, s ezzel most nem Kanizsára, hanem »Debrecenbe kéne menni«. *S nemcsak »kéne«, hanem mennek is, utánozva a pöfögő vonatokat. Most roegáú«ak Először k'sA soros ügyész irodája előtt már csupán.egyetlen panaszos várakozott. Idős, kissé hajlott tartású nénike, hófehér haját sima, fekete kendő szorította fejére. Amikor befelé tessékelték, megilletődöttein foglalt helyet, s alig hallhatóan válaszolgatott az ügyész kérdéseire. Név, lakcím, életkor, mindent felírt, ami ilyenkor szükséges, s aztán a fiatal férfi kényelmesen hátradőlve székében — előbb titokban megnézte óráját, volt még a napból bőven idő —, majd megszólalt: — Tessék, nénike, hallgatom ... Miben segíthetnénk...? Mielőtt beszélni kezdett, simára vasalt zsebkendőt halászott elő Régimódi táskájából szemét törölgette vele. Hiába, ebben a korban könnyen elő- csordulnaik a könnyek, különösen akkor, ha az öregséghez még fájdalom, panasz is járul. Akadozva, nehezen kezdett hozzá, mi is nyomja a szívét. — Tudja, lelkem, öt gyereket neveltem fel a férjemmel ... S mennyit nyomorogtunk, kínlódtunk, lemondtunk egy-egy jobb falatról azért, csakhogy nekik jusson. És mi ezért a hála? Lelketlen gyerekek, szülőtartás. Csak ennyit jegyzett fel magának az ügyész, s arra gondolt, hogy még a gyerekek nevét kell felírnia és ezzel részéről már be is fejeződhetne a beszélgetés. Ismerte azonban jól az embereket, nem egy hasonló ügyben járt már el, így megadóan hallgatta a panaszost, aki közben már néhány fényképet is előszedett... — Nézze csak... Hinné, hogy ebből a beteges vékony gyerekből lett ez az eröte j.s férfi... Ö a legidősebb, Sándor, s amilyen csendes, szófián fiúcska volt, éppen olyar erélyesen vezeti azt a nagy vállalatot, amit a gondjaira bíztak... Tudom, rengeteg a dolgai, ezért nincs még . amsem ideje, hogy néha-néha egy párt sort írjon ... Mariska — másik képet mutat — viszont mindig ír, ígéri is, hogy jön, de aztán valami mindig meggátolja szándékában ... Hát szegényt meg is értem... Három gyerek, a háztartás, meg aztán dolgozik is ... Így került sorra valameny- nyi gyerek, a négy fiú, s az egyetlen leány, illetve most már férfiak, családapák, azaz családanya. — Két éve temettük el szegény páromat... Akkor valamennyien azt ígérték, hogy ne féljek, nem maradok magamra, még a gondolataimat is ellesik ... De hát csak ígérték ... Fél esztendő is eltelik, amíg valamelyikük rám nyitja az ajtót néhány percre, aztán rohan, siet tovább.... Tessék mondani, nem lehetne őket arra kötelezni, hogy, hogy... Ezekre a szavakra riadt fel töprengéséből az ügyész. Mert lányosán mosolyogva, majd büszkén, kisfiúsán meghajolnak. De már tovább léptek. Körbefordul a sor. Kezdődik az érd utol a lábad gyakorlat — Kergesd a lábad, húzd a jobbot a bal után — ismétli Zsuzsa néni. Pillanatonként változik a kép. Most éppen éttiekelndk, aztán eljátsszák, hogyan mos a szorgos Katica. Időközben lekerülnek a felső pulóverek, belemelegedtek a játékba. Mert'játszanak. S ezt a játékot úgy hívják, ritmikus gyermeiktorina. A játék vezetője pedig Vermes Ká- rolyné, a Táncsics Gimnázium testnevelő tanára. Zsuzsa néni, akinek a nevét ezerszer is kiejtik a tornaóra alatt — Háromévestől ötévesig vesszük föl a piciket a kiscsoportba. Később a tornaórákon, de az utcán is meglátni, ki tanulta kicsi korától a mozgást, a helyes, szép testtartást. Ezeken a ritmikus gyermektoma- gyakorlatokon a ritmuséraéket fejlesszük ki. A félénkebb gyerekek megszokják a társaságot, valam|ennyien leküzdik tériszonyukat, de segít kialakítani egyensúlyérzóküket is a torna. A cél az, hogy ne féljenek a magastól, bátran bukfencezzenek, s a gyermek és a nevelő érdekében megalapozzuk az iskolai testnevelőórákat. Így foglalta össze Vermes Károlyné a ritmikus gyer- mektoma lényegét. S amint láttuk, a három-négyéves csöppsé gek otthonosan mozognak a bordásfalon, a gerendán és a talajszőnyegen is. Szeretnek idejárni. A szülők ^is elégedetten figyelik gyermekük mozgá sának napról napra harmo- nikusabbó vá lását, egészsé ges, kipirult arcukat egy- egy »játékóra«' után. B. Zs. közben már egy más, égetően fontos dolgon rágódott, s örült, hogy végra idáig eljutottak. Sietve közbevágott: — De igen ... ! Nénikém, törvényeink előírják, hogy a gyerekek kötelesek beteg, keresetképtelen szüléikről meg- . felelően gondoskodni... megfelelő lakásról, tartásdíjról, otthonban való elhelyezésről vagy betegápolóról... Sajnos, nem ők az egyetlenek, akik felnőve — noha jó körülmények között élnek — elfelejtkeznek arról, mivel tartoznak idős szüleiknek, illetve özvegyen maradt édesanyjuknak. Elszomorító az ilyen gyermeki hálátlanság... De ha maguktól nem gondoltak erre, majd * a bíróság kötelezi őket...! Olyan megriadva nézett az ügyészre, hogy az nem is folytatta tovább, félbeszakította mondóké ját. — Félreértett, lelkem — szólalt meg kis idő múlva. — Nem akarok én tárgyalást, bíróságot ... Meg aztán mit is kezdenék én akkor, ha emiatt megharagudnának rám . .. Van egy kis otthonom, dehogy hagynám ott, ahol ötven esztendeig éltünk a párommal, s ahol a gyerekek is fölnevelkedtek ... A kis kert, a pár száz forint nyugdíj nekem bőségesen elégséges, nem kell, hogy ők fizessenek ... Jobban elfogy náluk az a pénz... Az én igényeim már igen csekélyek ... Csák azt szeretném, ha az ügyész úr kötelezné őket, de csak úgy, tárgyalás nélkül, hogy gyakrabban látogassanak meg. nyissák rám az ajtót, érdeklődjenek arról, hogyan élek, s mondják el ezt magukról is... Mert éz tartja még bennem az életet, hogy őket várom mindennap... Láthatóan megkönnyebbült, hogy szívét kiönthette. S az ügyész — miközben nézte a hófehér hajú asszonyt — arra gondolt: igaza van a panaszosnak, mert azt, amire vágyik, egyetlen bíróság legjobban megalapozott ítélete sem tudná számába megteremteni. Csak gyermekei adhatnák vissza nyugalmát, teremthetnének számára gondtalan öregséget. S még ennyit írt rövid jegyzete alá: »Hivatalos eljárás megindítására nincs szükség .,.!« Szalai Lászla A tökéletes ember Amikor megismerkedtem vele, hatalmas társaság vette körül és éppen önmagáról beszélt. Már akkor sejtettem, hogy tökéletes. Amikor másodszor találkoztunk, arról beszélt, hogy sok ember unalmas és hülye módon tökéletesnek tartja magát, szinte alig van kivétel, olyan, mint ő, aki — mint tudom — természetesen valóban tökéletes. Tényleg tudtam már, így hát megerősödtem abban a hitemben, hogy végre egy tökéletes embert találtam. Ezután nagyon sokáig nem találkoztunk, s a viszontlátás pillanatában rögtön néhány üresfejű öntelt csirkefogóról kezdett beszélni, akik nem átallják tökéletesnek érezni maguka, s jóllehet hallgatnak erről, minden mozdulatukban ott érződik a pimasz meggyőződés, hogy tökéletesebbek, mint ő, — de ez maradjon köztünk! — tulajdonképpen évek óta a legtökéletesebb ember. Megdöbbentem. A bizonyosságtól döbbentem meg, amihez most már kétség sem férhetett, hogy a tökéletesség mintaképével ülök szemben. Nem maradt más hátra, mint az, hogy meglátogattam e rendkívüli embert, és nyilatkozatra bírtam, amit most azzal az irigy meggyőződéssel adok ki a kezemből, hogy a tökéletesség titkát pazarlóm széjjel. — Hogy hogyan lettem tökéletes?... — kezdte tűnődve. — Magam sem tudom. Eredetileg tehetségesnek indultam, a család is erre biztatott, de én az az ember vagyok, aki környőrtelen biztonsággal megérzi, hogy mire hivatott. És akkor már semmi sem tántoríthatja el a számára kiszabott úttól. Éheztem, nekem tökéletesnek kell lennem. így lettem tökéletes. Elhallgatott. Arcán gyengéd vonások tükröződtek, ifjú izzó önmagát látta maga előtt, amint egyre tökéletesedik. Elfogódottan ültem. — Eleinte nem volt köny- nyű — folytatta sóhajtva, és szájába vette hüvelykujját. — Senki sem volt hajlandó tudomásul venni tökéletességemet. Ha egymagám eljátszottam a Mesterdalnokokat, kifütyültek, ha Nobel-díjas regényt írtam, begyújtottak vele, ha meg két hónap alatt letettem a jogot, gúnyosan a képembe nevettek. Még az o.pám sem értett meg. Amikor megtudta, hogy felfedeztem a Déli-sarkot, mindössze ennyit mondott: »Én meg félkézzel eszem a gulyást.« Értetlenség és gúny mindenütt. Ütöttek, vertek, csíptek, haraptak. A kvantumfizikai kutatásaim eredményéről már nem is mertem beszélni senkinek. ugyanígy elhallgattam azt is, hogy három métert ugróm magasba, és egy óra alatt lefutom a marathoni távját... — És egy napon rácsaptam a homlokomra — folytatta felvillanyozva. — Végtére is, hát miért vagyok én tökéletes?! Mit ér az olyan tökéletesség, amely képtelen kiharcolni számomra a legegyszerűbb dolgot: az emberek elismerését?! Fenébe hát a tudományos vesződéssel. a zseniális műalkat*sokkal! Az embereknek tökéletességre van szükségük, nem pedig nagy teljesítményekre!... Ettől kezdve semmit sem csináltam, ■ csak beszéltem. A tökéletességemről. És az emberek hamarosan felfigyeltek rám, egyre nagyobb ámulattal hallgattak, és ma már imádat szökik a szemükbe, ahol csak megjelenek. Nincs szükség tényekre, bizonyításra. Hiszen éppen arra vágynak, aminek nem kell utánanézni, amit zsongító szavaim hordoznak, a maguk hason- líthatatlan szépségében, j — És elhiszik? — kérdeztem, bámulva a nagy embert. —- Miért ne hinnék! — mondta, és összevonta a szemöldökét. — Hiszen te is elhitted. Vagy nem?! — Persze, persze! — válaszoltam sietve. Egy darabig hallgattunk, azután megkérdeztem: — És most? Elégedett vagy? — Igen — mondta tekintetét komolyan egy pontra szögezve. — Minek tagadnám. Néha labdázgatok lenn a téren, máskor idefönt játszom a villany vasatommal, évente elolvasok egy-egy mesekönyvet. S mindezeken túl — kérdezlek —: mi lehet bol- dogítóbb, mint a tökéletesség tudata? » Igaz, igaz. Csak néztem és csodáltam. Közben a mamája'behozott két tál gesztenyepürét, és azt majszolgattuk. Néztem őt, ahogyan eszik. Serkent már a szakálla, tejfehér bőre volt, és cowboy-nadrágot viselt. Tizenkilenc éves múlt. túl az éretlenség, a lázadások korán, de még magabiztosan, férfiassága teljében. Jól éreztük magunkat; ettünk, néztem az építőkockákat a polcon, a pettyes labdát a sarokban, a falra festett törpéket — és mégis: mindezek ellenére úgy éreztem, hogy nem vagyok tökéletes. Munkácsi M’klős SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1969. április 19.
