Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-19 / 88. szám
Tények és tanulságok A cipő csak a vásárló lábát szorítja ? •Most érdemes vásárolni! Hétszázezer pár cipő közül válogathat!« — biztat, csábit a hirdetés, amelyet napról napra megtalálhatunk a % lapok hasábjain, Az1 ember persze legtöbbször nem akkor vásárol, amikor »érdemes«, hanem amikor szükségletei úgy diktálják. Ilyenkor viszont megesik, ho^y nem azt és nem annyiért veszi' meg, dehát: nem járhat mezítláb, mint Sandy Show a színpadon. Nem azt és nem annyiért? Sajnos, nem ritkái vásárlói fiaskó ez. Ám fiaskó ez az iparra és a kereskedelemre nézve is. Az elmúlt hetekben és hónapokban a sajtó, a rádió, a televízió több ízben foglalkozott a cipőfrontlal«. Nem Is eredmény nélkül. A fogyasztói panaszok tolmácsolásának ‘ erkölcsi kényszere hatott oda, hogy módosítottak a szabványrendszeren, készítik a termék használhatóságát a vevőnek tudtul adó kötelező tájékoztatásról szóló rendelkezést, a tudományos kutatóintézet vizsgálatot folytat a női csizmákra tett vásárlói kifogások és panaszok okairól stb., stb. Mégis, a tapasztalatok azt igazolják: ma még a cipő, a rossz cipő elsősorban a vásárló lábát szorítja, sokkal kevésbé a gyártó iparét és a forgalmazó kereskedelmét Okok láncolata A rossz minőségű termék — legyen cipő vagy bármi mák — q legritkábban véletlenül létrejött okok következménye. Az esefek többségében okok láncolatának »végterméke«, kifejezője mindazoknak a feszült« egeknek és ellentmondásoknak, melyek az ipar egy-egy ágában, de nem egy esetben az ipar egészében rejlenek. 1960-ban 21 millió pár lábbelit gyártottak hazánkban, 1968-ban ennek több mint másfélszeresét A divat következményeként az 1965-ben termelt félmillió pár csizma csupán egyötöde annak, amit a múlt évben a gyárak előállítottak, négy esztendő alatt tehát hatszorosára növekedett a termelés. A mennyiségi emelkedéssel azon- i ban nem tartott lépést sem az alapanyaggyártó, sem a feldolgozó ipar technológiája és minőségellenőrzése. Tagadhatatlan: a cipőgyárak gondjainak egy része áthárítható a bőr- és kellékanyag-iparra. A bőrszín, a kéreganyagok deformálódása miatti panaszok, a műbőrök egy részét ért jogos kifogások azt bizonyítják, hogy már a cipőgyárak sem a megkívánt minőséget kapják sok esetben a partnereiktől. Nem kaphatja tehát a vásárló sem? Ne dolgozzák fel a rossz anyagot — érvel a vásárló, s ki vonhatja kétségbe érvelése igazságát? Vagy mégis? Az országban például csak egyféle kéreganyagot állítanak elő. Érthető, hogy az egyféle anyag másként viselkedik a különböző lábbeli-típusokban, másként reagál a ragasztott eljárásnál alkalmazott vegyi anyagokra, mintha varrott cipőbe építenék be. A kéreganyagok választékának bővítése, akár import útján is — íme, egyetlen kiragadott példa arra, miként fűződnek lánccá a minőségi panaszok. Tagadhatatlan ugyanakkor az is, hogy a cipőgyárak — az országban 126 vállalat és szövetkezet készít lábbelit — maguk is a kisebb nagyobb mulasztások és hanyagságok sorát követik el, még ha a kifogásolt termékek aránya nem haladja meg az egy-két százalékot sem. Miért tehetik ezt? Mellényzsebből? A gazdasági reform első esztendeje érthetően még nem bontakoztathatta ki teljes egészében minden elemének hatásos működését, így a gazdasági érdekelt égét sem. A közepes és nagy vállalatok gyakran a mellényzsebből kifizethették azt a »bánatpénzt«, melyet a vásárlói kifogások jelentettek. Sőt, különösebb anyagi kockázat nélkül megtehették azt is, hogy forgalomba hozzanak olyan — gra- buskin zsugorított műbőrből készült — csizmákat, melyeket a Kereskedelmi Minőség- ellenőrző Intézet alkalmatlannak ítélt az eladásra. Ha ilyen és hasonló esetekben a sajtó és ezzel a nyilvánosság értesülhetne arról, hogy fölléptek a vétkesek ellen, elvonták jogtalan nyereségüket, a felelős vezetők részesedését csökkentették stb. — mert a felügyeleti szerveknek erre joguk van —, elégtétellel venné tudomásul, s ugyanakkor a gyárak is a »játékszabályok« betartására kényszerülnének. A múlt esztendőben a tervezettnél nagyobb nyereség elérése nem kívánt különösen nagy erőfeszítést az iparvállalatok többségétől, ez ma már nyilvánvaló. Ez is közrejátszott abban a nagyvonalúságban, ahogyan a gyárak a fogyasztói reklamációkat kezelték, s abban is, hogy inkább kilós áruként a MÉH- nek adják el a kifogásolt cipőket. mintsem a gyárba visz- szaszállítanák. (A Duna Cipőgyár főmérnöke például raktárhiánnyal és létszámgondokkal indokolja ezt.) Nincs mód itt a népgazdasági és a vállalati érdek közötti ellentmondás részletezésére, de vitathatatlan: a gazdasági ösztönzőknek az ellenkező irányba kell hatniuk. Mint ahogy a mai rossz minőség — ha ezt a gyárak még nem érzékelik is eléggé — hat a holnapi és holnaputáni forgalomra: elriasztja a vevőt! A túlzott nagyvonalúság tehát rossz befektetés. Különösen most, hogy első ízben haladja meg a cipőipar kapacitása az igényeket, s ezzel mód nyílik a kereslet-kínálat közötti, versenyt jelentő mérlegelésre. A kereskedő kereskedjék A belkereskedelmi miniszter szavaival élve: a kereskedelem jószerint még ma is csak eloszt és nem kereskedik. A megállapítás a cipő- ipar-cipökereskedelem esetében is igaz. Sem a gyárak, sem a kereskedelmi szervezetek még nem vették komolyan a versenyt, s erre a gazdasági körülmények sem késztették őket Igaz, egy-két vállalat már több milliós összeggel — nyeresége terhére — fizetett ezért, ám még ma is inkább csak az dívik, hogy mindenki másikat okolja ahelyett, hogy — amennyiben ez módjában áll — partnert cserélne! A cipő nagy- és kiskereskedelem a szó teljes értelmében kereskedjék. Ne vásároljon ott ahol rossz minőséget sóztak rá, ne elégedjék meg az áruvétel mai, eléggé laza rendszerével, hanem szigorítsa a minőségi követelményeket; válogasson! A vevő nem az iparral pöröl, hanem a kereskedelemmel. És napjainkban már a kereskedelem nem takarózhat azzal, hogy neki kötelezően ezt kell átvenni az ipartól, ha tetszik, ha nem. És ugyanakkor: a kereskedelmi vállalatoknál lévő konzervativizmust — az irtózást az új modellektől, a hagyományoshoz való ragaszkodást, a készlet és a választék ez utóbbi rovására történő »rendezését« — is föl kell adni. Mert ez is közrejátszik abban, hogy a »cipőfront« hangos, és hogy a vevő bosszankodik. A aipők minősége volt már témája parlamenti interpellációnak, népi ellenőri vizsgálatoknak, s a legutóbbi hónapokban is sok-sok újságcikknek. Nagyon itt az ideje, hogy téma legyen ott is, ahol alap- és kellékanyagukat készítik, ahol a lábbeliket gyártják, s ahonnét a gyárakat ellenőrzik és irányítják. Téma legyen: műszaki intézkedések, közgazdasági elemzések, kereskedelmi szerződések, de ha kell büntető kötbérek, érdem esetén anyagi elismerések formáját öltve. Mert csakis így kerülhet le a fogyasztói panaszok témája a papirendről. Még pedig végérvényesen. Angolnafogó csapdák Beváltak a Sió-zsilipnél elhelyezett angolnafogó csapdák, s ezzel megoldódott a Balatonon az 1961-től telepített angolnák halászata. A siófoki csapdákból az első napon tizenöt mázsa angolna került szárazra. Nem ritka közöttük az egyméteres példány sem. Június 1-rc készül el a négyemeletes, 200 személyes ifjúsági tábor-épület Lengyeltótiban. A munkálatok 4 600 000 forintba kerülnek. Ml újság a Isz-ioköny velőknél ? lrtttloniik»k e a A termelőszövetkezeti főkönyvelő különös helyet foglal el abban a szűkebb-tá- gabb körben, amelyet sdhi- másan így szokták nevezni a gazdaságban: »a vezetők«. Voltam közgyűlésen, ahol a zárszámadást hirdették ki, és — ez így szokás — a főkönyvelőre maradt a száraz adatok felolvasása. A számok éppen nem voltak kedvezőek, s ezt az embert szabályosan ki- fütyölték, lehurrogták, mint futballmeccsen a rosszul játszó csapatot. Kedvem lett volna szólni, hogy: emberek, hát ő a hibás a gyenge eredményekért? Mi bajuk van vele?... Különös, olykor hálátlan munka az övék, helyenként amolyan szükséges rossznak tartják őket. Ha hibát észlelnek és szólnak miatta, az a baj; ha hallgatnak, ezért marasztalják el ■ őket. Pedig szigorú határok szabják meg mindennapi feladatukat. A legtöbbjük igazodik is ehhez, nem tesz olyat, amit tilt a rendelkezés, és másokat is figyelmeztet ezekre a határokra. Olykor emiatt is összevont szemöldökkel néznek rájuk. Valóban szőrszálhasogatásról lenne szó, amikor arra intik a gazdasági vezetőket, hogy ezzel vagy azzal a termelési elképA kovácsmes fér Hatalmas, izmos karú öreg, mogorva vén mester, a falu egykori mindenese, aki a lópatkodástól a foghúzásig mindennel foglakozott — valahogy így képzeli el az ember a régi kovácsmestert az üllő mögött, kezében a nagy kalapáccsal, és hátul a kis- inas nyomja a fújtatót... A görög mitológiában ezt a mesterséget külön isten képviselte, a primitív népeknél számtalan babona milyen munkához és lóhoz patkótípus kell. — Ma már egyfajtát használ? — Van többfajta most is, de tudja, úgy vagyunk ezzel az egész patkolással, ahogy csökken a lovak száma, úgy megy ki ez is lassan a divatból. Én például véletlenül lettem kovács. Először kőművesnek készültem, de így sikerült. És nem bántam meg. Lehet, hogy nehezebb a kalapács, mint a kőműveskanál, de ehhez nagyobb erő is kell. És ez sem utolsó dolog, igaz? — Ha a lópatkolás a múlté lesz, mit csinál akkor a kovácsmester? — Amit már most is. Korszerűsödik ez a szakma is. Nézze csak meg a rugós kalapácsot vagy Villanyfuj tatót A képzés, amit az iskolábap kaptam, nem ilyen szűk területre korlátozott __ Ha kell, dolg ozok mint lakatos, ha kell mint villanyszerelő. Kovácsra mindig szükség van a tsz-ben, csak győzzük ellátni a munkát. — Azt árulja el, hogyan lett ilyen fiatalon mester a szakmában? — Azt hiszem a munkám fűződik hozzá. A kovácsmester — Kőműves háztájiban is, sietni kell László —, akivel Nagyszaká- patkolással... __ c siban találkoztunk koránt- - Ez a kovács legfőbb fel- alapJta dfatttT így a“vezető-' sem ilyen ijesztő. Huszonha- adata most is? ség hogy én vezessem a műrom esztendős mindössze, — Nem mondanám. Feladat- helyt. Aki előttem volt, becsendes beszédű, mosolygós nak feladat, igaz, de a vetés- tegszabadságra ment. Szenyérfiatalember. kor sokkal több munkám bői járok ide dolgozni. Hogy Fogatok várakoztak a tsz- akad a gépekkel. Van egy megéri-e? Ügy érzem feltétműhely előtt, a lovakat patkói- ezernyolcszázkilencvenötből lenül, mert megbecsülnek itt ta. származó »szakkönyvem«. Ab- és nem is kívánkozom el. — Itt a tavasz, és türelmet- ban le van írva a patkolás lenek a fogatosok. Vetnek a sokféle módja, hogy milyen zeléssel csínjai mert kellemetlen költségkihatása lehet, ráfizethet a ’ gazdaság? Vagy ha szóvá teszik, hogy egyik-másik üzemágnáí magasra szökött az önköltség, meg kellene nézni, hol a hiba? De beszéljenek önmagukról, munkájukról, örömeikről és gondjaikról ők maguk, a termelőszövetkezeti főkönyvelők. VAJAI LÁSZLÓ, ZSELICKISFALUD: — Gyakran éreztem, hogy az erkölcsi megbecsülésem nincs azon a szinten, mint az elnöké vagy a főagronó- musé. Lehet, hogy ez nem tudatos megkülönböztetés, de ha valamelyik termeltető partner képviselői meglátogatnak bennünket, velük gyakrabban tárgyalnak, mint velem... HENEZI ISTVÁN, ZSELICKISLAK: T. T. — Még mindig tartja magát az a szemlélet a tagok között, hogy a műszaki vezetőre szük- áég van, a főkönyvelő viszont szükséges rossz a szövetkezetben. Szeretnék rendszeresen részt venni a falu közéleti tevékenységében, ehhez viszont az kellene, hogy több szabadidőm legyen. Érre akkor nyílna lehetőség, ha a vezető beosztású számviteli szakembernek módjában állna kialakítani az adminisztratív apparátust olyan emberekből, akik értik a dolgukat, akikre támaszkodni lehet, s akikkel megosztható a munka. Ott volna a helye a főkönyvelőnek a falu fölpezsdítésén fá- radozók között, de 'egyelőre nincs, nem marad ideje társadalmi, közéleti tevékenységre. .. KALMAN SÁNDOR, SZENTGALOSKÉR: — Minenkinek magának kell megvívnia a harcát a vezetőkkel, s így tekintélyt szerezhet önmagának, a munkájának. Ezzel eléri, hogy nincs olyan tárgyalás a gazdaságban — még termelési sem! —, ahol ne lehetne jelen, mert igénylik a közreműködését. Nálunk kíváncsiak a véleményemre különféle dolgokban, és megbecsülnek. Más dolog, hogy a mi szakmai továbbképzésünk kevésbé biztosított, mint a mezőgazdaságban dolgozó egyéb szakembereké. LÓNK AI LÁSZLÓ. GIGE: — Én sajnos, nem mondhatom el ugyanezt. Azt kérném, hogy az elnök működjön együtt a főkönyvelővel, vitassák meg a gazdaság ügyesbajos dolgait,' hiszen én a számokon keresztül sok mindent talán más megvilágításban láthatok. Nehéz boldogulni úgy, hogy nem kérdezik meg a főkönyvelőt, s nem adnak a véleményére... Csupán egy példát mondok. Amíg Fonyódon voltam továbbképzésen, itthon rendezték a beosztottjaim munkadíj'át. Amikor hazajöttem, ezzel fogadtak és kész tények elé állítottak. Képzelhető, mennyire nehezítette ez a dolgomat, különösen a megfelelő szakgárda kialakítását. S az egymást kéresztező vezetői utasítások ugyancsak megbosszulják magukat... ILLÉS JANOS, KAPOSPULA: — A munkám révén megbecsülnek. Mások gondjait viszont jól ismerem, s úgy gondolom, ezt el kell mondanom. Hosszú időn át csak a termelés volt a lényeges, á költségek mellékesek voltak. A köz- gazdasági, számviteli elemzés fontossága ma már nem vitatott téma, egyértelműen bebizonyosodott, milyen fontos munka vár ránk. Mégis előfordul, hogy például a főagronó- mus nem tekinti egyenrangú partnernek a főkönyvelőt, nem sokat ad a véleményére. Ameddig és ahol ez így lesz, ott előbb-utóbb probléma keletkezik ... JARADI GYULA. NAGYBAJOM: — Egyetértek azzal, hogy mindenki igyekezzék kiérdemelni munkahelyén a megbecsülést. Ki-ki a munkájával vívja ki a társadalom és annak szűkebb keretei között, a termelőszövetkezet vezetőinél és tagjainál a szükséges vagy igényelt erkölcsi és anyagi megbecsülést. Ügy érzem, nekem ezt sikerült elérnem Nagybajomban. Amíg ezeket a véleményeket hallgattam, arra gondoltam, hogy bizony legfőbb ideje ezekről a dolgokról beszélni, s ma talán még nem késtünk el vele. Mert miről van szó? Arról, hogy évről évre kezdődnek iskolák, tanfolyamok, továbbképzések a különféle mezőgazdasági szakmák elsajátítására a termelés mindenféle területén — a számviteli szakemberek képzése viszont nem tart lépést ezzel. Pedig ezek az emberek — vagy legalábbis a legtöbbjük — szeretnék továbbképezni magukat, mert a követelmény egyre nagyobb. A múlt év már olyan elemző-értékelő feladatokat rótt rájuk, amelyeket régebben még nem kellett végezniük. Nem véletlen, hogy Kaposváron a Közép-somogyi Termelőszövetkezetek Területi Szövetsége tagszövetkezeteinek főkönyvelői megalakították a számviteli szakemberek klubját. Szükségét érezték ugyanis a rendszeres összejöveteleknek, a véleménycseréknek, s úgy látják, hogy a továbbképzésnek ez is egyik formája. És talán azzal, hogy itt elmondják gondjaikat, közelebb jutnak a célhoz: Le- küzdheti'k a ma még fennálló nehézségeket. Hernesz Ferenc SOMOGYI NÉPLAP fc Bombát, 1969. április 19.
