Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-12 / 59. szám
GAZDAG GÉZA EMLÉKEI <HendeléietL Gazdag Géza Igazán nemes hobbynak hódol, olyan hobbynak, amely már több is, mint egyszerű kedvelt időtöltés, művészi munkának is nevezhetjük... Anyaga a vas: pálca, tömör darab vagy lemez. Ezeket formázza a hetvenkét éves nyugdíjas, a Tanítóképző házilakatosa ... — Leülök és gondolkodom, fis egyszercsak megjelenik, amit szeretnék kimunkálni. Az ihletőm mindig a természet» A vas alkalmas arra, hogy a hozzáértő kezében sok mindent kifejezzen. Soha nem rajzolom előre amit kigondolok. Ha kész a terv bennem, akkor nekiülök és kikalapálom... A legfontosabb, szinte egyetlen szerszáma a kalapács. Egyszerű eszközeivel készült a cigarettatartónak kikovácsolt gémeskút, ita tóelfelejteni, és barátok, akikkel az életveszély pillanataiban hozott össze a szükség, szintén munkásgyerekek... Még partizánakciókban is részt vettünk. Hajdúszoboszlónál felrobbantottuk a sínpárt, megakasztottuk a románok páncélvonatát» aztán kezdődött az össztűz, rajvonalba fejlődtünk és győztünk. Szamuely is járt ott, megdicsért bennünket... De megkezdődött a visszavonulás, össze-vissza, úgyhogy néha kész prédái voltunk az ellenségnek. Egy ludovikás főhadnagy vezetett bennünket, máig sem értem, miért bíztak benne. Persze, nagy volt a szükség képzett hadi szakemberekre. — És mi történt a visszavonulás után? — Horthyék lettek az urak és kutyavilág kezdődött Sovályúval és a lemezből kiformált' csacsival... Korunk műélvezői az ipar- művészeti munkáknál már az absztraktabb formákhoz, az elvontabb kifejezésmódhoz szoktak. Mégis, aki érzékkel közeledik ezekhez a kis darabokhoz, örömét leli bennük, hiszen anyagszerűség jellemzi mindegyiket, a fém nem vesztette el tömör erejét, nincs semmi sem túlcico- mázva, ha talán régies is a megformálás. De nemcsak a mértéktartás, hangulatos kompozíció jellemzi, hanem tárgyai praktikusak is. És nemcsak érzékkel, hanem megértéssel is kell szemlélnünk az alkotót és alkotásait a kifejezési ötletre, a formára is későn, hetvenegy éves korában talált rá Géza bácsi. ’ A műtárgyakból jutott már Rómába, de vásárolt belőlük svéd kereskedelmi utazó is. És egy gémeskutas kompozíciót felajánlottam az olimpikonoknak is. Sokáig készülődött a válasz- szal, mikor azt kérdeztem tőle, miért csak tavaly kezdett ebbe a munkába. — Egyetlen hobbym a munkám volt. És azóta is csak az. »Vízivó* ember vagyok, a feleségem halála óta kerülöm a társaságot is. Sokat éltem, sokat tapasztaltam már. Sokat olvasok most is. Érdekel a világ folyása, végigéltem már két világháborút, de nem szeretnék egy újabbat... A mesterséget akkor tanulta, amikor megkezdődött az első világháború. A bátyja tanító keze alatt szabadult fel, géplakatos lett, de őt is kivitték a frontra. A család szétszóródott a háborúban, rá maradt özvegy édesanyja is. Tizennyolcban sokan letették a fegyvert, de Gazdag Géza a fronton maradt Kun Béla katonájaként... — Fiatalok voltunk, talár, túlzottan is vakmerők. A Tiszántúlon harcoltunk az első vonalakban. Ilyenkor sok minden emlékké szelídül már, de vannak átélt pillanatok, helyzetek, amiket soha nem tudok mogyban. Én már nagyon vágytam haza, édesanyámhoz, de letartóztattak, itt Kaposváron. A »Buci« főhadnagy alaposan kikészítette az embereket Egy nagy közös zárkában voltunk, oda zárták Le- win Samu elvtársat is. Mikor belökték közénk, látszott, hogy nagyon megszenvedte a főhadnagy kezét. Megtiporták a testét, belső vérzései voltak. Vizes borogatást tettünk rá. Mi- belőlünk egyszer s mindenkorra ki akarták verni még az M eg-megtámasztotta a kerítést, pedig maga szorult volna támogatásra. Ingatag léptekkel haladt, ha megszédült, jobb kezével magához ölelte a léceket és beleszagolt a sötétségbe. Hallotta, hogy valahol a közelben becsuktak egy ablakot és valaki azt mondta: »megint az a szegény Seprő.-" Tímár adta rá ezt a nevet is. Teleszájjal röhögött hozzá. — Olyan vagy te, komám, mint a seprő, mindig ott vagy, ahol a bor ülepedni akar. Bolond széllel közeledett a zápor, megborzadt a hidegtől. Nagy cseppek vágódtak az arcába. Tímár látomásszerűen bukkant elő a sötétből. Seprő meg csak állt, mint akit lopáson értek. Aztán határozottságot erőltetett magára. Nézte Tímár csapott vállait, vézna alakját, s eszébe villant, milyen tehetsége van a kóró formájúnak ahhoz, hogy úgy jelenjen meg, olyan váratlanul, mint egy kísértet. Seprő csak nézte, mint a hal, mozdulatlan szemekkel. Érezte, hogy kicsit kilazultak az idegei a bortól, jobb volna szó nélkül odébb állni, mert ez a kóró belelát még az agyába is. Persze Tímár ma korán otthagyta őt, rajta nyoma sem volt az italnak. — Pénzt hoztál? — kéremlékét is annak, hogy vala-Piszkos ruhákat adtak ránk, mikor vöröskatonák voltunk, földmunkát végeztünk. Szinte Ott volt Égető János, Rácz Lajos és akik, azt hiszem jelenleg is Kaposváron élnek — Kiss Máté Antal és Vajda Ferenc» — Hogyan szabadult? — összehívtak bennünket a Baross laktanyában. Mondták, nogy akik városiak, és szakmájuk van; azok lépjenek ki. Ugyanis sok falusival zártak össze bennünket. Kiléptünk néhányan. Ott sétált a hadnagy előttünk, szemügvre vett mindannyiunkat. Én 'jelentkeztem. »Mit akarsz, fiam« — kérdezte. — »Kérem, nekem özvegy anyám van otthon.-“ Már akkor ezerkilenc- százhúszat írtunk, és én egyfolytában a katonaruhát nyúztam magamon. Az csak elhúzta a száját és nemcsak ne- '-em, hanem a többieknek is 'ól hallhatóan mondta: »Titeket, városiakat elkülönítünk, iolgozni fogtok. Eleget méte- lyeztétek már a parasztokat.-“ az időérzékünk is elveszett; mikortól meddig lehettünk bezárva. Sokat elvittek tőlünk, sokat sohase láttam viszont, és senki nem látta többé őket. Szabadultam, de nem mondhatnám, hogy végleg. Nekem, kérem, az volt az érzésem, hogy figyelnek. Mint később megtudtam, így is volt — És a felszabadulás után? — Tovább folytattam a szakmám, igyekeztem, sztahanovista lettem, majd kitüntettek a Kiváló dolgozó címmel. A ke- Eeüzemből mentem nyugdíjba. Meglátogatnak az unokáim, én is gyakran utazom hozzájuk, a lányomnak készítek most a Balatonra egy vasfoglalatú üvegajtót. Látja, Itt a műhelyben jól érzem magam, Ha belefáradok a munkába, olvasgatok, ha itt az ideje, a kis veteményessel törődök, aztán neki a kalapácsnak és a vasnak... Hogy meddig? Amíg csak bírom. Tröszt Tibor Tímár doki ládái dezte követelő hangon Seprő. — Pofa alapállás — mordult rá Tímár. — Kétezerrel lógsz, de most már nem kell. öblítsd le a torkodon. Használni fog a beteg gyomrodnak meg az idegbajodnak. — Fogd be a szád, mert... — Mert? — Seprő nekifeszült a mellének. Nézték egymást, Tímár szája remegett az indulattól. — Részeg disznó vagy, sejtettem, hogy nem lehet veled üzletet kötni. Az a típus vagy, akinek menten üres lesz a feje, ha a zsebét megtömheti dohánnyal. Primitív életérzés lehet zabáim, inni, amíg futja a bank. Tudod, mi vagy te? — Kár, hogy olyan sovány vagy, Tímár, hogy nem fér el rajtad egy jókora pofon — mondta higgadtan Seprő, s megmutatta medvemancs tenyereit. Tovább botorkáltak a sötétben. Az eső esett, Seprő ruhája átázott. Tímár egy pillanatra sem vette le a szemét Seprőről, aki egyre biztosabban egyengette a lépteit. — Tudtam, hogy nem minden az erő. A mátyásföldiek között egy ilyen tyúkeszü mammut sem volt. — Kaptatok is vagy öt évet. — Én csak négyet, ők még annyit se. — Mindegy, egészségetekre. Seprő kézfogással jelezte, hogy hazaérkeztek, pihenni akar. De Tímár nem vette a lapot, bő orkánjában, mint egy rút csontváz, követte a hústorony Seprőt. Az emeleten ismét kitért a baráti kézfogás elöl. Seprő ruhástul dőlt le a kopott, színehagyott sezlonra. Az öregasszonynak azt ígérte, újat vesz helyette a jövő héten. Egy gazdag albérlő megteheti. Meg is kérdezte az öregasszony, hogy »ott dolgozik még, édes fiam, ahol..." — Ott, ahol az aranyforrás buzog — szokta mondani neki Seprő. — Ott vagyok rostakezelő. — Csak még egyszer má- zsáljunk, Seprő, aztán én is abbahagyom — riasztotta ki kusza gondolataiból Tímár. — Én ígérem neked, Tímár doki, hogy abbahagyom. Örökre abbahagyom. — Minden mérleg készen van. öregem — mondta bizonytalan hangon Seprő. Elnehezedett ieiiel véaiagon- dolta, mit akar mondani. — Ide figyeli. Tímár. Én bevettem a te nagy szövegedet, nem mondom, eleinte RITKÁN vagyok beteg, egyébként is kerülöm az orvosokat, különösen a fogászoktól félek. Ha a rendelőintézet előtt visz az utam mindig sajnálattal gondolok a betegekre, akik ott ülnek, «járkálnak az üvegablakok mögött, gyógykezelésre várva. Mondom, sajnálom a betegeket, az ember ezt anyagi és erkölcsi szempontból is megérzi. A napokban engem is megtámadott valami vírus, de húztam, halasztottam a vizsgálatot a már korábban említett/ okok miatt. Szenvedtem vagy két napig, aztán az okosabb enged elv alapján elmentem körzeti orvosomhoz, akit még soha nem láttam, csupán a neve csengett ismerősen, de azt sem tudom, honnan. Délután öttől hatig rendel, mondták a telefonba. Ismerve a korábbi otthoni körülményeket, amikor az iskolai lógást kellett hivatalosan orvosi papírral igazolni, elmentem már fél öt felé. Legalább gyorsan végzek. Az ajtókon ott sorakozott a rendelő orvos neve, fölöttük rejtélyes szám — később kiderült, hogy a körzetet jelenti — és ott volt néhány beteg. Fel is _ tűnt, hogy az egyes ajtók előtt milyen kevesen várakoznak, de az utolsó előtt kisebb tömeg ácsorgott. Legnagyobb szerencsétlenségemre én is ide tartoztam —. akkor vagy harmincadmagam- mal. A tömeg láttán még jobban sajnáltam a betegeket. Leülni senki nem mert, mert helyét azonnal elfoglalhatta más — így. fiát lázasan, imbolyogva szorongtunk három négyzet- méternyi területen, s lestük az ajtót ■— Először az injekciósokat kérem — szóit az asszisztens- nő, mire nagy tülekedés, tolongás után — a lábunk alatt kabátgomb pattogott — hárman besodródtak a rendelőbe. — Ezzel gyorsan végeznek — szólalt meg valaki a túlsó sarokból, mintha meg akarna nyugtatni bennünket, de az is lehet, hogy gyakran jár ide, ismeri az átfutási időt. Két ajtóval odébb puffanásra, dulakodó zajokra figyelünk fel. — Ezt megkapta — hördül fel az ajtónál álló bőrkabátos betegtárs, s fejével a hátam mögé mutat. Odafordulok. Valaki akkor tápászkodik fel a földről, egy majdnem olyan nagy csoport mellől, mint a mienk. — Tolakodott, és kapott egy pofont a fiatalembertől — nyugtázza egy asszony az affért, s máris a betegségéről meg a kapott gyógyszerek hatásosságáról beszél, mintha mi sem történt volna. A túlsó és a mi csoportunk is elcsendesedik, már meg is emésztették az eseményt, változatosságot csak a nővérke megjelentse jelent, aki újabb pácienseket hív a fehér ajtó mögé. — Fél hat, a rendelésnek hatkor vége, előttem vagy négyen, mögöttem pedig még hatan várakoznak. Barátom érkezik és egészen fantasztikus manőverekkel mellém sodródik. — Ha tudom, hogy ennyien vannak, nem jövök most. Tegnap reggel is ilyen tömeg ácsorgott itt, azt hittem, ma kevesebben lesznek. Mellhár- tyagyulladásom van — teszi hozzá. Háromnegyed hat. Két diák áll előttem, másodpercek kérdése és mi kerülünk közvetlenül az ajtó elé, ami már a biztos orvosi vizitet jelenti, mert előfordulhat, hogy nincs ránk idő — a doktor úr fekvőbetegekhez megy — kiszólnak, hogy jöjjenek holnap. Végre bent vagyunk. A vizsgálat egy perc alatt kész, receptek készülnek, sietünk mindketten kifelé, hogy senki ne várjon hiába. Percek hiányoznak csak a hat órához. — Nagyon fáradt — kérdezem a doktortól, aki felidegesíti magát valami karton miatt, ami nem akar előkerülni. — Kész infarktus ez a munka — legyint és az órájára néz, sietne tovább. Megmondtuk, hogy hányán várnak még rá, apatikus tekintete megpihen az asszisztensein, aztán szól, hogy jöhet a következő beteg. Ritkán vagyok beteg, egyébként is kerülöm az orvosokat, különösen a fogászoktól félek. DE REMÉLEM, hogy ezt a másfél órát a bennem lappangó kórokozók is átélték és soha-soha nem bújnak elő rejtekhelyükről, hanem csendben meghúzzák magukat és örülnek, hogy élnek. Saly Géza mozambiki A mozambiki dzsungelben vadászok »majomember«- re bukkantak. A majmok körülbelül húsz évvel ezelőtt csecsemőként rabolták el egy faluból. Egy fán találták alva. A kezdeti, dühös ellenkezés után lassan környezetéhez kezdett szokni. Szellemileg azonban rendkívül visz- szamaradt. A Laurence Marques egyetem szociológusai és pszichológusai életmódjának tanulmányozásával foglalkoznak. majomember jól jött a pénz is. De most már sürgősen hord el magad, mert... — Hiszen nem is látsz a borgőztől. Seprő kis szünet után ugyanolyan hangsúllyal folytatta: — Mert följelentelek. — Engem? — Téged meg magamat is. Tímár mocorgást hallott az ajtó felöl. Óvatosan fölkelt és ideges mozdulattal berántotta az ajtót. — Ne ügyeskedj, hiábavaló. Nem akarok oda jutni, ahova te. Még fiatal vagyok, változtathatok az életemen. — Eltúlzod, Seprő. Holnap még eyszer úgy, mint eddig és soha többé. Megy ez már nekünk, igazán jól csinálod. Amikor megkérdezi tőled az öreg a mázsánál, hogy hogy van az összsúly, olyan nyeglén vágod oda neki, hogy nem mer kételkedni. »Miért, úgy látja, öreg, hogy fogytam?" Seprő felült, és targyagos, vörös képpel felorditott. — Takarodj, mert széttéplek, patkány. Előre feszített mellel nyújtózott, és utána ordította a lépcsőházban. — Szörnyeteg vagy, érted? Szörnyeteg. Reggel úgy zúgott a feje, mint a Niagara. Tímár alázatos képpel kedélyeskedve köszöntötte a munkahelyén. A rámpáról szó nélkül rakodtak. A jámbor Seprőnek lángolt a szeme, Tímár szüntelenül és erőltetetten mosolygott. — Még egy láda — émely- gett Tímár. — Még három — ordított nekivörösödve Seprő. — Három, ha mondom. — Ne izélj — remegett eszelősen Tímár. — Nem izélek, most te mázsálsz, az úristenit! Az udvaron a mázsától mindenki odanézett. Tímár felmászott a ládákra, Seprő a volánhoz ült. — ötven kilóval több — mondta a kapumérlegnél az őr. — Két ládát le. — Egyet se — ordított Seprő. Az udvaron akkorra már mindenki őket figyelte. Tímár remegett. Seprő, mint a tigris kapott utána. Bevágta a volán mögé és még mindig torkaszakadtából ordított. A mázsánál álló idős ember szája szélén idegesen rángatózott a vékony jávorbajusz. Seprő csak ordított. — Vegye le a szemüvegét, vén szerencsétlen, úgy nézze meg. Hátha most nem több egy grammal sem. Űjra Tímár után kapott, de lefogták. A homlokán az erek lüktettek, kivörösödött képpel hadonászott. — Ilyen könnyű ember vagy, te patkány, látod, milyen könnyű... Te patkanyszörnyeteg-hibrid. te... Nagy József SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1969. március 12. t x
