Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-08 / 56. szám
Jel marék tolitól a háztartási gépekig Huszonkét év A hangulatos szobában a aMd fotelokon pihentek meg a kosa tavaszi napsugarak. Előttünk a kávé már kihűlt, történelmi napokat Idézgettünk. Aranka néni lelkesedése, fiatalos lendülete meglepett, pedig beszélgetésünk előtt munkatársai viccesen figyelmeztettek: »Aztán vigyázz, Aranka néni még ma Is sarokba szoríthat«. — Nem, nem ezt már alig hl- inm. Csák nem tudom itthagyni a mozgalmat, azért gondolják, hogy energiakészletem ée munkabírásom is a régi. Valamelyik nap éppen az évfordulókkal kapcsolatosan meg hogy közeleg a nőnap, rendezgettem az emlékeimet. Aifikor ámultam ed igazán, mekkorát fejlődtünk, mi nők. Képzelje el, arcnak idején 1950-ben még az egy marék toll akciót hirdettük meg. Egyébként az egyik legkedvesebb, legharcosabb élményem is ehhez fűződik. A kollégiumok számára gyűjtöttek Somogy megye asz- szonyai pámákha és paplanba való tollat, hogy minél több falusi gyermek tanulhasson, kapjon helyet az otthonokban. Sikeres, szép akció volt. Szóval egy marék toll. El kellett mo- solyodnom, hiszen ma a Latinka Művelődési gázban működő háziasszonyok klubjában a háztartási gépekre gyűjtünk, azokról tartunk ismeretterjesztő előadásokat. Évenként külföldre utazunk. A Szovjetunióban, Romániában. Lengyelországban, Csehszlovákiában jártunk már. Harminc-harmincöt asszony. Nyáron »fölszedjük-« magunkat és megyünk. — Mikor és hogyan került kapcsolatba a nőmozgalommal — kérdezem Aranka nénit, Járányi Gyulánét, aki huszonkét éve tevékenykedik a nők érdekében Kaposváron. — Azt nem mondom, hogy ide sodródtam, mert nagyon is tudatosan vonzódtam a nőmozgalomhoz, mégis a véletlen játszott közre abban, hogy olyan korán funkciót kaptam. 1947-ben a szülői munkaközösségek feladataiból vállaltam részt. Akkor a megyeházán dolgoztam. Ott már lőttben indítottunk politikai előadásokat az asszonyoknak. Mondhatom, szép számmal jöttek és figyeltek, olyan aktívak voltak, néha emlegettem is tanító példaként a mai lányoknak és asszonyoknak. No aztán 1950-ben kéthetes továbbképző iskolába küldött az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) me- gvei elnöksége. Nánási Imrénévéi dolgoztunk együtt akkoriban nagyon sokat. 1951- ben is helyette vettem át az MNDSZ szülői munkaközösségének előadói tisztét, és úgy megszerettem mindent a nőtanácsban, a nőmozgalomban, hogy azóta is itt dolgozom. Akkor, vagyis 1947-től 1957-ig társadalmi munkában végeztem a feladatokat. 1965-ben nyugdíjba vonultam, s azóta szintén társadalmi munkában intézem huszonkét éve megkezdett ügyünket. — Melyik rendezvényre, eseményre emlékezik legszívesebben Aranka néni? — Felejthetetlen élmény volt az 1952-es gyermeknap. A Jókai ligetbe hívtuk össze a gyermekeket, kakaót és friss vajas kiflit osztottunk nekik. Jöttek. Egyik édesebb, helyesebb volt, mint a másik. Mi pedig adtunk nekik egy-egy darabot a kiflihegyből. Aztár amiről feltétlenül szólnom kell, az az 1956-os ellenforradalom utáni első nőnap 3 városban. Az asszonyok százával jöttek a felvonulásra, örültünk és lelkesedtünk, hogy kitisztult az ég. A nők azt hangoztatják, hogy megtanítják fiaikat a béke és a haza szeretedére, nerc. akarnak több vért és romot látni. Megható volt, sosem felejtem eL Járányi Gyul&né 1957. május 1-én lett a kaposvári városi nőtanács titkára. Munka jmellett állandóan képezte ma gát, s mindig jutott ideje meglátogatni a segítségre szoruló nőket, a sokgyermekes családokat. —A huszonkét év alatt a legtöbb gondot az anya- és gyermekvédelem jelentette. Jó szóval nevelni. A városi tanács gyámügyi csoportjával tartottuk mindig a kapcsolatot Látogattuk az állami gondozott gyermekeket, s ha rosszul, vagy hanyagul gondozták őket, intézkedtünk az ügyükben. Ugyancsak sokat látogattuk a cigányokat is. Ruhasegélyt vittünk nekik, megnéztük, rendszeresen járnak-e a gyerekek iskolába. A garázda férjek feleségeinek panaszát is mi továbbítjuk a tanácsnak vagy a bíróságnak. Dr. Gelencsér Ilonával tevékenykedünk ebben együtt. De nagyon sok segítséget kaptam és kapok Szabó Istvánnétó(, Burger Ferencné- től, Benczeleitner Józsefnétól, Zupáncz Gusztáváétól vagv Bertalan Vincénétől és Németh Pálnétól. Hogy a szülők szabadegyeteme és a szülők fóruma olyan szépen haladt és halad, hogy a pedagógusbizottságok lelkesen dolgoznak, s hogy a város asszonyai ma már meghallgatják a kül- és belpolitikai tájékoztatókat, de nem szaladnak mindjárt a boltba, abban ők is oroszlán- részt vállaltak. Aranka néni ma is telefonál, szervez, intézkedik. Tegnap a vietnamiaknak takarót gyűjtő akciót szervezte, holnap ami éppen időszerű és szükséges lesz, azt intézi. Mondja, nem tudna otthon ülni, az ő »mannája« a mozgalmi munka. Tisztán és őszintén csengtek a szavak, igazukat az eltelt húszon két év már igazolta. Bán Zsuzsa Fekete márványtábla alatt... Csillogott a kora tavaszi nap első fénye néhány pillanatig, aztán eltűnt a konokul összezáródott felhők mögött. Néhány másodpercre felderült az utca, visszaverték a fényt a kirakatok, s finom szilánkok sziporkáztak a régi márványtábla töredezett szélén, az öreg ház falán. A márványtáblát egy asz- szony emlékének emelte a kegyelet Marcaliban. Dr. Goldné, akiről annyit tud meg a szemlélődő idegen, hogy egész életén át ápolta a betegeket, a lánynevc Jozefa volt és hetvenéves korában hurcolták el, 1944 tavaszán. Millió vértanú társával pusztult el a fasizmus máglyáján. Hiába kopogtattam az ajtón, próbálgattam az ósdi ka« pumélyedésben a nagy kilincset, hogy megtudjak valamit az egykori lakóról. Zárva volt, mint amilyen zárt az a néhány sor, mely emlékét hirdeti a krematórium lángjai közöt hamuvá lett ápoló kezek tömör krónikáját. Negyedszázad telt azóta el, de sok negyedszázad múlva is intenek, vádolnak és emlékezteinek majd a fekete márványtábla sorai, mint ma is, a nők ünnepén, amikor felidéztünk egy kort-agédiá- ban elhamvadt életutat, mely a női jóság szimbóluma volt. T. T, AZ ÉN ELSÓ TANÍTÓM A kovácsműhely az eperfába vert vaskampó- hoz kötött lovak, az öreg fújtató, a pirosra hevített patkók és akiknél ott lábat- lankodtam, a kovács Kovács bácsi — nem kellett engem keresni, ha nem találtak a ház körül, csak kiálltam kellett a Mesternek, egy utcaszéles hosszon át, hogy küldjön már haza, beesteledett. A gyerekkori emlékek között van egy női kalap is, egy halványsárga, tojáshéj színű, különös kalap, állzsinórral, Irénke néni húsvéti kalapja, amit akkor kapott — az én első tanítóm. — És te tudod-e, hogy édesanyád mennyire odavolt érted, amiért nem sikerültek az első betűid, nem készültél el a mondatfrás-gjtákorla tokkal — ő is emlékszik rám —, és különösen baj volt az s betűiddel... Igen, sohasem sikerültek, oly nehéz volt összekötni a ferde vonalat a pocakkal, előre vagy hátra dőlt mindig az én s betűm ... Irénke néni akkor húszéves volt... És húsz repült el felettünk. Most oly különös, hogy U gyanazt az utat járja mindennap: a lakástól a boltig. A járdát az évtizedek alatt megnőtt fák szegélyezik, a flaszter hajdani kemény koppanása mintha kicsit meglágyult volna: gödrösebb lett a beton. S az évtizedek az arcára is barázdákat húztak. Ez az út tanúja i'olt örömeinek, keserveinek, apróbb és nagyobb hétköznapi gondjainak.Ha valaki kiszámolná, talán az egyenlítő hosszát is kitennék azok a kilométerek, melyeket ezen a járdán koptatott el a lakástól a boltig meg vissza. Hivatalosan sohasem dolgozott. Munkakönyvét egyszer sem állítottak ki a nevére, s a személyi igazolványában a foglalkozási rovatot három betűvel töltötték ki: htb. Ha ideje engedi, újságot olvas. Néha könyveket is. Most már inkább van ideje. Évekkel ezelőtt még a négy gyerek kötötte le minden percét. Aztán lassan kirevültek: egyikükből mérnök lett. a másikból néniró nő. a harmadik esz- tergálvnsként dolgozik, a negyedik vedig az apja foglalkozását választotta: lakatos lett. Szének egészségesek a gyerekek, csak hát más gondok, más bajok foglalkotat- lák őket. A ház csöndesebb, ASSZONY© a fizetés kettőjüknek több lett. És könnyebb a bevásárlószatyor. Mivel így megcsappant a család, nem kell sietni a bevásárlással és az ebéddel: ha útnak indul a városba, akad ideje arra, hogy letérjen a megszokott útról, kirakatokat nézegetni. A minap egy ilyen séta közben állapította meg: mennyire megszépültek a kirakatok, s így szemlélődés közben a valósággal próbálta azonosítani mindazt, amit az újságban olvas délelőttönként. Egyik nap azt olvasta: szebb lett az élet, s ezt nyomban helyben is hagyta. Tágul a világ szemlélődés közben. A saját világa, hiszen amíg otthon voltak a gyerekek, a napi gondok foglalkoztatták: hogyan lehet beosztani a fizetést. Takarékoskodni nagyon megtanult. Gyakran azon veszi észre magát, hogy még most is végigjárja a piacot, hol olcsóbb valamivel az áru. Pedig jobban jut most már erre is, arra is, és vasárnaponként nagyobb üveg bor kerül az asztalra. De hát amit az ember évtizedeken keresztül megszokott, nehezen vetkőzi le rövid idő alatt. Egyszer valaki megkérdezte: nem unta el az életét a négy fal között, a családnak élve? Nem értette a kérdést. Ezen soha nem volt ideje gondolkodni: mosni kellett, ruhát tisztítani és javítani meg ebédet főzni. És megszokta, hogy aki megkóstolta a főzt- jét, csak a legnagyobb elismerés hangján szólt róla. Azt tartotta, amit csinál az ember, azt végezze el jól, alaposan. És — valaki egyszer ezt is mondta — művészet az is, ha jó beosztással, kevés pénzből is elő tudja állítani a családnak, ami kell. Ez az asszony mindig előteremtette. A gyerekein soha senki nem vette észre a legnehezebb időkben sem, hogy csak egy kereső van a családban. Igaz, a szórakozóhelyeket nem ismerte: a bálteremben is akkor járt először, amikor a lányát vitte táncoltatni. A saját báljára már nem emlékezett. Az régen volt. Kávéra is a gyerekek szoktatták rá. Először valami furcsa érzés fogta el: három forintot odúi azért a kevés sötét folyadékért? Aztán később maga főzte, mert így olcsóbb volt. És most is maga főzi, pedig már jutna cukrászdára is. Hiába, a megszokás nagy úr. Ha kérdezik, sokat dolgozott-e? — Nem tud rá válaszolni. Soha nem nézte, mennyi volt a munkakörömet jelentett számára egy jól sikerült ebéd éppúgy, mint a megtakarított két forint. Valaki egyszer azt mondta neki: nagyszerű asszony. Elpirult a dicséretre. . Ezek az élmények nagyon mélyen benne élnek, de soha nem tud beszélni róluk. A táguló világot figyeli, amelyik mindinkább körülveszi és csodálkozik. Kilépett a háztartás mindennapi gondjaiból, s új fogalmakkal, nevekkel ismerkedik. A minap az újságban olvasott Gandhi asszonyról meg Tyereskováról, és csodálta amit csinálnak. Mert ha férfimunkának is nehéz feladatra vállalkozik egy asz- szony, az csodálnivaló. Az ő sorsa egyszerűbb volt, s amikor itt ismét találkozott azzal a jelzővel, hogy nagyszerű asszonyok, akkor sehogy sem értette, 6 hogyan kaphatta meg ugyanezt. De azért örült, hogy megkapta. Kercza Imre itt állok az én első tanítóm előtt, akinek számadással tartozom, s ő is ezt teszi, amikor beülök hozzá egy órára, korrepetálásra — az első osztályos cigánygyerekek közé. Varga Józsefné munkásságát, különösen a cigánygyerekekkel való kiváló foglalkozását nyilvántartják a járási művelődésügyi osztályon is. Innen indultam el hozzá So- mogysámsonba, az én falumtól néhány lépésnyire fekvő kis községbe, ahová immár tizenhét éves szálak kötik Irénke nénit, férjével együtt. — Az én időmben — mondom —, az osztály padjaiban nem ült ennyi cigánygyerek. — Tíz nehéz sorsú ül mocorogva most előttem tanítás után, hogy amit a falubeliek már begyakoroltak, megtanultak, ők még százszor megpróbálják. A betűket, a számokat, az írást és az olvasást meg az éneket, mivelhogy ebben különösen jó képességűek, hát játszani lehet velük, ha dalolnak ... — 1952-ben csak azok a cigánygyerekek jártak iskolába, akik akartak. Aztán néhány év után az elit cigányok gyerekeit iskolázták be, hat évvel ezelőtt előkészítőt indítottunk, a következő esztendőben nyolcéves kortól kezdődött az iskola nekik, most hatéves korban, mint rendesen. F erkó már óvodába is járt. Péter nem tudott magyarul, fél év alatt megtanult beszélni. — Azt mondták a járási művelődésügyi osztályon, hogy »trükkjei« vannak. Játékos, mozgatható betűk, beszédgyakorlatok, nagy türelem, ez aláhúzva. Százszor elmondok valamit, százegyszer is el kell még mopdajii. Irénke néni figyelmét megosztja, hogy köztér halkan kérdezek. A gyereke t zajom- ganak. ’ — Ügy üljetek a_ padban, ahogy én szeretlek benneteket — inti őket rendre. ... ahogy én szeretlek benneteket ... — ez nem trükk. — A húsz év terhe köny- nyebb lett, tán nehezebb? — Fele ennyi energiával dolgoztam veletek az első években, amikor a cigánygyerekeket nem hozták elő a putrikból. A hosszú évek gyakorlata pedig, azt mondthat- nám, hogy könnyebbé tette a hivatásomat De nekem is mindig tanulnom kell, az újat, a korszerűbbet. Az alsó tagozatos pedagógusok munkaközösségének a vezetője vagyok, a továbbképzéseket én vezetem két körzetben is, tehát aligha lett könnyebb most, húsz év után... És még tizenöt esztendő van hátra a nyugdíjig ... M ajdnem annyi, mint amennyi lepergett: ahány éve találkoztam az én első tanítómmal. — Sárga kalap? Nem tudom, de ha te emlékszel rá, akkor biztosan volt... Horányi Barna / Finály Olga: UNKÁSLÁNY Izmos, akárcsak a sok fiatal munkásfiú, kikké. Együtt dolgozik ő, jöjjön a tél vagy a nyár. Szőke hajára bukik minden fény, s tétova szellő Játszik gondtalanul bőre sötét aranyán. Hogyha nevet, menekül minnden gond, oszlik a felhő. Kck szeme kékjétől kékül a nagy, magas ég. Hogyha dalol, nagy házak közt puszták szele vágtat, Amul a kő; fiatal fecske repülni tanul. Nem fáradt sohasem, s mi a bánat, a baj s a betegség, Hírből ismeri csak. Érzi, az élet övé. S mégis néha piciny felhő szürkül szeme tükrén, S szívében suta vágv bontja sziromlevelét. Látja, a réti virág mily gyenge, parányi, törékeny, Mily gyámoltalan és védelemért remegő. Csókolgatja a Nap, széltől meg a barna hegyoldal Védi s a hajnali hns harmat üdíti tövét. S álmaiban nem erős ő sem, gyengébb a virágnál, Es gyámoltalan és védelemért remegő. SOMOGTI NÉPLAP ftMMlal 1969. március 8.
