Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-05 / 53. szám

IA tátornpusztri Orion Ez az Orion nem a tengerben, hanem a szárazföldön műkö­dik, nem teknŐc, hanem húsz­egynéhány éves fiatalokból áll. Teljes neve: Orion beatzene­kor. Vasárnaponként, esetleg hét­köznap is, ha esik, ha fúj, föl­pakolnak egy Zetorra, ölükbe fogják a hangszereket, még az elektromos orgonát is, és men­nek. Faluról falura, túl a ka­posvári járáson, túl Somogy megyén. Játszanak. A KISZ-eseknek, társadalmi munkában. Hajnali négy óra­kor aztán ismét megjelenik a Zetor, irány haza. Munkakez­désig még alhatnak is néhány órácskát Tavaly olvastam, hogy a vietnamiak megsegíté­sére hirdetett Tranzisztor-ak­cióhoz az országban a legelsők között csatlakozott egyszeri be­vételével az Orion beatzene- kar. Az idén, pontosabban az elmúlt hetekben szakmai ver­senyt nyertek a fiatalok, az amatőr könnyűzenei fesztivál Járási döntőjén elsők lettek A négy »muzsikus« fiútól a ze­nekar történetéről, terveiről érdeklődtünk. Az Orion »aty­ja«, Farkas Árpád, nyolcéves korától tanul zongorán, harmo­nikán és orgonán, Kozári Mik­lós. a házi zeneszerző, gitáron játszik, Hajas László szintén gitározik, Bogdán József pedig már majd nyolc éve a dob »bú- xSlSjem. — Józsival hadd dicseked­jünk el: 1968 nyarán három hó­napig Fonyódon a Panoráma étteremben játszott. Ott talál­koztunk ülésekkel, fénykép sen az orgonaszólókat kedvel­jük egyébként pedig a dalla­mos számokat. Hallgatóságunk a tizenévesektől az idősekig tart, ezért a kis falvakban fő­leg olyan zenét játszunk, ame­lyet mindenki megért, még az idősebbek is. — Hallottam, hogy zenei vizsgákra készülnek áz Orion tagjai. — Igen. Mindenki szeretne valamilyen kategóriában vizs­gát tenni a hangszeréből. És még nagyon sokat tanulni. Azonkívül, hogy nyáron az igali fürdőben játszunk majd, önálló estre is készülünk. Két­részes műsorral, a sláger törté­netéről. Itt említeném meg, hogy munkánkban sokat segít Werlitzer Sándor, a műszeré­szünk aki szerel, erősít, min­den műszaki munkát elvégez. S végül, de nem utolsósorban Horváth Tihamér, a kaposvári járási KISZ-bizottság munka­társa, akinek zenei tudásunkon kívül mindent köszönhetünk. Ö sarkall, biztat bennünket, ő a mencénásunk. A tátompusztai Orion beat- zénekar tagjai tanulnak és dolgoznak a zenélés mellett. Farkas Árpád például a járási KISZ-bizottcág tagja, Kozári Miklós pedig a helyi KISZ- alapszervezet propagandistája, a járási KISZ-bizottság ifjúsá- g; híradójának egyik szerkesz­tője. Sokoldalú, törekvő fiatalok. Ezért szeretik az Oriont a tee- nagerek és az idősebbek egy­aránt, Somogybán és Somogyon kívül is. Hátrányos hélyzetű tanulók a kaposvári járásban A Kaposvári Járási Tanács Végrehajtó Bizottságának legutóbbi ülésén megtárgyal­ták a járás hátrányos helyze­tű általános iskolai tanulói­nak helyzetét. A párt és a kormány politikájával az áll összhangban, hogy amikor minden származási megkülön­böztetés nélkül lehetőséget biztosítunk a fiataloknak a tanulásra, ugyanakkor min­den segítséget megadjunk azoknak, akik tanulmányi kö­rülményeiket tekintve hátrá • nyos helyzetben vannak. Komoly problémát jelent hogy a járás szakembereinek jelentős része nem ismeri megfelelően a hátrányos hely­zet fogalomkörébe tartozó alapelveket. Így gyakran elő­fordul, hogy e fogalom köré­be csoportosítják a veszélyez­tetett környezetben élő fiata­lokat, valamint a gyermek- és ifjúságvédelemre szorulókat. A kaposvári járás általános iskoláiban 8672 gyermek ta­nul. A tanulók közül 1518 be­járó, naponta utazik be az is­kolába. A cigánytanulók szá­ma 971. Az ismertetett nagy számok is azt bizonyítják, hogy a tanulók hovatartozá­sánál az egyedi elbírálást kell alkalmazni, mert a mechani­kus besorolással a fogalmat túlzottan kibővítenénk. A hátrányos helyzet nem min­den tanulónál jelent egyben tanulmányi elmaradást is. Vannak tanulók; akik képes­ségeik, szorgalmuk folytán a Próbál az Orion. hátrányos helyzetből származó akadályokat maguk is le tud­ják győzni, vagy legalábbis enyhíteni tudják. Sok hátrányos helyzetű ta­nulót tartanak nyilván a já­rásban többek között: Nagy­bajomban a tanulók 43 száza­léka, Igáiban 35 százaléka, Somogyszilban 27. Kaposfőn 15 százaléka. Néhány iskolá­ban igen kevés a hátrányos helyzetű tanuló. Hedrehelyen egy, Mezőcsokonyán kettő. Felsőmocsoládon hat A bő- szénfai, a héricséi és a taszári általános iskolákban egyetlen­egy hátrányos helyzetű tanu­lóról sem szól a jelentés. A megyei intézkedési terv alapján 1968. március 20-án elkészült a járási intézkedési terv is, a végrehajtó bizott­ság elé tárt anyag ezután an­nak végrehajtását elemezte. A több gyermekes és fizikai munkát végző szülők óvodás­korú gyermekeinek óvodába járását az óvodákkal rendel­kező községekben megoldot­ták; ahol igény jelentkezett arra, idény napközit szervez­tek. Néhány új óvoda létesí tésére" a jövőben is szükség lesz; pL Batéban, Kaposszer- dahelyen. Az első osztályok­ban a korrepetálásra bizto­sított órákat az elmúlt évek­nél intenzívebben használták föl az iskolák, a hátrányos helyzetűek segítésére az elő­írtnál több órát is biztosítot­tak. Ennek ellenére magas volt az első osztályokban a bukási arány az 1967/68-as tanévben. A jelen tanévben az igazgatói jelentések alap­ján az első osztályosok buká­si arányában javulás várható. A tehetséges, de egyéb körül­mények miatt hátrányos hely­zetű tanulók szakköri foglal­kozásának megoldása érdeké­ben kétszeresére emelték az iskolákban a szakkörök szá­mát. Jelentősen emelkedett a rendkívüli tárgyak tanfolya­mainak a száma is. A vb-ülésen többek között felszólalt Tari János is a me­gyei tanács művelődésügyi osztályának képviseletében. Ismertette a legfontosabb fel­adatokat: — a cél — mondot­ta — az általános iskola ered­ményes elvégeztetése, a buká­si arány csökkentése. A falu­si dolgozók gyermekeit foko­zottabb mértékben el kell jut­tatni a felsőbb iskolákba. Ke­vés a gimnáziumok tagozatos osztályain a fizikai dolgozók gyermekeinek a száma. He­lyes pályaválasztási munká­val segíteni kell a hátrányos helyzetű tanulók megfelelő életpályára juttatását; a te­hetséges tanulókkal pedig kü­lön is kell törődni. h. B. Tisennyoleeser nap Lí5g.s míveseb­ben a diák­nyelvből csem­pésznék ide egy szót és — erősen pozitív értelemben — van monda­nám, hogy színvonalas rá­diós úttjörő- »buli« volt a kaposvári út­törők vasárnap délelőtti város- műsocra. Ettől egyedül az al­kalom, a jubi­leum tart visz- sza. Ennek tiszteletére hangzik el a Tanácsköztár­saság négy leg­fontosabb vá­rosából a Ma­gyar Rádió 50 —50 perces műsora — út­törők előadásá­ban. Unokái: em­lékeznek meg a 133 nap ese­ményeiről és élő tanúk, a nagy­apák idéznek emlékeikből. S lehet-e igazabb ünnep annál, amikor felcsillantjuk a, törté­nelmi napok mai eredmé­nyeit? S akad-e vajon erre va­lósabb mérce, mint a mai gye­rekek önfeledt kacagása? Az emlékezés őszinte hite — és a »-röhög az osztály« ki­robbanó hangulati frissesége, eleven valósága jellemzi a ka­posvári úttörők műsorát. Len­dületes tempójú mantázstech- nikát alkalmaztak a hivatásos szerkesztők; sok kitűnő ötle­tet, igazi diák-poént és remek előadókat a műsor összeállítói: két-három kaposvári pedagó­gus. A múlt- és jelen-élmények nagyszerű szintézisében hal­lottuk a műsorra készülődő út­törők évődését; az ötvenéves és 1968-as sajtókivágásokkal pedig egy fél évszázad változá­sait, mai valóságát. Magnóról a hős forradalmár özvegye; a mikrofonnál két kaposvári ve­terán emlékezett Latinka Sán­dorra. Móricz Zsigmond cikke a szentjakabi iskoláról — kis riporterek látogatása, színes, hangulatos beszélgetése a ha­talmas, új Krénusz iskola nyol­cadikosaival. Somogyi népda­lok — és beatzene, a diákélet derűs, hangulatos képeivel. Paradicsommal »háborúzó« kisdiáitok a tsz-ben és nyári tá­borozásra. lengvelországi üdü­űnnepelfink, ötven év, jaj, de Egy fölvétel előtti pillanat. lésre emlékező úttörők — mindez a jelen. A határkő, amely ötven esztendőt, tizen­nyolcezer napot jelez. S a be­kapcsolt képzeletbeli rádióál­lomás (»Üttörő Rádió, Kapos­vár«) pedig ennek a hangula­tát, a mai valóság hangképeit sugározta a riportok sponta­neitásával, az egész műsor élet- szagú frisseségével. Ebben még a gitárhármas nem mindig egészen tiszta in­ternálása is természetesnek ha­tott. A helyenként »bevágott« ún. »konzerv«-taps viszont an­nál kevésbé. (Adminisztratív tévedésből ugyanis nem bizto­sítottak megfelelő közönséget a fölvételhez.) Egy fontos tanulsággal is járt ez a műsor. Sok értékes, tehetséges fiatalra leh etnénk az általános iskolai padokban Kaposváron. Jó lenne a szok­ványos, hivatalos rendezvé­nyeken túl is látni, hallani őket a színpadon. (A Tóth Lajos is­kola kamarakórur.éra, a Gár­donyi iskola »Bubu« tánczene­karára és a tehetséges szólis­tákra gondolunk mindenek­előtt.) Végül említsük meg a három kis riportert. Endrédi Gabriel­la, Gelencsér Erzsébet és Jege- si András nevével még talál­kozunk. Március 16-án, vasár­nap reggel a négy városból el­hangzó körkapcsolásos záró adáson. W. E. BŰ JVA, RETTEGVE az Illésék dobosa nagyon meg­dicsérte Józsi játékát Azt mondta, sokra viheti még — mesélte Kozári Miklós. — Mikor alakult a zenekar? — 1968 telén alakultunk a Kaposvári Állami Gazdaság tá­tompusztai üzemegységében. Akkor még a zenekar két tag­ja ott dolgozott, s így a tátom­pusztai gazdaság finanszírozta együttesünket. Ma már nem. Most a legtöbb segítséget a ka- zsoki és a kisgyaláni tsz-től kapjuk. A tátompusztaiak még egy termet sem adtak a pró­bák napjaira. A munkásszál­láson, ahol az egyik szobában ágyak között »nyomorgunk«, egyébként is rettenetes körül­mények vannak. Rendetlenség, szemét, nincs kedvünk olyan környezetben dolgozni. Ezért úgy tervezzük, hogy megkérjük a '-aposvári járási KlSZ-bizott- ságot, vegyen pártfogásába, s mint a járási KISZ-bizottság Orion beatzenekara működ­nénk tovább. — Hallhatnánk néhány szót a zenekar útjáról? — Sokat tanultunk, gyako­roltunk az elmúlt három év alatt. így kaptuk meg 1967-ben az Országos Szórakoztatózenei Központ működési engedélyét. 1968-ban a járási kulturális szemlén elsők lettünk, és most sikeresen szerepeltünk az ama­tőr könnyűzenei fesztiválon. — Kik a kedvenceik, kiket tekintenek mestereiknek? — Az Illéséket, a Beatlest ér a Bee Gees-t — veszi át a szót Farkas Árpád. — Most különö­S zóval arra vagy kíván­csi, hogyan kerültem ki Marcaliból, vörös katona létemre, tizenkilenc augusztusában, annak is a végzetes napjaiban? Ha meg­hallgatod, hát így: (Apai nagybátyám 72 éves. ötven évvel ezelőtt asztalos­segédként dolgozott Pesten, június-júliusban harcolt a Tanácsköztársaság védelmé­ben. A front összeomlása után szüleihez indult Marca­liba.) Tíz óra tájban érkeztem a falu határába. A keresztúri állomásról gyalog indultam a tizennégy kilométeres útnak, de egy ismerős kocsis fölvett a szekerére. Közben elmond­ta, hogy sok embert bezártak a zsidóiskolába, de már át­vitték őket a börtönbe, és ma délben rettenetesen megkí­nozták valamennyit. Köztük volt a szegény Decsi Imre is, a Mariska nénéd férje. Nem mertem végigkocsi- kázni a Fő utcán. Gombán le­szálltam a szekérről, és a ker­tek alatt nagy kerülővel óva­toskodtam a lakásunkig. Rémületes csend volt a községben. Mindenütt sötét­ség. A kiskapunk zárva. Nem akartam zörögni, gyakorlott mozdulattal kiemeltem a sar­kaiból az ajtót, és halkan megkocogtattam az udvarra néző konyha ablakát. Anyám alig tudott szóhoz jutni, ahogy meglátott. Hetek óta nem kapott hírt felőlem, sokszorosan elsiratott. Csak sopánkodott szegény, de örül­ni sem tudott igazán, annyi­ra féltett. — Nem is maradhatsz itt­hon, fiam — suttogta izga­tottan, és én hiába magyaráz­tam neki, hogy éppen itthon vagyok a legnagyobb bizton­ságban, nem hallgatott rám. Gyorsan összecsomagolt va­lami ennivalót, egy pokrócot nyomott a hónom alá és gyen­géden kifelé tuszkolt: — Menj a házhelyünkre, az egészen kukorica van, egy­két napig megbújhatsz. Az­tán eltakarodnak innen a fe­hérek, vagy csak lesz valami. Két napig éltem a kukori­cásban. Anyám másnap holt­tá sápadva újságolta, hogy igen sok embert kivégeztek, a Decsit is. Nem tudtam nyu­godni. El, csak el innen, visz- sza Pestre, ott talán bizton­ságosabb. A második nap estéjén út­nak indultam. Hogy el ne fe­lejtsem mondani, előzőleg anyámat elküldtem a Henger Imréhez, aki akkor a szol­gabíróságon dolgozott az iro­dán — tudod, gyerekkori pa j­tások voltunk — és kértem, adjon egy papírt, valami használható igazolványt. Kül­dött is az Imre, pecséteset. Gyalog indultam Kereszt­árra. Éjfél tájban érkeztem az állomásra. Kérdezem a for­galmistát, mikor megy vonat Pest felé. Azt mondja, nem­sokára. Tényleg jött is, talán fél órát kellett várnom. Gyanúsan nézegetett, ké­sőbb legalábbis úgy tűnt. Ahogy bejárt a vonat, oda­kiáltott: — Az első kocsiba szálljon, abban van ülőhely is! Futok előre, felugrok. Ka­rok nyúlnak felém, vadul fel­rántanak. Csendőrök! Üris- ten, mi lesz velem? Igaz, van papírom, de elfogadják-e? Többre nem gondolhattam. Karomnál fogva belódítottak a homályos kocsiba, hátulról belém is rúgtak. Végigcsú- szok a padok között. Ahogy feltápászkodom, iszonyatos látvány tárul elém. A pado­kon meg a padlón is véresre vert emberek nyöszörögtek. Hova kerültem? Megyek a csendőrökhöz: — Csendőr úr... — Csendőr úr? Nem isme­red a rangokat? Te piszok kommunista! Hatalmas pofont adott, ne­kiestem az egyik padnak. — Add ide a papírjaidat! Sietve veszem elő, hátha ez segít. Megnézik. — Szóval nem vagy kom­munista. Akkor zsidó vagy. — De kérem, itt áll az iga­zolványon — Az lehet hamisítvány is. Gombold ki a nadrágodat! Kigomboltam. A lámpa alá vonszoltak. — Ezek szerint zsidó sem vagy. Akkor honnan szöksz és hova? Különben, majd Siófokon kivallatnak, mi most nem vesződünk veled. Itt a padlón még van hely — mutatott röhögve az egyik dagadt arcú fogoly mellé. Nekikeseredve ültem le. A félhomályt egyre jobban megszokta a szemem. A bor­zalmasan megkínzott testek látványa, az előbbi pofon meg a félelem öklendezésre kény- szerített. Alig tudtam legyűr­ni a hányingert. A túlsó pad felől suttogást hallok. Fáradt, szakadozott hang: — Gyuri. Pál Gyuri... Én vagyok, a Barna Józsi, a Mel- hart úr segédjének az öccse. Ugye, emlékszel rám? Kani­zsáról hoznak bennünket, va­lahol biztosan kivégeznek. Menekülj! Mondd meg a bá­tyámnak, viselje gondját a családomnak. Neked még van erőd, menekülj! lassított a vonat. Fonyód­ra vagy Boglárra értünk? Mindegy. Nincs időm vára­kozni. Csupán annyit, hogy kiinduljunk az állomásról. Ekkor feltápászkodtam és odamentem az egyik csend­őrhöz, hogy a dolgomat sze­retném elvégezni. Intett, jött utánam. Le is nyomtam a WC kilincsét, de ebben a pil­lanatban a peronra ugrottam, félrelöktem az ott álló csend­őrt és kivetettem magam a vonatból. Lövéseket hallottam. Mil­lió szúrást, vágást, hasítást éreztem, különösen az arco­mon. Istenem, csak a szemem maradjon épségben! Nyírott, tüskés sövényre estem. Csú­nyán elbánt velem, de iga­zán nagy bajom nem történt. A vonat nem állt meg. A közeli őrház baktere sze­dett fel hajnalban, amikor meghallotta a nyöszörgése­met. Bevitt a lakásába, egy hétig ott tartott, ápolt, a fe­lesége meg etetett, nem en­gedtek el, nehogy az össze- karmolt arcom feltűnő le­gyen. A hetedik napon búcsúz­tam el tőlük. De vonatra nem ültem, gyalog indultam út­nak. Inkább éjjel mentem, nappal aludtam. Nyolc nap alatt értem Pestre. Holtfárad- tan, lerongyolódva, de épség­ben. Hát így volt. Pontosan így, semmit sem tettem hozzá. Lejegyezte: Paál László SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1969. március 5.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents