Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-25 / 69. szám

Mérföld járó kiscsizmák Március ele­jén történt a szívszorongató eset egy kis fa­luban, Gadá- cson. Beveze­tőül csak any- nyit: Gadácson alig laknak kétszázan, s a kis falu egy nagy család. Az emberek na­gyon szeretik egymást, jóban- rosszban össze­tartanak. A fa­luban néhány televízió van, s a szomszédok hét végén a tévés házakban jönnek össze, hogy egy-egy pohár bor mel­lett nézzék meg a műsort. így történt azon a »bizo­nyos szombati napon« is, melyről így beszélnek Nyíró fstvánéknál: — Átjöttek a szomszédok, 6 nálunk nézték meg a fil- met._ Pityuka, a kisfiam, kö­röttük tipegett, játszadozott. Miután a vendégeket kikísér­tük, nagy lett a csönd a szo­bában, s akkor tűnt csak fel, hogy Pityuka nem csacsog. Először szólítgattuk, az ud­varon kerestük, majd rémül­ten, tehetetlenül szaladgáltunk a lakásból ki-be, a szomszé­dokhoz, a kertbe.« szóval mindenhova. A férjem még nem volt itthon, ő Kaposvá­ron a tejüzemben dolgozik — magyarázza az asszonyka, ar­ca keserű ráncokkal telik meg, egy gyors mozdulattal meg­próbálja azokat elsimítani. Még most is reszket, ha visz- szagondol azokra a szörnyű órákra. — Az volt a lábán — mu­tat az ágy alá, ahol árván he­ver két parányi fekete csiz­ma. A faluban házról házra, szájról szájra terjedt a hír: > Elveszett Pityuka!« — Nagy volt a rémület. A falu apraja, nagyja — kilenc­évestől hetvenévesig — min­denki ott volt Nyírőéknél, hogy segítsen megkeresni a hároméves Pityukét. Még a szomszéd községből, Somogy- szilból is jöttek segíteni. — Aki járni tudott, mind ott volt — mondták. S mit mond a hatvanhét éves Fostel Ádám — a falu Ádi bácsija? — Egész éjjel nem aludtam a nagy izgalomtól... meg fájt is a lábam. Aznap annyit men­tem, hogy akár Kaposvárra érhettem volna. Megnézték a kutakat, a falu környékét, minden zegzugot átkutattak, de eredmény — semmi. Már hat óra elmúlt, amikor értesítették az igali rendőrőrsöt. Fél óra sem telt el, a négy rendőr megérke­zett. Már sötét volt A rend­őrök lámpaelemeket osztottak ki a keresőknek, abban az idő­A lélek gyógyításáért Régóta figyelemmel kísérem az elmebetegek számára léte­sített berzencei szociális ott­hon fejlődését. Ott voltam, amikor a helyiségeket nem le­hetett még rendesen befűteni a szimpla ablakok és a rossz kályhák miatt s emlékszem a kezdetleges főzési, mosási, tisztálkodási lehetőségekre is. Ma már az itteni korszerű betegellátás sok más egész­ségügyi intézményünknek is dicsőségére válna. És jóllehet az intézet lakóinak ellátását megoldották, még sincsenek a fejlesztés csúcsán. Ha lehet, ezután következik a neheze. Túljutottak azon, hogy az itt élő lelkibeteg, szellemi fogyatékos embertársaiknak csak a létfenntartásához szük­ségeset biztosítsák. A zárt vi- lágú, maguknak élő betegek helyzetét csak a szakember érti. A gyógyulás érdekében ezért nagy súlyt helyeznek a munkaterápiára. Ez a módszer a jó bánásmóddal, szabadság­gal, emberséges környezettel párosulva számottevően meg­változtatja addigi életmódju­kat, elősegítve a célt, hogy lelkileg is emberhez méltó éle­tet nyerjenek. Film, torna, folytatásos re­gény, kézimunka, zene, televí­zió. rádió, játék: ez mind­mind heti programjuk részét képezi. De ennél is előbbre lépte’-. Nemrégen az ápolók — az otthon vezetőjével az élen •— jeleneteket, táncokat, sza­valatokat tanultak be és adtak elő. A várt eredmény nem ma­radt el. Az új élmriiv hatása alatt egy időre felszabadultan éltek, új kedvet kaptak a be­tegek. A kezdeti eredmények to­vábbi munkára serkentettek. Most már az inthet munka­társ”' ’•’őt. fáradságot nem is­mérv» •--=:--'Mtek lilább, tartal- iripsobly időben is hosszabb m’"-.''—a. \ fölkeltett érdek­lődést csak fokozta, hogy most már bofeg ápoló együtt lé­pett színre. Ä kis közösség válla’'rozása — a lélek gyó­gyításában — figyelemre mél­tó, és máris számottevő a ja­vulás az itt lakók életében. Tihanyi János, Simonovits Lászlóné, Kovács Antalné, Laklia Vendelné és többi tár­suk munkaidőn túli munkája nélkülözi a látványos, lemér­hető eredményeket. Ezzel a módszerrel azonban sok-sok ápoltnak a sorsát teszik embe­ribbé, és sok betegnek vissza­szerezhetik nyugalmát, élet­örömét H. S. ben a faluban nem lehetett kapni. Semmiről sem feled­keztek meg. Csoportokra osz­tották az embereket, s rende­zetten kezdték meg a határ átfésülését. Több mint ötszáz hold területet jártak be. A határ sáros volt, csak nyokban lehetett havat talál­ni. A szakácsi dűlő szőlőba­rázdái között valaki apró láb­nyomokat fedezett föl. — Erre kellett mennie, a hó­ban keressétek a nyomokat! — hangzott a kiáltás. S va­lóban a hó vezette őket. A sok nagy csizma egészen a pusztai patakig tudta követni a mér­földjáró kiscsizmák útját. A patak mellett azonban meg­szűntek a nvomok. Mi történ­hetett? Mindenki feladta a re­ményt. Elfojtott sóhajtások, könnyes szemek... Egy négytagú csapat — Ja- kabné, Szalainé. Székesiné és az igali őrs gépkocsivezetője — már a negyedik dűlőben 'árt, amikor mozgást vett ész­re egy kis földkupac tetején. Óvatosan közelítették meg a »■mozgó dombocskát«, amely oillanatok alátt síró dombocs­ka lett. — Megvan Pityuka! — kiál­tották örömtől elcsukló han­gom Felkapták a rémült gyerme­ket, s levették róla vizes ru­hácskáit. Egyik asszony a mellényét, a másik a kendő­iét, a harmadik a kabátja’ adta, hogy becsavarják, s megmelengessék a gémbere- dett kis testet A rendőr bácsi csokit adott Pityunak, mire megoldódott a gyermek nyelve. »Majdnem fogtam nyuszikát... Neked.« — Hová akartál menni, Pi­tyuka? —■ Kaposvárra, az apukám­hoz. De többet nem megyek el — szívta meg orrocskáját. — Olyan gyorsan mentem, mint egy busz! Este tíz óra után, mire a kis vándorral hazatértek, megér­kezett a kaposvári rendőrség is, s velük együtt dr. Kovács János, aki gyógyszert adott a kisfiúnak és a reszkető anyá­nak. Azóta Pityuka minden rend­őr bácsinak puszit ad, s már messziről kiabálja: »Ez a rendőr bácsi talált meg, őt nagyon szeretem.« Horváth Mária A haza védelmében Komoly, tervszerű honvé­delmi nevelés folyik a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Gim­náziumban. A munkatervben a következőket olvashatjuk: A honvédelmi nevelésnek elő kell segítenie a legfontosabb erkölcsi, akarati tulajdonsá­gok kialakulását, valamint annak megértését, hogy a szocialista haza építése és vé­delme egymással öszefüggő és egymástól elválaszthatatlan tevékenység. A tanulók már a tavaszi összetett honvédelmi verseny­re készülnek, ennek érdeké­ben tantermi foglalkozáson a lőkiképzés alapjaival ismer­kednek. Megtanulják a kis­puska legfontosabb részeit, azok rendeltetését, működé­sét, a célzást. Nagy a lelkese­dés, vidám a hangulat, a lá­nyok is szívesen veszik kéz­be a fegyvert. Sok fiatal ké­pezi magát a rádióépítő és a távíró szakkörben. Minden szombaton délután van fog­lalkozás, örömmel tanulják a morzét. Vezetőjük Földházi János gimnáziumi tanár. A fiatalok másik része a mo­dellező szakkör tag’a. Szinte versenyeznek, melyikük ké­szíti el szebben és jobban a repülőgép részeit. A munkaterv 15. pontja ezt tartalmazza: Az igaz marxis­ta hazafiságnak, a haza sze- retetének fogalmát a tanulók­nak szülőföldjükkel való köz­vetlen kapcsolattal, friss és mélyreható élmények segítsé­gével kell a szívükbe plán­tálni. Ezt segíti a helytörté­neti és helyi hagyományokat gyűjtő és feldolgozó oktatás. Márciusban kiemelkedő ese­mény volt a Fegyvert s vitézt éneklek honvédelmi vetélkedő második fordulója. A kérdé­seket a magyar és történelem szakos nevelők közössége ál­lította össze. Ügy érzem, hogy iskolánk nevelési szellemében a honvédelmi munka meg­kapta az őt megillető helyet, és ezt a fontos tennivalót a tantestület közös feladatnak tekinti. Nagyon jó az összhang a járási MHSZ-szel és a KISZ-vezetőséggel. Mindket­ten segítik az iskola honvé­delmi munkáját, az MHSZ pedig biztosítja a szükséges anyagi eszközöket. Hertelendy Ferenc gimn. tanár. Negyvenöt pályamunka 280 beküldött, 45 díjazott, illetve jutalmazott pálya­munka összesen 44 000 forint értékben. Ez a gyorsmérlege a tanácsköztársasági jubileumi pályázatnak, melyet a megyei népművelési tanács hirdetett meg a múlt év őszén azzal a céllal, hogy Somogy művészei, helytörténeti és honismereti kutatói, toliforgatói ilyen módon is tisztelegje­nek 1919 emléke előtt. A mérleg számadatai egy-két szóra érdemes körül­ményre utalnak. Mindenekelőtt figyeljünk méreteire. Soha ilyen nagy mennyiségű pályamunkát még nem küldtek be Somogybán, jó egyharmad részük pedig méltónak bizo­nyult arra, hogy a zsűri elé kerüljön. A lektori vélemé­nyek biztatóak, még a nem díjazott alkotások esetében is. A díjnyertes és jutalmazott pályamunkák szerzői között — különös öröm ez számunkra! — sok, eddig teljesen isme­retlen névvel találkozunk. Ezek a megyénkben élő, jobbá­ra fiatal értelmiségiek és termelőüzemi alkalmazottak So­mogy szellemi életét gazdagító friss erők, új fölfedezett értékek. A másik, ami nem kerülheti el figyelmünket, a negy­vennégyezer forint. Ezt az összeget javarészben a támoga­tó szervektől — egyebek közt az SZMT, a Híradástechni­kai Vállalat, az Iparcikk-kiskereskedelmi Vállalat, a MÉ­SZÖV és több járási tanácsunk megértő segítsége nyomán — sikerült a pályázat céljaira fordítani, örvendetes szem­léletváltozást tükröz a vállalatok, intézmények támogatása. Olyan horizontszélesedésre utal ez, amely a város, a me­gye társadalmának, művelődési életének egészét is képes már átfogni. A pályázat eredménye, úgy gondolom, ösztönző lehet a további nagy évfordulókhoz kapcsolódó pályázatok mun­káira is. Mind az értékelés szigorúsága (több díjat nem adtak ki), mind a díjazás, a jutalmazás bőkezűsége szem­pontjából, a színvonal emelése, az önmagunk iránti köve­telmények érdekében. Kiosztották a tanácsköztársasági -pályázat díjait írásai alapján munkajutalom­ban részesített. Pénteken délután dr. Várko- nyi Imre, a megyei tanács vb- elnökhelyettese ünnepélyesen átadta a tanácsköztársasági jubileumi pályázat díjait és jutalmait Képzőművészet: Első díjat, 1000—1000 forintot kapott Ba- rakonyi Klára és Orbás Gyu­la. A második díjat, 800—800 forintot Tibol László és Ker­tész Sándor; a harmadik díjat 500—500 forintot Kovács Jó­zsef, Lévai Erzsébet és Szirá- nyi István kapta meg. A leg­jobb szakkör részére kiírt 2100 forintos díjat a kaposvári Ba­lázs János-szakkörnek ítélték oda. Helytörténet: Az első díjat nem adták ki. A második díj (1300—1300 forint) részesei Dorcsi Sándor és dr. Kiss László. A 2000 forintos harma­dik díjat megosztva kapta meg Schablauer Zoltán és Nagy Árpád. Néprajz-nyelvjárás: Az első díjat nem adták ki; A 2500 forintos második díjat Péter Máriának: a 2000 forintos har­madik díjat megosztva Knézi Juditnak és dr. Marek János­nak ítélték oda. Irodalom: A zsűri a beérke­zett pályamunkák színvonala alapján nem adott ki díjat. Hét pályázót tehetségre valló Irodalmi színpad: Az első díjat nem adták ki. A 3000 forintos második díjat meg­osztva Klujber László »Hat év« és Újvári Jenöné »Ember­fejek közt még egy emberarc« című összeállításáért kapta meg. A harmadik díjat nem adták ki. Zene: Az első díjat — 2500 forintot — Heisz Károlynak két beküldött kóruskompozí­ciójáért; a harmadik dijat, 1500 forintot Mózner János egy munkájáért adták át. A második díjat nem osztották ki. Film: A bizottság első díjat nem adott ki. A második dí- ’at (2000 forintot) dr. Torma Ákos, a harmadik díjat (1000 forintot) Tóth István kapta meg pályamunkájáért. Fotó: Az első díjat nem osz­tották ki. A második díjat '1500 forint) Horváth Péter, a harmadik díiat riOOO—1000 fo­rintot) Rozslai Géza és Péter János kapta meg egy-egy munkájáért. A bíráló bizottság döntései alapján — a díjakon kívül — 500—1000 forintig terjedő pénzjutalomban részesítettek összesen huszonegy pálya­munkát. N‘ ehezen beszélnek, egy­másra sohasem néz­nek. A bíró kétszer- háromszor is megkérdezi ugyanazt, míg halkan, nagy kínnal-keservvel teljes vá­laszt adnak. Szégyellik ma­gukat. Klári alig múlt tizenhét éves, amikor megismerkedett a fiatalemberrel. Azzal, aki most mellette ül a bírói emelvény előtt. Nyár volt, dolgozni járt vidáman, élvezte a napot, az esti táncokat. Állandó part­nert nem akart magának, minek, hiszen még olyan fiatal. Gábor gyárban dolgozik, nehéz a munkája, estére min­dig fáradt. Nem sóhajt soha felszabadultan, amikor leveti a munkaköpenyét, inkább maradna tovább. Csak ne kel­lene hazamenni. Nem a feleségével van a baj, hanem az anyóssal, após­sal. Az ő házukban laknak, az első pillanattól nem értik meg egymást. Az öregek mindenbe beleszólnak, a leg­kisebb apróságba is bele­kötnek. Miért csinálják? Elé­gedetlenek a »partival«, vagy valóban gondot okoz ennek a hallgatag fiatalembernek a magatartása? Nem tudom Feleségével is szaporodtak a szóváltások, az asszony nem tudta, mit csináljon: hol a szelők, hol a férj pártjára állt. Gábor egyetlen öröme a kisfia volt. Valami láthatat­lan szövetség jött létre a gye­A TARTÁS Dí J rek és az apja között. Mikor Gábor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, térdére ültet­te a kisfiát, becézgette, me­sélt neki. A kisfiú nagyokat nevetett, meghúzgálta apja haját, huncutkodott. Ettől a pár negyedórától Gábor meg­nyugodott, mint valami tit­kos telepből erőt gyűjtött a következő napra. Klárit egy ismerőse mu­tatta be. A lány most is ne­vetett, élvezte újdonsült is­merőse zavarát. Amikor a presszó asztalánál kettesben maradtak, Gábor nem tudta, hogyan indítsa el a társal­gást. Kínosan feszengett a széken, ujjávál a gyufásdo- bozt bökdöste. A lány nézte egy darabig, aztán megkér­dezte: elmenjek? Gábor a fe­jét rázta. Szeretett volna időt kérni, csak egy keveset, amíg ősz- szeszedi magát. Elszokott már a beszélgetéstől, hát még az udvarlástól! Táncol­ni mentek, szó nélkül nézték egymást. A lány szemében kialudt az örökös vidámság lángja, helyébe más fény nyúlt. Talán a szánalomé, talán a szereteté, tálán a sze­relemé. Gábor érezte ezt, meg­megrándult a válla, lélegze­tet vett, hogy mondjon va­lamit, de végül is csak só­hajtás lett belőle. Szorosan magához ölelte, bizsergő bőrével érzékelte, ahogy a lány fölenged és a testéhez simul. Régen érzett hasonlót, szinte gondolattala- nul adta át magát a tánc ritmusának. Énekelni támadt kedve, aztán teljesen várat­lanul megszólalt: szép vagy. Hangja rekedt volt, dallam­talan. Klári nem válaszolt, csak alig láthatóan, csukott szemmel bólintott. És mosoly» gott. Gábor ereiben izgató forróság áradt szét. Karja megmerevedett, úgy érezte, lüktető újhegyein kiszaladt a vér. Majdhogynem erőt vett rajta a rosszullét. A lány ölelése, a zene, a hangulat... — Menjünk el. — Gyere. Az utcán kézenfogva sétál­tak. Lépteik nyugodtan, eről- tetetten nyugodtan koppanták az aszfalton. Klárinak tet­szett a fiatalember. Csak né­hány órája ismerte, de úgy tetszett, mintha hosszú ideig együtt jártak volna. Szerette volna, ha Gábor szólna va- 'lamit. De mit mondhatna? Gábor a feleségére gondolt meg az öregekre. Legföljebb egy óra, és ismét otthon lesz. Veszekedés lesz: hol csava­rogtál, mire szórtad a pénzt, soha nem lesz belőled ren­des ember. A felesége jele­netet rendez majd, hiszen féltékenykedik, amióta ösz- szeházasodtak. Hát most leg­alább legyen rá oka! Megállt, szembefordult a lánnyal. Klári arca homály­ban maradt, tenyerébe fog­ta, kifelé fordította, hogy lássa. Lassan, alig észrevehe­tően hajolt föléje. Ajkuk nem kívánt elszakadni, testük görcsösen megremegett. — Van egy barátom. Elég messze lakik. — Nem baj. Majd levetem a cipőm és a harisnyám. Ügy jobban tudok gyalogolni. Gábor reggel ment haza, a család már fölkelt. A kony­hában ült le. Nem vett tu­domást az ajtócsapkodásról, felesége kiabálásáról. Anyósa három csészét tett az asztal­ra, megállt Gábor előtt. — Veled nem ülünk le egy asztalhoz. Menj innen. Gábor leakasztotta az elő­szoba fogasáról az orkánját, aztán elindult. A sarkon vet­te észre, hogy fütyörészik. Munka után hazament. Be­nyitott. Odabent elharapták a szót. A másik szobába sie­tett és magára zárta az ajtót. Az ágyra feküdt, nyomban elaludt. Dörömbölésre ébredt. Nem tudta, ki veri az ajtót. A há­tára fordult, rágyújtot. Majd szól, aki akar vttlamit. Abba­maradt a dörömbölés. Sírást hallott, előbb halkan, aztán egyre mélyebbről. A felesége támaszkodott az ajtónak, te­hetetlenségében sírva fakadt. — Úgyis megtudom, hol voltál. Fölösleges tagadnod, úgyis tudom, hogy a koszos szajháddal henteregtél. Ugye, hogy ott, Gábor, Gabikám... Megint sírva fakadt, kö- nyörgött, rimánkodott. Gábor magára húzta a takarót. Ritkán találkozott Klárival, talán háromszor-négyszer. A kisfia egyik reggel a karjába kapaszkodott: »Apa, olyan régen vittél már el sé'álni...« Gábor többet nem kereste Klárit. Fél év múlva tudta meg. hogy a lány terhes tőle. A gyereket elvetetni már nem lehetett. Különben erre Gá­bor egy percig sem gondolt. Klári fiút szült, a kórház­ban meglátogatta Gábor fele­sége is. Az asszony nyugodt volt, mint aki mindenre el­készült. »Hozzámehetsz. en­gem már nem szeret.« Sarkon fordult és betette maga után az ajtót. De Gábor nem akar elvál­ni. Gyönge hozzá, vagy még­is szereti a teleségét? Ülnek a bíró előtt és nem néznek egymásra. Az ügyvé­dek vitatkoznak, hogy meny­nyi legyen a tartósdíj. Pintér Dezső SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1969. március 25.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents