Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
Gulay István: LÁNY Kacagott, az ölébe hajtotta a fejét, úgy nevetett. Aztán sírásba csúszott át a hangja. — Menjen már, mit keres maga itt? A nő felemelte a fejét, megtörölte az arcát. — Itt lakom — mutatott mentegetőzve egy házra. — Hogy hívják magát? — Tán rendőr maga? — Művész vagyok. A nő hátradőlt a pádon, keresztbe tette fehérharisnyás lábát. Kihúzta mellét, végignézett a férfin. — Á! Művész! — mondta. — Milyen művész? — Festő vagyok. Mit csinál maga itt? Itt fagy- meg! A nő kékkarikás szeme ismét felderült, mosolygott, olyan volt, mint egy festett terrakottás lány. Piros pulóver volt rajta, és rövid, kék szoknya. — Állok magának modellt, ha akarja. Hol lakik? í — Itt — intett ugyanarra a házra a festő, amelyikre az imént a nő. Hitetlenül egymásra mosolyogtak. — Valamelyikünk nem mond igazat! — Nem tudom, ki?! — nézett vissza ravaszkásan a nő és felállt. Fázott. Reszketett. — Na, gyerünk Festő, már régóta szeretném, ha tetőtől talpig lefestenének. Elindultak. Átmentek a keskeny, havas parkon. A festő nehéz nagykabátban és széles peremű baszksapkában ballagott. Szeme körül dohányszínű volt a bőre. A nő leplezetlenül figyelte az arcát, és vállába húzott fejjel, fázósan lépkedett. Füstszerű köd úszott a fák között. A festő jól megnézte a nőt és arra gondolt, lehetséges, hogy csupán egy bolondos lány. Beléptek az épület kapuján a káposzta szagú lépcsőházba. S7 tlanul mentek felfelé, elöl a festő, utána a lány. A második emeleti lépcsőfordulóban megálltak szuszogni. Egymásra néztek. A Kékszoknyás, ahogy a festő elnevezte gondolatban a lányt, az egyik ajtóra mutatott Vaszil Zahairev: FALUSI ASSZONYOK — Itt laknék... —mondta. A festőnek nem mozdult az arca. Csak a szája. — Annál a nőnél? — Ott biz. A negyediken a festő kinyitott egy ajtót Sötét odúba léptek. Tubusok, újságok, vásznak sorakoztak a villanyfényben. A kályhából dőlt a meleg. A heverőn szegényes, durva, szürke pokróc feküdt összegyűrve. — Jól mehet magának — szólt a lány. — Le tud egyáltalán festeni? A férfi nem felelt. Berig- lizte az ajtót, aztán nekilátott némi rendet teremteni. Közben brummogott. — De jó kedve van — állt a lány a szekrény mellett — Hányas volt énekből? Vagy ne maceráljam? A festő elmosolyodott. Megvonta kordbársony zakóba szorított erős vállát, a lányhoz lépett. Megfogta a karját. — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizenkilenc. — Óriási! — ámult a festő. A lány ingatta magát, vigyorgott — Hát te? — Harmincnyolc — morogta a férfi. — Cakk-pakk, — Nem baj, Festő — jegyezte meg a lány kicsit szomorúan. — Csak tudjál festeni Szépnek találsz? Mereven nézték egymást — Nézd meg a képeimet — mozdult meg gyorsan a férfi Felmászott a székre, vásznakat szedett le a szekrény tetejérőL Tele volt az egyik karja velük. — Állj csak oda! — mutatott a túlsó sarokba. — Hogy messze légy. Ez tetszik ? Csu- pazöld. Ez a címe. — Nagyon szép — suttogta áhítatosan Kékszoknyás. — Jaj, de szép. — És ez? — tartott maga elé egy újabb festményt a férfi. — Gyönyörű — mondta a lány. — Ki ez? — Egy fej. Nem mindegy? Ilyen volt a feleségem. Csupa sárga. Ezt nézd csak! — mutatott egy újabb vásznat a festő és ragyogott az arca. — Én vagyok! — Tényleg — nevetett a lány. — Ugyanilyen morc képed van. Fess le engem is! Lefestesz? CSONKARÉTI KÁROLY: ÜVEGCSEREPEK — Igen. — Hogy? — Hát hogy szoktak lefesteni valakit? — Nem így értem! — mondta a lány. — Nézd meg, milyen a lábam — simított végig a combján. — Jó, Festő? A vásznak a székre kerültek. A lány a férfihez lépett és kissé csúfondáros tekintettel nézett fel rá. — Tréfás arcod van — jegyezte meg a festő. — Tényleg ott, annál a nőnél laksz? A lány elfordult Lehajtotta a fejét. — Igen. Az anyám — mondta halkan és megrázkódott A festő zavarba jött. Esetlen mozdulatot tett és azt mondta tétován: — Ne törődj vele — Na, gyere — szólt a festő később —, nálam ez nem jelent semmit hogy mit csinál az anyád, nincs napraforgó a fejem helyén. Nem arra nézek, amerre biztosan arany van, hanem, amerről én sejtem azt Na, gyere, K'kszoknyás! A lány most hallotta először ezt a nevét Megmozdult, odament a díványon elnyúló férfihez. Odasétált hozzá és csókolgatni kezdte. — Mit csináljak, Festő? — szipogott — Szeress főzni, bohóckodni meg enni. Nagyon vékony vagy. A férfi arcát elöntötte a lány forró lehelete. — Figyelj csak! — mondta később a festő. — Itt marad- hátsz nálam. Nem kell az anyádnál maradnod ... Fél centire sem volt a lány arca az övétől. Így bámultak egymás szemébe hosszú ideig, némán. — Jól van, Festő! —mondta a lány és a férfi mellé vackolódott, egy kicsit kis- lányosan is, meg asszonyosan is. — Drága vágy. Ha berúgott, folyton vert. Tépte a hajamat. Tizenhárom évet töltöttem intézetben! A festő közbeszólt ö is el akarta mondani a leglényegesebbet — Olyan iszonyúan öres még sose volt ez a szoba, mint mielőtt lementem hozzád. Mindketten az ablakra pillantottak. Kinn sűrű, tejes köd gomolygott könnyen eltévedhetett benne az ember egyedüt Dragutin Tadijanovic: JÉGFARKAS Ki nem tudja, hogy én Rastusjéről Podvimjére jártaim iskolába —? Téli reggel. Csikorgó fagy. Megyek a faluból. Egyedül. Hogy ballagok a befagyott Somospatak mentén, egyszercsak hallom: reccsen, roppan, pattog ám! Felém tart épp a jégen át?! Eszembe jut az esti beszélgetés: Boszniából jönnek át a farkasok. Akkora félelem fogott el hirtelen, hogy a lábam meg sem állt velem Podvinjéig,'ahonnan már szállingóztak vissza a tejesek. Nekem meg könnyes a szemem. Kérdik is a tejesek: mi bajom. Semmi, semmi mondom én, s már megyek is. Este, otthon, anyám arról ejt szót, hogy a Somospatak jege ropog a fagytól. Bn hallattam is, mondom én, és nevetek. Fordította: Dudás Kálmán Szír may Endre: HÓEMBER Nem élő hús-vér, csak cukorfehér ragyogó hókristály a teste; ahogy készült, pajkos gyermekek vizsla szeme csodálkozva leste: milyen furcsa, hogy a vágy egyszerre a kéz és gondolat nyomán testet ölt, szeme, szája — szén, orra — sárgarépa, béna lába — engedelmes föld. Nem mérhetjük csak játékméretekkel? Ha hóból is van — azért mégis ember Mosolyog, mert rá is mosolyognak, szeretik, hisz ő is jóbarát, hallgatni kell? — hát egy szót se szól, ha zsivaj van, ő is kiabál Annyira száj a szája, annyira szív a szíve, amennyire csak meggyúrjuk a havat, bogár szeme kacsint, seprűs kezével int, és máris megáll a pajkos pillanat bámészkodni a téli játszótéren... csitul a szél a lompos felhők alatt, a szürkeség már halványzöldre éled. Ily András: TÉLI DÉLUTÁN Az ég lilába omló szürke pára, jégen siklik a surranó idő. A délutánnak árnya egyre nő, sötéten kúszik fel a barna fákra. A csend hideg, hatalmas jégharangja némán feszül a megdermedt tavon, fehér sirályok ülnek kék havon, vattába fúl a szélnek kósza hangja. Mint óriás tenyér, szélesre tárva, úgy nyújtózik a délutánba árva, mozdulatlan fenséggel most a tó. Ám széttörik a csendből szőtt varázslat. Vijjogva száll a gyöngyfehér simályhad, s puháin keringve hull alá a hó. Bosszús arccal nyúlt a telefonkagyló után. — Tessék, Szörény... — szeme csillogni kezdett, elmosolyodott. — Köszönöm, Szabó úr, nagyon köszönöm... Igen, munka után... okvetlen beugróm ... mindegyikből, természetesen! A viszontlátásra és még egyszer köszönöm! Óvatosan tette helyére a kagylót. Egy ideig még bámulta, szája sarkán mosollyal. Amikor tárcájáért nyúlt, elkomolyodott. Magas homlokát jáncolva, átszámolta a pénzét. -Hetven forint — kevés. — Élhetek három napig kenyéren.. bár még van zsír... és ha csak reggel iszom kávét? Eh, úgysem jó ... Talán egyet félre tesz...« Azt a feketét két éve már kézbe vette Ausztriában, de az utolsó húsz schillinget nem költhette rá. És most itt van, csak húsz forint! Sűrűn pislogott az órájára, pedig máskor öt óra után úgy kellett a többieknek elrugdalni az íróasztalától. <*■Ha mindhármat megveszem, éppen kilencven lesz! A feketét a harmadik polcra teszem ... nem, inkább a negyedikre, szemmagasságba!« Látta könyvespolcát, hol a kis csoportokban sorakozó könyveket meg-megszakította a karcsú üvegű Kord-vodka, a kódexlap-címkéjű Slvignac- brandy, a Courvoisier, Napoleon sziluettjével, megannyi kfflr-** formájú és címkéjű, apró üveg. Miniatűr hasonmásai nagyra nőtt társaiknak. És érintetlenek. Mindegyikében az eredeti ital! Sok fáradozásába került ösz- szeszedni. De megérte! Mindegyiknek története is van. Barátai lettek, asszonytalanná vált életének vigasztalói, betöltői. Csengett a telefon, Szörény visszabicsaklott a valóságba. Lediktált egy levelet. Nehezen sikerült, mert közben eszébe ötlött, hogy tegnap este nem törölgette végig a nyolcvanhét »minit«. »Este pótolom!« — fo- gadkozott magában. Rohant a villamoshoz. Nagy utat kellett megtennie, mert a belváros távol esett munkahelyétől. Félórán belül övé a Vat 69, ez a sötétzöld, hosszú nyakú, pocakos whiskys üveg, melynek fekete címkéjén világítanak a fehér, elnagyolt betűk és számok. Olyan érzése támadt. mint karácsonyok aján- dékvárásakor. Szédült, amikor tenyerébe helyezte a Vat 69-es apróságot. Csak a miniatűr üveget látta élesen, vörös pecsétjét, különös formáját. De kezébe vette a White Horse-t is. Akkor a kereskedő eléje tette a Mamiért. — Mindössze hatvanöt a három — mondta mosolyogva. »Hatvanöt! — morfondírozott magában, miközben markolta a címkés Mamiért. Nem lehet itlhagyni! Az ebédem be van fizetve! És nem árt, sőt, egészséges, ha néhány napig nem vacsorázom!« — Blokkolja le, kérem. — mondta. — Természetesen, mindhármat és köszönöm az értesítést, Szabó úr. Siettette volna a villamost, de csak háromnegyed óra múlva ért haza. »Leülök, rágyújtok ... először csak az asztalra teszem ... és megmutatom Varrónak ... talán lefényképezi...« A társbérlővel a közös hallban találkozott — Siessen, Szörény úr, vendégei vannak. — Vendégek? — Benyitott. A fotelokban két régi barátja, volt iskolatársa terpeszkedett. — Micsoda meglepetés! — kiáltott örömmel. Hirtelen a könyvespolcra pillantott. Azonnal észrevette, hogy hiányzik néhány üveg. Kikerekedett a szeme, elöntötte a forróság. — Mit csináltatok? Kifosztottatok! — ordította. Vendégei mögött állt az alacsony asztal rajta az üres üvegek. Ráborult az asztalra és zokogott. Ahogy teste meg-megrándult, legurult egy-egy apró kiürült üveg a padlóra. Némelyik csörömpölve hullott szilánkjaira. A két ősz tálytárs megütközve tanácsta- lankodott. — Hát ezt meg mi lelte? — kérdezte az egyik. • — Ugyan, öregem, nem volt az összesen egy liter sem, amit megittunk! — mondta a másik — Hoztunk egy demizsonnal valódi villányit! (MTI foto — Kovács Sándor felvétele) 0 3 O M O G TI NBPLAP Vasárnap, 1969. mirdw 2.
