Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

FÉNYES SZELEK Közérthetőség és E gyik olvasónk levélben kérte, magyarázzuk meg, hogy a Fényes •zelek filmnek tulajdonképpen mi a mondanivalója. Ugyanis nem értette pontosan, de az volt az érzése, hogy: »antide­mokratikus film, amely le «karja járatni a szocialista eszmék mivoltát.« Ez az egyik ok. A másik, amiért hozzászólok a film or­szágos vitájához az, hogy ab­ban a felsőoktatási intézmény­ben, ahol az ifjúság oktatása és nevelése a tisztem, szintén •okát beszélgettem hallgató­inkkal a Fényes szelekrőL Nem az első film, amelyről be- •zélgetünk, vitatkozunk. Éppen ezért feltűnt nekem, hogy nem volt még rá eset, hogy ilyen egyértelműen mondták volna a mi fiataljaink: egyszerűen nem értik a filmet. Főképpen a mondanivalója homályos szá­mukra, pedig érettségizett, erős túljelentkezésből kiszűrt fiatalok, maholnap pedagógu­sok, akik minden jó, szép és befogadására igen hajlamo­sak. (Férfi kollégiumunk hall­gatói a film megtekintése után a késő éjszakai órákig vitáz­tak, hogy miről is szól a film, de nem tudtak közös nevezőre futná.) Mondhattam volna nekik, hogy kísérjék figyelemmel az országos — főképpen a Nép- szabadság hasábjain folyó — vitát és más értékelő, bíráló cikkeket Azonban ez a vita és annak tanulságai engem is egyre inkább arról győztek meg, hogy ahány hozzászóló tollat ragadott, szinte annyi­féleképpen értelmezték a fil­met Nemcsak a mondanivaló­ját ami sok más műalkotás esetében is vitatható, hanem főképpen azt hogy mi "a té­mája, korban és időben tör­ténő elhelyezése a cselek­ménynek. így aztán nem cso­dálkozhatunk levélírónk kér­désén, sem pedig fiataljaink kétkedésein. A zt is el kell mondanom, hogy azok közé tarto­zom, akik a film meg­tekintése után — mintegy 60 fős hallgatóság előtt — a hoz­zám intézett kérdésekre vála­szolva azt is elmondtam, hogy mi tetszett nekem. Ma is ta­núsíthatom: érdekes számomra a film filozofáló, meditáló jel­lege, az újat kereső modern tecnikája, a sok szép dal és tánc, az örökös mozgás, a sok fiatal szereplő szinte megállás nélküli körforgása, ami véle­ményem szerint az ifjúság al­kotó lendületét, utánozhatat­lan szépségét akarja érzékel­tetni. És ezenkívül most is csak azt mondhathám, hogy a film alapvető művi hibájának tartom a tér és idő objektív kategóriáinak teljesen önké­nyes és ebben a témában sem­mivel sem indokolható félre- tételéL így a film csak az ún. »vájtfülű« idősebb generáció számára érthető — közülük is inkább csak azoknak, akik az ábrázolt idők részesei vagy közvetlen szemlélői voltak. A mai fiatalok nagy részét és az ultra-avantgarde műalko­tások értelmezésében kevésbé járatos idősebbeket ki kellene a film vetítése előtt oktatni arról (a megértés érdekében), hogy az alkotók a »sztoriban« a valóságnak három vonulatát keverik össze: a NÉKOSZ- mozgalmat, a személyi kul­tusz túlkapásait és a fiatalság mai világméretű, inkább anar­chiába, mint a szükséges vál­tozások szervezett követelésé­be csapó megmozdulásait. (Így talán érthető, hogy az 1947-es fiatalok miért járnak farme­rekben és miniszoknyákban.) A közelmúltban a Televí­zió bemutatta Jancsó Miklós filmjét, a nagy­sikerű Szegénylegényeket Bi­zonyára a szokásosnál is töb­ben megnézték — újból vagy először — éppen a vita hatá­sára. Ha a két filmet össze­hasonlítjuk (anélkül, hogy a Csillagosok, katonák és a Csend és kiáltás értékelésére itt módunk lenne), azt kell mondanunk, hogy Jancsó Miklós filmjeinek visszatérő témája a hatalom önkényes­kedésének és az alárendeltek kiszolgáltatottságának az ér­zékeltetése. Csakhogy a Sze­génylegényekben a hely és az idő konkrét — a bevezető szö­vegben a pontos évszámot is közlik —, és az elnyomó ha­talom kiléte felől sincsenek kételyeink. Ezzel szemben a Fényes szelekben az elnyomó hatalom a fiatalság forradalmi lendületéből nő ki, és az ér­telmezésben zavarokat okozó hiba, hogy nem utalnak rá a film alkotói: az elnyomottak (a papi kolostor diákjai) mivel provokálják ezt a változást. Ha a NÉKOSZ-ra gondolunk, azt hihetnénk, hogy a film saját eszközeivel bírálja a né­pi ideológiában a személyiség szerepének túlhangsúlyozá­sát Azonban az államhatalmi túlkapásoknak ilyen méreteit ez a mozgalom egyszerűen nem produkálhatta. Ha így akar­nánk történetét bemutatni, tör­ténelemhamisítást követnénk el. Ha viszont a hazánkban végrehajtott forradalmi váltó zásokra gondolunk, akkor meg a filmből teljesen hiányzik az FORRADALOMRÓL — FORRADALOMRA Lassan kezdetét veszi a mozgalom küzdelmes évtizedei Magyar Tanácsköztársaság 50. készítették elő. Ä Kommunis- évfordulójának ünnepségsoro- la Párt állt a proletariátus zata. A fővárosi Csók István élén, amikór 1919 március Galéria helyiségeiben 40 fővá- 21-én győzött a proletárdik- rosi és vidéki művész 120 tatára. Ez a párt vezette to- mozgalmi tárgyú rézkarcát vább a harcot akkor is, ami- állították: ki, mintegy bizony- kor a Tanácsköztársaságot gz ságául annak, hogy mai kép- imperialista túlerő leteperte zőművészeink követve az és vezette a harcot a fasiz- 1919-es nagy elődöket. Be- mus 25 évének súlyos meg- rény Róbertét, Bíró Mihályt, próbáltatása idején, míg a Poór Bertalant, Uitz Bélát és felszabadulással létrejöttek a másokat, megörökítik a ma- néphatalom újbóli kivívásá- gyar munkásmozgalom nagy- nak lehetőségei. Ez a nagy­szerű harcait. szerű küzdelem volt az, amely A szocialista forradalmat magával ragadta képzőművé- Magyarországon a munkás- szelüket. Kiállításuk az 1890­filmvita a tényező (a forradalom előtti társadalom támasza), amelyik ragaszkodott a hatalomhoz. Még a leginkább elfogadható feltevés — a film megtekinté­se után megpróbáltam én is efelé hajlani —, hogy az alko­tók általában a fiatalság len­dületét világméretekben akar­ják figyelmeztetni az önké­nyeskedések, törvénysértések veszélyére, a demokrácia, a humanitás nevében. Azonban be kell látnom, hogy ez az értelmezés is halomra dől a film konkrét utalásainak ha­tására. Hiszen a fiatalok a NÉKOSZ-indulót éneklik, a népi kollégiumokról beszélnek, marxistáknak nevezik magu­kat, és az 1940—1950-es évek társadalmi helyzetének sok le­tagadhatatlan nyoma a néző számára lehetetlenné teszi az elvont filozofálgató képek lé­tezésének a hitelét E zek szerint a Fényes szelekben olyan jelle­gű absztrakcióval ál­lunk szemben, amilyet Jancsó Miklós eddigi filmjeiben nem tapasztaltunk. A film alkotói­nak nem sikerült ezt az abszt­rakciót összhangba hozni a felhasznált tér- és időbeli ele­mekkel. Ha akarjuk, ha nem, magyarán meg kell mondani, hogy a Szegénylegényektől a Fényes szelekig megtett út nem a felfelé ívelést, hanem a hanyatlás jelzi. A filmvita egyik hozzászólója az abszt­rakt művészet és a szociográ­fiai dokumentáció közötti szin­tézisről beszéL A szocialista művészetben erre bőven van példa. Az egyik legbeszédesebb bizonyíték Brecht egész élet­műve Sajnos, a Fényes sze­lek alkotói rrfódszere — szem­ben a Szegénylegényekével — éppen nem ebbe az irányba mutat Áz absztrakt forma itt a tartalmat is absztrakttá egyenrangúsította. Amit mégis bele lehet magyarázni, az a tartalmi mondanivaló a szo­cialista forradalmi átalakulá­sokat csakis az elkövethető hibák oldaláról világítja meg. Mert ha a filmnek a valóság elemeiből összegyúrt elvont képrendszerét a mi társadal­munkhoz viszonyítjuk, egyol­dalú és elítélő lesz a végső mondanivaló. Igaz, hogy el kell ismernünk a művész szu­verén jogát a csak elítélő fi- demokrácia, a szocialista tör- gyelmeztetésre isi Azonban a vényesség, a humanitás védel- szocialista művész, aki első mében cselekedtek. De mivel művével és ír,ég inkább nyi- érvelhetnék, amikor az egyik latkozataival színt vallott, levélírónk a Fényes szeleket többre hivatott és többre kö- a baloldali forradalmi moz- telezett. (Én a magam részé- galmakat diszkreditáló spanyol ről nem vonnám kétségbe az propagandafilmhez hasonlít- alkotók jó szándékát, hogy a ja. amit a 30-as években Fran­ciaországban látott Kérdez­zük: a film homályossága, fe­leslegesen bonyolított képi rendszere egyértelműen vissza­utasítja-e az ilyen indokolat­lan feltételezést?) A z értelmezés valószínű­síthető és lehetséges változatai miatt kény­telen vagyok csak úgy futólag segítségül hívni a film alkotói­nak a nyilatkozatait is. Jancsó Miklós a film forgatása köz­ben tett közzé egy beharango­zó előzetest. (Filmvilág, 1968. 16. sz.) ö is említi, hogy a film témája kapcsolatos a NÉKOSZ- mozgalommal,. aztán a »balol­dali ifjúsági mozgalmak« áb­rázolásáról meditál. Nem vitás tehát, hogy a film mit akart áb­rázolni. Elismerjük, hogy a műalkotás nem mindig — sőt igen gyakran — nem olyanra sikerül, ahogyan azt alkotói tervezték. Jancsó Miklós egy fél mondatát mégis idézzük: »csak egyetlen egyből nem en­gedek: a mondanivalóból«. Ez ugyanis nagyon tiszteletre mél­tó elvi álláspont és művészi célkitűzés is. Ügy érezzük, hogy közvetlen múltunk egyik epi­zódjának filmesítésekor, te­kintve az önként adódó általá­nosításokat, ezt a szándékot jó­val több nyíltsággal és követ­kezetességgel kellett volna va­lóra váltani. Az elmondottakhoz még kért megjegyzés kívánkozik, ide. Az egyik az, hogy: >>o filmkészítés drága mulatság!« (Jancsó Mik­lós szavai!) Közönségünk és a modem művészetek közötti űrt GRAFIKAI KIÁLLÍTÁS A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG TÖRTÉNETÉBŐL es első május 1-i munkásün­neptől ■ az Őszirózsás Forrada­lomig, a Tanácsköztársaságtól a felszabadulásig terjedő idő­szak kiemelkedő eseményeit tárja a néző elé. A kiállított művek egytől- egyig arról tanúskodnak, hogy a ma művészének is van mondanivalója a ma emberé­nek a munkásmozgalom nagy­szerű küzdelmeinek cgy-egy mozzanatáról. A kiállítók kü­lönböző stílusirányzatot kép­viselnek, mégis egységbe fog­lalja őket a szándék azonos­sága: a magyar munkásmoz­galom hősi múltjának ihle­tett ábrázolása. Az ünnepi bemutatón olyan kitűnő művészek szerepelnek, mint Bálványos Huba, Czin- ke Ferenc, Ék Sándor, Gacs Gábor, Hintz Gyula, Raszler Károly, Stettner Béla, Würtz Adám és mások, akik szug- gesztiv erőt sugárzó műveik­kel értékes szolgálatot tettek a magyar munkásmozgalom ügyének. A CS&y Gergely Srfnliá*b«B március 20-án este mutatják be Csontos Gábor Legyőzői­tek diadala című új drámáját La tinea Sándor és a Tanács- köztársaság somogyi mártír­jainak emlékére. Az első élmény: ^ üres nézőtér, a próbák meg­szokott közege. Nekem azon­ban olyan ez, mintha a villa­mosom egyedül utaznék, mintha senki nem jönne ve­lem szemben az utcán, vagy mintha egyedül ülnék a ven­déglőben. Van benne valami természetellenes, a szó szoros értelmében embertelen. Rá­adásul a színházi világ má­sik oldalán, a színpadon tel­jes az élet: megy a darab, ha jelzett díszletekkel is, ha még kissé töredezetten is. Itt még üresség, de ott fenn már nem színészt lát az ember, ha Ut­cai ruhában, pulóverben és szerepkönyvét olykor kézbe véve is keresi helyét a fi­gura; hiába nincs még kész a darab, a játék varázsa ' mégis elragadja az egyetlen nézőt: a szerzőt. S ez a második élmény: a szerzőség. Mert darabot írni és közben sokszor elolvasni, javítgatni a szöveget, nem különbözik az író egyéb mun­kájától. De visszahallani a szavakat, élő emberként lát- ;ni a megálmodot.tat, azt hi­szem, egyedülálló az emberi érzósskálán. Először is meg­döbbentő, mert hiszen a leírt és csak belül hangoztatott szavak egyszeriben kimon­BODA ISTVÁN Múltam Elhagyott fészerben pantheonban járok. Körben már őszül, rikító színűek a jonathánok. Bietern s múltam konok kiállító terme. Nézem önmagam; arcom, szemem hasonlít-a a régi modellre? Nevetések és sírások görcse hallgat a számban. Járok benépesült magányom par ászt múzeumában. Dísztárgyak körben: szekér, eltöredezett lőcsük. Tengelyek! Már évek óta nem kérnek kenőcsöt. Evek óta a csend és pókháló szövi a jármot. Életem elhagyott fészerében, pantheonban járok. Íme a kor! Egy klasszikus nyomorúság megannyi Jegye. Elmúlt. Zuhog a felszel. Záróra! Kifele ... dott szavaikká válnak, a szí­nész orgánuma végleges hangszínt ad nekik, és az ed­dig elmosódó fantázia-arcvo­nások élő emberek arcán je­lennek meg. Eleinte idegen­nek érzi az ember az egé­szet, a sosem-látottság érzete lepi el és nyugtalan lesz: ki­félék ezek itt a színpadon és mit akarnak, mi köze hozzá­juk. Aztán lassan ráismer sa­ját szavaira, gondolataira, azonosulnak benne a képzelt arcok a valósággal, s jóleső öröm fogja el: íme, itt áll és testet öltött mindaz, amit el­képzelt, hát nem csodálatos? De mindjárt áveszi az öröm helyét az aggódás, majd a kétségbeesés, az érzelmek végletes hullámzása. Ez a kö­Próbán vetkező élmény. Jól van, ki­találtál valamit — s akkor is té találtad ki ezt az egészet, ha történelmi személyek va­lóságos életére építetted a darabot! — de igaz-e, amit beszélnek, jelentős dráma fe­szül-e a személyek között, yap-e emberi érték a sza­vaikban? Egyáltalán: meg- éri-e a silány fantázia, hogy lelket leheljenek belé, hogy húsznál több színész, rende­ző és vagy ugyanennyi tech­nikai ember azzal foglalkoz­zék heteken át, hegy közön­ség elé adja, s bízzék a jó és megfelelő hatásban, össze­húzza magát a szerző és töp- pedtem ül a sokszáz szék va­lamelyikén, maga mellé kép­zeli a majdani közönséget és félni kezd: nem fogják-e agyonütni, felnégyelni, de legalábbis kilógatni az abla­kon? Ez is elmúlik, mert a színpad magával ragadja. Nézőként ül ott, mohó, vala­mit kapni akaró nézőként, s akaratlanul is függetleníti magát elfogódottságaitól: a kishitűségtől és a túlzott ön­becsüléstől. S ekkor kapja a legnagyobb élményt. Magába szívja a színpadi világot, ki­bontakozik alőtte a színpad­teremtette élet. Csak halvány áthallásként bukkan fel ben­ne az eredeti szöveg, miköz­ben látja, hogy a színész mi­ként teremt hús-vér embert, s rájön: most »íródik« meg az igazi mű, amelynek 6 legfel­jebb csak a lehetőségét je­gyezte le. Megérti, hogy a színpadi mű közös produkció, hiszen a színészek magukkal viszik a szerepbe saját életü­ket és emberségüket, tapasz­talataikat és bölcsességüket, mintegy kiteljesítik azokat az igazságokat, amelyek eddig félszegen húzódtak meg a szavak mélyén. S máris fakad a következő élmény: a szerző első azono­sulása más emberekkel, az újrateremtés művészeivel. Nem véletlenül mondom, hogy újrateremtés és nem egyszerűen: előadás. A színé­szetet interpretáló művészet­ként tartják számon. De ha csak ennyi lenne, minek néz­nénk meg elmúlt korok szín­padi műveit? A régi kor áb­rázolásán túl minden kor színművészete hozzáad vala­mit a műhöz, amire a kor em­berének szüksége van: saját igazságait. A műből mindig a színész bányássza felszínre és teljesíti ki az igazságokat, a szerző tehát a színészben szembesíti először a maga feltárt igazságokat a mások által is vallott igazságokkal. S ha találkoznak, megsokszo­rozódik a kimondott szó ha­tása, ha pedig nem, üressé válik a leghangosabb szó is. S ón azt éreztem a próbán, hogy Latinca-drámám sza­vai megerősödtek, igazságai igazabbak lettek. Ügy is fo­galmazhatnék: a színész egyetértése és újrateremtő munkája adott végleges for­mát a mondanivalónak, azt széppé és emberivé tette — elfogadhatóvá. Vajon kaphat-e ennél töb­bet a szerző a színésztő] ? Beszelhetnek még sok felkavaró élményről, a pró­ba szüneteit kitöltő szenve­délyes vitákról, gyakran csak egy szó vagy rövid mondat értelmezéséről, arról, ahogy a rendező egyéni megfogal­mazásra inspirál, de közben egységes és célirányos stílust teremt, s lenyírbálja a zava­ró sokféleséget. Mondom, sokmindenről szólhatnék még, de a hely szűkresza- bottsága ezt nem engedi. Vé­gül így is elnézést kell kér­nem, hogy írásomban jófor­mán szó sem esett Latinca Sándorról és forradalmár társairól, akikről a darab szól, de talán így természe­tes: mind a szerző, mind a színészek majd a szín pádról vallanak a mártírokról a so­mogyiaknak. Csontos Gábor nem kellene még inkább ál­landósítani nehezen vagy alig érthető absztrakt filmek gyár­tásával még olyan esetben is, amikor a téma konkrétabb megjelenítést igényelné. (Töb­ben megfigyelték, hogy a Fé­nyes szelek kisszámú közönsé­ge közül a fiatalok egy része vetítés közben otthagyta a mo­zit) A másik megjegyzés fia­taljainkra vonatkozik. Többen elmondták ne­kem, hegy nagyon érdekelné őket a NÉKOSZ-mozgalomról vagy akár annak a kornak az ifjúságáról, ifjúsági mozgal­mairól szóló, konkrét doku­mentációt is nyújtó játékfilm. Akik ezzel a várakozással men­tek el a Fényes szelekre, csa­lódva jöttek ki a moziból. És ez nem kis dolog! Mert egyébként az a helyzet, hogy a 18—30 éve­sek egyik jelentős szórakozási helye még ma is a filmszínház. A film pedig az egyik leghatá­sosabb művészi kommuniká­ciós eszköz. Fejlődésének tá­mogatása, szabad kibontakozá­sának lehetővé tétele helyén­való. Azonban éppen egy szo­cialista államban — a korszerű művészi eszközök legnagyobb értékű felkarolásával, haszno­sításával egyidejűleg! — job­ban kellene ügyelni arra, hogy különösen társadalmunk fejlő­dését, a szocialista szemlélet elvi kérdéseit érintő filmekben a közérthetőség határai egyér­telműbbek legyenek. Bellyei László TOIVO LYY Kincses világ Mint gyermek, ó hányszor csiszoltam nyílhegyet s hajlékony íjat százszor is faragtam, nyir és fenyő adta hozzá a fát. S folyóban gázoltam, éjfélig is tán, lestem: horgon ficánkol-é a pisztráng. Csatangoltam tovább, erdős szigetek mély sűrűjén vágtam én át, s hol part ölébe bújt a megriadt berek: megidéztem a zuhatag-királyt. örömben, gondban kísérnek e titkok, bennem zsibongnak e merész, vad vágyú séták, dús kincseim, miket látok, tapintok. Távoli szigetek tűnnek fel száz alakban mint délibáb — s a nyílt víz csillog gyöngyösen. Ligetek lángolnak az ősz színeiben, vörösfenyön ezüst köd fátyla libben itt-ott. Pisztrángos ár zúdul, szétporlik és a fényben szivárványként ragyog a könnyű ipermeteg. Megyek, szertelen álmot kergetek: látom a hó-sármányt a pelyhes tiszta hóban, ég boltíven északi fény lengő csóvája lobban s égnek a csillagok mint messze őrtüzek. Kép« Géza fordítása nme eredetiből SOMOST! NSP&AP Vasárnap tMS m&rstn 14-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents