Somogyi Néplap, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-26 / 21. szám
Vasárnap, 1M& január 26. 1 SOMOGYI HSPtAP Nem a megemlékezés a legfontosabb ÖTVEN ÉVE HALT MEG ADY ENDRE Az olvasóközönség még nem fedezte föl a sokoldalú Ady Endrét, a nem költő Adyt. Halálának 50. évfordulóját «z 6 mindvégig tevékeny életéhez hűen méltóbban nem ünnepelhetjük annál, mint hogy néhány bekezdésben e tevékeny élet más kifejezési formáira hívjuk fel a figyelmet. 1902 szeptemberében mutatta be a nagyváradi Szigligeti Színház A műhelyben című egyfel von ásosá t, melyben azt jeleníti meg, miként tette lehetettenné az újságírói robot, hogy költői színművel lépjen a nagyváradiak elé Mert újságíróként hosszú Ideig dolgozott. 1899—1903 között szerkesztőségi asztalhoz kötve, hivatásos publicistaként; első 1904—1905-ös párizsi útja után pedig megszakítva, hol belső munkatársként, hol pedig tudósítóként. Kenyere volt, éltető elesne. Az újsághoz kötötte a költői munka is. Mit ért volna visszhang, világ elé tárulkozás nélkül az Üj tavaszi seregszemle? Verseinek dinamikus fórumon kellett megjelenniük, s ő mindig keserűen vette tudomásul, ha szakítania kellett egy-egy elvtelenné vált lappal. Debrecenben kezdte az újságírást a Debreczeni Főiskolai Lapoknál, a Debrecennél, 1900-től pedig Nagyváradon, először a Szabadságnál, 1901-től pedig a Nagyváradi Naplónál folytatta. Itt, Fehér Dezső lapjánál nőtt a magyar újságírás egyik legnagyobb alakjává Nehéz felsorolni, mi minden foglalkoztatta. Mindenhez hozzászólt, ami a magyar társadalomban, a »magyar glóbusz«-on érdekelté, izgatta az újat kívánó elméket. Novellákat írt. Összegyűjtött novellái nemrég jelentek meg egy vaskos kötetben. Akkor derült ki, hogy elbeszélőnek sem kisebb. Regényt tervezett Dózsa Györgyről. A Dózsa-regényt nem írta meg, de írt egy verses regényt a századelőről, politikai küzdelmeiről Margittá élni akar címmel. Petőfi nem alkuszik című tanulmánya a Petőfiről szóló legjelentősebb művek közé tartozik, a Csipkerózsika-álmát alvó forradalmár Petőfi nagy erejű ébresztője. Sokat és sokfélét írt, pedig csak 42 esztendeig élt Ki tudta minden ízében megmutatni az enciklopédikus tollú Ady Endrét? Bóka László, sajnos, csak első önálló hangú kötetéig, az Űj versekig jutott el, Varga József 1966-ban megjelent monográfiája pedig eleve kihagyta publicisztikai munkásságát Teljes Ädy-könyvet írni még senkinek sem sikerült Ady »minden titkai»« még megfejteüenek. 50 évvel halála után! De izgatnak ma is, elevenek még ma is. Az Ady-láz lecsillapult, a 30-as évek fiataljai több Ady-verset tudnak kívülről, mint a 60-as évek fiataljai. Ady azonban 1945 előtt jobbára a liberális polgári entellektüeleké volt ina viszont az a kevesebb kívülről tudott Ady-vers a munkásgyerekeké, a parasztgyerekeké. Ma így több Ady. Az 50 éve halott aki neon alussza Csipkerózsika-álmát 1919. január 27-én a köztársaság saját halottjának tekintette, a Nemzeti Múzeumban helyezte el ravatalát, s a Kerepesi úti temetőbe utcákat elborító tömeg kísérte el. Ez a tömeg volt első ébren tartója. Aztán a Tanácsköztársaság, a Horthy-rendszer munkásünnepélyei, az emlékiratírók; Bölöni György, a kommunista emigráció, Révai József, s ma egy egész társadalom az Ady-kötetek kiadásával, az irodalom történetá kutatásokkal, a tankönyvekkel, a rádióval, az újságokkal, a megemlékezésekkel. Nem a megemlékezés a legfontosabb, de a nagy halott előtt megtisztelő újra meg újra fejet hajtani. Győri László Egy hajdani kisdiák visszaemlékezése Ady és Babits Ady nagysága, forradalmi irodalmi újítása, rendkívüli volta már egészen fiatal diákkoromban erősen foglalkoztatott. Versei olvasása közben — még ha nem is értettem meg mindig teljesen azokat — éreztem, hogy valami egészen különlegesen nagy íróval, költővel állok szemben. Politikai cikkeinek merészsége pedig mindig meghökkentett. Még nem láttam őt közelről egyszer ADY ENDRE: c/L S^zdmia b Cjjzeßi a inaiban szánnal in- ffD dúlt a Remete-erdőnek Kiske János, a szegény. Havazással, csúnya összevissza széllel pirkadt a hajnal, s a szárcsa köhögött. Olajmécsest tartott a gazdának az asszony topogva, míg a lovakat befogta Kiske. A Szárcsa köhögött, sovány bordái ropogtak, meleg, beteg párája torzonborzzá tette a fejét. Olyan volt a szárcsa, mint egy hektikus öreg paraszt, akinek elvadult már a fehér szempillája is. Sopánkodott, sírt Sára asszony, . rsszk'tve, majdnem lopva simogatta a Szárcsát. Kiske János, a szegény, pedig ragasztotta az istrángot, bele-belefújt fagyos két markába. Szidta az asz- szonyt, az Istent, a világot, a Remete-erdőt. Imhol a saját házában egy kis füstöt napra- forgókóróval csinál az ember. Ki kell zavarni, az ólból kizavarni a nyavalyás, kehes állatot, hogy fát fuvarozzunk másnak. És ha p szárcsa fölfordul az úton, akkor mi lesz? Fél lóval rosszabb élni, mint fél kézzel, s pénz nincs másik lóra. Akkor a kétpengős fuvarnak is vége. s tavaszig beszorul a kunyhóba az ember. Es rakásra hull a kölykeivel együtt, és a megmaradt lónak szalmát se tud adni... Káromkodott Kiske János, de istenáldjon nélkül közibük vágott a gebéknek. Sikongott egy kicsit a szán, s elkezdett futni, minha paripák húznák. A Szárcsa felütötte szomorú fejét, s úgy szaladt, mintha a fiatalságára emlékezett volna. Kell is szaladni: jó négy óra járás a Remete-erdő fuvarosembernek. Kiske János, a szegény, csak egy óra múlva kezdett riadni keserű, téli haj- nalos némaságából. Hogy ni, mondta hangosan, hogy az asszonynak egy jó szót se mondott. Meg a Feri kölyokról sem kérdezte meg: az is addig sikankázott a jégen, hogy most szuszogni sem tud. Kétszer fricskázta meg az éjjel is a fejét, mert olyan nyögést csinált, hogy aludni se lehetett. Nem elegen vannak a kölykök, s nem elég bajos az élet így is. Dühösen húzott végig az ostorával a rudaslovon, Kiske János, a szegény. A Szárcsát kímélte, s a Szárcsa, a szerencsétlen kehes, mintha csak ki akart volna futni a világból. /t Remete-erdőn fel- HyL rakták a fát a Kiske János szánjára. Dél elmúlt, mikor Kiske János, a szegény, visszaindult. El is maradt a többi fuvarosoktól, akik szintén a zsidó gőzmalomnak hozták a tüzelnivalót. A Farkasvölgyben pedig átkozott hóvihar várta Kiskút, a Szárcsát és a másik lovat. A A Szárcsa már úgy kocogott lomhán, gépiesen, mint egy dög. Az emelkedőnél pedig egyszerre sírni kezdett a Szárcsa, mint egy ember. Göthösen, búsan, kétségbeesetten sirt a Szárcsa, s a két első lábával letérdelt a hófúvásban. Itt fog bennünket megenni a toportyánféreg, ordította Kiske János. A Szárcsa, mintha megértette volna, kiköhögte mügét izzadásíg, s rettenetes erőfeszítéssel megindult. Megható volt a Szárcsa iparkodása, s csak éppen hogy nem beszélt a Szárcsa. Igaz, szegény gazdám, Kiske János, én ezt most a becsületért teszem. Kihúzom, kibírom a gőzmalom udvaráig, s akkor legyen, ami lesz. Esett a hó szakadásig, s csak az Isten és a Szárcsa tették, hogy el nem tévedt Kiske János, a szegény. Ügyis esti nyolc óra volt, amikor Kiskéék megérkeztek. A fát lehányták a gőzmalom udvarán. Kiske János, a szegény, megkapta a két pengőt. Most már megütötte ostornyéllel a Szárcsát: siessünk. A Szárcsa fájdalmasan elnyihogta magát, és futott a szán. Messziről már azonban észreveszi Kiske, hogy nagyon világos az ö háza. A fene egye meg őket, mondja, miért nem döglenek. Hiszen kilenc órakor isíentelenség mécsest égetni S befordult a nyitvahagyott kapun, káromkodva, amikeni hajnalban távozott, Kiske János, a szegény. A kapu fatalpában pedig egy retteneteset bötlik a Szárcsa, és felfordul. Kiske János, a szegény, ijedt kiáltással leugrik a szánról. Leragadva jajgatva a Szárcsa istrángját. A jajgatásra egész sereg ember tódul ki a házból. Kiske istenkedik, s észre se veszi, hogy tiz mécsessel jöttek ki a házból. Hogy itt az egész rokonság, az övé, a feleségéé. Hogy az emberek ünnepélyesek, kenetesek. Elmúlt ez úgyis hamar, az ünnepélyesség, a kenetesség. A Szárcsa nem tréfált, rossz tüdővel egy retteneteset trombitált, és elnyúlt. Sára asszony * az összes asszonyrokonság rívásba fogott. Jajgattak és káromkodtak a férfiak. A Szárcsa. egyszerűen megdöglött. Becsületesen, komolyan, erőszakkal tartogatta a páráját a kapuig. Nem bírta tovább. A másik lovat kifogták, a szánt a színbe tolták. A döglött Szárcsát pedig a fehér havon behúzták a kisudvar közepére. Majd holnap lehúzzák róla a bőrt. Közben érkeztek szomszédok és messzelakók. Sajnálkoztak, és tanácsokat adtak. A hideget senki se érezte, s volt éjfél, amikor kiürült a Kiske-udvar. Mind elmentek, a rokonok is. Kiske János, a szegény, tettvett gyászosan a fehér éjszakában. Néha kijött hozzá az asszony. Szóval éjfél után tért be a házba Kiske. Elbámult: az asztalon feküdt fehérben sárga arccal Feri, a fia. Sire asszony pedig zokogva mondta: — Meghalt, szegény, még délben meghalt. ,~ml/ iske János toporzékolt i_/Y a kemence melleit, melyben napraforgókon lángolt. Rázta magáról a havat, melegedett, s csak egy fertályora múlva sóhajtotta el magát: — Ez is. sem, de éreztem, ha közelébe kerülnék, zavart lennék a jelenlétében. Pedig csak miről lehetett szó? Hogy autogram- mot kérjek tőle. Volt ilyen diákkoromban, íróktól, művészektől, költőktől vagy negyven. A nagy színészeket, színésznőket legtöbbször a színházi kiskapuknál vártam meg, az írókat, költőket, festőket vagy szobrászokat — ha felismertem őket — nemegyszer az utcán szólítottam meg. Molnár Ferencet ridegnek, szófukarnak. zárkózottnak mondták. Egy tavaszi napon a Körút és a régi Király utca sarkán levő Pátria kávéház teraszán leptem meg. Egészen barátságos volt hozzám. Her- cegh Ferenctől, aki akkor nagy úr és Tisza István barátja volt, az Akadémia olvasótermében kértem és kaptam autogramot Adyt soha nem mertem megszólítani. Talán mert tudtam, éreztem: őt tartják a legnagyobbnak, sajtócikkekben ő volt a legvitatottabb költő. Ady külső fizikai lénye is különös, nem mindennapi ember benyomását keltette, öltözéke, járása, kreol arca, szeme színe, nagy homloka, hajának fürtjei — melyekről temetésén Móricz Zsigmond mondotta, hogy azok: »a jövendő viharaitól ziláltak-« — mind különleges hatást tettek rám. És nemcsak én voltam így vele. Sok diáktársam is. Ha egy-egy előadóestjének befejeztével nekibátorodtunk, hogy megszólítjuk; azon kaptuk rajta magunkat, hogy egyikünk sem mer hozzá közeledni, és már el is suhant mellettünk. Olyasformán hatott ránk, mint annak idején Kölcseyre és diáktársaira a Csokonai temetésén Debrecenben megjelenő Kazinczy. Egykori írások említik ugyanis, hogy a kollégium diákjai milyen elfogódott érzéssel, szinte áhítattal szemlélték a nagy irodalomvezért, és látásának a hatása alatt állottak napokig. Ady Liszt Ferenc téri szobrától nem messze a mai Nép- köztársaság útján, a 24-es szám alatt, az Operaház mellett, egy bérház hatalmas, utcai, földszinti ablakai között egy relief csónakon álló, felfelé törő, felfelé szárnyaló mezítelen férfialakot ábrázol »Röpülj, hajóm!* — felirattal és egy ötágú csillaggal. A férfi arca Ady profilja. . A relief alatt emléktábla. Rajta a következő szöveg: »E helyen volt a Három Holló vendéglő. Gyakran fordult meg benne Ady Endre is, a megújuló magyar irodalom vezéralakja a köréje csoportosult írók társaságában.« Igen, itt volt a Három Holló, amit én gyermekkoromban mindig kávéháznak — nem vendéglőnek gondoltam. Ma a helyiség hatalmas tejüveg ablakaival inkább raktárnak néz ki, és az Állami Balett Intézethez tartozik. Itt, a Három Hollóban pillantottam meg egyszer Adyt Miután több férfi — nyilván íróbarátai között — ült, biztosra vettem, hogy most már még kevésbé merem majd megszólítani. Meg különben is, hogy, jövök én, a kopott kisdiák, az elegáns, fényes kávéházba!? Sokszor azon az útvonalon mentem az iskolába, vagy jöttem onnan, hogy láthassam. Nemegyszer hosszú ideig ácsorogtam itt mert Ady legtöbbször egy belső szobában tartózkodott. Egy napon egy falumbeli — pincérré lett — volt naADY ENDRE: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK Ifjú szivekben élek s mindig tovább, Hiába törnek életemre Vén huncotok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerű. Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek örökös urának maradni: Nem adatik meg ez mindenkinek, Csak aki véres, igaz életű. Igen, én élni s hódítani fogok Egy fájdalmas, nagy élet jussán, Nem %r föl már szilkozódás, piszok: Lyányok s ifjak szivei védenek. örök virágzás sorsa már az enyém, Hiába törnek életemre, Szent, mint szent sir s mint koporso, kemény, • De virágzás, de Elet és örök. gyobb iskola társam újságolta, hogy éppen a Három Hollóban dolgozik. Meginvitált egy kapucinerre. Igen imponált nekem pincér barátom a fekete frakkal, keményített fehér ingmellel és gallérral, de szinte már vele szemben is zavartnak éreztem magamat mert hiszen — ő is Ady körül forgott. Nem árultam el barátomnak, hogy Ady érdekel, de mikor látta, hogy gyakran ott őgyelgek, kérdésére megmondtam: Adytól szeretnék »aláírást«. Hát ez semmi, már sok diáknak alájrta a nevét, és ő engem majd »beprote- zsál« — mondta. Mintha puskából lőttek volna ki, úgy futottam el erre... Mikor egyszer újból ott ácsorogtam, hirtelen megjelent a barátom azzal, hogy »Ady úr hívat!«... Gyökeret vert a lábam. Alig tudtam — és barátom nélkül nem is tudtam volna — megindulni. A szívem a torkomban dobogott A pár lépést, míg Ady asztalához értem, örökkévalóságig tartónak éreztem. — Hallom, hogy a nevemet akarod! — mondta Ady. Valósággal forgott körülöttem minden. Nem szóltam egy szót sem. — Hát szereted te a verseket? — kérdezte. Igen — mondtam félénken. Mit tudsz Vörösmartyról? — szegezte nekem. Hebegve, akadozva vallottam be, hogy a Szózaton kívül csak a Szegényasz- szorty könyvét meg a ’/.alán futásának a bevezető részét tudom, de az nehéz. — Mi az hogy nehéz! — szólt erélyesen, de nevetve — és egy Vörösmartytól csak három verset tudni?!... Ez semmi! Tanulj meg még legalább három verset és akkor adok autogramot — mondta. Mikor két-három hét múlva megjelentem a Három Holló előtt, valósággal barátom lökött be a helyiségbe. Ady megkérdezte: Megtanultad a verseket, és tudod? — Izgatottan mondani kezdtem a Keserű pohár első szakaszát, amikor kezével intve elkérte a füzetemet, beleírta a nevét, gyöngéden hajamba markolva kissé meglóbálta a fejemet és azt mondta: — Mondd meg, ssivány, a társaidnak: olvassátok és szeressétek Vörösmartyt, mert ő a világosság fejedelme. Megvallom, Vörösmartyt diákkoromban nemegyszer homályosnak vagy nehéznek találtam, hogy mégis elmélyültem benne és gondolatait már régen gyönyörűnek és világosnak tartom, azt jórészt ennek az emlékezetes találkozásnak köszön’-»tem. Gj enes Zoltán
