Somogyi Néplap, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-01 / 282. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. december X. /i nyári éj könnyű fátyla borult a ten✓'// Serparti városra, amikor a mélyen *—/ "" nívó utcák felett vésztjóslóam fel- rikoltott a gőzmalom szirénája. Rög- fn ll^a.na niegszólalt a téglagyár gőzsípja. Puskalövések dörrsntek. Násztya, az alig tizennyolc éves gyári munkáslány' felriadt kiugrott az ágyból. Gyorsan magára kapott valami ruhát szőke haját hátrafésülte és kifu- °^..af utcára Távolabb, a sötét utcám, rohamó voroskatonák bakancsa dübörgőit. A nyugati ég alján füstnyalábok gomolyogtak. — Mi az? — Mi történt? — Ég a szélmalom!.. _ A csillagos, tiszta égboltra szikrák röpködtek föl, aztan lángnyelvek törtek a magasba. — Ez a jel a támadásra! — kiabálták ijed- teái a hazukból--kitóduló álinos, riadt emberek A város északi végén, a legelőn túl hőm- polygott a folyó. A folyó túlsó partján a ga- bonatáblákon át dűlőüt vezetett a szélmalomig. A szélmalomtól jobbra feküdt a vasútállomás. Először csak az állomás tájáról hallatszott fegyverropogás. De a tüzelés egyre jobban erősödött, s nemsokára már három égtáj felől szólaltak meg a puskák. Mi lesz velünk, ha a fehérek betörnek ’.de?! Mindnyájunkat leolnek...! — rémüldöztek az emberek. Nasztya visszasietett a lakásba. Fölvette a zöld posztószoknyájat, katonazubbomyát felcsatolta derékszíját a revolvertáská.v’al. A megriadt Marfa Mihajlovnának csak ennyit mondott: — Nyugodj meg, anyám. Nem lesz semmi baj. A szovjetházba megyek. — Vigyázz magadra, galambocskám!... Nasztya mosolyogva, megcsókolta anyja sápadt arcát, s már indult is. Futott, rohant az utcákon áit a szovjetház felé A belvárosban már az a hír járta, hogy a kozákok áttörték a frontot. — Azt mondják, tengernyi sokan vannak ... — Tizenhárom kozák község fellázadt! — Már körülvették az egész várost... — A pópák, a kulákok meg a cári tisztek bújtották fel őket — Amerikai repülőgépek lázitó cédulákat szórtak a falura. Nasztya éppen a szovjetházhoz ért, mikor heves tüzelés és elnyújtott »hurrá-« kiáltás hallatszott az állomás felől. A szovjetház folyosója kihalt volt Az egyik szobából telefoncsengés hallatszott Nasztya kinyitotta az ajtót Borisz állt a telefonnál. — Mi hír? — kérdezte Nasztya, és ő is odahajolt a kagylóhoz. Ziháló, izgatott hang beszélt. — Danilov elvtársat... Sürgősen... — Ki beszél ott? — kérdezte Borisz. — Itt Tímár János századiparancsnok — hangzott a válasz. — Danilov nincs Itt Kiment a frontra. Nasztya kikapta a kagylót Borisz kezéből. — Halló! Vanyka. Én vagyok... Nasztya. .. Halló! Nem értem ... Borisz odadugta fülét a kagylóhoz. Figyelt, egyetlen szót sem akart elszalasztani. A kagylóból fegyverropogás és kiabálás zaja hallatszott — Honnét beszélsz? — kérdezte Nasztya izgatottan. — A szélmalom melletti őrházból. Itt vagyok a századdal. Kevés a töltény és a fegyver. Rögtön kerítsetek lőszert és puskát, különben baj lesz. .. — Fél órán belül megkapjátok! — kiáltotta Nasztya. — Fél óra múlva ott lesznek a töltények és a fegyverek, csak tartsátok addig a frontot! A tartalék fegyver és a lőszer Danilov hátsó szobáiéban volt elraktározva. Nasztya és Bo- i-isz lázas sietséggel kocsira rakták. — Legiobb lesz, ha te itt maradsz, Nasztya — ajánlotta Borisz. — Látod, milyen fontos, hogv testvem itt valaki. Majd én kivágtatok ez?'-1 " rakománnyal a töltéshez. /I f ialatt rakodtak, eltervezte, hogy a ' írni szállítmányt útközben megsemmisí- m f ti. Nem az új hídon kel át a folyón, hanem ráhajt az életveszélyes, kimustrált régi hídra, amelynek korhadt deszkái bizonyosan leszakadnak a teher alatt, ö majd idejében leugrik a kocsiról. A segítség nem érkezik meg, a kozákok áttörnek, elfoglalják az állomást és beözönlenek a városba ... — Nem, Borisz, legjobb lesz, ha én megyek ki a kocsival — mondta Nasztya némi gondolkodás után. Az járt az eszében, hogy most valóra válthatja régi vágyát: fegyverrel a kezében, együtt harcolhat Jánossal. Heves vita támadt. Az egyébként félénk fiú érthetetlen nyakassága meghökkentette a lányt. »Miért erőszakoskodik ez ennyire?« Piszébe jutottak Danilov szavai: »Gyanús nekem ez a fiú.« Nasztya nem vitatkozott Danilowal, de befelé mosolygott. Azt hitte, Danilovot János hangolja Borisz ellen. Féltékeny rá. Hadd köszörülje ki Borisz a csorbát, amit a jablukai küldetés elmulasztása ejtett a Becsületén. Így történt, hogy Nasztya életében először nem hajtotta végre a párt utasítását. —- Mit akarnak ettől a fiútól — gondolta —, börtönt viselt az eszméért, szembeszállt, a környezetével. Lehetetlen, hogy rossz szándék legyen benne. A város körül egyre fokozódott a hard lárma. A ló a megrakott kocsi előtt íújt, kapált — Menjünk akkor mind a ketten — Jelentette ki a diák. — Nem, te maradj itt, Borisz! Hallgass rám — kérte Nasztya. Megpróbálta letéríteni a nút szándékáról. Borisz azonban ügyet sem vetett rá Felugrott a kocsira, megragadta a gyeplőt és rávágott a lóra. Sebesen áthajtottak a városon. Már a rét füvén zötyógött a kocsi, maid kitértek a folyópartra. Nasztya nézte a uuskák felvillanó füzét. Maga előtt látta Jánost és a többi katonát, amint üres töltény- sárral, kétsegbeesetten várják See*. SOMOGYI PÁL: Kozák lázadás (REGÉNYRÉSZLET) Tizenhárom falu háromezernyi jól fölíegy- verzett lázadó kozákjával szemben ezerkétszáz hiányosan fölszerelt vöröskatona védte a várost, a riadójelre hozzájuk csatlakozott fegyvertelen munkásság támogatásával. János százada — háromszáznegyven katona és hatvanegy gőzmalmi munkás — az állomás mögött a vasúti töltés mellett mintegy két kilométernyi frontszakaszt tartót’. Ez a szakasz a felgyújtott szélmalomig ért. Olajos, maszatos munkaruhában, kalapácscsal, pöröllyel a kezükben álltak be a katonák közé a munkások. Kit a műhelyből, kit a gépházból szólított el a riadó Jöttek a lisztes ruhás zsákolok, útközben tört do.or.ggal a vállukon. Jöttek az öreg, sza! a las szegény- parasztok, kik éppen gabonát őrlettek a malomban. Lőccsel, hámfával a kezükben csatlakoztak a vöröskatonákhoz. Kuzmícs, a fűtő fekete volt a szépartól. A nagy csontéi óriás vaslapáttal a vállán állt be a katonait közé. Mindnyájan várták a puskát, pedig legtöbbje sohasem vagy igen régen fogott a kezében fegyvert. Az égő szélmalom már összerrvskadt. ‘Az üszkös, fekete romhalmaz alatt nagy nyaláb zsarátnok izzott, rőt fénysávokat vetve a sötét rétre. ános parancsot adott. Takarékoskodni kell a lőszen-el! Oak altkor szabad tüzelni, ha a túloldalon mozgolódnak. Az emberek percről percre izgatottá bbek lettek. János és Szása, a század politikai komisszárja, a rajvonalat járták. Türelemre intették az embereket. De közben maguk is egyre Izgatottábban lestek az új híd felé, ahonnan a segítséget várták. A rohanó kocsi nagyokat zökkent Nasz- tváék alatt, olykor majdnem Ifivetette őket, A vágtató ló fényes, fekete serénye ezüst- lángként lobogott a holdfényben. Arcukat vágta az éles levegő. — A híd! Az új híd! — kiáltotta Nasztya. De m évelőbben ve látta, how a szekér eVobttí a hídfő mellett. — Hová hajtsz? Nem látod a hidat? — Borisz válasz helyett rávágott a lóra. — örült! Mit csinálsz? — kiáltott a lány. és a gyeplő után kapott. Borisz öklével Nasztya karjára sóit.ott. — Megőrültél? Hová hajtsz? A néel híd rossz, leszakad alattunk, hiszen tudod! — kiáltott Nasztya. Ebben a pillanatban világosan látta, hogy Borisz rosszban töri a fejét. — Eressz! Majd hajtok én! — Megpróbálta kitépni Borisz kezéből a gyeplőt. De a fiú ujjai vaspántokkénit szorultak a szíjra. Nasztya belevájta körmeit a görcsösen összeszorított fehér kezekbe. — A gyeplőt! Gazember! Áruló! — sikol- totta. Vad erővel beleharapott Borisz kezébe. _ Aáh! — ordított fel a diák a fájdalomtól, öleiével a lány mellére vágott. Nasztya hátrazuhant a feltűzött szuronyú fegyverek közé. Borisz most hirtelen eleresztette a gyeplőt és leugrott a kocsiról. Nasztya az eséstől egy pillanatra megszédült De a veszedelem tudata erőt öntött belé. Feltérdelt. Kimeredt szeme előtt fekete kígyóként csúszott lefelé a kocsiról a gyeplő. A ló első patáival rádobbant a korhadt tahidra. Nasztya elkapta a gyeplő végét, és egy hatalmas rántással visszarántotta a lovat. Dörrenést hallott, feje felett golyó süvített eL Az első lövést egész sorozat követte. Nasztya hallotta a golyók füttyéit Borisz látta, hogy golyói nem találnak. Jeges ostorcsapásként sújtotta végig a félelem. »Most mindent tud ...« Futásnak eredt Nasztya előrántotta revolverét A vetemény között felbukkanó diákra tüzelt A revolverek szinte egyszerre dörrentek. Nasztya csak any- nyit látott hogy második lövése után Borisz elvágódott A fiút a halántékán érte a golyó. Pillanatok alatt vége volt A lány megfordította a kocsit Áthajtott az új hídon, s rátért a dűlőútra, amely a vasúti töltés felé vitt A ló végső erejét megfeszítve, a lövésektől megvadulva vágtatott Az út két oldalán, a lapályos, zsombékos rét tócsáiban megcsillantak a csillagok. Az állat tajtékos hátáról lesodort fehér habot Nasztya arcába csapta a szél. A fél óra már régen eltett. A katonák és a munkások türelmetlensége már-már csügge- déssé változott, mikor János észrevette a leégett szélmalom mellett elvágtató kocsit melyet egy pillanatra megvilágított a parázsló gerendák fénye. — Nasztya! — kiáltotta és előrerohant — Állj! Nasztya állj! Ne jöjj közelebb, lelőhetnek. Egy nyírfa mellett megállt a kocát János laemelte a Lányt. — Töltények? — Igen. Hat láda és száznyolcvannégy fegyver. — Ez ám a katona! — lelkendezett Szasa. — Ha még egy kicsit késel, nem tudom, mi történik velünk! — mondta János komolyan. A sötétben nem látta Nasztya elváltozott arcát. Nasztya arcáról a siker öröme nem tudta letörölni a kiállott izgalom rettenetes fáradtságát. Most érezte meg, milyen végzetes következménye lett volna, ha a kocsi a folyóba zuhan. Egy pillanatig sem bánts, hogy Boriszt lelőtte. Ügy érezte, ha kellene, újra megtenné. agy csapat munkás futott a kocsihoz. Gyorsan leemelék a töltényes ládákat, a puskákat. Szuronyokkal felfeszegették a ládák tetejét, és a muníciót szétosztották a raj vonalban. Nasztya megtömte a zsebét töltényekkel. Puskával a kezében, meggörnyedve futott János és Szasa mellett a gazos réten át a töltésig, mely fedezékül szolgált. — No, Vanyka, most már én is a te katonád leszek! — mondta mosolyogva. — Ha befogadunk! — tréfált János. Nasztya boldogan, hangosan felnevetett. Boriszról nem szólt. Ügy gondolta, hogy nyü- godtabb helyzetben majd részletesen elmond mindent. Csak önmagának ismételte újra meg újra: »Nem, nem szabad hinni nekik... nem sza-bad hin-ni! Jól látta ezt Danilov!« Egymás mellett hasaltak a töltésen. A golyózápor szikrázott, pattogott a síneken. Nemsokára távoli moraj hallatszott, mint mikor fergeteg közeleg. — Erősítést kaptak — mondotta János. A dübörgés egyre közeledett. — Rohamra jönnek a kozákok — szólt Szasa egy kissé elváltozott, rekedtes hangon. János felegyenesedett és elkiáltotta magát— Emberek! Elvtársak! így nem találnak a golyóink. Nagyon magasan repülnek. Fel a töltésre! — Zi—ii! Surr!. Zizegtek, surrogtak a fejük fölött az ellenség golyói. Az emberek nem mozdultak. A kozák lovak patkóinak csattogása, a kardok, puskák csörgése egyre közelebbről hallatszott. — Elvtársak! Fel a töltésre! — kiáltotta Nasztya és felugrott, János és Nasztya egyszerre kapaszkodtak fel a földhányásra. Egy lépéssel mögöttük Szasa, utánuk a többiek. Az egész rajvonal elfoglalta helyét a sín mellett. Jajgatás, sikoly, hörgés, paták csattogása, »hurrá« kiáltás remegtette meg a levegőt. A csillagos ég alatt, a rohamozó sötét fer- getegből már kibontakoztak egyes lovasok. A karabély átforrósodott csöve perzselte János kezét, de egyre tüzelt Egyetlen hatalmas dörgéssé erősödve, megszakítás nélkül ropogtak a fegyverek. Néhány lovas a töltés elé ért A sarkantyúba kapott paripák felágaskodtak, aztán golyótól találva orra buktak. A rohamozok zöme a töltés előtt megingott Az összeroskadó, vergődő lovak vad nyerítése töltötte be az éjszakát Kavarodás támadt a lovasok között A töltésre felkapaszkodott lovak patája szikrát vetett a síneken. Amelyik már idáig eljutott, azzal a szurony végzett A kozákok megfutamodtak. Ki jobbra, ki balra vágtatott el a töltés alól lova nyakár» bukva, hogy mielőbb eltűnjön az éjszakában. — Rajta! Utánuk! — ugrott fel János a sín mellől. A rajvonal megelevenedett, lezúdult a töltés partjául. Tüzelve üldözték a menekülő kozákokat Gazos cserjém, legelőn át, egészen az országúiig hajszolták őket Itt a vörös harcosok megálltak és újra rajvonalba fejlődtek. János csak most vette észre, hogy Nasztya nincs mellette. Az ütközet hevében elvesztette szem elöl. Körülnézett. A frontszakaszon csend volt Végigjárta a rajvonalat — No, ezek megemlegetik- a mai napot: Megugrott a banda... Elhordták az irhájukat ... — tréfáltak boldogan az emberek. De János komoly volt. Nasztya eltűnt. Amerre járt, kémlelte a homályban az emberek arcát Egyre idegesebb lett, kezéből tölcsért formáilva kiáltotta: — Nasztya! Nasztya! Valahonnét a balszárnyról, vékony hang visszhangozta a lány nevét: — Nasz—tya! Na—asz—tyal János megismerte a Petyka gyerek hangját Minden embert megkérdezett nem látták-e a lányt. Kuzmics, a fűtő megesküdött hogy az imént még a közelében volt János egy kissé megnyugodott. »Majd előjön« — gondolta. Várt. Petyka sántikált elő a sötétből és ijedten kérdezte: — Hol van Nasztya? — Azt mondják, itt lesz valahol... T» mikor láttad? — Mikor felrohant a töltésre. — És azóta? — Azóta nem. Elhallgattak. Torkuk összeszorult — Kuzmics nemrég látta. Azt mondja, Ütt ment el az úton... — János hangja remegett az elfojtott izgalomtól. Petyka megkönnyebbülve mosolygott — Hiszen akkor nem lehet baj! — Tévedhetett is. Azért csak keresd. Nézz szét mindenütt. Szását se látom. Én nem hagyhatom el a rajvonalat. Amint megtaláljátok, jelentkezzetek nálam! Petyka elbicegett. János még sohasem érezte ilyen közel a szívéhez Nasztyát. Mintha a jobbik része hiányozna, mintha csonka volna. Egész lelkét betöltötte a lány. — Hol lehet, hol lehet? — mondogatta szüntelenül. ft keleti ég pitymallott. A város köf—r-3- rül alábbhagyott a fegyverropogás, í—/ 4L Ezen a vonalon teljes volt a csend. A katonák a sebesülteket és a holtakat szedték össze. János nyugtalanul járt közöttük. Hirtelen elsápadt. Az egyik halottban Szására ismert. Fejlövést kapott. Szeme alatt ment be a golyó s a koponyáján jött ki. Gesztenyebarna haja feketéit a vértől. János letérdelt a halott mellé a fűbe. Szása belső zsebéből kivette a pártkönyvet, letörölte róla a vért, megsimogatta és eltette. Mérhetetlen fájdalmat érzett. Szegény Szasa. Milyen nagyszerű fiú volt. Hűséges eflvtárs »Áldozatok nélkül nincs eredmény!« — mondta mindig. — Ha a polgárháború véget ér, jön az élet — mormogta mintegy vigasztalásul a halott felett. Nyugodt, szép, emberi élet vár ránk. Dolgozunk. Szebbé teszünk mindent... Egyszerre ott látta magát világos, tiszta lakásban, csinos bútorok közt. A díványon Nasztya ül, asszony osan hátrakötött kendővel a fején és kisgyerekét csicsijgatja. A sokat rejtegetett forró, emberi érzések, most a véres ütközet után, elemi erővel törtek fel a leikéből: »Feleség... gyerek ...« János képzelete előtt gömbölyű, kék szemű, szőke csöppség fíckán- dozott. Elikínzott arcán mosoly jelent meg. — Nász—tya—a—a! — hangzott a távolban Petyka kiáltása. Jánosra vad erővel tört rá a nyugtalanság. Felugrott. Vállára vette karabélyát és elindult a töltés felé. A szürkületben minden bokrot megnézett, minden halotthoz, sebesülthöz lehajolt. Arca egyre jobban elborult, mind rosszabb sejtelmek gyötörték. Amint felcsillantak előtte a vasúti sínek, futni kezdett. Lélekszakadva rohant egészen a töltésig. Már világos volt, langyos szél legyezte izzadt homlokát. Körülnézett A sínek mentén elesett katonák, halott kozákok és döglött lovak hevertek. Az egyik ló meg-megemelte a fejét nyögött Mellette egy fiatal kozákgyerek feküdt János futott a sínek között, átugorva a talpfákon, egészen addig a helyig, ahonnan rohamra indultak. És ott, a gránit szilánkokon, köveken, megpillantóttsi a zöld posztószciknyát. — Nasztya! — szakadt ki belőle a kiáltás. A lány hanyatt feküdt Katonazubbonya két helyen át volt lyukasztva. A lyukak körül megfeketedett a vér. Szája szögletéin vékony csíkban folydogállt a vér. János odavetette magát. — Nasztya! Keblén kigombolta a blúzt, félrehúzta az inget. A két bíborló sebből minden ernyedt lélegzetvételnél habos vér buggyant ki. rózsaszínű buborékokat vetve. János fel tépte a táskáját, kötszert kapott elő, vattát nyomott a sebre és kezdte bekötözni. — Vanyka — suttogta Nasztya. — Vizet... — Adok, Nasztya, kedvesem adok... — kulacsát a lány szederjes, véres szájához illesztette. Igyál. . . Nasztya mohón szürcsölte a vizet, de megakadt az összeszorult torkán, s véres nyállal keveredve, visszafolyt arcára, nyakára, mellére. — Éget... Nehéz ... — hörögte Nasztya. — Elkéstem ...— vonaglott meg János vál- la. — Félretette a kulacsot és folytatta a kötözést. Nasztya szeme könyörögve nézett a legényJános elfordította fejét, nem állta ezt a nézést, a szeme könnybelábadt. A lány jobbkarja a levegőbe nyúlt, a bal keze görcsösen összerándult, fejét csavarta a kín, arca ijesztő ráncokba torzult. De pár pillanat múlva arca kisimult. Szeme révetegen Jánosra nézett. — Győztünk? — pihegte alig hallhatóan. — Igen, győztünk, Nasztya, győztünk. Karjára vette mellére ölelte. s' asztya arca ijesztővé vált. Ajka el- ( /fi kékült, majd az egész arcot mintha (f viaszsárga festék öntötte volna el. A feje lassan félrebillent. János testén jeges borzongás futott végig. Dermedten nézte halott szerelmesét. Aztán gyengéden óvatosan lefektette a fűre. öntudatlanul hátrált egy lépést. Tenyerével elfedte arcát. Agyában villámgyorsan peregtek le a régi képek. Emlékezett a sztrájkra... eszébe villant a tengerparti találkozó ... Forró könnyei nyirkos tenyerébe csurrantak. Hangos, nagy zokogással ráborult a halottra és lőporfüsös, könnyes arcát Násztya hideg arcához szorította. Eszelősen csókolta. A tenger felett felbukkant a nap, sugaraival behintette a várost, a rétet, az egész csat»-* teret. A távolból ismerős zene- és énekfoszla- nyokat hozott a szél. János felegyenesedett. »Ez a harc lesz a végső« — hallatszott most már tisztán, diadalmasan.
